Az Into the Wild (2007) és az Ukulele Songs (2011) után, Earthling címmel jelent meg februárban Eddie Vedder új szólóalbuma. Vajon sikerült-e a valódi sztárzenészekkel megírt és felvett anyaggal a Pearl Jam énekesének újabb csúcsokat meghódítania? Kritikánk.
Egy zenekari album
A koronavírus járvány rombolásának hosszú távú következményei ma még talán fel sem mérhetőek igazán, csupán azt tudjuk, hogy a történtek mindannyiunk életére komoly hatással voltak. Nem csupán egészségügyi szempontokra vagy olyan, kézzel fogható dolgokra, mint az anyagi veszteségekre gondolok, hanem azokra a pszichés eredetű megpróbáltatásokra is, amelyek hatásai talán csak később jelentkeznek majd. Egy biztos, a szabadság korlátozása, a bezártság okozta új élethelyzetek különbözőképpen csapódtak le bennünk, de eltérően hatottak az egyes művészekre, zenészekre is. Voltak, akik magukba zárkóztak és képtelenek voltak alkotni, mások viszont kihasználták a helyzetet, és olyan dolgokat hoztak létre, amelyeket „normál üzletmenetnél” nem biztos, hogy megtettek volna.
Ki tudja például, ha nincs Covid-helyzet a világban, akkor megszületett volna-e Eddie Vedder új szólólemeze? És ha igen, akkor biztosan ezekkel a társakkal jött volna össze, vajon ezt a zenét kaptuk volna tőle? Emlékezhetünk, az utolsó Pearl Jam album, a Gigaton 2020-as megjelenése után egy alapos észak-amerikai és egy európai turné volt betervezve, vagyis az énekes meglehetősen elfoglalt lett volna ahhoz, hogy maga köré gyűjtse az elmúlt évek fél Red Hot Chili Peppersét, azaz Chad Smith dobost és Josh Klinghoffer gitárost, valamint a producer/multiinstrumentalista zseni Andrew Wattot, hogy közösen megírjanak egy tizenhárom számos, manapság hosszúnak számító lemezt.
Talán igen, talán nem, bár a rendkívül szimpatikus, szerény és az egyes Frusciante-rajongók által méltatlanul alulértékelt Klinghoffer már régóta sertepertélt a Pearl Jam körül, na, meg Smith is régi jó barát, úgyhogy a közös munka ideje előbb-utóbb – koronavírus nélkül is – eljöhetett volna.
Kifejezetten kellemes meglepetés, hogy bár a kiadvány Eddie Vedder szólólemezként jelent meg, az Earthling (Földlakó) valójában egy igazi zenekari album lett.
Az anyag nagyszerűsége pedig pont ebben, azaz a közös munkában, négy óriási zenész együttműködésében rejlik. Hogy Eddie szokásosan erős szövegeket írt most is, az nem meglepetés, de hogy (érzetre) ilyen megdöbbentően lazán összerakjanak a srácok egy ilyen minőségű lemezt, az még a nevek ellenére is elismerésre méltó!
Earthling – A lemez
Talán mostanra mindenki elfogadta, hogy felesleges Ten/Vs. párhuzamokat keresni bármilyen, Pearl Jam-taggal kapcsolatos jelenben. Lássuk be, az egy teljesen másik történet volt.
Eddie időközben ötvenhét éves lett, nem csoda tehát, hogy mondanivalójának csomagolása is jelentősen megváltozott, azt viszont senki nem róhatja fel neki, hogy ne maradt volna önazonos. A zenész, aki 2021-ben tizenhárom kedvenc lemeze között a kicsit „hazabeszélős” Soundgarden és Mudhoney kiadványok mellett The Beatles, Talking Heads, Jackson 5, The Who, Fugazi, Jim O’Rourke, Sonic Youth, Tom Waits, Ramones, Pixies LP-ket jelölt meg, jó formában van, és egy tökéletes, valahol a felsoroltak, valamint Bruce Springsteen és Tom Petty jegyeket is magánviselő szólólemezt szállított le az amerikai soft rock és a jelen feketeöves Pearl Jam rajongói számára!
De szinte kizárólag csak nekik.
Az Earthling dalainak egy része akár a következő Pearl Jam albumon is szerepelhetett volna, ami, ha jobban belegondolunk, nem is annyira meglepő.
