Takács Vilkó, Ganxsta Zolee és az Action gitárosa nem csupán hatalmas rajongója az Alice in Chains-nek, hanem a Men in the Box-ban maga is megdöbbentő őszinteséggel és alázattal játssza Jerry Cantrell témáit. Az interjú második részében a Seattle-i legenda Layne Staley-vel készült albumairól beszélgettem a kiváló gitárossal. Hat klasszikus lemez a gitáros szemével. A cd-ket kérjük bekészíteni, merüljünk el együtt a mélyben.
Alice in Chains Classics 6
Vilkó azonnal akusztikus gitárt ragadott, amikor az interjú során ahhoz a részhez érkeztünk, amikor az Alice in Chains albumokkal kapcsolatos élményeiről kérdeztem őt. Hatalmas élmény volt végighallgatni, hogy szinte minden szóba kerülő dalnál a sztorik mellett meg is szólaltatott egy-egy dallamot vagy riffet.
De a legnagyobb döbbenet akkor ért, amikor Vilkó megmutatta azt a videót, amit Layne Staley édesanyja küldött a 2012 őszi Men in the Box koncertre a magyar rajongóknak. Ide kattintva meg is tudjátok nézni. Vilkó kiváló kapcsolatot ápol Nancy-vel. Annyira jót, hogy Layne anyukája még kézzel írott üdvözlőlapot is küldött Vilkónak annak az évnek a Karácsonyára.
Szívélyes üdvözlettel, Nancy.
Facelift
Az interjú első részében említetted, hogy a Zolee rádióműsorában hallott Dirt album volt az első, ami beütött neked az Alice in Chains lemezei közül. De mi a helyzet a Facelift-tel? Layne Staley-ék már túl vannak a demókon, és bár a zene kezd egyre egységesebbé válni, az It Ain’t Like That után azonban még mindig egy kicsit a korai korszak kissé zavaros dalai köszönnek vissza.
„Nekem a Dirt volt a fő csapásirány, a Facelift-ről először a klipes nótákat ismertem illetve a Love, Hate, Love-ot. Ezzel a lemezzel egy bajom volt, hogy vannak dalok, amik szerintem nem annyira kiforrottak, és én a helyükben inkább lehagytam volna az albumról. Furcsa volt visszamenni az időben, és meghallgatni a Facelift-et, pláne a Dirt után. Az nálam az elejétől a végéig működik, itt pedig van egyfajta hullámzás a dalok között.
Amikor a Facelift-et először meghallgattam, akkor még nem vágtam az Alice in Chains régi demóit. Azok kb. ’87-től datálhatóak, és olyan tételek vannak rajta, amik a Chains széles körben ismert albumaihoz képest furcsán pozitív hangvételűek. Dúros akkordok, már-már vidám témák sorjáznak. Az mondjuk tök jó szerintem, hogy ezek erre a lemezre nem kerültek fel. (nevet) Ilyen szempontból viszont nagyobb egységet képez a 12 nóta.
A Man in the Box-ról nem nagyon kell különösképpen beszélni. Ha bármikor szóba kerül az Alice in Chains, akkor talán ez, és a Would?, ami mindenkinek kapásból beugrik. ’Ja igen, amikor rázza a csávó a kerítést, láttam a videoklipet.’ Az úgy megmaradt az emberek fejében. Meg hát ugye a refrénje… na, az valami döbbenet. A mai napig, ha rám jön az énekelhetnék, akkor beülök az autóba és azt szoktam teli torokból óbégatni. Tök magas hangon kiabálva lehet csak igazán jól lelket tisztítatni vele.” (nevet)
Gitáros szempontból hogyan értékeled az albumot?
