“Valahogy mindig jóban voltam a rocksztárokkal”| Interjú Pritz Péter újságíróval és műfordítóval

Share Button

Az első interjúját rögtön a Faith No More-ral készítette, a második közben otthagyta az arrogáns Dave Mustaine-t, de vitatkozott később egy jót Madonnával is. Hatalmas Pearl Jam, Red Hot Chili Peppers és Cult rajongó, Charles Bukowski magyar hangja, számtalan nagyszerű zenei témájú könyv fordítója és szerkesztője. A B-oldal fotókiállítás ötletgazdája, ahol huszonöt ismert magyar és külföldi nagylemez borítóit, hazai zenészek fotósorozatával értelmeztek újra. Jelenleg az Open Air Rádió zenei szerkesztője. Ozzy Osbourne, Steven Tyler, Kirk Hammett, Lou Reed, Nick Cave, Anthony Kiedis, Flea, Massive Attack interjúk és a grunge korszak – személyes élmények az elmúlt huszonöt évből. Nagyinterjúnk Pritz Péterrel.

KAT_7057 Pritz Péter (Fotók: Bobál Katalin – bobalphotography)

Mindig is újságíró szerettél volna lenni vagy csak belecsöppentél valahogy a dologba?

1990-ben végeztem a gimiben, és apám azt szerette volna, hogy az ő nyomdokain haladva építész legyek én is. Az Erdértben kezdtem el dolgozni, de a harmadik nap után felmondtam. Még aznap a Magyar Televízióban volt egy állásinterjúm, és mivel akkor már jól beszéltem angolul és oroszul is, azonnal felvettek. Emlékszem, az első feladatom az volt, a negyedik emeletről le kellett mennem az elsőn lévő büfébe kávéért, és vissza kellett találni. (nevet)

Az első interjúdat a Faith No More-ral készítetted. Azért ez egy elég durva kezdés, nem?

1992-ben volt egy műsorunk Csiszár Jenővel XXL címmel, és akkor már én fordítottam az angol nyelvű anyagokat az adásokhoz. Aztán amikor 1993-ban itt volt a Faith No More a PeCsában, szóltak, hogy „na, akkor Lóhajú – mert akkor még seggig érő hajam volt, és ez volt a becenevem – interjú van, indulás a Petőfi Csarnokba”. Akkoriban ugye még nem volt internet, úgyhogy különböző újságokból próbáltam tájékozódni, úgy írtam össze a kérdéseket. Már a helyszínen voltunk, amikor megérkezett egy másik, akkor már neves tévés, és egyből hozzám fordult, hogy melyikünk lesz az első, mert hogy ne kérdezzük már ugyanazokat a zenekartól, egyeztessük a papírjainkat. Én meg tök naivan odaadtam neki a kérdéseimet, ő pedig mindjárt be is kéredzkedett elsőnek, majd feltette az első három-négy kérdésemet úgy, hogy mindeközben ott álltam mellette. Az, hogy nem vertem meg, az annak volt köszönhető, hogy a jólneveltségem visszatartott, de kurvára fel voltam háborodva. Aztán én következtem, odamentem Roddy Bottumhoz, és mondtam neki, hogy ne haragudj, ez életem első interjúja, rohadtul izgulok, és most még ez a csávó fel is használta a kérdésimet. Ő meg jó fej volt, mondta, hogy nem baj, tedd fel őket még egyszer!

Aztán évekkel később újra interjúztál velük Budapesten, de ha jól emlékszem, az nem egy szokványos beszélgetés volt, ugye?

A ’90-es évek közepén elterjedt, hogy a Szigeten milyen sokan kábítószereznek, és ezzel kellett valamit kezdeni. Voltak kint ilyen drogellenes sátrak, és az egyikben volt egy drogteszt. Nem tudom, hogy mire szolgált, mert aki csinálja, az bizonyára tudja ezt magáról. Eszembe jutott, hogy mivel úgy is csinálok a Faith No More-ral interjút, viszek magammal kettő-hármat, és viccből kitöltetem velük. Ha jól emlékszem, Billy Goulddal és Mike Bordinnal beszélgettem. Mind a ketten megbuktak a teszten. (nevet)

Hogy vették a dolgot, röhögtek?

Persze, ők San Franciscó-iak, ők már akkor megbuktak, amikor megszülettek. Szerintem Mike Bordinnak a hajából hetekig el lehetne látni egy családot THC-vel. Nagyon jó fejek voltak! Egyébként valahogy mindig „jóban voltam” a rocksztárokkal, mindig bírtak valamiért. Gondolom, azért, mert felkészültem belőlük. Ez alól egy kivétel van, a második interjúm. Amikor Budapesten játszott a Megadeth a Metallicával és a Culttal, akkor a kedvenc akkori énekesem, Ian Astbury mellett lehetett csinálni interjút Dave Mustaine-nel is. Úgyhogy felkészültem belőle, amennyire csak tudtam. Viszont kikötötték, hogy mit nem szabad kérdezni.

És mit nem szabadott?

A kábítószerről, a rehabról és a válásáról tilos volt, de minden másról lehetett. Borzasztóan rosszindulatú volt a csávó, végig kóstolgatott, kétszer-háromszor visszamondogatta, hogy „hú, látom nagyon felkészültél, nagyon vágod ezt a témát, ugye?” A harmadik ilyennél azt mondtam neki, hogy „we don’t have to do this”. Felálltam és eljöttem. A gyártásvezető meg megveregette a vállamat, hogy a kis tanoncgyerek így helyretette Dave Mustaine-t. Úgyhogy a lehetőségeknek köszönhetően viszonylag hamar beletanultam a szakmába.

