Nagyúr interjúnak indult, de természetesen az Isten Háta Mögött újjáalakulása is szóba került. Pálinkás Tamás, az említett zenekarok frontembere azt mondja, az előbbi nem fog megszűnni az utóbbi miatt. Beszélgetés az új lemezről, önsorsrontásról, a hét főbűnről, haragról és megtérésről. Nagyinterjúnk.
A Spotify névjegyetekben úgy fogalmaztatok pár hete, hogy „kijövünk az új lemezzel, aminek az a címe, hogy ’Miami’, mert még a b*szunk rá sem fejezi ki azt, hogy mennyire b*szunk rá. Ez egy jó lemez, és kész!” Még mindig ezt gondoljátok?
„Hát, igazából szeretjük a Miamit, viszonylag sokáig meg is tudtam hallgatni.”
Melyik lemezeddel voltál legutóbb így?
„A második Tej LP-vel, a ≠-vel, előtte pedig a Kényelmetlen lemezzel. Az Isten Háta Mögött korai kiadványainak idején még nem rágódtam állandóan azon, mit kellett volna másképp csinálnunk. Abból tanultam, ami nem tetszett benne. Most már kevésbé vagyok ennyire reflektív. A Miamit sem azért teszem be, hogy azt mondhassam: ’úristen, milyen király’, de ha bármikor meghallom, nem az van bennem, hogy csak legyen már vége, hogy még beszélni se kelljen róla. Felháborítóan jól esik élőben eljátszani egyébként! Ott volt 150 ember a lemezbemutató koncerten, alig akartam elhinni, hogy már kívülről fújják az új dalokat. A Szomjat és a Túl rövidet ismeri a közönség és együtt énekli velünk, A rendőrök igazságánál is mindenki felteszi a kezét, de az, hogy a kiállásban torkaszakadtukból ordítják, hogy ’hét főbűnöm van’, rettentő jó érzés!”
Ha már a „rendőröket” említed, logikus lett volna, hogy a Nem EP-re építitek fel a nagylemezt, aztán mégsem ez történt.
„Eredetileg valóban az adta volna a második lemez alapját, de nagyon jó, hogy végül nem azt a vonalat folytattuk. Azzal az anyaggal túl sokat bütyköltem: mindenféle hülyeséget beletettem utólag, olyan ötleteket, amik elsőre még jónak tűntek. Mivel nem vagyok akkora nagy producer, úgy csináltam, ahogyan festenék is: felvittem a színeket, amiket szeretek, aztán ha szerencsém van, nem lesznek zavaróak. Jobb lett volna a ráfordított időt inkább a dalok finomhangolásával tölteni. A Miaminál viszont aprólékosan szétszedtük mindent, többször kipróbáltunk különböző verziókat. Az én vétójogom erősebb, de nem volt olyan dolog, ami ne úgy ment volna át, hogy ne lett volna közmegegyezés. Szóval a nevéhez méltó módon a Nem nem nagyon tetszett az embereknek, és én ezt teljesen át is érzem. A rendőrök igazsága című dal az egyetlen, ami arról az EP-ről bent maradt a koncertprogramban.”
Egyes zenésztársak viszont nem maradtak bent. Mármint a zenekarban.
„Kristóftól [Szabó Kristóf, dobos] megváltunk, mert egyre kevésbé tudott a zenekarra koncentrálni, mi meg úgy voltunk vele, hogy nagyon jó lenne egy olyan dobos, aki nem csak time-ban megbízható — ahogyan Kristóf 100%-osan az volt —, hanem szabadidőben meg elérhetőségben is. Baxi [Bakos István, basszusgitáros] azért ment el, mert gyermeke született, és a családjára akart koncentrálni, Zoli [Hegyaljai-Boros Zoltán, a következő basszusgitáros] meg szerintem azt tűrte nehezen, hogy iszonyú aprólékos és vétózós vagyok – mondjuk a saját ötleteimmel szemben is. Attól, hogy elfogadjuk, hogy most ezen a kedden, este nyolckor a próbateremben végig tudjuk játszani a dalt, és azt mondjuk, hogy na, ez oké, az még nem jelenti azt, hogy úgy is szerepel majd a lemezen. Írt egy levelet, hogy nem akar játszani többé a zenekarban. Boti [Kovács Botond, basszusgitáros] és Balázs [Szeremi Balázs, dobos] viszont nagyon jól együtt tudnak élni ezzel a bokrospálinkás hülyeséggel. Pontosan ugyanannyira tudunk röhögni, és pontosan ugyanannyira vesszük komolyan a dolgot. Nagyjából ez a sztori.”