„Igazából nem tennék különbséget az Alice in Chains lemezei között. Nyilván ahogy haladunk előre az időben, úgy fejlődik minden zenész, egyre több hatás éri, és emiatt egyre jobban letisztul a saját maga stílusa is. Hogyha végignézzük a három a klasszikus felállással készült Chains lemezt, akkor az érződik, hogy az utolsónál már tisztán megvan Jerry Cantrell beteg, csak rá jellemző világa. Ez az, amit ő valójában képvisel, aminek köszönhetően mással össze nem téveszthető a játéka. A Facelift ezzel ellentétben meg inkább egy rockosabb hangulatú lemez.
A szólók is pentaton skálán belül mozgó témákat boncolgatnak, úgyhogy azt mondom, hogy ez még egy útkereső lemez volt. Az egész zenekar és Cantrell gitárjátékának szempontjából is. Viszont nagyon fura, hogy ez az AIC kiadvány az, amit nem tudok az elejétől a végéig meghallgatni. Ettől függetlenül persze imádom, és megtanultam azokat a nekem kicsit furcsa dalokat is, hiszen az ember így kap teljes képet az életműről. (nevet) Például ott van a Confusion, ami nekem abszolút kakukktojás, meg az I Know Something, amivel szintén nem tudtam mit kezdeni.
A Sunshine-t is csak a sokadik hallgatás után szerettem meg. Egyszer Zolee-val beszélgettünk a Facelift-ről, és érdekes módon ő meg pont ezt a dalt illetve a Sea of Sorrow-t emelte ki. Utóbbinak még le is fordította a refrénjét rímesítve, hátha majd később még felhasználjuk valamire.” (nevet)
A Live-on évekkel később megjelent az egyik demós dal, a Queen Of The Rodeo, de a Faceliftre nem került fel.
„Én nem értem azt a dalt. Hogy azt ugyanezek az emberek írták? Az is egy Alice in Chains nóta? (nevet) Nem tudom hová tenni, annyira elüt bármelyik lemez hangulatától. Jó oké, az sem egy teljesen pozitív szöveggel rendelkező dal, de nekem totál stílusidegen mindegyiktől. Bánfalvi Sanyi (a Men in the Box dobosa – PM) mondja mindig, hogy játsszuk már az I Can’t Have You Blues-t, de én mindig azt válaszolom, hogy jaj ne, semmiképp. Hogyan hangzana egy Junkhead után?!” (nevet)
Van kedvenc gitárszólód a lemezről?
„Igen, a Love, Hate, Love a szólója. Azzal nagyon sokat szenvedtem, mert van benne egy-két olyan figura, amit egyszerűen nem tudtam megtanulni elsőre. A mai napig át kell néznem a próbák előtt. Az egy igazi mumus, viszont nélküle nem lenne teljes a dal.” (nevet)
A Men in the Box-ban két gitárral adjátok elő az Alice in Chains dalokat. Mennyire jellemző erre az albumra, hogy két gitársávot használnak Jerry Cantrell-ék?
„Nem annyira. De Pont a Love, Hate Love-ban ott van az alaptéma egy másik is. Ez megy egész végig a versszakok alatt. (Vilkó itt elgitározta a témákat – PM) Ezeket tök jól meg tudjuk szólaltatni élőben úgy, hogy mind a kettő gitár ott legyen. Az egyik kedvenc számom a lemezről a Real Thing, és Kovács Tomi (a Men in the Box énekese – PM) barátommal egyfolytában erről beszélgetünk, hogy ezt el kell játszani, ez tök jó dal, a Chains is gyakran elővette a karriere elején, két gitárral meg iszonyat hasítana. De ő meg a Real Thing-et nem annyira szereti. Az a refrén pedig zseniális, igazi Layne-es boncolgatás. A We Die Young meg azért a kedvencem, mert nagyon jó vele koncertet kezdeni. Lehangolt, zúzós és félelmetes, hogy csupán két és fél perces a szám, de minden benne van. Nem érzed úgy, hogy bármi is hiányozna belőle.”
Szerintem zseniális a Bleed The Freak is, viszont nem nagyon játsszák élőben a dalt Jerry-ék, például az itthoni AIC koncerten sem hangzott el. Te hogy állsz vele?