KAT_6832

Amikor ezeket a történeteket meséled, már 1993-ban vagyunk, és akkor már rég megjelent a Pearl Jam Tenje, a Nirvana Nevermindja vagy éppen az Alice in Chains Dirtje. A polcodon ott sorakozik a teljes Pearl Jam diszkográfia, pár ritkasággal kiegészítve. Jelen időben kapott el a grunge vagy utólag jött nálad a képbe?

1991-1992-ben nagyon mentek itthon a rockkocsmák, sokat jártam például a Rockokóba, ahol egyébként a Cult is megfordult az első pesti koncertjük után, és reggel láttam Ian Astburyt a Nyugatinál, a 6-os éjszakai buszra felszállni. Ment vissza a szállodába a Keletihez. Csiszár Jenő volt harmadrészt a klub tulajdonosa, és kaptam oda egy állandó belépőt. Ha reggel ötkor elaludtam a sarokban, akkor mondták a kidobóknak, hogy ne bántsanak, majd a takarítónő kikísér, amikor végzett. (nevet) Ezekben a klubokban hallottuk először a Pearl Jamet, a Nirvanát és a Red Hot Chili Pepperst. Akkor ment a Jeremy, az Alive és az Even Flow. A Smells Like Teen Spiritre viszont hatalmas őrjöngés volt, és egyszerűen taszított az, hogy mindenki ezt a zenekart szereti. Én pedig mindig is kívülálló akartam maradni. Techno partyra hosszú hajjal, Adidas melegítőben jártam, rock koncertre pedig techno pólóban. Az embernek mindig az a mániája, hogy ő más, mint a többiek, de ez nem igaz. Mindegy is, szóval nem volt szimpatikus a hordában éneklés, úgyhogy maradtam a Pearl Jamnél, a Chilinél, és a Faith No More-nál. Egyébként az első CD, amit megvettem, az a Faith No More-tól a The Real Thing volt, a második a Blood Sugar Sex Magik, aztán jöttek a Pearl Jamek.

Érdekes, hogy az Alice in Chainst nem említetted, pedig a Faceliftről egy nagyon súlyos cikket írtál tavalyelőtt, a Világ leghosszabb cikke című sorozatodban.

Amikor a Dirt bejött, már az MTV-n keresztül jutottak el hozzám az Alice in Chains dalok. Emlékszem például arra a pillanatra, amikor először láttam a Man in the Box klipjét. Lemerevedve álltam a tévé előtt. Néztem az összevarrt szemű Layne Staleyt, hogy ez meg mi a fasz? Aztán jött a Would?, ami hipnotikus hatással volt rám, úgyhogy először beszereztem a Dirtöt, aztán a Faceliftet is. A ’90-es évek elején volt 50-100 CD-m, és rongyosra hallgattam őket. Kívülről tudom az összes szövegét a mai napig is. Ez egyébként áll a Pink Floyd The Walljára, a U2 Joshua Tree-jére, és egy csomó Prince lemezre is, még a ’80-as évekből. Abban az időben még ceruzával írtuk le a bakelitek borítóiról a szövegeket egy füzetbe.

Te akkoriban már nagyon jól beszéltél angolul. Hogyan tudtál azonosulni a grunge-bandák szövegeivel?

Attól függetlenül, hogy az ember jól beszél angolul, a mai napig előfordul, hogy elolvasol egy szöveget, és fogalmad sincs, hogy miről szól az adott dal. Például a Faith No More szövegek mondjuk nyolcvan százalékát nem lehet érteni pontosan, ráadásul akkoriban még tényleg nagyon kevés háttér-információval rendelkeztünk a zenekarokról. Amikor azt énekelte Layne Staley, hogy „excuse the attitude but I haven’t eaten today”, maximum arra gondolhattunk, hogy azért nem evett aznap, mert nem volt pénze, vagy esetleg másnapos volt, de hogy azért nem eszik, mert a herointól komplett kész van a gyomra, azt nem tudtad, maximum érezted. De például akárhányszor meghallgattam a Pearl Jam Blackjét, mindig elbőgtem magam. Van az a sor, hogy „I know someday you’ll have a beautiful life, I know you’ll be a star in somebody else’s sky, but why can’t it be, can’t it be mine?” Nézd, most is ráz a hideg! Hallgattam az ágyon fekve, reggel, éjszaka, nappal, mindig, és egyszerűen nem bírtam betelni vele. Eddie Vedder egyébként szerintem egy költő, Layne Staley pedig inkább a saját világát írja le.

Értem, hogy a Smells Like Teen Spirit körüli hype nem volt szimpatikus, de azt tudom, hogy később mégis megszeretted a Nirvanát.

1994 júliusában, Kurt halála után pár hónappal kint voltam az Egyesült Államokban, a Lollapaloozán. Délután volt, még nagyon sütött a nap. Már nem emlékszem pontosan, de vagy a Smashing Pumpkins vagy a Beastie Boys előtt a technikusok berakták az All Apologiest az MTV Unpluggedról. Emlékszem, hogy ahogyan megszólalt Kurt Cobain hangja, elsírtam magam. De nem csak én, mindenki zokogott. Hirtelen megváltozott a vibráció a közönségben: az addigi széthullott, esek-kelek/verekszem/iszom/csajozok dolog átváltott egy valamiféle tömeges befordulásba. Ott és akkor érkezett meg számomra a Nirvana igazából.

