Vigyázat, szubjektív! | 2015 legjei és 2016 szerintünk – 4. rész: Pintér Miklós

Share Button

Rengeteg zenét hallgattunk, jó pár koncerten jártunk, nem keveset interjúztunk, azaz rengeteg impulzus ért minket 2015-ben is. Úgy gondoltuk, hogy talán érdemes megosztanunk veletek, hogy zenei szempontból milyen volt számunkra az év. Melyek voltak a legjobb dalok és lemezek, mit hallgatunk leggyakrabban 2015-ben, melyik zenei témájú cikkeket tartjuk idén a legjobbnak, valamint hogy mit láttunk az óévben, és mit várunk grunge/rock/metal szempontból 2016-tól. Mindezt teljesen szubjektív módon, a saját szemüvegünkön keresztül. A négyrészes sorozat utolsó felvonásában Pintér Miklós, a Grungery főszerkesztője osztja meg veletek a gondolatait.

PM Grungery Pintér Miklós, a Grungery főszerkesztője

A TOP 10 lemez 2015-ben szerintem

1. Chris Cornell: Higher Truth
2. Operation Mindcrime: The Key
3. Scott Weiland And The Wildabouts: Blaster
4. Mad Season feat. Seattle Symphony: Sonic Evolution
5. Faith No More: Sol Invictus
6. Monster Magnet: Cobras And Fire – The Mastermind Redux
7. Ten Commandos: Ten Commandos
8. Puscifer: Money Shot
9. Noel Gallagher’s High Flying Birds: Chasing Yesterday
10. Ozone Mama: Sonic Glory

Nagy harc volt az első helyért, és még mindig nem vagyok teljesen biztos abban, hogy jól döntöttem. Chris Cornell egy örökérvényű albummal jött ki, Geoff Tate pedig ismét bizonyította, hogy az elmúlt évtizedek éles kanyarokkal tűzdelt zenei életútja után is kár volt egyeseknek leírni őt. Szóval Chris és Geoff, bármelyikük nyerhetett volna. Scott Weilandék (RIP) teljesítménye egy kicsit ingadozott az albumon, de még így is van ott pár brutálisan jó szerzemény, ami felhúzta a harmadik helyre a Blastert. A Puscifer Money Shotja szintén erős lett, bár sajnos ők is felültek a hullámvasútra: az elképesztően jó pillanatok mellett bőven akadnak olyan dalok is, amikkel a mai napig sem sikerült megbarátkoznom. Szerintem jól sikerült a Sol Invictus is, csak az elvárásokat kellett előzetesen a realitáshoz közelíteni a Faith No More új albumával kapcsolatban. Noel Gallagher pedig szerintem zseni, korunk egyik legnagyszerűbb dalszerzője, és ezt a Chasing Yesterday-en ismét bizonyította.


 

10 lemez, amit a legtöbbet hallgattam 2015-ben

 

Mother Love Bone: Apple

Operation Mindcrime: The Key

Soundgarden: Superunknown

Monster Magnet: Last Patrol

Walking Papers: selftitled

Richard Ashcroft: Keys To The World

Mark Lanegan: Phantom Radio

Sledgeback: Land Of The Freak

Three Fish: selftitled

Mad Season feat. Seattle Symphony: Sonic Evoultion

 

Itt inkább csak a nem annyira egyértelműnek tűnő választásokhoz írok kommentet. A Sledgeback Land Of The Freak albuma nagyon bejött, amire az is ráerősíthetett, hogy Seattle-ben végigzúztunk Szakácsi Gregéknél egy zenekari próbát. A The Verve a grunge/rock/metal műfajokon kívüli két zenekarból az egyik, aminek nagy rajongója vagyok, Richard Ashcroft énekes/gitáros/dalszerző pedig egy korszakos zseni, a Keys To The World albuma most esett le igazán. A Walking Papers valami elképesztően/hihetetlenül jó, Jeff Angell, Duff McKagan és Barrett Martin egy váratlanul tökéletes lemezt adott ki 2014-ben. Jó szívvel ajánlom mindenkinek! Ahogy hallom, nem csak én hibáztam hatalmasat, hogy nem néztem meg őket tavaly Debrecenben.