„Kiváló darab! Sokat kínlódtam, hogy a vokált rá tudjam tenni a refrénre, mert itt is 7-es hangzatot kell énekelni egy E-dúrra, amihez az én fülem nincs hozzászokva. Mindig keresem az akkordban a hangot, amit épp lefogok, és úgy könnyebben megy, itt viszont a hangzattól különálló énekhangot kell produkálni. Nehéz, na! (nevet) Jerry Cantrell egyszer azt nyilatkozta, hogy nagyon sok Bartókot hallgattak a középiskolában. Na, ezen totál ledöbbentem. Hiába, hogy nem egy komolyzenei zenekarban játszik, ezeket a hatásokat is magáének érezve kezdett el alkotni.”
Talán nem állunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, hogy Jerry Cantrell a ’90-es évek egyik legmeghatározóbb, és legkreatívabb gitárosa.
„Szerintem ő egy rettentően unikális és egyben nagyon szerethető gitáros. Nem egy hatalmas showman a színpadon, ugyanakkor meg mindig is csodáltam, hogyha valaki úgy tud gitározás közben énekelni, hogy nem csak akkordozik, hanem riffeket is játszik. A We Die Young-ban is megy a refrén alatt a riff, de a sorok pontjai nem oda esnek, mint ahova a riffnek a különböző ütempontjai. Ha ezt a kettőt valaki úgy meg tudja különböztetni, hogy még el is találja azt a hangot, amit el kell énekelni, az olyan számomra, mintha a Marsról jött volna.” (nevet)
Talán még egy ilyen gitáros van, aki teljesen mást játszik, más ritmusban, mint amit énekel, az pedig Dave Mustaine, a Megadeth-ből.
„Igen, pont ezt akartam mondani, hogy a másik ilyen nagyágyú nekem a Dave Mustaine, aki ugyan nem egy Pavarotti, ugyanakkor meg a legzseniálisabb ritmusgitáros/énekes a Földön. Tessék meghallgatni a She-Wolf című dalt tőlük, és máris rájövünk, hogy ja, aha, hogy ő erre a ritmizálásra énekel a gitározás mellett. Döbbenet! (nevet) ”
SAP
Némileg váratlan volt, hogy a Facelift után kijött egy akusztikus dalokból álló EP.
„Vannak olyan zenekarok, ahol a zeneiség nemcsak a zúzásban, meg a keménységben nyilvánul meg, hanem megmutatják, hogy tudnak akusztikus gitárokkal is zenélgetni. Az ilyen bandákat én nagyon tudom tisztelni, mert ha már valaki fogott a kezében akusztikus gitárt, akkor az tudja, hogy egy teljesen másik hangszerről beszélünk. Ugyanúgy néz ki, meg ugyanúgy vannak rajta húrok, mint egy elektromos gitáron, de valójában egy abszolút más hangszerről van szó. Hazai viszonylatban például az Apey and the Pea-t tudnám kiemelni, akik zúzva is állatok, de unpluggedosan is tízpontosak. A Petőfi Rádión leadott MR2 Akusztik felvételük kötelező grunge anyag mindenkinek, pláne, hogy a Brother-t is játszották!”
Érdemes összehasonlítani a SAP-et a Jar Of Flies-zal?
„A SAP-nél kevésbé érzem azt a fajta kiforrottságot, mint a Jar Of Flies-nál. Hallatszik az, hogy itt nem szórakoztak sokat azzal, hogy hogyan nézzen ki a végeredmény. Ez abszolút egy intuitív jellegű lemez. El tudom képzelni azt a hangulatot, hogy ott ültek egy próbateremben, és Jerry csak úgy gitározik, csak volt olyan mázlista, hogy épp volt egy olyan énekes, aki fogta magát és lehetetlen hangokat énekelt rá a lehetetlen akkordokra, és így pikk-pakk születhettek meg ezek a dalok. Nekem az Am I Inside az abszolút ilyen… nem is tudom milyen jelzőt tudnék rá mondani… ilyen isteni megváltás. Az a nagyon jó a dalban, hogy olyan nem egyértelmű akkordváltások vannak benne, amikre alapvetően nem számítanál. A refrénben meg a magas női énekhang az, ami libabőrkiváltó hatású. Nekem ez az abszolút kedvencem.”