Hogyan kerültél ki Amerikába?

1989-ben meghalt az édesanyám, és a rokonok kivittek magukhoz három hónapra Connecticutba. Akkor fedeztem fel magamnak a Guns N’ Rosest, a Faith No More-t és a Cultot. Emlékszem a pillanatra, amikor a Fire Woman klipjét megláttam először, és totál kész voltam tőle. Addig alternatív rocker voltam, meg egy kicsit félpunkec – bár sosem voltam igazi punk, szerettem Iggy Popot, Lou Reedet, a Sex Pistolst –, de akkor megtértem a rocker hitre. (nevet) Emlékszem, amikor visszajöttem a gimnáziumba negyedikben – olyan, eredeti Guns N’ Roses póló, mint nekem, senkinek sem volt az országban. Úgyhogy abban jártam minden nap.

 

Charles Bukowski magyar hangja

 

„Amikor 1994-ben kimentem Los Angelesbe, az egyik célom az volt, hogy találkozzak Charles Bukowskival. Akkor még nem tudtam, hogy ő egy morózus öregember, és valószínűleg rám baszta volna az ajtót, ha bekopogok a házába, vagy ha odamegyek hozzá egy kocsmában. Magyar nyelven akkor még semmi sem volt elérhető, a Vén kujon jegyzetei is csak azután jelent meg, hogy kint jártam az Egyesül Államokban. Tíz évvel később éreztem úgy, hogy eljött az idő, nem tologatom tovább a dolgot, úgyhogy lefordítottam magamnak a Ponyvát. Akkor már az FHM-nek dolgoztam. Az egyik könyvkiadó vezetője bejárt hozzánk, és egyszer megkérdeztem tőle, hogy nem akarja-e kiadni. Mondta, hogy megnézni, hallott már róla, illik is a profilba, aztán egy évig nem történt semmi. Aztán egyszer csak felhívott Szász Zsolt, a Cartaphilus kiadó akkori vezetője, hogy hallja, hogy a másik cégnél van egy Bukowski fordításom a fiókban, és kiadná, ha nem baj. Ez volt az első lépés afelé, hogy kiadjuk az összes elérhető Bukowski művet. Először kihoztuk a regényeit, majd jöttek a novellák. Bukowski számomra nem csak küldetés, hanem addikció. Annyira beköltözött a világomba, hogy ha eltelik fél év, akkor már rángatom Zsolt kabátját, hogy kéne valami Bukowskit csinálni, mert elvonási tüneteim vannak. Kellenek nekem azok a mondatok. Levehetném a régieket a polcról, de az nem ugyanaz, mint megküzdeni éjszakánként az újakkal azért, hogy legyen pont olyan, ahogyan ő írta. De nem olyan rossz függőség ez. Az már eggyel rosszabb, amikor kibontja a tizenkettedik sört, mert eljön a pillanat, amikor nekem is ki kell bontanom néhányat.”

 

Legendás történetek keringenek arról, hogy te valahogy vonzod a rock zenészeket, olyan helyeken vagy képes összefutni velük, ahol azért nem igazán számít rájuk az ember. Mint például a Red Hot Chili Peppers tagjaival Los Angelesben. Hogy nézett ki ez a sztori valójában?

1994-ben visszamentem az előbb már említett rokonaimhoz, ahonnan három nap, három éjszaka átbuszoztam Los Angelesbe a volt barátnőmhöz. Viszonylag gyorsan belecsöppentem az ottani rock ’n roll életbe. Két héttel azután, hogy megérkeztem, elmentünk egy Luna Park nevű helyre, ahol John Lurie és a Lounge Lizards játszott. Elmentem WC-re, megálltam a piszoár előtt, aztán oldalra néztem, és láttam, hogy Flea ott sárgázik mellettem. Majdnem felkiáltottam már ott, hogy add a kezed pajti, de aztán erőt vettem magamon, kezet mostam, kimentem. Ahogyan jött ki az ajtón odafordultam hozzá, és annyit mondtam neki, hogy „elnézést, ne haragudj, tudom, hogy kurva sokszor történik ez veled, de én aztán tényleg nagyon messziről jöttem, és szeretnék autogramot kérni”. Kérdezte, hogy honnan, mondtam, hogy Magyarországról. Azt mondja, fú tényleg, a dédnagymamám is magyar volt, és egyszer majd eljövünk hozzátok! Én meg: mindenképpen, ott leszek az első sorban. És akkor jövünk ki Flea-vel a klotyóból, és ott várja Anthony Kiedis, meg Chad Smith.

John Frusciante?

Szerintem akkor ő igazoltan hiányzott, éppen heroin alászállásban volt. Anthonyt is megkértem, hogy adjon autogramot, de nem volt nálam papír, így jobb híján az útlevelemet adtam oda neki. „Útlevél? Biztos?” Mondom igen. „Nem fognak kiengedni az országból”. Mondom annyi baj legyen. (nevet) Flea az aláírása mellé egyébként odarajzolt egy bolhát is, amiről később tudtam meg, hogy az az ő jele, és valójában a hiányzó fogat rajzolta le, meg egy szájat, de úgy nézett ki, mint egy bolha. Visszamentünk a koncertre, Flea leült elém egy kalapban, én meg ott fotózgattam őt hátulról.

