A Facelift sikere után, az Alice in Chains teljesen váratlanul egy akusztikus EP-vel jelentkezett. A SAP fél évvel a nagy grunge áttörés előtt jelent meg, mégis ugyanúgy nevezhetjük korszakalkotónak, mint a Nevermindot vagy a Tent. A kiadvány óriási hatással volt a rock/metal bandák zenei látásmódjára. Az Alice in Chains megmutatta, hogy torzított gitárok nélkül is lehet súlyos zenét játszani: alternatívaként szolgált a metal-zenészek számára, hogy használják bátran az akusztikus hangszereket a dalaikban. Nem mintha bármiféle különösebb célja lett volna Jerry Cantrelléknek az EP-vel.
Alice in Chains – SAP (EP, 1992)
Prológus
Az Alice in Chains debütalbuma, a Facelift, 1990. augusztus 21-én jelent meg a Sony/Columbia gondozásában. Kint volt már a Bleach, az Apple, a Loud Love, de a nagy grunge-áttörésre még több, mint egy évet várni kellett. A zenekar turnéra indult. Olyanokkal játszottak együtt, mint a Van Halen, Iggy Pop, az Extreme vagy a Poison. A decemberi, Moore Theatre-beli koncert anyaga Live Facelift címmel jelent meg VHS-en. A zenekar helyét nehéz volt megtalálni a nagy rock-metal masszában. A hard rock/glam előadók után, egy merőben más környezetben kellett Jerry Cantrelléknek helytállniuk a 1991 tavaszán..
Jerry Cantrell: Mindegy volt, hogy kivel lépünk fel. Mások erre is odafigyeltek.
Az 1990 őszén, minden idők egyik legsikeresebb európai turnéját tudta le a Clash Of The Titans elevezésű thrash metal egyesülés (Megadeth, Slayer, Testament, Suicidal Tendencies). 1991 tavaszán a karaván újra útnak indult, ezúttal az Egyesült Államokban. A Testamentet leváltotta az Anthrax, a Suicidal Tendencies helyére pedig a Death Angelt tervezték első fellépőnek a szervezők. A kaliforniai thrasherek azonban Nevadában, útban egy Las Vegas-i koncertre, buszbalesetet szenvedtek. A zenekar dobosa, Andy Galeon olyan súlyosan megsérült, hogy a több, mint egy évig tartó felépülése miatt a zenekarnak szünetet kellett tartania. A helyükre az Alice in Chainst nyomta be a kiadó.
Dave Mustaine (Megadeth): Szükség volt valakire, aki mellénk sorolható, de azért mégis más. És erre az Alice in Chains volt az ideális, mert az ő zenéjükkel a közönség tudott azonosulni. Ők a speed metal Greatful Deadje.
Dave Ellefson (Megadeth): Ráadásul megtudtuk, hogy glamet játszottak korábban, úgyhogy muszáj volt égetni és egy kicsit a helyükre tenni őket.
A májustól júliusig tartó masszív, két hónapos túrán szinte minden nap színpadon voltak a zenekarok. A seattle-i srácoknak pedig szinte minden nap meg kellett barátkozniuk az érdektelenséggel vagy rosszabb esetben a totális utálattal. A thrash metal fanatikusok nem értették, hogy mit keres a turnén egy ilyen „puhány” zenekar. A nézőtér minden egyes szegletéből repkedtek feléjük a műanyagpoharak.
Sean Kinney: Mi az a banda voltunk, aki bárkivel kiállhatott. A lényeg, hogy kiállhattunk. Bár kemény közönség volt. Meg is hajigáltak minket, de mi mindent visszadobáltunk.
A legsúlyosabb helyzet Red Rocksban fogadta őket. A Slayer rajongók kíméletlenek voltak velük. Valaki felhajított egy hatalmas vizeskancsót, ami felborította Sean Kinney cinállványait. A közönség végig köpködte őket. Layne aztán megunta a dolgot, és pár „fuck you” kíséretében visszaköpött feléjük.
Jerry Cantrell: Végre vége lett a koncertnek és azt gondoltuk: „Jézus Krisztus, ez őrület volt!”. Ott vártunk a buszunkban, hogy tovább induljunk. A backstage-ben volt néhány Slayer-fan, akik felálltak és elindultunk felénk. Na, ezek szét fogják most rúgni a seggünket. De továbbsétáltak és azt mondták, „oké ember, nem kell beszarni, remélem minden oké veletek”.
