GRUNGERY

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Mindaz, ami vagyok – Alice in Chains: Rainier Fog (2018)

„Nagyon nehéz annak a fickónak lenni, akinek állandóan a halott barátairól kell beszélgetnie. Miután tizenöt éven keresztül róluk beszélsz, egy ponton már csak az életre akarsz fókuszálni, tovább akarsz lépni, mert ezek azok a dolgok, amiket valóban befolyásolni tudsz. Pokolian hiányzik mindegyikőjük” – elmélkedett Jerry Cantrell egy interjúban, a Rainier Fog címadó dalának kapcsán. Az augusztus 24-én megjelent lemez az újkori Alice in Chains eddigi zenei értelemben vett csúcsalkotása, vagy annál még egy kicsit több is: a gitáros legbelső gondolatainak kíméletlenül őszinte kitárulkozása. Lemezkritikánk.

Alice in Chains: Rainier Fog (2018)

A következő lépés

Jeff Angell, a Walking Papers frontembere azt mesélte pár héttel ezelőtt, hogy az újkori Alice in Chains legjobb lemeze lesz a Rainier Fog. Azt is mondta, hogy olyan típusú, slágeresebb dalok nem szerepelnek rajta, mint mondjuk a Check My Brain, de az album nagyon egységes, minden egyes dala egészen kiváló lett. Jeff akkor már hetek óta hallgatta a lemezt, együtt turnézták végig az Egyesült Államokat Jerry Cantrellék vendégeiként, együtt járnak motorozni Seattle-ben barátjával, Sean Kinneyvel. Így ha valaki, ő aztán tényleg a saját szemével láthatta, hogy hol tart manapság az Alice in Chains.

Hogy miért ezzel kezdem? Mert ennél pontosabban nehezen lehetne leírni azt, hogy milyen is lett az Alice in Chains legújabb kiadványa. Már több, mint öt év telt el a The Devil Put Dinosuars Here óta, ami ha nem is okozott olyan földrengést, mint a visszatérő, 2009-es Black Gives Way To Blue, de tele volt kiváló dalokkal, elég csak a Lab Monkeyra, a Hollow-ra, a Phantom Limbre vagy a Hung On A Hookra gondolni. Szóval eltelt öt év, ennyi azért bőven elég szokott lenni ahhoz, hogy a dalszerzők feltöltődjenek és a kvalitásukhoz méltó dalokat tudjanak írni. Szerencsére esetünkben pont ez történt.

A KEXP készített egy interjút Jerry Cantrellel, aki arra a kérdésre, hogy mit tanult a saját maga kreativitásáról a Rainier Fog felvételei alatt, a következőket válaszolta: „Hogy még mindig meg tudom csinálni. Hogy még mindig tagja vagyok egy zenekarnak. Hogy még mindig nagyon szeretek a barátaimmal lenni és csapatmunkában alkotni. Nem tudom, hogy tanultam-e bármi újat is. De hogy egy csomó új dallamot hoztunk, az biztos. Ez több annál, minthogy valami újat tanulsz; ez a megerősítése annak, amit csinálsz. Amikor képes vagy arra, hogy kihozz egy lemezt, aminek van egy mélysége és eléri az inspirációnak, illetve a kreativitásnak azt a magasságát, amit mindig is kitűztünk magunk elé. Újra elérni ezt, mindig nagyszerű érzés!”

A lemezfelvételeket mindenesetre nem siették el: egy éven keresztül, öt különböző helyen dolgozott a zenekar. Húsz év után Jerry és Sean visszatért Seattle-be, a Studio-X-be (korábban Bad Animals Studio), arra a helyre, ahol a harmadik lemezüket is felvették annak idején. De dolgoztak a Los Angeles-i Henson Recording Studiosban is, az ének- és a gitársávokat pedig a DuVall-éra állandó producerénél, Nick Raskulinecz-nél, Nashville-ben rögzítettek. A keverést a legendás Joe Barresi (lásd még Soundgarden, Tool, Monster Magnet, Kyuss és még sokan mások) végezte. A hosszúra nyúlt procedúra meghozta gyümölcsét: a Dirt óta nem szólt olyan jól Alice in Chains lemez, mint a Rainier Fog.

Rainier Fog

Az elsőként publikált új szerzemény, a The One You Know mindjárt azzal az orbitálisan nagy, Slayer-súlyú riffel nyitja az albumot, bár ha a szögbeverős témára hirtelen Phil Anselmo kezdene el rekeszteni, azon sem lepődnénk meg. A The One You Know akár az Alice in Chains Walkja is lehetne. The Walk You Know. A dal túl sok meglepetést nem tartogat, a nyári, európai turnén is játszotta a zenekar: mi is megtapasztalhattuk, hogy a súlya és lüktetése élőben talán még markánsabb is, mint lemezen. A számot David Bowie halálának idején írta Jerry Cantrell, sőt egy interjúban egy 1975-ös, funkys, Bowie-dalhoz hasonlította (Fame). Hát nem tudom. Én a Fame-et nem nagyon érzem benne. Hívjuk inkább inspirációnak a dolgot. Mindenesetre jó döntés volt ezzel indítani!