Most is úgy beszélsz magadról, mint egy nehéz emberről, akivel nem könnyű kijönni, mert ha nem az van, amit ő mond, akkor ott kő kövön nem marad. Jól érzem ezt?
„Szerintem azért már könnyebb eset vagyok, mint régebben, ugyanakkor megvannak az elképzeléseim is, ami miatt elég nehézkesen tudok változtatni. Azt nem mondom, hogy nem vagyok meggyőzhető a saját igazam ellenében, sőt, de szigorúan csak észérvek mentén. Nyilván tudom, hogy ez az én igazságom, és az nem egy objektív igazság, főleg nem zenei kérdésekben. Amikor Balázs beszállt a zenekarba, egy idő után, amikor már jól összebarátkoztunk, viccesen megjegyezte, hogy amikor csatlakozott a Nagyúrhoz, jó páran féltették őt, ’a Pálinkással együtt zenélni elég kemény lesz’, de azt mondta, ő ebből semmit sem érez. Mondjuk Csabi vérét tudom szívni, de abban benne van az a huszonhat év, amióta ismerjük egymást, nyilván mást is engedhetünk meg magunknak.
Reménykedem benne egyébként, hogy már nem vagyok annyira elviselhetetlen személyiség, mint régen.
A második Nagyúr lemez megjelenését sem úgy élem meg, hogy úristen, hatalmas küzdelmek árán sikerült valamit összehozni. Sokkal inkább átfolyt rajtunk ez az egész, úgy voltunk vele, hogy minden úgy történik, ahogyan történnie kell.”
Az volt az első benyomásom a Miamival kapcsolatban, hogy végre megérkezett a zenekar.
„Ugyanezt gondolom én is.”
Rendben, de azt meg tudod mondani pontosan, hogy mit csináltatok másképpen az eddigiekhez képest?
„Nem tudok egzakt magyarázatot adni. Csabi sokkal ügyesebben tudna erre a kérdésre válaszolni, mert ő máshonnan nézi ezt az egészet. Állandóan a The Smile-lal, Thom Yorke-nak ezzel a Radioheadnél is furcsább zenekarával piszkált minket. Mondtuk neki, hogy tök jó, oké, csak ne mutass több olyan témát, ami csak egy hangon lebeg. Nem tudnál inkább riffeket hozni? Volt egy ilyen felütés, hogy legyünk metálosabbak, lehet, hogy csupán ennyi az egész!” (nevet)
Metálos lett a Miami végül szerinted?
„Szerintem egyáltalán nem, de tény, hogy keményebben szól az eddigi anyagainknál. Volt egy önreflexió is benne, hogy legyünk egy kicsit elvontabbak, durvábbak. Szerintem inkább az hallatszik a lemezen, hogy most tényleg összeállt ez a zenekar – és nem csak ízlésben. Boti az első basszusgitárosunk, aki ujjal játszik, Balázs pedig másfajta ízt hoz, mint Kristóf, aki nagyon progresszív, nagyon pontos volt, míg Balázs sokkal inkább érzés-dobos. Félig-meddig tudatos hozzáállás volt, hogy próbáljunk meg több riffet beletenni a dalokba, de abban, hogy én milyen szöveget írtam, vagy hogy hogyan próbáltam énekelni, nem érzek különbséget, nem volt más tudatállapotom. Lehet, hogy csak szerencsénk volt.”
Ennyi dallal és lemezzel a hátatok mögött én ezt nem tudom kizárólag a véletlen számlájára írni.