Mit szóltak a többiek otthon?

Amikor hazaértem kérdezgették a barátaim, hogy hogy a faszban van az, hogy te mindenkivel találkozol. Mert előtte meg mentem busszal, és a Tower Records előtt ki volt írva, hogy Henry Rollins dedikál. Hát mondom akkor leszállok. Bementem, és a Get in the Van című könyve akkor jelent meg, de mivel baromi nagy volt, és tudtam, hogy majd valahogy haza kellene hoznom, ezért inkább megvettem CD-n, amit ő mondott fel. Tizenvalahány évvel később pedig én szerkesztettem a Get in the Van-t, ami magyarul a remek Punk a platón címmel jelent meg, amit az egyik legjobb barátom fordított. Egy spontán ötlettől vezérelve meg is írtam ezt a sztorit Rollinsnak egy éjjel e-mailben, ő meg két óra múlva válaszolt, valami olyasmit, hogy „I’m glad you get something good out of the book. Keep up the work.” Totál beszartam ezen, hogy ennyire rendes, hogy visszaír.

Később, amikor újságíró lettél a Red Hot Chili Peppers-zel interjúztál is már itthon.

Igen, két évvel később eljött a Red Hot Chili Peppers az ominózus, kisstadionbeli, félig sikerült koncertre. Szerencsére jóban voltam a lemezcéggel illetve a multimédiásokkal is, és elintézték, hogy Anthony Kiedis-szel interjúzhassak. Nem akartam előhozni a sztorit, hogy mi már találkoztunk korábban, mert honnan kellene neki emlékeznie rá. Aztán az interjú közepén elkezdett mesélni Los Angelesről, mire én mondtam, hogy igen, ismerem az említett helyeket, ő meg kérdezte, hogy honnan. Mondtam, hogy éltem ott kilenc hónapot, és bár nem akartam ezzel előhozakodni, de találkoztunk is akkoriban. Kérdezi, hogy hol, mikor? Egyszer a Luna Parkban aláírtad az útlevelemet. Azt mondja, „Tényleg? Arra emlékszem, útlevelet addig még sosem írtam alá”! (nevet)

 

Legendák élve vagy halva

 

„Szász Zsolt csinált egy fantasztikus zenei sorozatot, Legendák élve vagy halva címmel. A címét én találtam ki, és nagyjából ötven kötetből áll – Pearl Jam, Red Hot Chili Peppers, Metallica, Steven Tyler, satöbbi. Aztán Zsolt átment a Helikonhoz, ahol a Trubadúr alkiadó gondozásában folytattuk a Bukowski életmű kiadását, de emellett egy-két zenei témájú kötetet is megjelentettünk.”

 

Mi a tapasztalatod egyébként, mennyire lehet együtt dolgozni a legnagyobb nevekkel?

Az az érdekes ebben az egész rock and roll szakmában, hogy a legtöbb emberről legendák keringenek, hogy milyen bunkó, meg köcsög, de az én tapasztalatom az, hogy a sztárok mondjuk kilencvenöt százaléka nagyon rendes. Alice Coopertől és Ozzytől is tartottam eléggé, de mindketten tök jó fejek voltak. Abban a pillanatban, hogy érzik, hogy tényleg érdeklődve hallgatod őket, és nem csak a sablonos kérdéseket teszed fel, megnyílnak. És tök érdekes, hogy rögtön az elején kikaptam Dave Mustaine-t, és aztán soha többet nem volt rossz tapasztalatom. Nyilván belefutottam én is egy-két olyan emberbe, aki kicsit nehezebben nyílt meg, de több olyan nem volt, aki bunkón viselkedett volna. Úgy látszik, hogy ezzel a Mustaine esettel le is tudtam ezt a karmát.

Ozzyra rá kell kérdeznem.

Ozzy-val egy ilyen fél-sajtótájékoztató/meet & greet-szerű dolgon vettem részt. Úgy volt, hogy interjú lesz, de vele már akkor sem volt könnyű. (nevet) Végtelenül barátságos fickó egyébként, de csak pár kérdést lehetett feltenni, ami arra volt jó, hogy le tudtuk írni, hogy „Ozzy azt mondta, hogy…” (nevet)

Kik nyíltak meg egyébként nehezebben?

Nick Cave és Lou Reed, akik először eszembe jutnak. Nick Cave sajtótájékoztatót tartott az 1995-ös budapesti koncertje előtt. Késett, aztán egyszer csak megjelent egy baromi magas fickó, aki napszemüveget viselt, és olyan aurája volt, hogy szinte azonnal megfagyott a levegő. De tényleg! Ott álltunk, és nem is tudom, mintha valami afrikai diktátor érkezett volna meg. Elkezdtük, de mindenki csak olyan félszegen kérdezgette őt. Aztán egy akkoriban nagyon ismert tévés hölgy elkezdett hülyeségeket kérdezni. Azt azért tudni kell, hogy ha egy sajtótájékoztatón a második, harmadik ember is hülyeséget kérdez, ott még inkább visszavesz, és bezárkózik egy amúgy is zárkózott művész.

Mi volt a kérdés?