A tendencia, ami a seattle-i banda zenei változásait végigkísérte a Tentől a Gigatonig, és amiben a frontembernek meghatározó szerepe volt, simán idevezetett: egy tökéletes, de az „eredetihez” képest nyugodtabb, könnyebben befogadható, klinikai tisztaságú, kellemes rádiórock-lemezhez.
Ráadásul ez az LP végre tényleg úgy szól, ahogyan egy 2022-es rocklemeznek szólnia kell. Az utóbbi Pearl Jam-lemezek enervált, karakternélküli hangzásával talán maguk a tagok sem voltak teljesen elégedettek (a rajongók biztosan nem), főleg a Gigaton esetében van az embernek komoly hiányérzete. Andrew Watt szinte tökéleteset alkotott, nem véletlen, hogy a már készülő új Pearl Jam albumon is vele kezdtek el dolgozni Vedderék!
A legyőzhetetlen
Az első hangok olyanok, mintha a Covidból való ébredezést, újrakezdést szimbolizálnák. Valamiféle nyitánya ez a lemeznek, ebből a szempontból pedig kicsit olyan restartos/rebootos érzete van, mint amilyen az újkori Alice in Chains All Secrets Knownjának volt a Black Gives Way to Blue-n. Mint a hosszú, fagyos, rideg téli hónapok után a felhők mögül álmosan kikacsintó első tavaszi napsugarak, úgy csillanak meg a lemezt nyitó Invincible (Legyőzhetetlen) első taktusai. A dal pozitív, mosolygásra késztető sorai meg is határozzák a lemez alaphangulatát.
„Hallatszunk? Tisztán hallatszunk? (…) Pozitívak vagyunk? Semmi ellen nem megyünk. (…) Rádió, mi a helyzet? Oscar Kilo [vagyis OK] vagy? Készen állsz egy kis, egy kis Echo Victorra [EV-re, azaz Eddie Vedderre]?”
Zenei szempontból egy tipikus, nagyívű, igazi világbéke-hangulatú dal ez. Vedder felszabadultságába sok mindent bele lehet magyarázni az énekes boldog családi életétől a Trump-korszak („zavaros élet jött ránk”) lezárását jelentő, legutóbbi amerikai elnökválasztás nagyon várt, kedvező eredményéig. „Amikor szeretünk, legyőzhetetlenek vagyunk” – énekli Eddie a váratlan könnyedséget és a Backspacer-időket idéző, ébredező felszabadultságában (külön öröm és meglepetés a híres zongoraművész, Sergei Rachmaninoff említése a szövegben). Ráadásul még a NASA-val is összegyógyult Vedder a dalhoz készített klip erejéig!
A Power of Right és a Brother the Cloud simán felfért volna a Gigatonra és ott is a jobb dalok között említenénk őket. Előbbi a Superblood Wolfmoonra emlékeztet, utóbbi pedig bármelyik utolsó lemezes dalnál jobb. Amellett, hogy Matt Cameron zsenialitásához kétség sem férhet, azért a Brother the Cloud iszonyú feszes, húzós vége egészen biztosan máshogy szólna a kezei alatt, emiatt (is) le a kalappal Chad Smith előtt, aki a ritmusaival valahogy – nem tudok erre jobb kifejezést – végig nagyon egyben tartja a lemezt!
Szóval, a Brother the Cloud a legpörldzsemesebb dal az Earthlingen, témáját tekintve a gigatonos Comes Then Goes vonalát viszi tovább. Úgy tűnik, Vedder még mindig nem írta ki magából Chris Cornell halálát és a szöveg alapján egyelőre nem is tűnik úgy, hogy képes lenne a közeljövőben Cornell elvesztését kiheverni.
„Volt egy testvérem, de a testvérem már nincs velem. Ó, az eget kémlelem, hogy kék szemeit megpillantsam, és megtaláljam képmását a felhők között. (…) Nem ismertem korábban az ilyen szintű fájdalmat, nem tudok közömbösséget színlelni! Az évek múlnak, a sérüléseimet még mindig rejtegetem. Ha úgy tűnik kívülről, hogy rendben vagyok, az csak a látszat. Nem ismertem korábban az ilyen szintű fájdalmat! Ó, ha hallom énekelni őt!”
A dalt hallgatva újra csak előjön, még mindig ott motoszkál a gondolat, hogy valami nem volt rendben Cornell és közte az utolsó időkben, és ez még mindig nagyon bántja Veddert.