Mit gondolsz a többi dalról?
„A másik dal, ami nagyon közel áll hozzám, az a már említett Brother. Jerry Cantrell énekli a lemezen, viszont élőben meg odaraktak egy másik szólamot mellé. Layne énekli a magasat, Jerry pedig az alsó szólamot. A harmadik verzében csak ketten énekelnek zene nélkül, az maga a paradicsom.
Az AIC-nek pont az egyik legfőbb ismertetőjegye, hogy vannak ezek a többszólamú dolgok, és van egy olyan képességű gitáros, aki amit kitalál magának, azt zseniálisan tudja élőben is hozni, nem csak a stúdióban. Eleve régen nem nagyon volt utókozmetika a lemezeken, akkor még jobban kellett tudni odatenni magadat. Nem volt Ctrl+C, Ctrl+V, és máris kész az összes refrén. Szerintem a legnagyszerűbb itt az – és például a Nirvana MTV Unplugged-jában is ez mutatkozott meg – hogy egy ilyen zúzos, zajos zenekar le tud menni úgy alfába, hogy az akusztikus hangulattal teljesen más atmoszférát teremtve is meg tudja érinteni a hallgatóságot.
A Right Turn meg legendás. Fogták és azt mondták, hogy oké, szedjük össze a helyi srácokat, és csináljunk egy saját We Are The World-öt! (nevet) Talán Kurt Cobain még elfért volna közéjük. A Right Turn-t majd egyszer jó lenne megcsinálni a Men in the Box-szal is.”
Dirt
Aztán kijött a Dirt, és a lemez berobbant a Them Bones-szal. Nem egy tipikus albumkezdés a gitár és az ének viszonyát tekintve.
„Ez sem egy hosszú nóta, egy két perc körüli dal. A We Die Young-gal tudnám párba hozni, mind a kettő ugyanazt a hatást éri el, mind a kettő le is van hangolva D-re. A Them Bones-ban a riff zakatol fölfelé kromatikusan, lépeget felfelé az a négy darab hang. Az énekdallamban viszont csak egy hang van kitartva. Itt az a furcsa, hogy azokat a kitartott hangok, amit Layne és Jerry énekelnek, egyaránt ráillenek arra a négy egymást követő kromatikus akkordra, amit a gitár játszik. És az egésznek a kaotikusságát pont az határozza meg, hogy van egy állandóság a kétszólamú énekben, de eközben meg mászik felfelé azaz akkordfüzér.”
Hallottam már jó pár zenekar feldolgozásában a Them Bones-t, de a verzék alatti énekdallamokat sohasem sikerült tisztán elénekelniük. Nektek viszont nem volt ezzel probléma a legutóbbi bulitokon.
„Hát rohadt nehéz volt ezt így reprodukálni. Tamással mindig azt nézegetjük, hogy melyik hang kinek áll jobban. Én például sokkal nehezebben tudok egy hang alá vokálozni, viszont a magasabb hangoknál sokkal megbízhatóbban működik az énekhangom, mint például neki.
Ráadásul nem igazán megszokott a rockzenében a 7/8-os ütem. Ha nekiállnék írni egy ilyen dalt akkor én sem azt írnám, hogy ’egy-két-hár-négy-öt-hat-hét’, hanem hogy ’egy-két-hár-négy-öt-hat-hét-nyolc’. A zenészek, főleg a rockzenében általában négyesekben gondolkodnak. A szóló ezért külön figyelemre méltó, mert sokkal nehezebb alkalmazkodni egy 4/4-es szólónak a 7/8-os ritmizáláshoz.