Hogy mit szimbolizál a napszemüveg, ami rajta van. Erre azt válaszolta, hogy azt szimbolizálja, hogy későn feküdtem le, és korán keltem fel. (nevet) De csak erősködött a kollegina, hogy mutassa meg a szemét, mert a szem a lélek tükre, meg ilyen hülyeségeket kezdett el magyarázni. Meg, hogy ő látni akarja a szemét, erre Cave mondja, hogy ő nem veszi a le a napszemüveget. Mi meg mondtuk, hogy hagyjuk ezt a napszemüveg témát, itt van Nick Cave, kérdezzünk már tőle valamit normálisat. Nick pedig kezdte elveszíteni a türelmét, és azt mondta, hogy vedd le te! Merthogy egy hotel halljában voltunk, és teljesen indokolatlanul a hölgyön is napszemüveg volt. Levette, mire Nick Cave is így tett egy pillanatra, belenézett a szemébe, és azt mondta: „Nem veszem le!” (nevet) Szerintem senki nem tudott ebből egy épkézláb anyagot írni.

KAT_6921

Lou Reed?

Vele Prágában, egy szállodai szobában interjúztam. Neki éppen a Set The Twilight Reeling című lemeze jelent meg, 1995-ben. Hogy miért mentem tévéstábbal, azt már nem tudom, mert ’94-ben el kellett jönnünk a tévétől, de valahogy bedolgoztunk még nekik. Ő is késett egy csomót. Marton László Távolodó és Szőnyei Tamás volt még ott a Magyar Narancstól, akiknek a cikkeit akkoriban sokat olvastam, és felnéztem rájuk. Én tök fiatal voltam, ők meg már tapasztalt újságírók. Beültünk így hárman, megjelent Lou Reed, és beszartunk. Láttam, hogy elkezdenek remegni. Reed egy ezüstszínű, szkafanderszerű kabátot viselt, erre volt rátűzve a mikrofon, de annyira feszült volt, hogy állandóan a kabátját húzogatta, amitől az egész felvétel zizegett. Senki nem mert szólni neki, hogy hagyja már abba. Vibrált a csávó, és nagyon nehezen indultunk el, szűkszavúan válaszolt a kurvamély hangján. A végére nagyon picit felengedett, de gyakorlatilag végig páráztuk az egész interjút, aztán amikor vége lett álltunk ott, mint valami úttörők, akiket lebasznak, mert éjszaka kiszöktek és beugrottak a tóba. (nevet)

A televíziózás után a nyomtatott sajtóhoz vezetett az utad. Azért ez sem egy mindennapi történet, ha jól tudom.

1995-ben kistoppoltunk egy barátommal Primus koncertre, Bécsbe. Egy olyan kocsi vett fel minket, aminek festék volt a csomagtartójában, és amit emiatt nem engedtek át a határon. Ott álltunk, hogy akkor most hogy jutunk el Bécsbe. Láttuk, hogy egy srác – vagy Rollins pólót viselt vagy Rollins felirat volt a kocsiján, már nem emlékszem -, magyar rendszámmal áll mögöttünk kettővel vagy hárommal. Odamentünk hozzá, hogy figyelj, véletlenül nem a Primusra mész, mert mi itt ragadtunk. És kiderült, hogy a srác Lénárd Laci, a Metal Hammer alapító-szerkesztője. Elvitt minket Bécsbe, és kiszálltunk valami parkolóban, iszogattunk, és odajött hozzánk egy lány – aki azóta a Universal Music Hungary ügyvezető igazgatója -, hogy hallja, hogy magyarok vagyunk, és beszélünk-e esetleg angolul. Mondtam, hogy igen, miért? Kéne interjút csinálni a Primusszal, mert nem jött el az egyik újságíró, és ő kurva nagy cikiben marad, ha a Warner révén külön leszervezett interjú nem jön össze. Szerencsére volt nálam diktafon, mert akkoriban felvettük a koncerteket, persze borzasztó minőségben. (nevet)

Persze bevállaltad.

Be. Bementünk egy kocsmába, ott volt Les Claypool is, de én végül a dobossal csináltam interjút. A WIEN táblát, amivel stoppoltunk, aláírattuk velük, és kaptunk három darab jegyet. Az egyiket eladtuk, az árát elittuk, aztán megnéztük a koncertet, ami kurva jó volt, aztán a Lacival hazajöttünk. Egy haverja is jött velünk, aki azt fejtegette hazafelé a kocsiban, hogy a Boney M-esekből lettek a metálosok, az Abbásokból meg a diszkósok. (nevet)

Kinek készítetted az interjút?

A Blikknek. Otthon kézzel megírtam, bementem a szerkesztőségbe, odaadtam Ligeti Nagy Tamásnak, a lap főszerkesztő helyettesének az anyagot. Ismertük egymást még a tévéből. Én a Rockstúdió B. Tóth Lacis verzióján dolgoztam, ő pedig a Geszti Péteres, alternatív Rockstúdiót csinálta, mint főszerkesztő. Szóval odaadtam neki, ő meg kérdezte, hogy nem akarsz te ide írni? Mondom Tamás, én életemben nem írtam még semmit. Mondja, jó, de azt azért tudod, hogy mi az alany meg az állítmány? Mondom az még megy. Akkor itt van egy Uncut magazin, benne egy PJ Harvey cikk, írjál belőle egy flekket. Oké, de mi az a flekk? Hát 1500 karakter. Jó, de mondom mi az az 1500 karakter? Azt mondja, mindegy, írjál valamit, aztán hozd be! Életem első saját cikkét tehát PJ Harveyról írtam, és az lett a címe, hogy „Extázisok és imák”. Így lettem újságíró.

