Vörös csillag, fehér bor – valóban csak a zene számít?

Share Button

Fontos, hogy mit mondanak és mit tesznek a színpadon vagy azon kívül a kedvenc előadóink? Befolyásol minket abban, hogy hallgatjuk-e a dalaikat vagy sem? Elnézőbbek vagy a hőseinkkel, ha kiderül, hogy nem azt az értékrendet követik, amit mi? Figyelmen kívül tudjuk hagyni ezeket a dolgokat hosszútávon, vagy sem? Valóban csak a zene számít? Mondjátok meg ti!

gettyimages-632281072-fbac701d-3523-4a82-ae18-2deae436c937 Audioslave reunion 2017 (forrás: Getty Image)

 

“Olyan nem létezik, hogy liberális. A liberálisok diplomás komcsik, nigger észjárással. És mondok még valamit. Az összes nigger 76,4 százalékát Moszkvából irányítják. (…) Én azt mondom, hogy bombázzuk szét Kubát, hadd legyen minél előbb béke.”

 

Mr. Zimburger

(Hunter S. Thompson: Rumnapló)

 

Vörös csillag

Reggel volt, 7:00 óra.

De ami ennél is durvább, hogy hétvége.

Félálomban nyomkodtam a telefonomat, amikor beugrott, hogy az Audioslave éppen azokban a percekben állhat színpadon Los Angelesben, a Donald Trump beiktatása ellen szervezett koncerten. Gyorsan odalapoztam a megfelelő oldalra, és igen, már jött is kiváló minőségben a live stream.

Épp az este utolsó dalához, a rendezvény fináléjához készülődött a Rage Against The Machine hangszereseiből álló trió, amikor töménytelen mennyiségű, kétes kinézetű “aktivista” özönlött a színpadra. Valahol hátul a tömegben ott toporgott Chris Cornell, az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb énekese is.

A hang.

Az ember, akinek a zenekara egy teljesen egyedi, art-rock szemléletmóddal gyúrta össze a Black Sabbath és a Led Zeppelin alapú ős-metált, az esős város borongós hangulatával. A Soundgarden a ’80-as évek végén egyet jelentett Seattle-lel, ők voltak a helyi zenei élet legnagyobb reménysége, hogy aztán 1991-ben az egész világ megismerje őket a Badmotorfinger című albumuk MTV-n sugárzott videóklipjeinek köszönhetően. Nagybetűs művészet volt ez, amit egy teljesen újként ünnepelt irányzatba, a grunge-ba soroltak a zenei újságírók. A háromból az egyik “minden idők” kedvencem.

Szóval odakapcsoltam.

Éppen a Killing in the Name című rendőrellenes dal kezdődött. A színpadon tartózkodó csődület tagjai forradalmárokhoz méltó elszántsággal néztek farkasszemet a nagyérdeművel. A mozgás az ismert izületes térd/enyhén meghajlott hát/fenyegetően hadonászó karok kombináció volt… egy gigantikus méretű vörös csillag előtt. 

Arról énekeltek szavaltak éppen a főszereplők, hogy azok a kiválasztott fehér emberek (“the chosen whites”), akik jelvényt viselnek (mármint a rendőrök), azt gondolják, hogy felhatalmazást kaptak arra, hogy bárkit megölhessenek. Ezt ismételgette velük nagyon mérgesen Chris Cornell is.

“Itt az ideje elindulni felfelé” – gondolta magamban a vérnyomásom, úgyhogy azon nyomban útra is kelt.

Még egy óra sem telt el, amikor a vállaltan szélsőbaloldali, a kommunista eszmények iránt valamiféle perverz, romantikus vonzalmat érző megmondóembereket, valamint a hosszú évek kihagyása után hozzájuk csapódó seattle-i ikont elkezdte ünnepelni a világ zenei sajtója.

Jöttek egymás után a cikkek, hogy hurrá, az Audioslave valahány év után újra színpadra állt, és előadott három dalt az életművéből! Vajon együtt maradnak a fiúk továbbra is, vagy csak az amerikai történelem egyik legmegosztóbbnak beállított pillanata kovácsolta újra össze az enyhén túlkoros úttörőket Chris Cornellel – találgatták a szakértők.

Hát, tényleg hurrá… de várjunk csak!

Valami mintha hiányozna. Valami, ami egyetlen cikkben sem került szóba.

Senkit, de senkit nem érdekelt az a szimbólum ott, a színpad felett.

De vajon miért nem? Mert a Rage Against The Machine már csak ilyen? Mert a vörös csillag esetükben megszokott látvány? Semmi különös, lehetne ott akár egy tűzokádó sárkány vagy két nagymellű, kaliforniai bombázó is?

Vagy egy horogkereszt, nem?

Képzeljük csak el, hogy újra összeáll az Audioslave, és a háttérvásznon ott feszít egy hatalmas horogkereszt.

Nem, nyilván ez nem lehetséges.

