Keményebb lesz, mint amire sokan számítanak – fogalmazott Mike McCready, a Pearl Jam gitárosa egy interjúban, amikor a zenekar új lemezéről kérdezték. Április 19-én aztán megérkezett a Dark Matter, az elmúlt pár hét alatt pedig mindenki meggyőződhetett arról, hogy a hangzatos kijelentések és a valóság milyen összefüggésben állnak egymással. Kritikánk.
A sötét anyag
Dark Matter. Sötét anyag. A normál anyaggal ellentétben a sötét anyag nem lép kölcsönhatásba az elektromágneses erővel. Ez azt jelenti, hogy nem nyeli el, nem veri vissza vagy bocsát ki fényt, így rendkívül nehéz észrevenni. Valójában a kutatók csak abból a gravitációs hatásból tudtak következtetni a sötét anyag létezésére, amelyet a látható anyagra gyakorolt. (…) Az egyik elmélet egy „rejtett völgy” létezését sugallja, egy párhuzamos világ, amely sötét anyagból épül fel, és nagyon kevés köze van az általunk ismert anyaghoz. (Forrás: https://home.cern/science/physics/dark-matter)
Dark Matter. Sötét anyag. Blake Crouch zseniális könyve. Az utóbbi idők egyik legjobb sci-fije. Az Apple TV+ megfilmesítette, május 8-ától lehet majd elérni a sorozatot a streaming szolgáltatónál. Az elmúlt évek egyik leginkább várt filmes projektje Jennifer Connellyvel és Joel Edgertonnal a főszerepben.
Dark Matter. Sötét anyag. A Pearl Jam legújabb lemeze. Az utóbbi idők legjobbja lenne? Talán, ha az „utóbbi időket” definiálnánk először, könnyebben választ kapnánk a kérdésre. Április 19-e óta elérhető lemezen, CD-n, valamint a zenei streaming szolgáltatóknál. Az elmúlt évek egyik leginkább várt lemeze Andrew Watt producerrel és a Pearl Jam tagjaival a főszerepben.
__
Bármelyik képkocka
Miközben az új Pearl Jam-lemezt hallgattam, David Hockney képzőművész és Martin Gayford műkritikus A képek története című könyvének (Scolar Kiadó, 2021) egyik csodaszép gondolata jutott eszembe. Elővettem a kiadványt, újra elindítottam a Dark Mattert, pár perc múlva pedig rá is találtam Gayford vélekedésére:
„[Francis Ford] Coppola olyan rendező – David Lynchhez és Alfred Hitchcockhoz hasonlóan -, akinek a munkáiból szinte bármelyik képkockát ki lehetne merevíteni, az gyönyörű mozdulatlan képként működne.”
Nagyon érzékletes meglátás, kiválóan megfogalmazza, amit az egyes Pearl Jam lemezekről jó ideig én is gondoltam. Ha a filmek az albumok, a kimerevített képek pedig a dalok, azokban soha nem találtam „hibát” – egészen a Binauralig. Ott éreztem először, hogy a „nem baj, majd jóra hallgatom” hozzáállás sem biztos, hogy elég lesz az elfogultság nélküli értékeléshez. A későbbekben aztán jó és kevésbé jó pillanatok váltakoztak, de mindig volt egy-két kiemelkedően erős tétel, ami jelentősen dobott az egyes albumok összmegítélésén.
Így jutottunk el 2020-ba, a Covid-időkben összetákolt, bizonyos tekintetben bátornak tűnő Gigatonig, amit bár nem kevés időbefektetés árán – sokakkal ellentétben – tényleg sikerült megszeretnem, ma már mégis azt mondom, hogy az életmű leggyengébb kiadványa lett. A leggyengébb, mert a nagyívű mondanivaló koncepciója zenei értelemben semennyire sem volt értelmezhető, hiányoztak az igazán nagy dalok, a megszokott (érzelmi) magasságok és mélységek, ráadásul a lemez valósággal elfogyott a klasszikus értelemben vett B-oldalára.
A Pearl Jam végül többszöri halasztás után meg tudta turnéztatni a lemezt, majd a tagok a saját szólóprodukcióik és a különböző projektjeik felé fordultak. Mike McCready a Rockfords-lemez újrakiadásán dolgozott, Jeff Ament az első Deaf Charlie-albumot adta ki, Stone Gossard az utolsó Brad LP-t rögzítette, Matt Cameron pedig a Krist Novoselic-kel és Kim Thayillal közös második 3rd Secret anyagot dobolta fel, míg Eddie Vedder Earthling címmel szervezett pazar sztárparádét Ringo Starr, Elton John és Stevie Wonder társaságában, még 2022-ben.