 

 


 A TOP 10 dal 2015-ben szerintem

1. Chris Cornell: Wrong Side
2. Scott Weiland And The Wildabouts: Hotel Rio
3. Puscifer: The Remedy
4. Operation Mindcrime: Burn
5. The Cult: Deeply Ordered Chaos
6. Faith No More: Superhero
7. Ten Commandos: Outermost Sky
8. Chris Cornell: Nearly Forgot My Broken Heart
9. Zac Brown Band feat. Chris Cornell: Heavy Is The Head
10. Iron Maiden: If Eternety Should Fail

Mindent elsöprő dal szerintem nem volt 2015-ben, a lista első négy helyezettje nagyjából egyenértékű számomra, bármelyik lehetett volna első és negyedik is. A Wrong Side mellett végül a végtelenül emocionális refrénje miatt döntöttem. Jellemző erre az évre, hogy Chris Cornell háromszor is fel tudott kerülni a listára. Két dalra szeretném még felhívni a figyelmeteket: az egyik a The Cult januárban érkező albumáról a Deeply Ordered Chaos, ami csupán pár napja érkezett meg hivatalosan. Ian Astburyéknek hosszú évek után sikerült újra iszonyú mélyre menniük zeneileg, és a tartalmat tekintve egyaránt. A másik pedig a The Remedy, ami inkább tűnik A Perfect Circle-nek, mint Puscifernek, emiatt pedig egyszerűen zseniális! Az Iron Maiden The Book of Souls című új dupla kiadványának nyitótételében, a If Eternety Should Failben pedig valami olyan plusz, olyan belülről jövő töltés van, és olyan szívbemarkolóan énekel Bruce Dickinson, ami miatt nem hagyhattam le a listámról.


 

10 dal, amit a legtöbbet hallgattam 2015-ben

 

1. Mother Love Bone: Chloe Dancer/Crown Of Thorns

2. A Perfect Circle: By And Down

3. Sledgeback: The Hate

4. Alice in Chains: Lab Monkey

5. Scott Weiland And The Wildabouts: Hotel Rio

6. Soundgarden: Loud Love

7. Queensryche: spOOl

8. Monster Magnet: Spine of God

9. Mark Lanegan: Death Trip To Tulsa

10. Love Battery: Between The Eyes

 

Egyszerűen nem tudom megunni a Chloe Dancer/Crown of Thornst. Ezért lehet talán számomra minden idők kedvence. A This is Shangrilával és a Stardog Championnal együtt ez a három dal, amit bármikor meg tudok hallgatni, és bárhogy is vagyok, mindig picit jobban leszek tőlük. Aztán ott van a By and Down, amin meg egyszerűen nem tudom túltenni magam. Amikor Maynard belekezd az első sorba, az mindannyiszor libabőr, és egy érzelmi K.O. számomra. A The Hate punkossága ellenére szintén beégett, a Queensryche spOOl-ja pedig idén akadt be, de nagyon. Imádom! A Between The Eyes csak az év végén érkezett meg hozzám, egyébként biztosan előrébb végzett volna.

 

 


5 zenei témájú cikk, ami a legjobb volt 2015-ben szerintem

Klasszikushock | Mad Season: Above (Nagy Andor, Shockmagazin, 2015. június 16.)

Nagyon kedvelem Andor írásait. Minden esetben rengeteg a történet, és valahogy mindig képes a fontos és kevésbé fontos dolgok közül kiszűrni az olvasók számára releváns információkat. Hihetetlen háttérmunkát látok minden esetben a sorai mögött, minden apró részletre odafigyel, amiért hatalmas respekt neki! A Mad Season vonal idén erős volt nála, az Above visszaemlékezésében pedig iszonyú mélységekbe ment Layne Staley ügyben. De valami egészen durván mélyre. Ha valaki esetleg nem olvasta még az Above-val kapcsolatos visszaemlékezését, az mindenképpen kattintson a címre. Egy másik írásában pedig már most grándzsikussá/klasszikussá vált számomra egy-két mondata, például ez: „Én például néhány hónapja írtam a Mad Season tragikusan gyönyörű Above-járól, és azóta igazából nem is szabadulok a bűvköréből. Heti rendszerességgel veszem elő, és nem mondom azt, hogy ugyanannyira szeretem, mint jó húsz évvel ezelőtt, mert az az igazság, hogy még sokkal jobban.” Ezer pont, és én is.

