A Moore Theatre az egyik legfontosabb grunge-történeti koncerthelyszín Seattle-ben. Az Alice in Chains 1990. december 22-én játszott először a színház nagytermében, ahol egy egészen különleges vendég nyitott Jerry Cantrellék előtt. 1991-ben, Live Facelift címmel került a lemezboltok polcaira a buli öt dalát és az első három videoklipet – We Die Young, Man In The Box, Sea Of Sorrow – tartalmazó, azóta kultikussá vált videokazetta. Alice in Chains kordokumentum a kezdetekről.
A Live Facelift teljes borítója (a szerző saját példánya) – Fotó: Pintér Miklós
Mindeközben Seattle-ben
Az Alice in Chains debütalbuma, a Facelift, 1990. augusztus 21-én jelent meg. Bár a seattle-i zenekarok ekkor még nem indultak el világhódító útjukra, de a Nirvana akkoriban már több, mint egy éve kijött a Bleach-csel a Sub Popnál (1989. június 15.), a Soundgarden pedig immáron egy nagykiadós deal keretében jelentette meg a klasszikus Louder Than Love albumát ugyanabban az éveben (1989. szeptember 5-én). 1989-ben tehát még szinte semmilyen különösebben átütő sikert sem értek el a helyi bandák, és 1990 sem úgy indult, hogy a város zenészei kiforgatják a zenei világot a sarkaiból.
Sőt, a tavasz egy szörnyű tragédiával kezdődött. Andy Wood, a legnagyobb seattle-i ígéret, a Mother Love Bone énekese, csupán 24 éves volt, amikor március 19-én elvesztette a drogokkal vívott harcát. (Napra pontosan hat hónappal Andy halála után került így csak a boltokba a Love Bone posztumusz lemeze, minden idők egyik legzseniálisabb rockalbuma, az Apple.) Frontemberük elvesztése után a MLB feloszlott, így egy esetleges folytatáshoz Stone Gossardnak és Jeff Amentnek új zenésztársakat kellett keresnie. Miközben azonban új, Mookie Blaylock néven formálódó bandájukkal demóztak, Chris Cornell és Matt Cameron (mindketten Soundgarden) társaságában, illetve az új szólógitárosuk, Mike McCready közreműködésével, Temple of the Dog néven egy közös albumot készítettek Andy Wood emlékére. Egy, a mai napig is megismételhetetlennek tűnő, csodálatos lemezt. A selftitled kiadványt viszont csak 1991. április 16-án dobták a piacra. Wood halála a teljes washingtoni zenei színteret megrázta. Az Alice in Chains tagjai Andy, illetve a gitáros édesanyja, Gloria Jean Cantrell emlékének ajánlották a Faceliftet. Gloria nevét pedig később, a Jerry Cantrell édesapjának vietnami háború borzalmait megidéző dalából, a Dirt klasszikus Roosteréből ismerhetik a legtöbben. Gloria sent me picture of my boy.
___
A Moore előtt – 1. rész: az Extreme turné
1990 januárja pár önálló koncerttel kezdődött: Layne Staley-ék olyan, azóta már kultikusként emlegetett, helyi klubokban léptek fel, mint a Vogue, az Oz vagy a Central Tavern. Kellett is a bemelegítés, mert valami egészen extrém furcsa döntés következtében az Alice in Chains február végétől, az Extreme egy hónapos turnéjának nyitózenekaraként kelt útra. Susan Silver, a zenekar menedzsere a Soundgarden Louder Than Love turnéjának stábját szerződtette Mike Starrék mellé: egy gitár- és basszusgitár-technikust, egy dob-technikust, egy hangmérnököt, egy arcot a merchpultba, és egy turnémenedzsert. Jimmy Shoaf, Sean Kinney dobcuccáért volt felelős. Jimmy nem ismerte az Alice in Chainst, ezért Susan odaadta neki a Faceliftet, hogy barátkozzon a zenekarral, tudja meg, hogy mégis mire vállalkozott.
Jimmy Shoaf: Meghallgattam, majd azt mondtam neki: „Kizárt, hogy ezt a szart élőben is elő tudják adni a srácok. Ez kibaszottul lehetetlen! Az album nyilván túl van producerelve.”
Randy Biro, aki Jerry Cantrell és Mike Starr gitártechnikusa lett, szintén szkeptikus volt. Biro először a Soundgarden előtt látta a bandát Portlandben, a véleménye onnantól kezdve változott meg. Igazán jónak találta Cantrelléket.
Randy Biro: Legyünk őszinték. Egyáltalán nem akartam ezt a melót. Susan szívességet kért tőlem, mert tudta, hogy eleinte egyáltalán nem csíptem a bandát.
A karaván Los Angelesből indult, és a texasi Austinban zárult a közös móka. A turné 500-1500 fős klubokban zajlott. Az Extreme – egyébként zseniális – második albuma, a Pornograffiti viszont csak öt hónappal később, augusztus 7-én jelent meg, emiatt senki nem ismerte őket, és nagyjából ugyanennyien is voltak kíváncsiak rájuk. A párosítástól sem az Alice in Chains zenészei, sem a stábtagok nem voltak elájulva.