Scott Ian (Anthrax): Úgy megszórták őket, hogy ahhoz foghatót még nem láttam. Hozzájuk vágták a söreiket, aztán vettek másikat, és azt is. De ők nem hátráltak meg, csak lazán bemutattak nekik. És tudod mit? Amikor a Man in the Box-szal befutottak, egy vagy két hónappal a turné után mindenki, aki megdobálta őket, rohant megvenni a lemezt.
A masszív turnézásnak és a Man in the Box klipjének köszönhetően, a Facelift 1991 nyarára egészen a negyvenkettedik helyig kúszott fel a Billboard listán. Ez lett a grunge mozgalom első olyan kiadványa, amelyik a legjobb ötvenbe tudott kerülni. Az MTV ereje elképesztő volt. A Facelift, a kiadását követő első nyolc hónapban mindössze negyvenezer példányban kelt el. Amikor a csatorna úgy döntött, hogy az úgynevezett „Buzz Bin” klipcsomagba, azaz a „következő nagy dobások” közé beteszi a Man in the Box-ot, a lemez egy hét alatt a százhatvanhatodik helyről a száznyolcadikra ugrott. Másfél hónappal később került a „történelmi”, negyvenkettedik pozícióba, de ami ennél is fontosabb, tizenhárom hónappal a megjelenés után a Facelift elérte az ötszázezer darabos eladási álomhatárt és aranylemez lett.
Mark Arm (Mudhoney): Az első jele annak, hogy a grunge mainstream lett, hogy az Alice in Chains első albuma aranylemez lett. Aztán a Nevermind és a Pearl Jam Tenje is. Ezek után nyilvánvaló lett, hogy a vonulat a mainstreamhez tartozik. Aztán jött a következő szint, amikor helyi bandák kerültek a Time magazin címlapjára. Mark Jacobs [New York-i divattervező] meg grunge-divatbemutatót szervezett, vagyis kilyuggatott flanelingeket árult több száz dollárért.
A zenekar először akkor szembesült a sikeresség egy másik szintjével, amikor a turné egyik pihenőnapján leugrottak egy közeli bárba. A színpadon egy feldolgozás zenekar éppen a Man in the Boxot játszotta. Alig akartak hinni a szemüknek. Nem tudtak úgy megállni a turnébusszal a benzinkutakon, hogy ne szólították volna le őket az autogramkérők. A srácok az első nagyobb összegekből autókat és motorokat vásároltak: Sean Harley Davidsonokat, Mike egy Nissan 300ZX-et, Jerry pedig egy jobb teherautót, egy Dodge Pickupot vett. Le sem tagadhatná az oklahomai gyökereit! Bár megtehették volna, egyikük sem vett Ferrarit vagy hasonló kaliberű autókat. Szerények próbáltak maradni, de a helyzetet nekik is szokni kellett. Layne viselte közülük legnehezebben a hirtelen jött népszerűséget.
Layne Staley: Amikor az Alice in Chains elkezdte a cuccait kipakolni a Central Tavern [seattle-i koncerthelyszín] előtt, hogy két egymást követő este játsszon, én tökéletesen elégedett voltam. Teljesült az álmom, rocksztár lettem Seattle-ben. A lemezcégek elkezdtek szaglászni körülöttünk. Sosem gondoltam, hogy valaha ez lesz. Megelégedtem volna azzal, hogy Seattle-ben legyek sztár.
SAP
Az Alice in Chains 1991 novemberében stúdióba vonult, hogy egy új anyagot rögzítsen. A dolog előzménye a zenekar Singles mozifilmhez készített demója volt. Jó pár ötletet rögzítettek Jerry Cantrellék, amikből Cameron Crowe a Would?-ot azonnal le is stoppolta magának. Ott volt azonban még jó pár akusztikus dal, amivel a zenekar nem tudta, hogy mit csináljon.
Jerry Cantrell: Ott voltak ezek az akusztikus cuccok és gondolkodóba estünk velük kapcsolatban: „Mi a francot csináljunk most velük?” Mi egy hard rock/heavy metal banda vagyunk. Arra számítottunk, hogy az emberek nem fognak gúnyolódni rajtunk emiatt sem.