A világ leghosszabb cikke 34. – Alice in Chains: Facelift (Pritz Péter, Open Air Radio, 2015. szeptember 22.)

Pritz Péter nem csak azért zseniális zenei újságíró, mert valami elképesztő rálátása és információhalmaza van a populáris zenéről, hanem mert egyszer csak fogja magát, és – legalábbis számomra – a semmiből ír egy olyan visszaemlékezést a Faceliftről, ami miatt öt éven belül nagyjából senkinek nincs értelme belekezdenie az Alice in Chains első albumának reviewjához. Tökéletes poszt, rengeteg sztorival, és én ezt nagyon szeretem. Még sok ilyet! Ez pedig szintén grándzsikus idézet számomra: „A középtempós szám fantasztikus lendülettel lüktet – az egészből árad, hogy nem biokajákon élő, egészég- és fitneszmániás kaliforniai fiatalok csinálták, és amikor ’91 táján először láttuk az MTV-n a klipjét, erről meg is bizonyosodhattunk: a zenekar egy pajtában zenél kecskék és tehenek közt, néha feltűnik egy fekete csuklyás, rémisztő alak, közben meg Staley egy drótkerítéssel körbe vett ólban vergődik. A klip végén (sose felejtem el, mennyire megdöbbentő volt a kép, amikor először láttam), előkerül a csuklyás alak, leveszi a kámzsáját, és a kamera egészen közeliben mutatja több, durva öltéssel összevarrt szemhéjait. Majdnem annyira rémes a látvány, mint amikor Hitchcock Psychójában a pincében meglátjuk Norman Bates kipreparált anyját a forgószékben.” És míg el nem felejtem, külön hála Péternek, hogy a Radio Q 99.5 Péntek Esti Láz című műsorában ennyi teret ad a grunge/rock/metal zenének!

Live: The Turn kritika (herma, Music Over My Head, 2015. március 23.)

Mivel hatalmas kedvencem a Live – sőt, életem több, meghatározó pillanatánál is jelen volt a zenekar – ezért nagy örömmel olvastam, hogy van még olyan ember Magyarországon, aki szintén hardcore rajongó, és hasonló mélységekben ismeri Ed Kowalczykék történetét, mint én. A poszt eleje egy kvázi Live gyorstalpaló. A Music Over My Head (vagy Break The Silence?) blog tele van jobbnál jobb anyagokkal, nagyon jó szívvel ajánlom ismét a figyelmetekbe. Herma posztja annak ellenére is be tudod kerülni az öt legjobb írás közé, hogy alapból elutasítom a mindenféle álnéven/nick néven írt bejegyzéseket. Nem segít a hitelesség kérdésében. Vagy csak én vagyok túl öreg hozzá? A The Turn kritikája viszont annyira szuper lett, hogy kivételesen – de tényleg csak most az egyszer – úgy csinálok, mintha nem vettem volna észre a dolgot.

A Kurt Cobain összeesküvés (Kun Alíz, Rockstation, 2015. szeptember 29.)