Lehet, hogy a vörös csillag használatát talán pont ez a fajta “a RATM ilyen/megszokott látvány” típusú hozzáállás validálja? De mi lesz legközelebb? Che Guevara-dizájnnal effektelt Sztálint ábrázoló pólókat osztogatnak, intrónak meg egy Hruscsov-beszédet fognak bejátszani? A plakátokon pedig egy szuperretró fekete-fehér recski fotó hirdeti majd a bulit?

Úgy tűnik, mintha a dolog nem sértene senkit sem.

Megdöbbentő: bár a vörös csillag nem az Audioslave háttérvászna volt (csak a kvartett háromnegyed részéé), aznap este valószínűleg egyetlen rajongót sem veszített el a zenekar – kommunista jelkép ide, kommunista jelkép oda. A Trump iránt érzett gyűlölet, mint közös nevező, ugyanis felülírt mindent, amit józan észnek hívnak.

És itt nem Trumpon van a hangsúly.

Hanem a gyűlöleten.

Még csak 8:00 volt.

De máris a hányinger kerülgetett.


Fehér bor

White Power, avagy a fehérbor ereje – magyarázta később Phil Anselmo, ez az amúgy korszakos zseni, gyermekkorunk egyik legmeghatározóbb zenésze, miután a homoszexualitását 1998 óta nyíltan vállaló, és legalább akkora, de az is lehet, hogy még nagyobb korszakos zsenit, a színesbőrű dUg Pinnicket (King’s X) üdvözlésképpen szájon csókolta fehérbortól átitatott stoner-sludge ajkaival a backstage-ben.

Phil szerint dUg csak annyit válaszolt: “Fincsi!”

A színpadon aztán jött egy laza karlendítés/”ártatlan” vájtpáörözés kombó – és máris kitört a III. világháború a metalberkekben. Anselmótól azonnal elhatárolódott a fél szakma, a Machine Head-es Robb Flynntől az Anthrax-es Scott “Speak English or Die” Ianig, mindenki. Flynn, a metal zene Meryl Streepje, pedig még egy dalt is írt erről, biztos, ami biztos.

A zenészhaverok, “akik sosem vétkeztek”, nem kértek többé a jó Philipből.

Mert ő egy “rasszista fasz”.

Egy “nácigeci”.

Egy “heroinista állat”, aki azt sem tudja, hogy mit beszél. Vagy ha igen, az annál nagyobb baj. Az, hogy a frontember nem a legfelkészültebb jedi az univerzumban, az a metal szcénában eddig is nyilvánvaló volt mindenki számára. Anselmót sosem a doktori disszertációi miatt szerettük. “Inkább gyűjtött volna náci ereklyéket, mint Lemmy. Azt a közvélemény valamiért nem ítélte el. Lemmy így is a legmenőbb volt.”

Szóval az emberjogi aktivisták felháborodása érthető.

A meglepetésfaktor, és a zenészkollégák hisztije viszont nem.

Ezek déli srácok, akik mindig is büszkén lobogtatták a konföderációs lobogót. Egészen addig, amíg az az idióta Dylann Storm Roof meg nem gyilkolt kilenc fekete hívőt egy charlestoni templomban, 2015. június 17-én. Mivel rengeteg olyan fotó jelent meg a médiában a nyíltan rasszista Roofról, amin a konföderációs zászlóval volt látható, ezért a nagy áruházláncok (pl. a Walmart) beszüntették a lobogó, valamint az azzal díszített termékek forgalmazását. Ezzel párhuzamosan az ős-southern zenekarok is sorra fejet hajtottak a közakaratnak, és felhagytak a déli lobogó jelképként történő használatával. Még a legnagyobb southern rock banda, a Lynyrd Skynyrd is.

Az amerikai közvélemény ilyen előzmény után találkozott Anselmo performanszával 2016. január 22-én, ami nyilvánvalóan sokszorosára nagyította a cselekedet jelentőségét. A reakciók hevessége azért is furcsa, mert tényleg mindenki tudja, hogy évtizedek óta így gondolkodik az ex-Pantera énekes, csak az nem világos, hogy eddig miért volt elfogadható a dolog, és most hirtelen miért lettek a pályatársak ennyire harciasan elutasítóak a történettel kapcsolatban.

Robb Flynn és Scott Ian sem tegnap ismerte meg Anselmót.

Hatalmas volt tehát a felháborodás az (elsősorban) amerikai médiában, mégsem láttam felvételeket arról, hogy az emberek hosszú, tömött sorokban vinnék vissza a Pantera CD-iket a lemezboltokba. Nem láttam tábortüzeket lángolni halomra rakott Superjoint Ritual pólókból. De olyan mozgalomról sem hallottam, ami arra biztatott volna, hogy minél többen töröljék a vinyóról a torrent oldalakról klasszul lelopott Down-file-okat. Nem volt rituális bezúzás, és elmaradt a nagy közös megsemmisítés is.

Nem volt semmi ilyesmi.

Most akkor bojkottáljuk a Panterát vagy sem – kérdezgették később píszísen óvatoskodva egymástól a megmondóemberek. Vagy a nagy felháborodás ellenére, a tudálékoskodó kommentelők szobáiban azért néha – de tényleg csak néha! –  mégis csak felcsendül egy kis I’m Broken?

Csak valaki meg ne hallja!