Ilyen előzmények után jött a meglepőnek nem nevezhető hír, hogy a Vedder-szólóalbumon kiváló munkát végző, számos pop-előadó anyagán, valamint az utolsó Ozzy Osbourne- és Rolling Stones-lemezen is producerkedő Andrew Watt úgy döntött, hogy a hóna alá csapja a Pearl Jam tagjait, és egy igazi most vagy soha rocklemezt rögzít velük malibui (khm…) stúdiójában. A legtöbben abban bíztak, hogy a zenekarral pontosan egyidős, önmagát hatalmas rajongónak beállító Watt majd új lendületet ad a csapatnak. (A fiatal producer a Pearl Jam/Mookie Blaylock legelső koncertje előtt mindössze két nappal született, szóval az egyidős szó szerint értendő.).
Az ilyenkor szokásos, megjelenés előtti interjúk kellőképpen felkorbácsolták a kedélyeket: a nyilatkozatok Soundgarden-időket idéző Matt Cameron-dob témákat, és hosszú, Reach Down-típusú klasszikus Mike McCready-gitárszólókat ígértek. A Pearl Jam legutóbbi megjelenéseihez képest hatalmas volt a hype, mindenki mondott valahol valami nagyot a zenekarból, Andrew Watt a Rolling Stone magazin hasábjain érzelmeskedett („ezt a lemez egy rajongó készítette rajongóknak”), a zenészkollégák pedig áhítattal posztolták, hogy a Pearl Jam milyen csodálatos anyagot hozott össze.
A felvezetés tehát intenzív és információdús volt, a mozis bemutató, az online játékok, a közterületi média megjelenések mellett a címadó dal például még a Cleveland Cavaliers–Orlando Magic NBA-párharc negyedik rájátszásbeli meccsén is felcsendült Floridában.
Szolid, békés, kellemes
Számtalan történetet olvashattunk az utóbbi időben arról, hogy melyik dal hogyan született meg. A Waiting for Stevie például Andrew Watt stúdiójában az Earthling felvételekor, amikor is Stevie Wonder hétórás késéssel érkezett meg, hogy a szájharmonika részeit feljátssza a Try című felvételhez. És bár a szövegnek semmi köze a sztorihoz, a zenére mindenképpen hatással volt az eset. Vagy ott van Vedder Donald Trump miatt érzett frusztrációiról szóló Wreckage, aminek a felvételénél olyan fáradt és ideges volt az énekes Watt hajcsár-tempója miatt, hogy elvonult és tíz perc alatt megírta a hiányzó szövegrészeket, csak hogy végre hazamehessen kicsit pihenni.
És ha már pihenés, szöveg és Vedder: a Running sorai a producer stúdiója mögött álló, a legenda szerint az egykoron Bob Dylan tulajdonában álló oldtimer kisbuszban nyerték el végső alakjukat, mikor is a frontember kiment, hogy aludjon benne egy kicsit és erőt gyűjtsön, mivel aznap ez már a második dal volt, amit be akartak fejezni. Megtudtuk, hogy Vedder személyes kedvence a lányainak írt dala, a Something Special, amely a szülőként való létezésről szól, arról, ahogyan látják a gyerekeiket felnőni és tanácsokkal látják el a jövőjükkel kapcsolatban. A jópofa, egyszerű dalocska sokkal inkább illene egyébként az Earthlingre, mint egy Pearl Jam-lemezre.
Szóval elindítottam újra a Dark Mattert, megtaláltam a Gayford-gondolatot, és próbáltam felidézni azokat a pillanatokat, amikkel a lemezt oly’ lelkesen beharangozták Pearl Jamék, de őszintén szólva nem nagyon lettek meg.
A hangfalakból csupán egy szolid, békés amerikai rocklemez szólt, a borzalmas anti-rock dobhangzás ellenére is egységesen szép, homogén megszólalással. Kellemes hallgatnivalónál azonban sokkal-sokkal többre számítottam.
Mike McCready ugyan valóban többet szólózik a szokásosnál, de én bizony nem hallottam semmiféle mennydörgő Matt Cameron-tamokat, pláne nem keménységet meg Ten– és Vs-időket idéző groove-okat. A lemez néhol Bruce Springsteennél is Bruce Springteenebb akar lenni (lásd a New Jersey Rock Got to Give-et), néhol megpróbálkozik némi punkoskodással (Running, React, Respond), néhol együtténeklős stadion rockba csap át (Dark Matter, Won’t Tell, Setting Sun), de a dal, a nagybetűs DAL, csak nem érkezett meg hozzám. Pedig DAL mindig volt a Yieldet követő korszakban is. Még a sokak által lesajnált Lightning Bolt is fel tudott mutatni olyanokat, mint a Getaway, a Mind Your Manners vagy a Sirens, nem beszélve a Pendulumról és a Future Daysről!
Hiába tehát a hangzatos fogadkozások („keményebb lesz, mint amire sokan számítanak”), a Dark Matter is meglehetősen távol áll attól, ami miatt a kilencvenes évek elején milliók szerették meg a bandát, de még távolabb a bármelyik képkocka metaforától.