Mennyire volt megkötve a kezed a témaválasztásokat illetően?

Nagy idők voltak, mert gyakorlatilag arról írtam, amit szerettünk. Trainspotting, Red Hot Chili Peppers, de persze egyszer-egyszer előfordult olyan is, hogy jött az ügyeletes Coco Jumbo slágerzenekar, és akkor azokat az interjúkat is meg kellett csinálni, hiszen azért mégiscsak a Blikkről volt szó.

 

A fordítások titkai

 

„Nekem az az élvezetes, hogyha jó a sztori, és jól van megírva. Onnantól kezdve tök mindegy, hogy mi az. Régebben úgy fordítottam könyvet, hogy először végigolvastam, hogy értsem az összefüggéseket és képbe legyek azzal is, ha később valamire visszautalnak. Ma már viszont nem így csinálom, pont azért, hogy én is olvasó lehessek. Ezért egyből fordítom, így pedig én sem tudom, hogy mi lesz a sztori vége, meghal-e a főhős vagy sem. Viszont baromira oda kell figyelnem, ha kétszáz oldallal később visszautalnak valamire. Amikor az ember fordít, akkor olyan szinten van benne a szövegben, hogy az már-már egészségtelen. Bukowskinál volt olyan, hogy mintha hallottam volna, hogy hozzám szól. Ültem az íróasztalnál éjszaka, és az egy kicsit rémisztő volt.”

 

Hogyan kerültél a Z Magazinhoz?

A Blikknél töltöttem egy-két évet, majd a Z Magazintól felkértek, hogy a Smashing Pumpkins-szal Bécsben csináljak egy interjút, így kerültem át a Z Magazinhoz, ahol szintén két évet dolgoztam. Rengeteg jó interjú volt, például a Massive Attack-kel, 1997-ben. Elmentem Berlinbe, ahol promóciós turnén voltak, tehát nem volt koncert. Oda hívták az újságírókat, a Mezzanine lemez kapcsán. Délre kellett bemennem a szállodába. Bekopogok, és kinyitja Daddy G az ajtót egy szál törölközőben, véreres szemekkel, hogy bocs, mindjárt jövök. Visszamegy a fürdőszobába, fogat mos, borotválkozik, mindenféle fürdőszobahangok, én meg ott ülök, és kérdezi tőlem, hogy van-e nálam gandzsa. Hát, mondom, van. Az ember fél másodperc alatt kiugrott a fürdőszobából. Hogy akkor nem szívunk? Úgy ahogy volt, törölközőben kirohant, bekopogott a másik két szobába, szólt 3D-nek és Mushroomnak, hogy a srácnál van felszerelés, gyertek. Akkor hozták be a reggelit, de még azelőtt az egészet besodorta. Elszívtuk együtt azt a brutál spanglit. Én úgy betéptem negyed egyre, hogy konkrétan semmire nem emlékszem, hogy miről volt szó az interjún. Még szerencse, hogy ott volt a diktafonom, ami rögzített mindent. Hazajöttem, megcsináltam a cikket, egy héttel később pedig kaptunk a szerkesztőségbe egy faxot, hogy a Massive Attack tagjai nagyon köszönik, hogy elmentem Berlinbe, remekül érezték magukat az interjún, és bármikor állnak a rendelkezésemre. (nevet)

Lett is folytatása a dolognak?

2010-ben találkoztunk újra, a Volt Fesztiválon. Lépek ki a szállodai liftből a barátnőmmel, Daddy G-ék pedig ott pingpongoznak a kertben. Odamegyek hozzá, hogy helló, tudom, teljesen értelmetlen előállni egy tizenhárom évvel ezelőtti sztorival, de nem emlékszel esetleg arra, hogy 1997-ben, Berlinben interjúztunk, és baromira beszívtunk reggeli előtt? Azt mondja, baszd meg, te vagy az? Akkor gyere fel a szobámba most azonnal! Felmentünk, és belekezdett, hogy most viszonzom a szívességet, de mondtam neki, hogy ne haragudj, de én annyira másnapos vagyok, hogy halasszuk el estére. És tényleg összefutottam vele a koncert után, és akkor kérdezte, hogy na, most? Mondtam neki, hogy most meg már annyira részeg vagyok, hogy baj lenne belőle. De mindegy is volt, a gesztus volt a lényeg és a sztori.

Átküldtél nekem egy listát, amiről olyan neveket még nem is említettünk, mint például Kirk Hammett, Steven Tyler vagy Madonna. Kirkről milyen emlékeid vannak?