Nekem ráadásul ez a kedvenc AIC klipem is. Benne van az a fajta beteg látványvilág, ami a Chainsnek a hangulatát jellemezte, de emellett szerintem abban a videóban néztek ki a legjobban. Layne Staley a hátranyalt hajával, azzal a nagy copfba kötött szakállával nagyon kemény volt, Jerryről pedig mindig a Black-Out zenekar gitárosa, a Csányi Szabi ugrik be. Hajszálpontosan ugyanígy nézett ki az első lemezeik idején. Egyszer Zolee odafordult hozzám, hogy ’Papi, azt vágod, hogy honnan van ez a szakáll-copf, amit én is hordok? Hát a Them Bones klipjéből’. Jaaa. Akkor vágom.” (nevet)
Nekem nagyon nagy kedvencem a Dirt címadója. Ahogy a What The Hell Have I-ban ebben is ott van egyfajta keleties dallam.
„Úgy hívják ezt, hogy orientális dallamvezetés. Keleties hatású. Biztos egy szakavatott zenész jobban el tudja mondani, hogy miért hat az emberre másként ez a keleties téma, de hát én csak egy konyhagitáros vagyok, mint látod. (nevet) (Az interjút Vilkó konyhájában vettük fel – PM) Én mindkét dalt nagyon szeretem. Nekem játszani kicsit azért unalmas a Dirt-öt, mert három versszakos és viszonylag hosszú. Annyira bele kell süppedni, hogy tényleg az ember úgy érzi magát, mintha hátba lőtték volna két deka heroinnal. (nevet) Ilyen szempontból meg jó, mert átérzed azt a fajta mocskot, már ha már lehetek ilyen őszinte, amiről a szám is szól.”
Mi a helyzet a Dirt többi dalával?
„A Dam That River szintén egy koncertkezdős dal, de a legnagyobb kedvencem a Rain When I Die. Ever. Már alig vártam, hogy mikor beszélhetek róla. (nevet) Az a legjobb abban a számban, hogy nagyon disznó a tempója, rendesen bele kell ülni, és hát imádom azt a zenei katyvaszt, ami az elején van. Az az ív, amiből innen eljutunk refrénig, az valami zseniális. Tök egyszerű riff van benne. Hallgatgattam, nehogy már most ennyi az egész?! Annyira tanítani való. ’Na, akkor figyelj, lehangoljuk a gitárt és nézzük meg, hogy ebből a D-mollos hangsorból mit lehet kihozni.’ Annyira ilyen kézenfekvő dolog, és uram bocsá’, pont ezt „utálom” a Jerry Cantrell-ben, hogy a legegyszerűbb dolgokból tudta/tudja kihozni a legnagyobb nótákhoz tartozó riffeket.”
Rooster?
„A Rooster nyilván nekem azért fontos, mert az volt a Zolee-n keresztül az első löket. A múltkori Men in the Box koncerten is annyira zseniális volt, hogy odajött a gyerekkorom két főhőse, és velük egy színpadon ott állva, velük játszottuk el ezt a számot. Zolee alázattal, halál pontosan eldobolta, a Szekeres Bandi (Junkies) is nagyon jól énekelte. Meg hát neki az egyik kedvenc AIC száma, és bármikor kilátásban van egy Men in the Box koncert, akkor hívom, hogy „Bandi, egy jó Rooster?”’? Persze, ne viccelj bármikor.” (nevet)
Jar Of Flies
A Jar Of Flies-ról mi ugrik be először neked?