„Nem akarom kikerülni a választ, nehogy azt hidd! (nevet) Tudatosság mindenképpen van benne, csak ugye mi, amikor befejezünk egy dalt, minden egyes alkalommal azt érezzük, hogy a világ legjobbját raktuk össze. Persze, utólag már képesek vagyunk azt mondani: összeállt, oké, de nem esik jól játszani. Ez így volt a Nem összes felvételénél, kivéve A rendőrök igazságát. Az Élet című dalt nem is vesszük elő koncertben. Nagyon tetszett, amikor megcsináltuk, tök jó a hangszerelése, de egyszerűen nem azt kapom tőle, amit szeretnék. A Miami többi részét viszont imádom élőben előadni.”
Mindig játszottál a szavakkal, a szövegeid tele vannak rejtett, sokszor keserédes üzenetekkel. A Miamin sokkal konkrétabb vagy. Most is oda kell figyelni, de azért én olyat még nem hallottam, hogy valaki a per jelet (/) kiénekelje egy szövegben, miszerint „ugyanaz a haldokló per szép nap süt le rám”. Mesélj egy kicsit erről a / jelről, kérlek!
„Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon biztosan jó lesz-e ez így, de aztán rájöttem, hogy már maga az, hogy ezt a kérdést egyáltalán felvetem magamnak, felháborító, úgyhogy így marad!” (nevet)
Egyetértesz azzal, hogy a „kőbánya prog” a Nagyúr eddigi legprogresszívebb dala?
„Amikor megjelent Csabi ezekkel a témákkal, a belső szenzor mindannyiunknál jelezni kezdett. Le kellett győznöm magam, mert végig tudtam, hogy a fő riff, ez a sulykolós téma nagyon erős, csak valahogy nem akartam elhinni, hogy jó az, ha a dob leköveti. Aztán szerencsére nem variáltunk tovább vele, jól jött ki belőle az akusztikus gitártéma, könnyű volt ráénekelni ezt a kicsit sanzonos énekdallamot. A szöveg erről az állandó, senki földjén való állásról szól – politikai vagy inkább történelmi értelemben. Mosolyogva figyelem a manapság divatos, kormánykritikus zenét a Budapest Park nagyszínpadán. Arra jutottam, hogy kellene erre valamit reagálni – ebből jött, hogy ’ez a zászló feketén áll, ha a piros, a fehér és a zöld nem szín’. De én mindig azt gondolom, hogy a szövegek önmagukért beszélnek.”
Azért itt elég jelentős a mögöttes tartalom, nem?
„A döntéseink aligha számítanak, mert ennél sokkal magasabb szinteken dőlünk el politikailag – de ha isteni szinten nézzük, akkor is.
Ha azt hisszük, hogy tudunk bármit is, az egy iszonyú jó tévút – persze értem, hogy kellemes rajta járkálni –, nehogy azt hidd, hogy én nem esek bele ebbe.
Próbáltam elkerülni, hogy csak azért ne fogalmazzak meg kritikát a rendszerről vagy rendszerellenességről, mert valami nem tetszik benne.”
És miért pont Kőbánya?
„A cím egy vicces utalás a Kőbánya blues-ra. Kőbányát én Újpalotán éltem meg. ’Pengék a földön, Kőbánya szélén’ – kíváncsi lettem, hogy milyen lehet klasszikus blues- és klasszikus magyar rockszöveget írni. Mindig nagyon szerettem, ha valaki frappánsan bele tudott illeszteni valamit a soraiba Pestről vagy az országról, mondjuk egy városnevet, vagy valami konkrét helyet. Persze azt nem az én tisztem eldönteni, hogy ez nekem frappánsan sikerült-e, de az, hogy ’ördögök járnak Angyalföld mélyén’, nekem szójátékként is nagyon tetszett. Aztán amikor leírtam, hogy ’a Deákon átszállsz a semmi felé’, eszembe jutottak a tinédzseréveim, amikor egy VHK-koncert vagy valami más kulturális ügy, buli miatt hazafelé a hármas metróval megyek a Deákról Újpest vagy az egyessel a Mexikói út irányába, és akkor onnan még kifelé, meg még kifelé, a semmi felé, végül megérkezem Újpalotára. Nekem sosem ment igazán a történetmesélés, miközben nagyon szeretem, ha egy sztori megjelenik egy szövegben. Lehet, hogy csak két sor, de mégis ott vagyok helyben, nem pedig gondolatokat szül, mint ahogyan az az enyémekre jellemző.”
