Azt mondja Stacee Jaxx, hogy csak a csótányok élték túl a rock halálát. Évek óta az folyik a csapból, hogy a rock bizony halott. Gyerekkoromban pedig azt hallgattam állandóan, hogy a gyilkos a grunge volt. Sosem értettem, hogy hogyan foganhatott meg komolyan ez a gondolat bárkinek is a fejében. Amíg bizonyos arénabandák – mint például a Bon Jovi -, úgy voltak képesek alkalmazkodni, hogy hűek maradtak önmagukhoz, addig a ténylegesen megfáradt hajmetal éra már a végnapjait élte (a dirty rock pedig sohasem volt képes nagy tömegeket megmozgatni). Persze, születtek óriási lemezek ebben az időszakban is, de a piac és a trendek mást diktáltak. Kellett valami, ami felkavarja az állóvizet. Én viszont nem erről fogok írni. Ezt már sokan, sokféleképpen papírra vetették. Hogy akkor mégis miről? A napról, amikor a kezembe nyomtak két Pearl Jam kazettát.
Szénégető Richárd (Ric$) – Metal Hammer/HammerWorld, Ric$ & Green
13 éves voltam, és fogalmam sem volt az egészről.
Javarészt ezek előtt nem is hallottam ilyet. Persze, a kötelező Nirvanák megvoltak, de úgy nagyjából ennyiben ki is merült a grunge-dzsal való kapcsolatom. A falu, ahol felnőttem, legalább annyira beszűkült volt zeneileg, mint mondjuk politikai szempontból. Nem az én terepem. Ugyan rengeteg impulzus ért, bizonyos dolgokat – amik közül nem is egyet a mai napig tartó rajongás kísér – a falunak köszönhetek, de a fő hatások, az igazi kedvencek nem ott lettek az enyéim.
A kortársaim nagy többsége nem is értette, hogy mik ezek.
Ők nagyon jól elvoltak az éppen aktuális rádiós dolgokkal, vagy egyáltalán nem is hallgattak zenét. Ezt már akkor sem értettem, mert a zene úgy 6-7 éves korom óta meghatározó része volt az életemnek. El sem tudtam képzelni nélküle a mindennapjaimat. Akkoriban a Helmet és a Pantera mellett már elkezdett beszivárogni a Body Count, egy csomó gangsta rap (Ice-T, Ice Cube, N.W.A., Dr. Dre, Cypress Hill), de már bele-belekaptam pár extrémebb metalos muzsikába is.
A Nirvana azért nem fogott meg, mert simán ráfogtam, hogy pop! Igazi tinis daccal. Nem tudtam elkerülni a nu metal robbanást, és nem is igazán akartam. Teljesen magába szippantott, úgy éreztem, hogy maximálisan nekem szól. De volt még valami, ami teljesen elvarázsolt.
A Pearl Jam.
A nap, amikor a Vs-t és a Riot Actet megkaptam.
Középiskolába jártam.
Talán meglepő lehet azoknak, akik ismernek, hogy akkoriban inkább visszahúzódó voltam. Az első napokon rögtön felfedeztem magamnak a könyvtárat. Tudtam, hogy rengeteg időt fogok eltölteni a számtalan kötet között.
Gergely Péter tanár úr volt a könyvtáros a suliban, akivel már egyszer az élet összesodort korábban, de az egy másik sztori, hosszú lenne, most nem is vágok bele. A Tanár urat sokan nagyon mogorvának tartják a karakán véleménye miatt (holott ilyesmiről szó sincs). Pusztán annyi tiszteletet ad az embereknek, amennyit tőlük kap. Amikor elmondtam neki, hogy mi már valójában ismerjük egymást, akkor például rögtön barátságosabban állt hozzám. Megkérdezte, hogy milyen zenéket hallgatok, de a válasz nem tette boldoggá. A mai napig nem egyezik a véleményünk sok kérdésben, de a zenében rengeteg az átfedés.
Talán a második napon lehetett, amikor a kezembe nyomta azt a bizonyos két kazettát. Vidd haza, és hallgasd meg őket! Aztán hozd vissza, kapsz majd mást is. Így szélesedett a zenei spektrum. Ő a magángyűjteményét vitte be a suliba, és tette aztán közkincsé. Nem tudok ezért eléggé hálás lenni neki!
Amikor betettem a walkmanembe – ami ugyanolyan hű és elválaszthatatlan társam volt, mint most a discmanem -, a Riot Actet, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. A borító érdekes volt, de az alapján inkább valami metalos muzsikára számítottam. Ezzel együtt azt is tudtam, hogy a Tanár úr nem hallgat ilyeneket. Aztán amikor a Can’t Keep megszólalt, nem is igazán értettem, hogy mi is történik. Abszolút nem erre számítottam! Már-már fintorogva vettem volna ki a szalagot, de hát egy szám alapján nem ítélkezünk, így megvártam a második tételt. A Save You totál elvitt magával.
Tudjátok: áll a szőr a kezeden, beleborzongsz, és azt érzed: ez az! Ez! Úristen!
Nos, nekem az akkor ilyen volt.
Sokkal emészthetőbbnek tűntek utána a lassabb tételek is, úgy éreztem, hogy jó barátok leszünk a későbbiekben is. Aztán a Cropduster kezdő taktusainál szintén jött a libabőr. Nagyon elkapott a zene. Csak ültem a buszon, és azt is elfelejtettem, hogy a világ létezik. Aztán érdekes módon a Thumbing My Way enyhén country-s lüktetése szintén megborzongatott, de a végső csapást a You Are vitte be nálam. Az volt az a dal, ami miatt ott, akkor, végleg beleszerettem a Pearl Jam muzsikájába.