A címadó Rainier Fog már egy tempósabb szerzemény, az első része egy kicsit (jó, nem kicsit) a Boggy Depot című, első Cantrell-szólólemez nyitódalát, a Dickeye-t idézi. A dal demóját a Los Angeles-i házában vette fel Jerry Duff McKagannel, aki annyira a szám hatása alá került, hogy egyenesen azt jósolta a gitárosnak, hogy „ez lesz az első kislemezetek” (pedig akkor még a szöveg sem volt készen). Duff akkor még nem tudhatta, hogy micsoda roppant súlya lesz a szövegnek: a múltról szól, a viszonylag szűk, seattle-i zenei színtérről, ahol mindenki ismert mindenkit, és amit az évek során szép lassan darabokra téptek a folyamatos tragédiák. „A világot jelentette számomra, hogy együtt lehettem és alkothattam ezekkel a srácokkal, alkothattunk mindannyian, ugyanabban a városban” – mesélte Cantrell. „Néhány dolog elmúlt, néhányon soha nem jutsz át / Aki a múltban él rájön, hogy nehéz józannak maradnia / Átlátok rajtad, kedves / Elvesztettem, majd megtaláltam mindazt, amire vágytam” – énekli Duvall és Cantrell a dal elején. A lemez címe a lélegzetelállítóan szép, Washington Állambeli Mount Rainier hegység mellett arra is utal, hogy „honnan jöttünk, hova tartunk”.  „A [címadó] dal kib…tt gyilkos” – mondta még Jerry Cantrell. Hát, ha arra a középrésznél (02:30 körül) felcsendülő, nem annyira Alice in Chainsre jellemző, de egészen gyönyörű kiállásra gondol, akkor teljesen igaza van. Fantasztikusak az énekdallamok, a harmóniák, a háttérben meghúzódó gitárdallamok, az egész valami elképesztően jó! Az addig még csak-csak pozitívumokat kereső szöveg itt rettenetesen szomorúvá válik. Szándékosan nem fordítom le, értse mindenki úgy, ahogyan akarja: „With you here we shared a space that’s always half-empty”.

A Red Giant súlya a (gyakran sajnos méltánytalanul alulértékelt) harmadik lemez hangulatát hozza vissza a brutális, lehangolt Cantrell-riffekkel, a torzított verzékkel (Head Creeps) és azzal a hatalmas, dallamos refrénnel. Igazi monstrum, kíváncsi vagyok, hogy vajon beemelik-e a koncertprogramba? Nagyon ott lenne a helye!

A Fly talán egy kicsit kiszámíthatóbb, mint a többiek, kiválóan illett volna a The Devil Put Dinosaurs Here albumra. A refrén után, majd a lemez leghimnikusabb (és talán a kelleténél egy kicsit rövidebb) gitárszólója előtt Cantrell megint odatesz egy olyan akkordbontogatást, amiért mások a fél életüket odaadnák, de minimum egy teljes dalt írnának belőle. Már másodszor fordul elő a lemezen, hogy a középrész jobb, mint a dal főmotívumai vagy a refrénje! A bevezetőben a Dirtöt emlegettem, és egy picit érdemes visszakanyarodni hozzá: a klasszikus, második lemez kiadása óta nem írt Jerry Cantrell zenei szempontból olyan „dirtös” dalt, mint a Drone! Hangulatát tekintve valahol a Sickman lassú középrésze és a Hate To Feel környékén kell keresgélni, közvetlenül a „Black Sabbath hatások” című fejezetnél. De találunk még ott egy kis bluest, meg Facelift B-oldalas hangulatokat is. Az akusztikus gitárokat az ex-Queensryche gitáros/legenda/zseni Chris DeGarmo hozta, aki a felvételek idején éppen a Studio-X-ben tartózkodott. Cantrell sokat szenvedett, hogy a dalhoz kitalált, furcsa, ún. „pók-akkordokat” feljátssza, úgyhogy pont kapóra jött neki a környéken lófráló DeGarmo: „Basszus, haver, próbáld csak meg te eljátszani!” A Drone a hat percet is meghaladja, és már most oda lehet tenni az Alice in Chains klasszikusok közé!

A Deaf Ears Blind Eyes a Red Gianthoz hasonló, súlyos, hömpölygős, harmadik lemezes hangulatokkal fal fel, mamut monstrum, meglepő zongorás betétekkel, okosan elhelyezett gitárdallamokkal. Ha lenne valaha egy B-oldal turné, akkor egy Grind, Brush Away, Head Creeps, Sickman, Acid Bubble, Lab Monkey kezdetű setlistre simán odaférnének! (De megnéznék egy ilyen koncertet!) A King’s X-es/Beatles-es vokálokkal kezdődő Maybe aztán újra csak ide utal vissza, a verze énekdallamait tekintve például a Nothing Songra, a szóló környékén már-már progosan zseni! A refrén megint csak nagyon személyes, sokkolóan nyílt és őszinte: „Talán tudnod kellene, hogy magányosnak érzem itt magam és fáradt vagyok. Talán tovább kellene állnom, nem vágyom arra, hogy végignézzem a még itt lévők lecsúszását. Talán ez meg fogja mutatni, hogy teljesen kiüresedtem.”