Viszonylag váratlanul ért Alíz kiváló írása, de nem miatta, hanem azért, mert annyira benne voltam a Montage of Heckben, hogy a Soaked in Bleach szinte teljesen elment (volna) mellettem, ha nincs ez a remek poszt a Rockstationön. A kritika nem csak informatív lett, hanem nagyon jól olvasható, sztorizós, gördülékeny, amibe még olyan poénok is bekerülhettek, mint például ez itt, amelyiken még most is mosolygok, amikor ezeket a sorokat írom. Szeretem, amikor valakinek van stílusa. „A botrányszag miatt először én is elbizonytalanodtam, pedig annyira szeretem a grunge éráról és/vagy Nirvanáról szóló filmeket és könyveket, hogy még az 1998-ban Kurt és Courtney címmel megjelent tényleg légvárakra és „a Kiskegyed Aberdeenben járt” sablonra felhúzott fércmunkát is rezzenéstelen arccal néztem végig.” Remélem, hogy Alíz jövőre sem hanyagolja el a grunge-ot, mert még nagyon sok hasonló cikket olvasnék tőle 2016-ban is! A saját neve alatt. Kacsintójel.

Klasszikushock | AC/DC – The Razor’s Edge (Draveczki-Ury Ádám, Shockmagazin, 2015. szeptember 26.)

Az egész Shockmagazin, a két zseniális nagyfőnök – Valentin Szilvi és Draveczki-Ury Ádám – vezetésével valami olyan egyedülálló, a rock/metal zene iránti tisztelettel és rajongással átszőtt oldalt csinál évek óta, amiről csak a legnagyobb elismerés szintjén lehet beszélni. Különösen nagy kedvenceim a Klasszikushock rovatba publikált visszatekintéseik. Azért választottam Ádám ezen írását, mert mivel eleve nem tudtam túl sok háttérinfót az AC/DC The Razor’s Edge albumát megelőző sztorijairól (pl. Simon Wright beszállásáról és kirúgásáról), ezért a tartalom nagy része újdonság volt számomra. Ráadásul eleve rajongok a hosszú lélegzetvételű cikkekért, és ez pont ilyen, nagyon sztorizós lett. Nem beszéltünk össze Timár Attilával, de nálam is végig versenyben volt Skid Row: Subhuman Race, valamint a Queensryche: Empire és az Extreme: Pornograffitti visszaemlékezése is a sorozatból. Ha esetleg tényleg megjelenne valamikor egy könyv a Klasszikushock összessel – ahogyan Attila a saját évértékelőjében megemlítette – szeretnék az első vásárlók között lenni!

+1: Metal Hammer/HammerWorld Magazin

És van itt még valami, bár fontosságát tekintve lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem. 2016-ban lesz 30 (!) éve annak, hogy a rock/metal zene első számú hazai újságírói – Cselőtei László és Lénárd László – útjának indították a lap elődjét, a Metallica Hungaricát. Elképesztő! Hatalmas ősrajongója vagyok a kiadványnak, tudjátok, az a fajta Hammer olvasó, aki az első oldaltól az utolsóig minden karaktert végigrág, de még az impresszumot, meg az aktuális előfizetési feltételeket is elolvassa hónapról hónapra. Hatalmas megtiszteltetés, hogy idén interjúzhattam a lap több, jelenkori és korábbi publicistájával, Lénárd Lacival, Uzseka Norbival és Szarka Joseph-fel is. A legszuperebb azonban az lenne, ha valaki végre leülne a szerkesztőkkel és a többi (ex-)munkatárssal, és megírna egy interjúkötetet erről a 30 évről, teletömve a könyvet az olvasók és rajongók számára egészen hihetetlen sztorikkal. Szerintem nem csak én rendelném meg elővételben a kötetet. Hatalmas respekt mindekinek, aki az újság készítésében valaha is részt vett!


A rock/metal színtér 2015-ben

Bármilyen furcsa is lesz ez tőlem, de alapból én egyáltalán nem szeretek a múltba tekintgetni. Nem nézek meg olyan filmeket és nem olvasok olyan könyveket, amik ne a jelenben vagy a jövőben játszódnának. Nem szeretem azokat a dolgokat, amiken már nem lehet változtatni. A zene az egyetlen dolog, ami miatt viszont kénytelen vagyok beülni a képzeletbeli DeLoreanbe, és beütni valamilyen régebbi dátumot a fedélzeti kompjúterbe.