„Jerry Cantrell azt nyilatkozta egyszer, hogy leültek és fél óra alatt írták meg a Jar Of Flies-t. Azért tudom ezt neki teljességgel elhinni, mert az egész AIC életműre igaz az, hogy nagyjából tényleg csak két téma van egy számban. Én ettől teljesen kész vagyok. Kíváncsi lennék, mennyi felesleges, kidobott témát rejteget még Jerry raktára. Adhatna kölcsön párat ezekből!” (nevet)
Úgy néz ki, mintha Jerry Cantrell-nek teljesen mindegy lenne, hogy zúzós vagy akusztikus dalt kell írnia, ugyanaz a recept.
„Nem tudom hány ezer zenekar próbálta már azt a titkot megfejteni, hogy hogyan működik ez dalírási metodika, de nála egyszerűen nincs bonyolítás, mégis működik a dolog. A Nutshell például mindössze egyetlenegy témából áll, az megy benne végig, és mégis fantasztikusan jó a szám. Mondjuk ehhez kell Layne Staley mágikus éneklése és karaktere is.”
Mit jelentett neked a Jar Of Flies?
„A Jar Of Flies nekem sokáig „elalvós” lemez volt. Fiatalabb koromban lemezekre aludtam el, és ez tökéletes volt hozzá. Másnap reggel felkeltem és mindig azon gondolkodtam, hogy melyik volt az a szám, amire elaludtam. Még a könyvembe is beleírtam ezt a kis apróságot.” (nevet)
Melyik dalt emelnéd ki az albumról?
„A No Excuses zsenialitása lenyűgöz. Van a refrén meg van a versszak. Itt is két téma. Ennyi. Ennyi az egész. A YouTube-on fent van egy-két AIC dal úgy, hogy nincsen alatta zene. A No Excuses-t hallgassák meg a kedves Olvasók így!”
Ez valami zseniálisan jó!
„Figyeld meg, ott van a kettő szólam: két Layne, meg egy Jerry. És jön refrén, és még bejön még két vokál. Ez az, amit még idáig nem hallottál ki a dalból. Emellett még rengeteg olyan dolog van, amit szintén nem vesz észre az ember, mert annyira hozzá van szokva a füle ahhoz, amit egészben hall. Itt meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy mire figyeljünk hirtelen. Kedves Olvasók, tényleg hallgassátok meg a fenti videót, ez a fickó ezért is volt ilyen hatalmas énekes!” (nevet)
III
Szerintem az előző albumokhoz képest viszonylag nagy váltás volt a harmadik lemez. Mit gondolsz erről?
„Ehhez az albumhoz hangulat kell nekem. Ez nem az a fajta lemez, mint mondjuk a Dirt. Ez nekem tényleg olyan, hogy itt nem az van hogy elkezdem hallgatni, amit konkrétan meg akarok hallgatni egy dalt, ami most éppen eszembe jut.
Melyik volt az első dal, ami először megtetszett róla?
„Az Again abszolút megfogott, és a klipje is nagyon jó. Tele van olyan üzenettel, amire utólag döbben rá csak az ember. Fura mód a másik a Shame In You című dal. Az is egy ilyen viszonylag egyszerű akkordfüzérből álló nóta, viszont van benne kettő olyan énekhajlítás, amit mondjuk ezerből egy ember tud. Emlékszem, amikor először hallottam, felkiáltottam, hogy úristen ez mi volt, mi volt? (nevet) Vissza kellett pörgetni, és újra meg újra meg kellett hallgatni.”
Ha a Dirt súlyos, akkor ez triplán az, érdekes, hogy pont a Shame in You-t említetted.
„Ez az album nagyon nehéz hallgatni való. Csomó dalán például azt érzem, hogy akkora a keserűség és akkora a reményvesztettség az ismert okokból fakadóan, hogy józanul nem is annyira élvezet hallgatni. Most, ahogy nézegetem a cd borítóján a dalokat érzem, hogy így tevődik rám egy tonnányi súly felülről, szinte belenyom a földbe. A Frogs is milyen borult már!”
Érdekes nekem a Frogs nekem az Unplugged-nál jött be, de ott nagyon. Vagy ott van a Head Creeps, ami Layne dala, és szerintem méltatlanul alulértékelt.