A lemez egyetlen dala, amit William DuVall egymaga jegyez, a már ugyancsak publikált So Far Under. A Phantom Limb szelleme szinte azonnal az ölébe ülteti a dalt, ennél Alice in Chains-esebb már aligha lehetne. DuVall beilleszkedésének kiváló bizonyítéka ez: nem sokan mondták volna meg, hogy a So Far Undert nem Jerry Cantrell írta! A szóló pedig – újabb meglepetés – szintén a Williamet dicséri! A Never Fade először nem vett meg, ide viszont jól jön a tempójával egy kicsit oldani a feszültséget. Kiváló szerkesztői munka! A refrénje kétség kívül ragadós, sokan fogják szeretni, de nem éri el azt a mélységet, mint amit az eddigi dalok.

A záró, hét perc feletti All I Am, megint csak különbözik mindentől, amit az Alice in Chains valaha is csinált. Egy Led Zeppelin színvonalú és minőségű dal ez, hamarosan az örökkévalóságé lesz. Néha még mintha egy kis Rush-t is éreznék benne, de a fene tudja. „Többször előfordul az életben, hogy eljutsz egy pontra, amikor megkérdőjelezed a hitedet vagy egyszerűen csak értékeled az eddigieket” – mesélte az All I Ammel kapcsolatban a gitáros. Bár egy elképzelt személyről van szó a dalban, azért nem nehéz észrevenni a párhuzamot a valósággal. „Nem ismerem fel az arcot magam előtt, a tükörben / Egyáltalán nem ismerős nekem / Az idő összetörve és magányosan hagyott itt / Tudsz még őszintének látni?” Nem tudom, hogy van-e egy lista, egy sorrend a saját dalairól Jerry Cantrell fejében, hogy oké, erre vagyok a legbüszkébb vagy valami ilyesmi. Az én voksom az All I Am lenne. Nagyon jó ötlet volt a lemez végére tenni, mert INNEN TÉNYLEG HOVA TOVÁBB?

Mindaz, ami vagyok

Míg az előző két, egyébként kiválóan sikerült DuVall-albumnál nem éreztem, hogy azokat veszem majd elő, amikor valami igazán kortalan zenére vágyom, addig a Rainier Fog simán ebbe a kategóriába kerülhet. A mindig is jelenlévő rettenetes súly mellett, talán csak a SAP és a Jar Of Flies esetén lehet az esztétikum és harmónia olyan szintjéről beszélni, mint ennél a lemeznél. Ha valakit esetleg elriasztott volna a kicsit fásultabbnak tűnő, biztos sikerdalokra épülő, európai koncertkörút, a morózus Jerry Cantrell, az most nyugodhat fújhat egyet. A Rainier Fog egyáltalán nem lett tipikus Alice in Chains lemez – bár Jerry Cantrell és Sean Kinney nyilván most sem tudta megtagadni önmagát – , de nyugodtan kijelenthető: a zenekar úgy lett egy picit más, hogy közben egy egészen különleges szintre lépett.

Jerry Cantrell idén 51 éves lesz. 15 éve teljesen tiszta, józan életet él. Zenésztársainak többségét elveszítette. Hogy mennyire viselhette őt meg a rengeteg tragédia, azt a Chris Cornell temetéséről készült felvételek legmegrendítőbb pillanata mutatta meg teljes valójában. Az a fotó, amin Jerry lehajtott fejjel, zsebre tett kézzel, önnön magányában álldogált a sír mellett. Sokan elmentek már a valódi barátai közül, amikor aztán két hónappal ezelőtt Vinnie Paul is elhagyta. Ezek után ne várjon tőle senki olyan dalokat, mint amilyeneket a kilencvenes évek elején írt. Ne várjon senki új Man in the Boxot, Would?-ot vagy Roostert. Ne várjon Faceliftet vagy Dirtöt. Annak a korszaknak vége. Soha nem jön már vissza. Itt van viszont a Rainier Fog, ami maga Jerry Cantrell: ezek itt a legbelső gondolatai, az életét végigkísérő tragédiák és talpra állások történetei, meglepően őszinte kinyilatkoztatásokban. All I Am – ahogyan a dal címe mondja. Mindaz, ami vagyok.

Mégis, mi mást, mi többet adhatna egy művész a közönségének?

___

Alice in Chains: Rainier Fog (2018)

Megjelenés: 2018. augusztus 24.
Kiadta: BMG

Producer: Nick Raskulinecz
Mix: Joe Barresi

Alice in Chains:

William DuVall – ének, gitár
Jerry Cantrell – gitár, ének
Mike Inez – basszusgitár
Sean Kinney – dob

Közreműködik:

Chris DeGarmo – gitár (Drone)

Tracklist:

  1. The One You Know
  2. Rainier Fog
  3. Red Giant
  4. Fly
  5. Drone
  6. Deaf Ears Blind Eyes
  7. Maybe
  8. So Far Under
  9. Never Fade
  10. All I Am
Bővebben