Különösen rock/metal szempontból érzem nagyon sivárnak a jelent (a popzene mindig is egy végtelen sivatag volt a számomra). Persze, ha a mai, tizenpár éves lányokat vagy fiúkat kérdeznénk meg arról, hogy ők mit gondolnak, akkor valószínűleg semmilyen problémájuk nem lenne korunk zenei felhozatalával.

2015-ben metal vonalon számomra az jelentett elsősorban örömöt, hogy az Iron Maiden a The Book Of Souls több dalával is meg tudott fogni, meg hogy talán lesz valami hosszú távon is Howard Jones és a Devil You Know házasságából (a They Bleed Red album tíz pontos lett), és hogy Geoff Tate végre megint valami maradandót alkotott a The Key-jel.

A grunge színtér 2015-ben

Örülhettünk idén, mert volt új Chris Cornell és kijött CD-n a januári Mad Season koncert is, de érdemes mindkettőt a helyén kezelni. Örömteli a Ten Commandos lemez megjelenése, és a Soundgarden zseniális ritmusszekciója most sem tudott hibázni. Az Alice in Chains és a Pearl Jam viszonylag csendben volt, a Screaming Trees testvérpárjáról pedig szinte semmi infónk sincsen. Barrett Martin az év elején a Mad Seasonnel volt elfoglalva, de később aztán Seattle-ben a Tuatara nevű formációjával is fellépett. A Live ugyan koncertezgetett Amerikában (az élő felvételek sajnos elég erőtlennek mutatták a csapatot), Ed Kowalczyk pedig még mindig a Throwing Copper 20 éves évfordulóját ünnepelte egy akusztikus amerikai/ausztrál turnéval. A Stone Temple Pilots a Linkin Park énekesével meg eleve egy vicc volt. Mark Lanegannek kijött egy demókból álló gyűjteménye, majd díszkiadásban az első öt szólóalbuma is elérhetővé vált decembertől a Sub Pop gondozásában. Scott Weiland elvesztése pedig a jól ismert életvitele mellett is meglepett. Egy újabb borzasztó tragédia, amivel nem tudok mit kezdeni.

Grungery emlékek

Felejthetetlen koncertélményeken vagyok túl. Az amerikai utunkon láttuk a Meat Puppetst New Yorkban (bakancslista 1), a Malfunkshunt Everettben (bakancslista 2), de jártunk a legendás seattle-i grunge helyszínen, a Moore Theaterben is (bakancslista 3, ott a Television játszott). Aztán padlót fogtunk Bécsben a Monster Magnettől és a Lynyrd Skynyrdtől (bakancslista 4), de felejthetetlen volt a Mark Lanegan „buli” is az A38-on. Geoff Tate Operation Mindcrime-jának szintén hajós performansza annyira működött, hogy aztán két héttel később Pozsonyban is meg kellett néznünk a seattle-i legendát. De ha már itt tartunk, a Faith No More is óriási volt a szomszédban. A Philm koncert inkább Dave Lombardo közelsége miatt vált érdekessé számomra, viszont szégyenszemre a Machine Head és a Hellyeah fellépése sem fogott meg annyira, mint ahogyan azt előzetesen vártam, és ahogyan aztán mások később áradoztak róluk. Nyilván az én készülékemben volt a hiba. A hazai bandák közül többször is ott zúztunk a Nomad, a Men in the Box, a Superunknowns és az Ozone Mama koncertjein, és mindannyiszor nagyon jól éreztük magunkat.

A személyes találkozások egy-egy, hosszabb-rövidebb beszélgetés, esetleg közös cseresznyés pite evés erejéig szintén olyan élményt adtak, amikbe még most is egy kicsit beleborzongok. Kevin Wood (Malfunkshun), Shandon Sahm (Meat Puppets), Warrel Dane és Jim Sheppard (Nevermore), Dave Wyndorf (Monster Magnet), Kyle Tweede (RR Café/Tweede’s tulajdonos), Tim Mullen (ex-Himsa, Sledgeback), Matt Vaughan (Easy Street Records tulajdonos, Gruntruck menedzser), Geoff Tate és Mark Lanegan. Szóval hihetetlen.