A zenei szempontból a Binaural és a Yield vonalán mozgó albumról engem elsősorban a vérbeli Pearl Jam-dalnak definiálható, nyitó Scared of Fear és az In Hiding elejét idéző Waiting for Stevie győzött meg a legjobban. Sokat ígért a React, Respond is – nagyon jól indul, aranyos a Baba O’Riley-ötlet átemelése -, a refrénje viszont bosszantóan rutinszerű lett. Kár érte, ahogyan kár az amúgy csodálatos zenei megoldásokkal teletűzdelt Upper Hand kissé modoros „I apologies, so sorry” részéért is.
Az viszont abszolút pozitívum, hogy bár az egyes kislemez dalok (Dark Matter, Running, Wreckage) önmagukban nem igazán működtek, itt – talán a lemez az okos szerkesztésének is köszönhetően – kifejezetten jól illeszkednek a többi tételhez.
A léc
Talán érződik, mennyire akartam értékelni ezt a lemezt, de úgy érzem, megint sokkal több energiát tettem bele, mint amit megérdemelt. Mostanra azonban egy kicsit én is elfogytam.
A zenekar tagjai iránt érzett tisztelet, az életmű fontossága, az elköteleződés soha nem lehet vita tárgya. Ezzel együtt eljutottam oda, hogy unom már megmagyarázni másoknak (és magamnak), hogy valójában miért és hogyan jó mégis az aktuális Pearl Jam-album. Unom a múltnak, mint örökös védőhálónak az állandó felemlegetését. Unom a „bezzeg a Ten és a Vs.” összehasonlításokat, mert egyrészt minimum ott van még a Vitalogy, a No Code és a Yield is, másrészt legbelül el tudom fogadni, hogy a kritikus hangoknak megvan a relevanciája. Unom a szinte beteges elfogultságot, miszerint a Pearl Jam körül mindig minden csodálatos és tökéletes. Nem, egyáltalán nem az!
A Dark Mattert jóra lehet ugyan hallgatni, csakhogy én nem akarom már jóra hallgatni. Nem várok többet egy új Pearl Jam-albumtól, mint a pályatársak, az Alice in Chains és a Tool utóbbi lemezeitől: megfoghatatlan örömöt, eufóriát mindenféle különösebb erőfeszítés és belemagyarázás nélkül. Úgy, ahogyan az mondjuk a Rainier Fog és a Fear Inoculum esetén is történt.
Attól, hogy egy alacsonyabbra került lécet átugrunk, még nem leszünk boldogabbak. Megengedőnek lenni itt azt jelenti, hogy belenyugodni valamibe, amit egyáltalán nem lenne törvényszerű elfogadni. Reménykedni viszont mindig lehet, hiszen a Pearl Jamben öt egészen kiváló multi-instrumentalista dalszerző van, de mintha hosszú évek óta megelégedtek volna egy bizonyos korrekt teljesítménnyel, földindulást viszont már egyáltalán nem akarnak okozni. Mintha a lécet egy ideje teljesen máshova helyezték volna, mint ahova azt a kezdetekben tették.
A Dark Matter mindezek ellenére nálam még mindig nyolc pontot ér, mert többet ad, mint szinte bármi más a rockzenében. Furcsa paradoxonnak tűnhet ez, mert ha a csupán a zenekar eddigi diszkográfiájában akarom elhelyezni a kiadványt, a többi Pearl Jam-lemezhez képest ez maximum hatos lenne.
Kár, hogy a kritika elején említett Gayford-idézet pont az ellenkezője miatt jutott eszembe, mint amiért azt a műkritikus leírta. A Pearl Jam lemezei sokáig pontosan olyanak voltak, mint Francis Ford Coppola, David Lynch és Alfred Hitchcock filmjei. Tökéletes volt minden egyes pillanatuk. Egy ideje azonban már nem mindegyikük működik ugyanúgy.
Zárszóként ezek után mi mást is írhatnék, minthogy legyünk pozitívak, hiszen vannak alkotások, amik csak később adják meg igazán magukat. Talán a Dark Matter is ilyen lesz!
Pontszám: 8/10
__
__
Pearl Jam – Dark Matter
Megjelent: 2024. április 19.
Kiadja: Monkeywrench
Producer: Andrew Watt
Pearl Jam:
Eddie Vedder – ének, vokál, gitár, zongora
Stone Gossard – guitar
Mike McCready – gitár, zongora
Jeff Ament – basszusgitár, gitár, bariton gitár
Matt Cameron – dob, percussion
Közreműködik:
Andrew Watt – gitár, zongora, billentyűs hangszerek
Josh Klinghoffer – zongora, billentyűs hangszerek, gitár
Dallista:
- Scared of Fear
- React, Respond
- Wreckage
- Dark Matter
- Won’t Tell
- Upper Hand
- Waiting for Stevie
- Running
- Something Special
- Got to Give
- Setting Sun
__
__