A zenekar választása a seattle-i London Bridge Studióra esett. Hazai pálya volt ez, hiszen a korábbi demóikat és a Faceliftet is itt vették fel. Az EP producerének azt a Rakesh „Rick” Parashart választották, aki a Temple Of The Dog egyetlen albumán (és később a Tenen) is dolgozott. Rick arról volt híres, hogy kitűnő munkát végez a többszólamú, vokális és akusztikus zenékkel. Parashar asszisztensei Dave Hillis és a London Bridge Studios jelenlegi társtulajdonosa, az akkor még csupán húsz éves egyetemista, Jonathan Plum voltak. Plum, aki a Central Washington University diákjaként három hónapig ingyen gyakornokoskodott Parasharnél, majd kiugrott a bőréből, amikor kiderült, hogy a Cantrellék a London Bridge-ben fognak dolgozni. Azóta volt az Alice in Chains rajongója, amióta 1990-ben először látta a csapatot a Bumbershoot fesztiválon. A SAP-sessionök furcsaságát az adta, hogy senki nem tudta, hogy valaha meg fognak-e jelenni az akusztikus felvételek. Reménykedésre csupán az adhatott okot, hogy Ann Wilsont (Heart), Chris Cornellt és Mark Armot is a stúdióba várták. Egy ilyen társaság csak nem dolgozik hiába!
Az Alice in Chains mindenféle előkészület nélkül érkezett a stúdióba. Eredetileg négy dalt szerettek volna rögzíteni, miközben rengeteget kísérleteztek. A viszonylagos bizonytalanság ellenére a felvételek – pláne a későbbi albumokhoz képest – nyugalomban zajlottak. A zenekar tagjai thai-kaját ettek, Layne meg gyerekeknek való gabonapelyhet. Egyik vasárnap délután Staley fáradtan, de vidáman érkezett a stúdióba. Korán kelt, egész délelőtt az apjának segített fát vágni. Míg Jerry, Sean és Mike gyakoroltak, ő úgy döntött, hogy pihen egy kicsit a társalgóban. Maga elé vette a gabonapelyhes dobozt és bekapcsolta a tévét: abban bízott, hogy elkapja még a kedvenc rajzfilmjeit. Akkor vette észre, hogy a doboz hátulján egy keresztrejtvény van. Az énekes felvillanyozódott a dologtól, de a kérdésekre iszonyú válaszokat adott. Az „ahova dolgokat teszel” kérdésre például azt, hogy „húgycső”. Miután úgy gondolta, hogy elkészült a kitöltéssel, kivágta a végeredményt a dobozból és büszkén kiragasztotta a hűtőszekrény ajtajára.
Jonathan Plum: Messze Layne volt a legrégimódibb fickó közülük. Nem volt elszállva magától, nagyon kedves volt velem. Az egyik reggel például megkérdezte, hogy milyen sokáig dolgoztam előző éjszaka a stúdióban, azt mondta, hogy tetszik neki, ahogyan dolgozom. Azon kevés zenészek egyike volt, akit időt szánt arra, hogy érdeklődjön felőlem, és aki mesélt a saját privát életéről is. Ezzel szemben Jerry csak akkor vett rólam tudomást, ha szüksége volt valamire. Ezzel együtt megértettem őt, egy nagyon intenzív és kreatív „üzemmódban” volt a felvételek alatt. Nem volt barátságtalan vagy rosszindulatú, csak a munkájára koncentrált. Ha visszagondolok, Jerry volt a kreatív erő a csapatban, egy jóval erősebb személyiséggel, mint Layne-é.
A zenekar az elsőtől az utolsó napig keményen dolgozott, hogy aztán a napi nyolc-kilenc órás zenélés után, úgy este nyolctól kezdve, hatalmas bulikat csapjon az időközben megjelenő haverokkal. Bár Layne már használhatott heroint akkoriban is, Plum mégsem tapasztalta ennek a jeleit a London Bridge-ben. Az egyetlen drog-említés Mike Starrtól származik, aki az első stúdiós napon azt mesélte Plumnak, hogy előző este ecstasytól volt beállva. Dave Hillis úgy emlékszik, hogy Layne más volt, mint amilyennek korábban ismerte.