Szintén nagyszerű volt olyan hazai zenészekkel interjúzni, akiket már régóta nagyon tisztelek (Jánosi Cicó Szabolcs, Csányi Szabi, Vörös András, Takács Vilkó, Gábor Andris, Szakácsi Greg) valamint olyan, más területről érkező szakemberekkel, akikkel tudtunk a grunge-ról egy másik perspektívából is beszélgetni (Márkus Éva, Tőrös Balázs, Bőhm Kornél, Sixx).

Mit várok 2016-tól?

Szerintem nekünk, grunge rajongóknak 2016-ban kifejezetten jó évünk lesz. Mivel a Soundgarden és a Pearl Jam is stúdiózni fog, minden bizonnyal legalább az egyikük ki is fog jönni egy új anyaggal. A Pearl Jam ráadásul 25 éves fennállását ünnepelni, emiatt a zenekar folyamatosan turnén lesz, de márciusban például biztosan nem, mert akkor Jeff Ament Észak-Amerikában koncertezik a RNDM projektjével. Eddie Vedderéktől minden bizonnyal további meglepetésekre is lehet majd számítani. Alice in Chainséknél viszonylag nagy a csend (a pletykák szerint talán stúdióznak is), de mivel a The Devil Put Dinosaurs Here 2013-ban jelent meg, akár ők is jelentkezhetnek új lemezzel. Ed Kowalczyk (ex-Live) is a következő anyagon dolgozik, az ő harmadik albumát nagyon várom, de arra is kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogják, vagy fogják-e egyáltalán bármilyen formában együtt folytatni a Stone Temple Pilots hangszeresei. A magyar előadók közül pedig egy új Nomad albumban reménykedek, remélem nem hiába. Azt pedig, hogy Kurt Cobaintől milyen demók demóját vagy megkezdett jegyzetfüzetek és sajtpapírok garmadáját ássák még majd elő, azt csak Courtney Love tudhatja.

Rock/metal vonalon nagyon várom az új Megadeth-et, The Cultot és Geoff Tate ígérete szerint megjelenik majd a The Key-jel elstartolt trilógia második része is. De hogy mi lesz az új Toollal és Metallicával… csak a jóisten tudhatja.

Koncertek szempontjából szintén nagyon jónak ígérkezik 2016. Már biztosan megyünk Chris Cornellre, Black Sabbath-ra, Monster Magnetre (Dave Wyndorfékra kétszer is), és egy újabb bakancslistás tételként megnézzük Noel Gallaghert is Bécsben. Aztán szinte biztos, hogy átjön Európában a Pearl Jam is, úgyhogy egy extrém jó év elé nézünk.


Publikációim a Grungeryn (időrendben, belinkelve):

 

1. Retrószörny | Monster Magnet: Last Patrol lemezajánló

 

2. Delfin a tejgyárban | Ed Kowalczyk koncertbeszámoló – Melkweg, Amszterdam

 

3. Bajba került Toni Wood, a Mother Love Bone elhunyt énekesének édesanyja

 

4. Mad Season és Temple Of The Dog koncert volt Seattle-ben. És mi nem voltunk ott.

 

5. Eddie Vedder újabb fricskája a Grammy-nek

 

6. Majdnem söröztünk egyet Chris Kosnik-kal – villáminterjú a Monster Magnet basszusgitárosával

 

7. Fantombomba | Mark Lanegan Band: Phantom Radio lemezajánló

 

8. God Doesn’t Say No | Monster Magnet koncertbeszámoló – Bécs, Szene

 

9. Filmzene | A Top 5 grunge soundtrack

 

10. Légy a legjobb mindhalálig | Nomad: Hotel Polimer lemezajánló

 

11. Death Trip To Buda | Mark Lanegan koncertbeszámoló – Budapest, A38

 

12. A nap dala #1 | Pearl Jam: Alive

 

13. Kurt Cobain egy divatos póló lett napjainkra | Beszélgetés Gábor Andrissal, az Ozone Mama gitárosával

 