„Igen ebben egyetértünk, de például nekem a Heaven Beside You annyira nem jön be. Az egy olyan dal, amit megtanultunk, működött, de az nekem nem egy akkora kedvenc. Arra lettem volna kíváncsi, hogyha a Layne még túléli azt a ’96-os turnét, hogy mondjuk erről a lemezről még elővettek-e volna más dalokat. Az Again élőben nekem tökre nem tetszett, mert 20 éve úgy játszották, hogy nem énekelte végig a Cantrell a vokálokat. Nagyon fura a dallam, merthogy félhangokat énekel fölfele és lefele is. Ott is kettő darab riff van az egész dalban, és ááá…, tudom, hogy unalmas, hogy mindig ezzel jövök, de hogy lehet már ilyen számot írni?! (nevet) A basszusgitár konkrétan kettő hangot játszik, és mégis működik, de persze itt is az ének viszi el a pálmát. El tudom képzelni, hogy ülnek a próbateremben, jött a Cantrell ezzel a riffel, Layne Staley pedig mekegve elkezd rá vernyákolni, és máris működik a mágia. De azért ide is kell a sok vokál, hogy teljes legyen a végeredmény.”
A szövegek viszont ezzel párhuzamosan kezdtek némileg nehezebben értelmezhetővé válni.
„A szövegekkel az volt a problémám, hogy egy jó párnál nem értem, hogy miről szól. Értem, hogy van a művész, és hogy nem kell őt megfejteni, meg ő nem is fogja megmondani, hogy pontosan miről szól egy adott dal. De így ez nekem egy kicsit katyvaszos. Vannak feltételezéseim, ugyanakkor meg nagyon rossz az a fajta hallgatói bizonytalanság, amikor valamit hallgatsz, de nincs meg a konkrét megfogható dolog, hogy na ez erről vagy arról szól, mint például a Rooster. Erről a lemezről én ezt hiányolom. A Grind talán a kivétel, ott egyértelmű az üzenet. Egy Junkhead azért elég egyértelmű, de ugye az még Dirt…”
Ha jól tudom, akkor a Grind a Bánfalvi Sanyi kedvence.
„A Sanyi meg van őrülve érte. A Grind viszont az én mumusom. Van az elején a riff, majd bejön ez a fura dallam, amit nem is értek, hogy miért talál ki ilyet bárki is. Biztos a Bartók miatt! (nevet) Ez nagyon beteg, hülye helyen is jön be. Amúgy ezért jó a zene, ezért jó zenélni, mert mindig vannak benne újabb kihivások. Itt hatványozottabban lehet mondani, hogy holtodig tanulod.”
MTV Unplugged
Az Unplugged koncert azért csodálatos, de egyben sokkoló élmény is volt.
„Az MTV Unplugged nálam ugyanaz, mint a Dirt lemez, simán meg lehet egyben hallgatni. Nagyon jól össze lettek válogatva a dalok. Egy nagy hullámvasút az egész, de nincsenek benne sikítós lejtők. Az a jó benne, amikor megérkezem a hullámvasútnak a végére, megint el akarom kezdeni az egészet elölről. Sőt, ha élhetek ilyen kifejezéssel, ez egy lelki hullámvasút. Látszik Layne-en, hogy már megint atomra rá van csúszva a herkára. Mindenképpen érdemes képpel együtt nézni, mert látszik hogy nem mindenhol van képben a dalokkal, főleg a Down in a Hole-ban vannak részek, amiket kihagy, más szót énekel, a Sludge Factory-t meg el is rontja az elején szövegét.”
Talán kicsit olyan – és ebben így utólag egyezik is például a Nirvana MTV Unplugged-jával – mint valami búcsú.