Dave Hillis: Nem az a Layne volt, akit a Music Bank időszakból megismertem. Így utólag visszatekintve, egészen biztosan használt drogokat. Nem nagyon vett részt a dolgokban, csendesebb volt, nem akart útban lenni. Nem emlékszem, hogy túl sokat láttam volna őt. Azt hiszem, hogy problémái voltak, túl sokat időzött a mosdóban. Azt hiszem, hogy Jerry és a többiek megpróbálták titokban tartani a dolgot Rick előtt. Nem akarták, hogy megtudja. Rick nem szerette az ilyesmit, főleg nem a stúdióban, de úgy általában sem. Nagyon-nagyon ellenezte a drogokat.
Az egész SAP-projekt úgy nézett ki, mint egy Jerry Cantrell-show. Úgy tűnt, hogy Cantrell csinál mindent, a Facelift vokáljai után most több dalban is saját énekdallamokat osztott ki magának (Brother, Right Turn), sőt, volt, hogy még Mike Starr basszustémáit is ő játszotta fel. Mike viccesen állt hozzá a dologhoz.
Jonathan Plum: Azt mondta nekem [Mike], hogy azért akarja újra feljátszani a basszus-részeket, mert attól fél, hogy az anyukája meghallgatja majd, ő pedig képtelen lesz neki elmondani, hogy nem ő basszusgitározik a felvételen.
A legnagyobb izgalmat a Heart-nővérek, Ann és Nancy Wilson megjelenése okozta. Sean megkérdezte Rick Parashart, hogy szerinte bevállalná-e Ann, hogy a híres Heart-klasszikus, a Barracuda refrénjét elénekelje valamelyik daluk végén. Parashar azt válaszolta neki, hogy ő ugyan biztosan nem kérdezi meg, kérdezze meg ő, ha akarja. A dobos összeszedte minden bátorságát és a feljátszóhelységben tartózkodó énekesnőhöz fordult. „Ann, a dal végére odatennéd, hogy ‘Oooh, barracuda’?” Wilson levette a fejéről a fejhallgatót, átsétált a kontrollszobába és leült Sean és Jerry mellé. „Nézzétek, tíz év múlva, amikor rosszul lesztek attól, ha a Man in the Boxot kell játszanotok, az utolsó dolog, amit akartok az lesz, hogy azt kérjék tőletek, hogy énekeljétek el valaki más dalának a végén’. A szoba elcsendesedett. „Oké, igazad van. Sajnáljuk.”
A borítófotó – ahogyan a Faceliftnél is -, Rocky Schenk munkája. A koncepció Sean Kinneytől jött. Schenck és az asszisztense 1991. december 22-én kilátogatott a Griffith Parkba, hogy képeket készítsenek fákon lógó, régi favödrökről és csapokról. Jó pár olyan képet készítettek, amelyen négy vödör látható egy hatalmas, öreg fán. A négy vödör, az Alice in Chains négy tagját szimbolizálta. A zenekar azonban végül úgy döntött, hogy egy olyat választ, amelyen csak egy látható. És hogy mi a fene az a SAP? Talán ez a legismertebb sztori az EP-vel kapcsolatban. A „SAP” önmagában nem jelent semmit. A szó Sean Kinney egyik álmában jelent meg, a stúdiózás időszakában: az álomban egy sajtókonferencián jelentették be, hogy SAP lesz az új EP címe. A zenekar Sean-történetét hallva úgy döntött, hogy ha már megálmodta, legyen így, a sorssal nem érdemes ujjat húzni. További érdekesség, hogy a sessionök során a Roostert is rögzítették, de a dal végül nem került fel az EP-re, inkább megtartották az ötletet a következő nagylemezhez. A dal demóverzióját az 1999-es Music Bank box seten lehet meghallgatni. A Rooster tehát lemaradt, de nézzük még, hogy végül milyen számok kerültek fel helyette a SAP-re!
Brother
A Brother, a SAP borongós hangulatú nyitódala, Jerry Cantrell énekével. A refrént Ann Wilson jellegzetes, erőteljes magasai határozzák meg. Érdekesség, hogy az MTV Unpluggedon a verzéket kétszólamúvá tették, Layne hozza a felsőt, Jerry pedig az alsót. A Brother szövegét és zenéjét is a gitáros szerezte.