14. Facelift #1 | Ilyen, amikor Johnny Cash Soundgarden-t játszik | Rusty Cage

 

15. All bumm #1 | Top 10 album | Gábor Andris, az Ozone Mama gitárosa

 

16. A nagy leleplezés | 10 népszerű grunge dal, ami nem feldolgozás. Vagy mégis? Újat mondunk!

 

17. Mookie Blaylock? Egy dögunalmas játékos volt! | Beszélgetés Tőrös Balázzsal, a Trash Talk NBA szakértőjével

 

18. Facelift #2 | Ilyen, amikor Willie Nelson Pearl Jam-et játszik | Just Breathe

 

19. Továbbra sem akarok Ozzy-val találkozni | Beszélgetés Lénárd Lászlóval, a Metal Hammer főszerkesztőjével – 1. rész

 

20. Nem ajánlanám, hogy a hölgy ráklevest rendeljen! | TOP5 grunge rocker cameo a moziban

 

21. A Pearl Jam legsötétebb napja: a Roskilde tragédia

 

22. A Pearl Jam nem az irányítója, hanem a főszereplője volt az eseményeknek | Beszélgetés Bőhm Kornél, kríziskommunikációs szakértővel

 

23. Let Them Do It Again! | Men In The Box és Riot! koncertbeszámoló

 

24. „Ölellek, Lucas.” | Bicskey Lukács emlékére

 

25. Itthon 4 év lemaradásban vannak a zenekarok. A Tankcsapda? Ők nem. | Beszélgetés Lénárd Lászlóval (Metal Hammer) – 2. rész

 

26. Off The Kisterem | Ozone Mama, The White Dominos koncertbeszámoló – Rockstar Magazin 6. szülinap

 

27. Geoff, ez így nem lesz oké | Beszélgetés Uzseka Norbert újságíróval – 1. rész

 

28. Úgy éreztem, hogy Eddie Vedder a saját csapdájába esett | Beszélgetés Uzseka Norbert újságíróval – 2. rész

 

29. Goodmotorfinger | Superunknowns, Cultus és Palmface koncertbeszámoló – Showbarlang

 

30. Tuesday’s Come, Tuesday’s Gone | Lynyrd Skynyrd koncertbeszámoló – Bécs, Gasometer

 

31. A Bedlam sztori | Beszélgetés Jánosi Cicó Szabolccsal, a Nomad gitárosával – 1. rész

 

32. Stone Temple Beatles | Scott Weiland and the Wildabouts: Blaster lemezajánló

 

33. A Nomad sztori | Interjú Jánosi Cicó Szabolccsal, a Nomad gitárosával – 2. rész

 

34. Grungeplugged | Németh-Kovács Akusztik koncertbeszámoló, Művész Underground

 

35. A dal, ami miatt majdnem feloszlott a Pearl Jam

 

36. Sorsfordító MTV Unplugged koncertek | 1. rész: Stone Temple Pilots

 

37. Appetite for Grunge | Beszélgetés Takács Vilkóval – Ganxsta Zolee, az Action és a Men in the Box gitárosával – 1. rész

 

38. Grungery 100!

 

39. King For A Lifetime | Faith No More koncertbeszámoló – Aegon Arena, Pozsony

 

40. Vilkó in Chains – Hat klasszikus Alice in Chains album gitáros szemmel | Takács Vilkó (Ganxsta Zolee, Action, Men in the Box)

 

42. Így játsztok ti – Pearl Jam-et | 1. rész (Timár Attilával közös publikáció)

 

43. Twin Peaks-ben még mindig átkozottul finom a kávé | Beszélgetés Kyle Twede-vel, az RR Café/Twede’s Café tulajdonosával

 

44. Pearl Jam Live at Easy Street | Beszélgetés egy hihetetlen koncertről Matt Vaughan-nel, az Easy Street Records tulajdonosával

 

45. Nevermore, Sanctuary, cseresznyés pite | Beszélgetés Warrel Dane-nel és Jim Sheppard-del Twin Peaksben

 

