Azt mondja Stacee Jaxx, hogy csak a csótányok élték túl a rock halálát. Évek óta az folyik a csapból, hogy a rock bizony halott. Gyerekkoromban pedig azt hallgattam állandóan, hogy a gyilkos a grunge volt. Sosem értettem, hogy hogyan foganhatott meg komolyan ez a gondolat bárkinek is a fejében. Amíg bizonyos arénabandák – mint például a Bon Jovi -, úgy voltak képesek alkalmazkodni, hogy hűek maradtak önmagukhoz, addig a ténylegesen megfáradt hajmetal éra már a végnapjait élte (a dirty rock pedig sohasem volt képes nagy tömegeket megmozgatni). Persze, születtek óriási lemezek ebben az időszakban is, de a piac és a trendek mást diktáltak. Kellett valami, ami felkavarja az állóvizet. Én viszont nem erről fogok írni. Ezt már sokan, sokféleképpen papírra vetették. Hogy akkor mégis miről? A napról, amikor a kezembe nyomtak két Pearl Jam kazettát. Szénégető Richárd (Ric$) – Metal Hammer/HammerWorld, Ric$ & Green 13 éves voltam, és fogalmam sem volt az egészről. Javarészt ezek előtt nem is hallottam ilyet. Persze, a kötelező Nirvanák megvoltak, de úgy nagyjából ennyiben ki is merült a grunge-dzsal való kapcsolatom. A falu, ahol felnőttem, legalább annyira beszűkült volt zeneileg, mint mondjuk politikai szempontból. Nem az én terepem. Ugyan rengeteg impulzus ért, bizonyos dolgokat – … Bővebben: A nap, amikor a kezembe nyomtak két Pearl Jam kazettát