A dalban nagyon felerősíti az „éhes vagyok és tudom jól, csak a hülye álmodik itt nyomorról, de ha üres a zseb, üres a bél, a társadalom szakad szét” részt, hogy egy gyerekkórus énekli. Láttunk már hasonlót a Mother Love Bone-nál (Stardog Champion), a Faith No More-nál (Be Aggressive) és a Clawfingernél (Do What I Say) is. Innen az ötlet?
„Az Aeroplane-t is említsük meg a Red Hot Chili Pepperstől, de nekem a Do What I Say ugrott be, bár ott csak egyetlen gyerek énekli a refrént. Viszont a gyerekkórus valójában nem is az nálunk. Ott Zsuzsit, a feleségemet, a barátnőjét és a zenekar tagjait hallod. Körülbelül húsz sávban vettem fel őket, a kérésem az volt, hogy magas hangon énekeljenek, meg ordítsanak. A vicces, hogy a keverésnél már én is gyerekkórusnak hallottam őket.”
A lemez másik kiemelkedő pillanata, a harag, ami szöveg és a zene szempontjából is nagyon szépen lett felépítve. Ha a teljes pályafutásodat nézzük, talán ez az a dal, ami a mondanivalóját tekintve a leginkább A-ból B-be tart. Mit gondolsz erről?
„A harag a kedvencem a lemezről, technikai szempontból is nagyon jó énekelni. A dal második felében Csabinak van egy sikálós, deftones-os gitárrésze, amire még Zoli írt egy iszonyúan jó basszustémát. A szöveg pedig pont olyan lett, amilyen én vagyok, amit valóban gondolok. Nem helyezkedem bele semmibe, nem valaki máson keresztül nézem magam. Az ’elnézek mindent, de meg nem bocsájtok’ az sajnos, vagy nem sajnos, de én vagyok.”
Közben viszont azt énekled, hogy ’ha Isten bottal ver, én nem kérem számon’. Nem mond a kettő egymásnak ellent?
„Azért nem, mert az ’elnézek mindent, de meg nem bocsájtok’ sornál konkrét emberekre gondolok. Az, hogy ’ha Isten bottal ver, én nem kérem számon’ inkább már annak a jele, hogy… nemrég fogalmaztam ezt meg, de képzeld, úgy érzem, lassan megtérek. Ez egy nagyon furcsa érzés, de szerintem ez a helyzet.
Arra gondoltam, hogy jó lenne felsorolni a hét főbűnt.
De egyébként mik is azok? Elkezdtem sorolni őket: a gyilkosság, a lopás… a nagy francokat, a lopás egyáltalán nem, azok a parancsolatok! Amit a parancsolatok tiltanak, azok már a főbűnök a következményei. És tudod, jönnek ezek a megértések és az észérv átmegy érzelembe. Lehet, hogy ezért érzem úgy, hogy kezdek megtérni, de azt hiszem, erről majd tíz év múlva tudok jobban nyilatkozni. Amikor rájöttem, hogy ez a felsorolás ennyire jól elénekelhető, azt már akár isteni beavatkozásnak is érezhettem.”
Ez nagyon szép!
„Közben végig ott volt a fejemben a Jeremy vége. Ugyanaz a kör forog újra és újra: érződik, hogy Eddie Vedder már csak össze-vissza énekelget, és amit egyszer kitalált a demófelvételeknél, azt gyakorlatilag változatlanul énekli a mai napig is. Hasonló volt nálunk a haragnál: miután kialakult a próbán, már nem kellett elfinomítani rajta – zenei szempontból sem.”
A Tejnél annak idején megírtad a slágereket, aztán valamit mindig beleraktál a szövegekbe, amitől mégsem lehetett a rádióban leadni a dalaidat. Érzek most is valamiféle azonosságot, csak egy kicsit nagyobb halmazban. Megjelentettétek pályafutásotok egyik legjobb lemezét, majd körülbelül két héttel később bejelentettétek Csabival, hogy visszatér az Isten Háta Mögött.