A Metallica interjú a Load megjelenésének idején volt, kisbusszal vittek minket Prágába. Emlékszem, hogy reggel hatkor az egyik újságíró kolléga már fél üveg Unicumnál tartott, és néztem, hogy hogy lehet ezt csinálni. Az egyébként egy kerekasztal beszélgetés volt. Ő volt az ötödik-hatodik óriási rocksztár, akivel addig találkoztam, de ő volt a legfurcsább. Akkoriban zajlott a Metallica image-váltása, és emiatt úgy nézett ki, mintha egy szado-mazo klubból lépett volna elő. Rövid haj, kis szakáll, meg volt egy hosszú, egyenes piercingje, ami kiállt a szájából, és mindehhez öltönyt viselt. És szivarozott. Emlékszem, hogy néztem, ahogy beszélt, és azt gondoltam közben, hogy ezek nem is emberek igazából, csak úgy néznek ki, mintha azok lennének. Emlékszem az érzésre, hogy zavarban voltam a jelenlétében, pedig nagyon kedves volt. Halk beszédű, picit még fura is a hangja, nem olyan férfias, öblös, mint James Hetfieldnek. Rendkívül barátságos volt, de tényleg úgy emlékszem vissza, hogy egy lénnyel ülök ott. Fantasztikus élmények ezek. Nem is mindig az marad meg, hogy miről beszélgettünk, hanem inkább az, hogy milyen volt az adott szituáció vagy például honnan sütött be a Nap. Tori Amos-szal is inkább az van meg, hogy megyünk be Bécsbe a szállodába, és ott ül a szobában ez a furcsán szép nő, aki olyan előkelően ült ott, mintha egy királyi család zenészsarja lett volna.

A Z Magazin aztán kiküldött az Egyesült Államokba, hogy a hazánkban forgatott Evita című film sajtótájékoztatóján részt vegyél.

Az Evita 1996 őszén jelent meg, amiben Madonna és Antonio Banders voltak a főszereplők, és ugye az musical, amit eleve nem bírok. A stábot leszámítva mi láttuk ott kint a világon először a filmet, a sajtóesemény még a premier előtt volt. Egy rendkívül elegáns moziteremben, nagyjából 250-en lehettünk. Levetítették nekünk a filmet, majd megérkezett Madonna is. Pont úgy történt, ahogyan a filmeken látjuk: fel kellett állni, be kellett mutatkozni, és fel kellett tenni a kérdést. Ez egyébként egy borzasztóan kényelmetlen, elbátortalanító szituáció. Volt például egy finn csávó, akinek nem volt olyan jó az angolja, már azt sem lehetett érteni pontosan, hogy honnan jött. Kérdezett, és senki nem értette. A művésznő megkérte őt, hogy mondja el még egyszer. A srác hosszadalmasan magyarázott, de még mindig nem volt világos, hogy mit akar. Madonna mondta neki, hogy figyelj, akkor most ülj le, gondold át, és öt perc múlva tedd fel a kérdést még egyszer.

Irtó kellemetlen lehetett.

Humorosan adta elő, nem megalázóan. Pont, ahogyan egy világsztárnak illik bánni a közönségével. Egyébként a csávó fel is állt öt perccel később, és megcsinálta, minden elismerésünk az övé volt. Gondoltam magamban, hogy hát, ha már kirepültetett a Z Magazin Los Angelesbe, muszáj nekem is valamit kérdeznem. Az nem lehet, hogy nem állok fel, mert be vagyok rezelve. Úgyhogy jelentkeztem.

Mit kérdeztél tőle?

Azt, hogy meg volt-e elégedve azzal, ahogyan Antonio Banderas énekel, hiszen ő mégiscsak egy színész, és nem énekes. Mondta, hogy természetesen meg, de miért kérdezem. Mondom, mert szerintem ő volt a gyenge láncszem a filmben. Mondta, hogy szerinte meg nagyon jó volt. Hát mondom, én ezzel nem értek egyet. Oké, mondja, akkor majd az esemény után leszkanderezzük. (nevet) Ezek után visszarepültem New Yorkba, ahol egy Aerosmith interjú volt leszervezve.

KAT_6995

Ez a Nine Lives lemez időszaka?

Igen, az. Csakhogy lekéstem a gépet, és egy következőre járatra átfoglalták a jegyemet. Reggel 9:00-re kellett volna megérkeznem New Yorkba, akkor volt fuvarom a reptérről a helyszínre. Ehhez képest 11:15-kor landoltam úgy, hogy 12:00-kor kezdődött a sajtótájékoztató. Teljesen fáradtan, izzadtan érkeztem meg halál stresszben, hogy nem lesz meg az interjú, ki fognak rúgni, vissza kell fizetnem az összes pénzt, és életem végéig a Z Magazinnak fogok tartozni, mert biztosan nem fogok bejutni a reptérről 45 perc alatt a belvárosba. Erre kimegyek a reptéren az ajtón, és ott áll egy csávó egy táblával a kezében a nevemmel, hogy ő a sofőr. Mondtam neki, hogy én vagyok én, de hadd kérdezzem meg, hogy ő miért van itt? Azóta itt áll, reggel 9:00-től? Nem – mondja, nekem azt mondták, hogy most kell jönni. Ez azért érdekes, mert senki nem tudta, hogy lekéstem a repülőt, és azt sem, hogy én éppen ezzel a géppel jövök, az utaslistát meg nyilván nem kérhették le. Kit érdekel, hogy egy újságíró lekésik egy gépet, vagy sem? Ültem a taxiban, hogy ez valami divine intervention, valamiféle isteni beavatkozás.

Odaértél végül?