Noir Désir

Volt ez a francia zenekar, a Noir Désir. Egykoron a gall underground egyik legjobban csengő neveként ért el egyre nagyobb nemzetközi sikereket.

Sokan ismerhetik őket, mert viszonylag gyakran jártak Magyarországra is. Dalaik többsége ugyan franciául íródott, de volt egy-két angol nyelvű szerzeményük – és azok tényleg nagyon jók voltak. Még a Magyar Televízió is adott le a anyagokat az itthon felvett koncertjeikből – tisztán emlékszem, hogy mennyire tetszett például a What I Need című daluk, amit pont egy ilyen tévés anyag kapcsán ismertem meg.

Az énekesük, Bertrand Cantat aztán 2003-ban bekattant, és úgy megütötte egy vilniusi hotelszobában színésznő feleségét, hogy az másnap belehalt a sérüléseibe.

8 év börtönre ítélték.

Vajon hányan mondták azt, hogy itt a vége, mert egy gyilkos zenéjét soha többé nem fogom hallgatni?


De akkor hogyan tovább?

A mindenki foglalkozzon csak a saját maga dolgával, söprögessen csak a saját portáján, alapvetően nem ördögtől való gondolat.

Közhely ugyan, de az emberek tényleg nem robotok. A zenészek sem azok. Teljesen természetes, hogy a privát életükön, a szakmájukon túlmutató dolgok is érdeklik őket. Nehéz lenne megfelelően erős érvekkel alátámasztani azt az elvárást, hogy a zenészek kizárólag csak zenéljenek, és mondjuk ne foglalkozzanak mással. Hogy például ne okoskodjanak bele a fociválogatott összeállításába vagy hogy ne politizáljanak.

Valamiért mégis jobban esik, ha nem teszik.

Mert nem ezért szeretjük őket. Nem szakértők. Viszont a legtöbbször véleményformálók, és ez hatalmas felelősség. A rajongóik odafigyelnek arra, amit mondanak, hallgatnak rájuk, fontos számukra a véleményük. Ezért is használja (ki) őket előszerettel a politika, pár plusz szavazat reményében. A következményeket vagy jól felmérik előre, vagy nem, de az biztos, hogy nagyot kockáztatnak.

Mert egészen valószínű, hogy nem fogunk mindenben egyetérteni, és ez akarva-akaratlanul is hatással lesz a produkciójuk befogadására. Főleg akkor lehet problémás a dolog, ha teljesen más álláspontot képviselünk velük egy-egy ügy kapcsán. Nagyon nehéz ilyenkor függetleníteni magunkat az adott kedvenc megnyilatkozásaitól.

Pedig nem szabadna, hogy így legyen.

A zene szerintem nem erről szól.

A Grungery olvasók egyik legnagyobb kedvence, a Pearl Jam például olyan mértékben veti magát bele a mindennapi politikai dolgokba, hogy az már-már kezd veszélyessé válni, kezd lassan túlnőni a zenekaron. Kampányesemények, tüntetések, az ellen kíméletlen, gyakran szalonképtelen kritikája. Eddie Vedder demokrata párti kampánybeszédei, az aktuális pártbéli elnökökkel való parolázásai a Fehér Házi Clinton vizittől az obamás családi nyaralásig (Hawaii-on), mind-mind túlmutatnak a zenén, és a seattle-i bandák jól megfogalmazott eszmeiségén.

Nem az a kérdés tehát, hogy jó-e az Audioslave, a Pearl Jam, a Down vagy a Pantera, hanem hogy mennyire zavarnak be az adott előadók mindenkori cselekedetei, a róluk legtöbbször még gyerekként kialakított képbe.

Sokszor jut eszembe mostanában Kurt Cobain.

Csak 27 éves volt, amikor elment, de így utólag visszanézve nagyon sok olyan dologban igaza volt, ami akkoriban egyáltalán nem tűnt szimpatikusnak. “Ne soroljanak minket egy kategóriába ezekkel” és társai. Az nem kérdés, hogy ha Kurt ma is élne, akkor ő is a Trump-ellenes álláspontot képviselné. Az viszont szinte kizárt, hogy mondjuk egy Trump is a cunt feliratú pólón kívül bármi mást is tenne az ügy érdekében. Talán a tipikusn rá jellemző, hasonló döntései miatt is tudott mindig hiteles maradni.

Gondoljunk csak abba bele, hogy ugyanezek a dolgok Magyarországon milyen megosztóak tudnak lenni mondjuk Kovács Ákos esetében, aki lassan nem tud olyat mondani vagy tenni, ami bizonyos tömegek számára ne lenne unszimpatikus/felháborító/botrányos, a másik csoport számára pedig ne volna minden pont úgy tökéletes, ahogyan a Művész Úr mondja vagy énekli. Nem vagyok biztos benne, hogy ha a tömegek nem ismernék a világnézeteit, a politikai hovatartozását, akkor pont ugyanazok szeretnék, és ugyanazok gyűlölnék őt, mint akik most is.

Az élet viszont már csak ilyen, pedig nagyon nem ennek kellene számítania.

Hanem kizárólag a hangfalakból áradó zenének.