„Te most az önsorsrontásról beszélsz?” (nevet)
Arról.
„Az IHM-bejelentés a lemezmegjelenéssel nem függött össze, azért az nem egy kéthetes döntés volt, arról már egész 2025-ben beszélgettünk.”
Oké, csak elirányítjátok vele a figyelmet a Miamiról. Most mindenki annak örül, hogy végre felkerültek az IHM-lemezek a Spotify-ra, és lesz még minimum két koncert.
„Abszolút értem, amit mondasz, beszélgettünk is erről Csabival. Az IHM-mel már a nyár elején elkezdtünk próbálni. Először csak ketten mentünk le Lacikával [Hortobágyi László, az IHM dobosa], jammeltünk kicsit, és ahhoz képest egész jók voltunk, hogy tíz éve nem játszottunk a dalokat. Jó érzés volt, felszabadított bennünk egy csomó mindent, még az is lehet, hogy átvitt értelemben hozzájárult ahhoz, hogy a Miami ilyen legyen. Az IHM-nél azt mondtuk, adjunk magunknak néhány hónapot, nézzük meg, hogyan érezzük magunkat. Próbáltunk jó párszor, elmentünk iszogatni, találkoztunk próbákon kívül is, és volt menedzsmenttalálkozó is. Amennyire egyértelmű volt eddig, hogy ne csináljuk, most ugyanannyira egyértelmű lett, hogy igen.”
Vagyis már nem tudtátok leállítani a dolgot?
„Nem, már nem volt visszaút, már nem tudtuk azt mondani, hogy jó, de akkor adjuk a Miaminak még fél évet vagy ilyesmi. A lemez megjelenése még belefért, de a menedzsment azt mondta, most már ne várjunk tovább az IHM-bejelentéssel, azért legyen egy 4–5 hónapunk a koncert előtt. Senki nem gondolta még akkor, hogy 30 perc alatt teltházas lesz a buli, és egyből csinálni kell egy másodikat is. Szóval értem, amit mondasz, de szerintem van ennek egy másik vetülete is, mert rengeteg ember nem ismerte a Nagyurat korábban, fogalmuk sem volt, hogy Csabival csinálunk egy tök jó zenekart.”
Mik a további terveitek a két zenekarral?
„Nem tudom, hogy lesz-e bármilyen továbblépés az IHM-mel, de a Nagyúr nem fog megszűnni emiatt. A Nagyúrral öt év alatt kiadtunk két lemezt és egy EP-t, az IHM pályájához képest ez egy tökéletes zenekar. Az IHM 1999-ben indult, pont öt évesek voltunk, amikor megjelent az első lemezünk.
Akkor történt meg először, hogy nem csak újpalotaiak és haverok jöttek el a koncertjeinkre, hanem már teljesen ismeretlen emberek is velünk énekelték a Közelítő távolítót.
Voltunk vagy hatvanan. Onnantól fogva még három évre és két lemezre volt szükség ahhoz, hogy végre teltházas lemezbemutatót tarthassunk. Generációban és viselkedésben sem vagyunk azok, akik mindent odatesznek arra az egy másodpercre vagy pontra, hogy az mindent robbantson, mert azt sem tudjuk, hogyan kellene ezt csinálni. Ha tudnánk, akkor sem biztos, hogy csinálnánk — így meg végképp fogalmam sincs, hiszen még a TikTokot sem láttam működés közben. Szóval lehet, hogy az IHM hosszú távon még jót is tesz majd a Nagyúrnak.”
__
Kapcsolódó tartalmak:
Pálinkás Tomi: Itt vagyunk, a senki földjén (interjú, 2023)
Pálinkás Tomi: Nem érzem a jogot, hogy utat mutassak (interjú, 2021)
Pálinkás Tomi: Ne vegyen be LSD-t, aki fél attól, hogy mi lesz (interjú, 2020)
Pálinkás Tomi: Tisztában voltam azzal, hogy kiborítottam a bilit (interjú, 2019)
Pálinkás Tomi: Az enyém a világból, az enyém a pokol lett (interjú, 2017)
__
__