Oda. 11.55-kor érkeztünk meg a Sony stúdiójába, ahol hideg Heinekenek vártak, mindjárt be is dobtam kettőt. Abban a pillanatban, amikor leültünk, megjött a zenekar. Öt asztal volt, mindenhol két-három újságíróval – szerencsére nekem csak egy társam volt –, és a zenekar minden egyes tagjával beszélgethettünk, ők forogtak. Az utolsó volt Steven Tyler. Mellettem egy japán újságírócsaj ült, akinek az volt az első kérdése az énekeshez, hogy ő szereti-e a macskákat? A kis tamagocsi a fejében összerakta, hogy Nine Lives meg macskák, és ezt tudta kérdezni. (nevet) Steven Tyler meg nagyon jó fej volt, nem lehetett semmivel őt már kizökkenteni, vagy harminc éve zenélt már, és annyiszor járt rehabon, mint én wc-n. Rendkívül jókedvű volt, hevesen gesztikulált, a hatalmas szájával szélesen mosolygott, csak meg kellett nyomni, és válaszolt bármilyen kérdésre. Mondtam neki, hogy teljesen készen vagyok a lányától, Liv Tylertől. Erre azt mondja, szerintem bejönnél neki, ha legközelebb erre jársz, összehozlak vele. Mondom, mikor kell jönni? Aki azt nyilatkozza, hogy felszívtam fél Perut, és elszívtam húsz millió dollárt, annak elhiszel mindent. (nevet)

A nyomtatott zenei magazinok közül a legtöbb azóta sajnos megszűnt, több évtizedes múlttal pedig már csak a HammerWorld működik. Hogyan élted meg a klasszikus felület hanyatlását?

Nagyon nehezen. Főleg annak fényében, hogy 2011 környékén majdnem elhoztuk a Rolling Stone-t Magyarországra. Sajnos azonban csődbe ment az a cég, amelyikkel meg akartuk csinálni, és az végleg betette a kaput. Megszűnt az összes magazin, ahol dolgoztam. Volt is egy súlyos mélyrepülésem ezt követően. Aztán megalakult az OpenAir Rádió, aminek én vagyok a zenei szerkesztője, valamint a honlapra is írok anyagokat. Ott kezdtem el a Világ leghosszabb cikke című sorozatomat is. Nagyon nagy szerencsém van, hogy 1990 óta gyakorlatilag azt csinálom, amit szeretek. Szerintem ez a legnagyobb áldás a Földön. Ezúton is köszönöm magamnak és mindenkinek, akinek kell.”

 

Saját könyvek

 

„Régóta szeretnék egy saját könyvet írni. Egyszer olvastam egy japán spirituális vezető véleményét, aki úgy vélte, hogy az embernek negyvenöt éves kora előtt nem érdemes ilyesmibe belefogni. Nem biztos, hogy ez igaz, de ez annyira beégett a fejembe, hogy nem vettem hozzá még a bátorságot. Ezért volt nagyon jó, hogy Fábián Anita egyszer csak megtalált azzal az ötlettel, hogy csináljunk egy rock and roll szakácskönyvet. Ez lett a Gastrock, aminek én írtam a zenei részét. És tök jó, hogy elindultam a szerzővé válás útján, mert most például egy újságíró barátommal, Dudich Ákossal sokkal könnyebben álltam már neki a következőnek, ami egy interjúkötet lesz. Remélhetőleg még a nyár elején megjelenik, a legjobb interjúink kerülnek bele az elmúlt húsz évből. Óriási élmény ezeket visszaolvasni! Olyanok, mintha kimerevített képek lennének. Pont ez is lenne a könyv lényege: képeslapok a múltból, a zenekarok történetéből. Reméljük, hogy másnak is ilyen örömöt fog okozni, mint nekünk!”

 


 

Pritz Péter könyves munkái

 

Szerzőként:

Fábián Anita – Pritz Péter: Gastrock (Boook kiadó)

 

Zenei biográfiák fordítóként:

Dave Thompson: By The Way – Red Hot Chili Peppers (Cartaphilus)

Joel McIver: Metallica (Cartaphilus)

Brendan Mullen: A Red Hot Chili Peppers története saját szavaikkal (Cartaphilus)

Steven Tyler: Nem zavar a zaj a fejemben (Bajtai Zoltánnal közösen) (Cartaphilus)

Mitch Winehouse: Amy, a lányom (Rózsavölgyi kiadó)

Jimi Hendrix: Nulláról indulva (Helikon)

Duff McKagan: It’s So Easy… és más hazugságok (Cser kiadó)

 

Zenei biográfiák szerkesztőként: (Cartaphilus)

Martin Clarke: Pearl Jam

Henry Rollins: Punk a platón

Victor Bockris: Lou Reed

Ben Myers: System of a Down – Hollywood alulnézetből

Freddie Mercury élete saját szavaival

 

Cartaphilus kiadónál fordítóként:

Charles Bukowski: Ponyva

Charles Bukowski: Posta

Charles Bukowski: Nők

Charles Bukowski: Tótumfaktum

Charles Bukowski: A kezdő

Charles Bukowski: A semmitől délre

Charles Bukowski: Forró vízi zene

Charles Bukowski: Shakespeare ilyet nem csinált

Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban

 

A Helikon kiadónál fordítóként:

Charles Bukowski: Vegyes felvágott

Charles Bukowski: Egy vén kujon további feljegyzései

Charles Bukowski: Hollywood

 

Újrakiadások a Helikonnál:

Charles Bukowski: Posta

Charles Bukowski: Nők

Charles Bukowski: A kezdő

Charles Bukowski: Ponyva