Jerry Cantrell: A szüleim elváltak. Hárman voltunk testvérek, én voltam a legidősebb, volt egy húgom, az öcsém volt a legkisebb. Amikor gyerek vagy, egyáltalán nem akarsz együtt lógni a négy évvel fiatalabb öcséddel. Vigyázni fogsz rá, ha valaki szét akarná rúgni a seggét, de nem akarsz foglalkozni vele. Az hiszem, hogy nagyon szigorú és igazságtalan voltam vele, különösen így, hogy apám nem volt ott velünk. Davidnek nem volt senkije, jó hat-hét éven keresztül alig láttuk egymást. A dal arról szól, amikor külön éltünk. A Rooster az apámról szól, ez pedig arról, hogy próbáljunk meg hidat emelni kettőnk közé.
Got Me Wrong
A második dal újra csak száz százalékig Jerry Cantrell szerzemény. Csakúgy, mint a Brother esetén, ezt is személyes élmények inspirálták.
Jerry Cantrell: A dal egy olyan lányról szól, akivel egyszer randiztam, miután szakítottam az egyik nagy szerelmemmel. Sok esetben előfordul, hogy elmondod a másiknak, hogy nem akarsz egy újabb kapcsolatot, és hogy miért nem, hogy milyen ember vagy valójában. De ők nem akarják meghallani ezt, és azt hiszik, hogy meg tudnak változtatni téged. Különböző módon látják a férfiak és a nők egymást.
A Got Me Wrong újra-felfedezéséhez nagyban hozzájárult, hogy Kevin Smith, első filmes rendezéséhez, az azóta klasszikussá vált Clerkshez (Shop Stop) felhasználta a dalt. A Got Me Wrong akkor csendül fel a filmben, amikor Randell először jelenik meg a képernyőn. Az MTV Unpluggedon a Brother mellett szintén hallhatjuk a dalt. Jerry Cantrell a Stone Temple Pilots társaságában is előadta, a Theory Of Deadman pedig a 2006-os, Santa Monica kislemezén dolgozta fel.
Right Turn
Minden idők legrövidebb életű szupergruppja. Így emlegetik a Right Turnre összeállt, seattle-i énekesekből és az Alice in Chains zenészeiből álló formációt. A SAP borítóján némileg izzadságszagúan feltüntetett Alice Mudgarden, akár Alice Mudgarden in Nirvana is lehetett volna, hiszen Kurt Cobain vendégszereplése is a konkrét tervek között szerepelt. A Nirvana azonban a felvételek idején Európában turnézott éppen a Neverminddal.
Jerry Cantrell: A Right Turn rajta volt azon a demón, amit a Singles filmzenealbumhoz rögzítettünk, emiatt igazán különleges a számomra. A dalban szerepel két barátunk, akiket igazán csodálok és teljes mértékben tisztelek: Chris Cornell és Mark Arm. Azóta sem játszottam egyikükkel sem, talán ettől is különleges a felvétel.
Mark Arm egy hatos pakk sörrel érkezett a stúdióba. Az egyiket azonnal ki is bontotta. Tiszta ideg volt. Hillis látta rajta a feszültséget: „Mi a helyzet, haver? Miért vagy olyan ideges?” Arm tudta, hogy Ann Wilson, Layne Staley és Chris Cornell más ligában játszanak – már ami az énektudást illeti. „Ők valóban tudnak énekelni, nem illek a képbe. A hangom nem olyan, mint egy énekesé.” Hillis megnyugtatta őt, hogy jól fog neki menni a dolog, de közben tudta azt is, hogy Rick Parasharnak nem nagyon fekszik a Mudhoney és Mark stílusa. Nem sokkal később Arm a feljátszóhelységben volt, Parashar pedig Hillisre nézett: „Ez állati jó!” A dolog el volt rendezve.
Mark Arm: Az az igazság, hogy ezek a srácok technikai szempontból jobb énekesek nálam, és alapvetően azon csodálkoztam, hogy egyáltalán felmerülhetett a nevem. Nekem az volt az érzésem, hogy Jerry ötlete volt az egész, és úgy tűnt, hogy nagyon elégedett az eredménnyel.