„Tágítsd ki a lyukat a szívemben! A folyó erodálja a partot a sötétben. Amíg a partjaink távol voltak egymástól.” (…) Ha kívánhatnék, vérző térddel imádkoznék, mindenemet odaadnám, hogy visszahozzam a tegnapot! Ezek csak álmok, bármennyire is szomorúak. Ezek csak álmok, amik mindig itt maradnak. Ezek csak álmok, bármennyire is szomorúak, mindig teljesen ébren vagyok!”
A Long Way végtelen nyugalma, rádiókba való, időtlen gitárdallamaival igazi, letisztult amerikai rockzene, tetszik, hogy a kezdés feelinges retro-hangulata később is visszaköszön. A Fallout Today ugyanezt a vonalat képviseli, hasonlóan ártalmatlan és ugyanúgy rádióba való, mint a Long Way.
A Dark tempós stadion popjának diszkós billentyűbetéteivel viszont nem tudok mit kezdeni, bár az elvakult, mindent is rajongással fogadó Pearl Jam rajongók egészen biztos, hogy mást mondanak majd! Azért a dal végi megőrülés, Chad Smith dobolásával és Josh Klinghoffer szólójával eléggé rendben van!
Csodaszép és egyben tipikus Eddie Vedder-dal a Haves, ha előzetesen meg kellett volna mondani, hogy milyen lesz majd Vedder szólólemeze, valami ilyesmire tippeltem volna.
A három perc alatti, Brain of J riffes, pörgős Good and Evil és a szintén energikus Rose of Jericho punkja pedig kicsit megint közelebb hoz a Pearl Jam érzéshez, ez a két dal sem lógna ki az utóbbi idők lemezeinek dalai közül. A darálós Try-ban Stevie Wonder szájharmonikázik, a brutál Beatles-vonalas Mrs. Millsben Ringo Star dobol, a Picture meg egyenesen Elton John és Vedder közösen írt dala, Elton hallható is benne, csakúgy, mint Paul McCartney ütőse, Abraham Laboriel Jr., de itt van Benmont Tench is, aki meg Tom Petty billentyűse volt. Még Eddie kislányai, Olivia és Harper is szerepelnek a lemezen. Harper a Long Wayben vokálozik, Olivia pedig a Try elején számolja be az egykétháést.
A legérzelmesebb pillanatokat mégis az utolsó dal hozza. Eddie ugyanis az On My Waybe beemelt egy régi audiofelvételt vérszerinti apjától, Edward Severson Jr-tól, aki maga is tehetséges előadó volt. Vedder duettet énekel vele, és aki ismeri a frontember élettörténetét, pontosan el tudja képzelni, hogy mit jelenthetett neki a dolog!
Összefoglalás
A helyzet az, hogy objektív szempontok szerint az Earthlingbe lehetetlen belekötni. A hangzás, a hangszerelési megoldások, a zenészek teljesítménye, a szövegek és Eddie énekteljesítménye mind-mind a legfelső ligába helyezi a lemezt. Ízlésbeli, vagyis szubjektív dolgokon lehet vitatkozni ugyan, de az a fajta lenyűgözően laza természetesség, ahogyan ez az anyag össze lett rakva, az még 2022-ben is egészen különlegesnek és pazarnak számít!
Hogy jelenleg hova pozícionálja magát és zenéjét Eddie, az a lemezen vendégszereplő zenészek listájából jól látható. Eddie Vedder, a földlakó, egy új, hatalmasabb csúcsot mászott meg ezzel a lemezzel és nagyon úgy tűnik, hogy még csak meg sem izzadt közben.
Eddie legyőzhetetlen.
Pontszám: 10/10
__
Eddie Vedder – Earthling
Megjelent: 2022. február 11.
Kiadja: Republic / Seattle Surf
Producer: Andrew Watt
Közreműködtek:
Eddie Vedder – ének, gitár, billentyűk, dob, ukulele, zongora,
Andrew Watt – basszusgitár, gitár, billentyű, vokál
Chad Smith – dob, percussion
Josh Klinghoffer – gitár, billentyű, zongora, basszusgitár, orgona, vokál
Továbbá:
Abe Laboriel Jr. – dob, percussion
Benmont Tench – Hammond
Edward Severson Jr. – ének
Elton John – ének, vokál, zongora
Harper Vedder – vokál
Olivia Vedder – vokál
Ringo Starr – dob, percussion
Stevie Wonder – szájharmonika
Dallista:
- Invincible
- Power of Right
- Long Way
- Brother the Cloud
- Fallout Today
- The Dark
- The Haves
- Good and Evil
- Rose of Jericho
- Try
- Picture
- Mrs. Mills
- On My Way
__
__