„Látszik az, hogy küzd a démonokkal, próbálja belefojtani ezekbe a dalokba rengeteg herkás, meg egyéb szenvedését. Ugyanakkor meg zeneileg zseniális. Nagyon jól megszólalnak a dalok, nincs bennük hiba. Örülök annak például, hogy nem estek abba a hibába, hogy a keményebb dalokat átírják akusztikus verzióba. Jerry Cantrell valamelyik interjújában olvastam, hogy voltak ilyen ötletek, hogy legyen a We Die Young és Man in the Box is a műsor része, de a dalok nem szólaltak meg ebben a verzióban. Furcsán is hangzott volna utóbbiban az a magas refrén akusztikus gitárokkal. A Sludge Factory az, amire azt mondom, hogy nem egy tipikusan akusztikus dal, de hát ott is az éneklés elviszi a prímet.”
Van olyan dal szerinted, ami jobban tetszik az Unplugged-on, mint eredetiben?
„A Down in a Hole, abszolút. A dal Dirt-ös verziójába én nem tettem volna torzított gitárt. Legyen benne elektromos gitár, de csak ne legyen torz hangszín hozzá, mert így fura. Ezt egyébként soha nem játszották élőben, itt hallható az egyetlen élő Down in a Hole verzió abból az időből. Szerintem ennek így kellett volna szólnia a Dirt-ön is. Az, amikor elkezdenek két szólamban énekelni azt tanítani való, az elején. Az embertelenül durva.”
Pláne úgy, hogy Jerry-nek gyomorrontása volt a felvételek alatt, Layne pedig ugye…
„Már nem tiszta a tekintete, csont és bőr. Az a sárga bőr… úgy sajnálod, hogy közben imádod, amit csinál. Nem sajnálni imádod, hanem csak úgy imádod magát a karaktert, amit ott látsz, és valahogy úgy vagy vele, hogy attól függetlenül, hogy elhunyt tizeniksz éve, drukkolsz neki, hogy maradjon még életben sokáig. Ott egy tagbaszakadt ember, tényleg van vagy ötven kiló, ellenben olyan hangokat ad ki magából, hogy velőt ráz minden egyes sor.”
Ahogyan egyre több az információ kerül napvilágra, ahogyan egyre jobban elmélyülünk Layne utolsó éveiben, annál megrázóbb az egész.
„Ebben szerintem az a durva, hogy az ember ezeket a durvaságokat olvassa, hall róluk, de nem tudja képileg elképzelni azt, hogy mi lehetett. Viszont megnéztem az új Nirvana filmet a napokban. A Montage Of Heck-ben olyan felvételek vannak, hogy nem hittem el. Már-már annyira közelinek érzed az egész dolgot, hogy benne vagy a filmben, hogy ott az a két súlyosan drogos arc, a Kurt és a Courtney, és hogy ők frankón úgy éltek, hogy atom beherkázva nevelgetik a gyereküket. Döbbenetes képek ezek. Tőlem ez a fajta világ totálisan messze áll. Nem vagyok egy full józan ember, csak így, hogy vagyunk bele a világba, nihil… hát nem tudom. Szeretek én is elmenni a végletekig bulizás és egyéb tekintetében, de ez tökre nem része a hétköznapjaimnak. Soha nem akarnék kifordulni önmagamból, mert az előbb-utóbb visszafordíthatatlan folyamatokat idézne elő. Nekem mindig ott van a céltudat, hogy úgy akarok élni, hogy ha majd visszanézek azt mondhassam, hogy teljes életem volt, és emlékszem nagyjából mindenre.”
Az interjú első részét ide kattintva olvashatjátok!
Hatalmas Men in the Box buli lesz július 15-én a Baraba Negra Track-ben. Aki döbbenetesen jó minőségben akar Alice in Chains – és reményeink szerint Mad Season – dalokat hallgatni, annak ott a helye! Ráadásul igazi grunge heaven-re van kilátás, mert a vendég hazánk legjobb Nirvana tribute zenekara, a Gouranga lesz.