A Right Turnben sorrendben Jerry Cantrellt, Chris Cornellt, Layne Staleyt, majd Mark Armot halljuk énekelni, a dalt mégis az utolsó fél percre megérkező Cornell-magasak helyezik egy másik dimenzióba. Az, hogy a Soundgarden-énekes ennyire kieressze a hangját, Rick Parashar ötlete volt. A szöveg itt egészen súlyos, Staley, Cornell és Starr értelmetlen halálnak fényében pedig különösen az: Well it’s hard to believe that somebody tricked you / When you can see you were only high / It’s all up to you so you gamble / Flat on your face and into the fire.
A dalt a 2001-es Black Hawk Down (A sólyom végveszélyben) című, a szomáliai krízisben harcoló amerikai katonákról szóló filmben is felhasználták.
Am I Inside?
„A magányosság árnyéka vetül rám, gyorsabban, mint a sötétségé.” Az Am I Inside az egyetlen dal a SAP-en, aminek Layne Staley írta a szövegét. A zenei részek már készen voltak, amikor Ann Wilson felénekelte a saját szólamát. Jonathan Plum emlékei szerint komoly kihívást jelentettek Staley számára a felvételek.
Jonathan Plum: Először az Am I Inside?-ban hallottam Layne-t énekelni. Küszködött az énekdallammal, nagyon sokat dolgozott azon, hogy jól el tudja énekelni. Rick Parashar újra és újra megkérte őt, hogy fusson neki bizonyos részeknek. Mikor az Alice in Chains már nem volt ott nálunk, megkérdeztem erről Ricket, aki azt mondta, hogy Layne a magasabb fekvésekben pontosabb, komfortosabban érzi magát. Ő csak felerősítette őt.
Love Song
Sean Kinney szerzeménye, már ha lehet ilyesmit erre a káoszra mondani. Az egyik este Plum és Parashar a dobhangzáson dolgozott. Amikor a zenekar megérkezett a stúdióba, a hangmérnökök azt gondolták, hogy újabb sávokat fognak rögzíteni a már meglévők mellé, de a srácoknak más ötlete támadt. A zenészek felcserélték hangszereiket, de még Chris Cornellt is sikerült bevonni az ordítozásba: Layne Staley dobol, Jerry Cantrell basszusgitározik, Mike Starr gitározik, Sean Kinney pedig valami olyasmit üvöltözik, hogy „Rae Dawn Chong”. Az EP hidden trackje. Teljes őrület.
Epilógus
A SAP 1992. február 4-én jelent meg. Nem kapott különösebben nagy promóciót, még videoklip sem készült hozzá, de még így is aranylemez lett. Miután a Got Me Wrongot Kevin Smith felhasználta a Clerks (Shop Stop) című 1994-es filmjéhez, és még abban az évben kislemezen is megjelent, a rádiós érdeklődés és a sikerek hatására a SAP-et 1995. március 21-én újra kiadták.
Az 1996-os MTV Unpluggedon a Brother és a Got Me Wrong is szerepelt, a Right Turn (és a Love Song) érthető okokból nem. Az Am I Inside? pedig valószínűleg túl sok lett volna Layne-nek. A SAP kiadása után az Alice in Chains nem várt sokat, márciusban már ismét stúdióban volt, hogy felvegye az új lemezét. A Dirt 1992. szeptember 29-én jelent meg, az Alice in Chains pedig soha nem látott magasságokba jutott.
Jerry Cantrell: Amikor a gépezet beindul, csak lesel. Benne vagy, tudsz róla, de attól még marhaságnak tűnik. Mi akkor sem voltunk mások, mint korábban, ahogyan a többi banda sem. De mindenki azzal jött, hogy ti vagytok az újdonság, használjátok ki, mert ilyen csak egyszer van.
Igazuk volt.
___
Alice in Chains: SAP (EP, 1992)
Megjelenés: 1992. február 4.
Kiadó: Sony/Columbia
Producer: Rick Parashar
Alice in Chains:
Layne Staley – ének
Jerry Cantrell – gitár, ének
Mike Starr – basszusgitár
Sean Kinney – dob
Közreműködik:
Ann Wilson – ének
Chris Cornell – ének
Mark Arm – ének
Tracklist:
- Brother
- Got Me Wrong
- Right Turn
- Am I Inside?
- Love Song (hidden track)