46. A Nirvana Unplugged árnyékában | Meat Puppets, Soul Asylum koncertbeszámoló – Brooklyn Bowling, New York

 

47. Nagyon úgy tűnik, hogy nem is vagyok igazi metalos | Beszélgetés Vörös Andrással, az Ørdøg frontemberével

 

48. Drogok, punk, Seattle | Beszélgetés Szakácsi Greggel, a Sledgeback és a C.A.F.B énekes/gitárosával

 

49. TOP5 | Seattle-i énekesek vendégszereplései, amikről még sohasem hallottál. Vagy igen?

 

50. Matt Cameron egy igazi bálvány a dobosok világában | Beszélgetés Tim Mullennel, a Sledgeback (és a Himsa korábbi) dobosával, Seattle-ben

 

51. Ha mindenki úgy gondolkodna, mint én, akkor az egy borzasztó világ lenne | Beszélgetés Varga Attilával, azaz Sixx-szel, az Index újságírójával

 

52. Amikor a Jediben jöttek a macik, attól rosszul lettem | Beszélgetés Varga Attilával/Sixx-szel (Index.hu) – 2. rész

 

53. Hazlewood, avagy Ben Shepherd bárjában jártunk | Interjú Keith Bartoloni tulajdonostárssal

 

54. 9/11 és a grunge | 1. rész: Pearl Jam

 

55. 9/11 és a grunge | 2. rész: Grunge dalok a tiltólistán, avagy a Clear Channel Memorandum

 

56. 9/11 és a grunge | 3. rész: TOP 5 grunge dal szeptember 11-ről

 

57. Mother Love Funkshun | Malfunkshun koncertbeszámoló – Flights Pub, Everett, WA

 

58. (What’s The Story) Sonic Glory? | Ozone Mama: Sonic Glory (2015) lemezajánló

 

59. The Highest Truth | Chris Cornell: Higher Truth (2015) lemezajánló

 

60. The Next Stop’s Budapest | Monster Magnet: Cobras And Fire – The Mastermind Redux (2015) lemezajánló

 

61. A megmaradottak | Mad Season feat. Seattle Symphony: Sonic Evolution (2015) lemezajánló

 

62. Pearl Jam? Mi nem abból élünk, hogy nem csinálunk bulikat | Interjú Márkus Évával, a Live Nation marketing és pr igazgatójával

 

63. Operation: Lovecrime | Geoff Tate’s Operation Mindcrime koncertbeszámoló – A38 Hajó, Budapest

 

64. Az ajtók a jobb odalon nyílnak | Michele Primi: Rocktragédiák (2015) könyvajánló

 

65. Rövidzárlat a vörös szobában | Interjú Csányi Szabolccsal, a Black-Out gitárosával

 

66. Az elbaszott generáció | Scott Weiland (1967-2015) emlékére

 

67. Visszaadni valamit abból, amit gyerekkorom óta a zenétől kapok | Interjú Szarka Józseffel, a Hear Hungary ügyvezetőjével

 

1 hozzászólás

  1. Zsolti

    A Chloe Dancer/Crown Of Thorns nekem is ott van a “minden idők legjobb dalai” listámon, a Top 10-ben biztosan, de van, hogy a Top 3-ban is. Az egész Apple album egy akkora baváltatlan ígéret, hogy hihetetlen. Simán felveszi a versenyt az agyonajnározott Appetite For Destruction-nal és ha AW (aw…) szegény életben marad, simán Guns N’ Roses-i magasságokban köthettek volna ki, Axl Rose-t meg megette volna az irígység. Zseni ő is, de pont az a meghittség hiányzik a dalaiból (talán az egy Patience-t és Estranged-et kivéve), ami csak úgy süt az Apple balladáiból (Man Of Golden Words, Gentle Groove, stb, stb) és Axl csak nyers tud lenni, de olyan felszabadult soha, mint Andy a MLB “bulisabb” dalaiban. Hihetetlen nagy lánggal égő fénycsóva, ami egyből ki is hunyt. Óriási nagy kár érte. :-((

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.