Ezt később a Vs. csúcsdalai – Go, Blood, Glorified G, csak hogy ne feltétlenül a tényleges slágereket soroljam fel – még jobban elősegítették, majd aztán a Ten tette fel a pontot az i-re. Amikor az avokádós lemez (ez a jelző lesz még valaha polkorrekt?) megjelent, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy még ennyi puskapor van a bandában. A Life Wasted, a World Wide Suicide vagy a Comatose hibátlan darabok, és ez még csak az első három dal a lemezról! Sokakkal ellentétben nekem a Backspacer és a Lightning Bolt is tetszik. Remélem a Scream Hello kezdeményezés eléri célját és hamarosan Eddie Vedderék újra eljutnak Budapestre!
Óhatatlan volt, hogy tudásszomjam csillapítása okán odafigyeljek a suliban a Tanár úrra, kézbe vegyek rengeteg régi Metal Hammert, Rockinformot, könyvet, filmet, ami csak volt, és kutakodni kezdjek a banda és a stílus iránt.
A nu metallal párhuzamosan olyannyira magába szippantott, hogy szerintem jó három-négy évig nem is hallgattam semmi mást, csak ezeket. Illetve néhány post-grunge-nak titulált bandát, bár én ezért a jelzőért simán adnék 10 botütést, mert szerintem ilyen nem létezik. Azok a bandák, akiket ide sorolnak, szintén szoktak mosolyogni ezen.
Nemrég BETH, a jelenleg aktív fiatal generációból az egyik kedvenc újságíróm, a Rockstationre készített interjút Eric Bass-zel (Shinedown), aki ugyanúgy értetlenül állt a jelző előtt, mint én magam. Sok ilyen bandát szeretek, de ettől ez a titulus még baromság. Azt viszont szerintem felesleges lenne vitatni, hogy a grunge és bizonyos nu metal bandák között igenis van összefüggés, legalább hangulati téren. Jó, oké, aki szerint a nu metal a sátán műve, most biztosan keresztre akar feszíteni, de vegyük úgy, hogy ezt én szubjektíven így látom, és szerintem van így. Remélem ebben az esetben el tudja fogadni mindenki.
Először természetesen igyekeztem az alapokkal tisztába lenni. Képbe kellett hozni magam. Jött a Temple Of The Dog, a Mad Season, a Mudhoney, az Alice In Chains, a Soundgarden, a Silverchair (oké, ők nem alapok annyira, de megfogtak), majd a hazai bandák: a Black-Out, a Flop. Kezdett az egész egyfajta szenvedéllyé válni. Mivel mindig is nagyon szerettem ködben sétálni, sokszor használtam ki ehhez az őszi időjárást, egy jó kis Mad Season kazettával a walkmanben. Bő három év telt el azzal, hogy a gyerekkori kedvencek mellett a grunge és a nu metal kitöltötte a mindennapjaimat.
Aztán a következő elkerülhetetlen találkozás az volt, amikor Mark Lindquist: NeverMind Nirvana című könyve a kezembe került. Szerintem az a regény maga a grunge, az életérzés, úgy az egész mindenség. Kinyitjuk, és zenél. Érdemes egyszer összeszedni a dalokat belőle és végighallgatni. Egy őrületes zenei utazás, rengeteg kalanddal. Nem is értem, hogy miért nem filmesítette még meg senki, miért nem lett idehaza is kultkönyv?
Szerintem legalább 15-20 alkalommal olvastam el, megunni pedig egyenesen képtelen vagyok. Mindig felfedezek benne valamit, amit addig nem. Ez a beleszerelmesedés a regénybe pedig azt eredményezte, hogy elkezdtem kutatni a benne szereplő bandák után, és szépen lassan beszereztem a lemezeiket is. Jó móka volt, sok jó zenét ismertem meg Lindquist könyvén keresztül.
Aztán egy kicsit megromlott a kapcsolatom a műfajjal.
A Black-Out tényezővesztettsége annyira zavart, hogy szerintem évekig arra sem vettem rá magam, hogy hallgassam őket és a műfajt, néhány hatalmas kedvenc kivételével egy-egy alkalommal. Majd egy nap olyan történt, amit először nem is értettem.
Jött a Grungery.
Oké, hogy vannak idehaza tematikus blogok, oldalak, de ez valahogy más volt. Szép, kerek, összeszedett, és bizony egy jókora pofon nekem, hogy Te hülye! Hát szereted ezt a zenét! (Az újságírás minőségi részéről nem is beszélve, de ezt majd egyszer valahol kifejtem.) Aztán amikor ráztam a fejem, hogy magamhoz térjek a sallerből, szépen visszataláltam a grunge-hoz.
Újra elővettem a Black-Out és Flop CD-imet, majd szépen lassan a külföldi kedvenceimet. Újra elolvastam a NeverMind Nirvana regényt, és rájöttem, mennyire fontos is ez a zene nekem. Nemrégiben például a püspökladányi Kabinláz zenekar volt rám nagy hatással, és hiába nem vagyok túl jó barátságban a tribute műfajjal, a grunge feldolgozásokat játszó bandákat is igyekszem figyelemmel kísérni. (Elég csak a zseniális Men In The Box-ra gondolni, többek között.) Mikivel két dologban (is) nagyon egyetértek: mindenben van grunge, és ezt a zenét talán egy picit akkor érezheti át még jobban valaki, ha legalább egyszer kimegy Seattle-be. Nos, ez utóbbi még várat magára, de előbbi jeleit már én is érzem magamon…
Így visszaolvasva írtam egy zagyva szösszenetet, ami Miki írásaihoz képest egy bekezdés és egy kicsi még mellé. Viszont úgy gondoltam, hogy valahogy el kell mondanom, hogy ez a zene és ez az oldal mennyire fontos az életemben.
Ha engeded, akkor a te életedben is az lehet!