Randy Biro: Szörnyű volt! Az Extreme azt gondolta, hogy akkor most nagyban fognak játszani. De ebben a dologban Nuno Bettencourt, a zenekar gitárosa nem igazán akart velük tartani. A többiek keménykedő, megjátszós arcok voltak. A zenéjük pont olyan volt, mint ők.
Jimmy Shoaf: Az Extreme rajongói alapból ilyen wannabe-gitáros kölykökből álltak.
Nuno Bettencourt: Az első főzenekaros turnénkon az Alice in Chains nyitott nekünk, és szinte teljesen üres termekben játszottunk. Bizarr kombináció volt, az biztos. Játszottunk korábban a ZZ Toppal, de David Lee Roth-tal is. Senki nem tudott mit kezdeni velünk. (nevet) Nem volt semmilyen zenei kategória arra, amit csináltunk, szóval tényleg nem tudták, hogy mi a franc, amit játszunk. De az Alice in Chainst imádtuk! Emlékszem, hogy az egyik beállásukat kimentem megnézni, és éppen a Man in the Boxszal melegítettek be. Azt gondoltam magamban: „Ember, ez valami hihetetlenül jó!” A Chains egy egészen más feeling volt. És a közönség… az igazán király az volt, hogy még mielőtt a grunge valamiféle divatos dologgá vált volna, a nézők nem tettek különbséget. Nem volt olyan, hogy „Ó, istenem, ő Alice in Chains rajongó, ő meg Extreme rajongó”. Az emberek a zene szeretete miatt jöttek le a klubokba.
Az Extreme maroknyi közönsége a kedvenceik helyett azonban egyre inkább kezdett az Alice in Chains iránt érdeklődni, ami tovább szította a feszültséget a headliner és a seattle-i srácok között.
Jerry Cantrell: Ez egy igazán béna turné volt. Az Extreme előtt nyitni harminc napon át, Jézusom! Néhány srác jó fej volt közülük, viszont páran hatalmas egóval rendelkeztek. A harmincadik nap végén elegünk lett. Üres termekben játszottunk, de rájuk ugyanúgy nem voltak kíváncsiak, mint ránk. Akkor még a More Than Words sem jelent meg.
Atlantában, a turné utolsó állomásán, egy egészen aprócska színpadon kellett a két zenekarnak fellépnie. Az Extreme dobosának cucca a rendelkezésre álló hely nagy részét elfoglalta. Annyira kicsi volt a hely, hogy félő volt, hogy Sean Kinney lábdobja leesik a színpadról. Paul Geary, az Extreme dobosa azonban semmilyen kompromisszumra sem volt hajlandó a kéréssel kapcsolatban, ezért valamivel a padlóhoz kellett rögzíteni a felszerelést. Emiatt Layne Staley az egész koncerten Sean bal oldalán ácsorgott, mivel az AIC ütős előtt már egyáltalán nem maradt hely a színpadon.
Randy Biro: Megtiltották, hogy bármit is arrébb tegyünk azért, hogy elviselhetőbb körülményeket teremtsünk a fellépésen a Jerry-ék számára. Azt mondták, hogy „ti csak az előzenekar vagytok”.
Jerry Cantrell: Kaptunk egy listát arról, hogy mit tehetünk és mit nem, mert az énekesük [Gary Cherone] mezítláb lépett fel. Például fent a deszkákon még az italozás és a dohányzás is tiltva volt számunkra. Aznap viszont nagyon berúgtunk, be is voltunk állva, úgyhogy szarral terítettük be a színpadot, és azt kérdeztük tőlük: „Na? Most mit fogtok csinálni? Kirúgtok a turnéról? Ez az utolsó koncert!” Mike Starrban jó sok sör volt már akkor, körbenézett, és telehányta az Extreme dobcuccát.”
A rémálom aznap este mindkét zenekar számára véget ért.
A Moore előtt – 2. rész: az Iggy Pop turné
A Facelift megjelenésének napján az Alice in Chains a kultikussá vált (de azóta már bezárt, és egy másik helyen El Corazon néven működő) Off Rampben lépett fel, majd szinte azonnal útra kelt, hogy népszerűsítse az első albumát. Fellépések otthon a Central Tavernben vagy éppen a Seattle Centerben, az aktuális évi Bumbershoot fesztiválon.
Jerry Cantrell: Jók voltunk élőben. Rengeteg energiával rendelkeztünk, és Layne csodálatos frontember volt. Mike, Sean és én olyanok voltunk, mint a Tasmán ördögök – headbangeltünk és bejátszottuk az egész színpadot. Mindig rácsodálkoztam arra, hogy bár nem mindig játszottunk tökéletesen, a színpadon lévő energiát mindig képesek voltunk átadni a közönségünknek. Ugyanakkor volt egyfajta beleszarós hozzáállásunk is. Ha volt lehetőségünk olyanokkal játszani, akikkel senki sem akart – mint például a Soundgarden a Poisonnal, a Seattle Center Arenában – mi akkor is felléptünk velük. Bárkivel színpadra állunk – ez volt a hitvallásunk. Nem érdekelt, hogy milyen stílusú a zene, ha volt lehetőségünk a közönségnek játszani, akkor mi játszottunk. Nyitottunk a Helixnek, a Poisonnak, a Warrantnak ,- akik bár teljesen más utat jártak, de korábban azért hallgattuk őket.
Greg Prato, a Grunge is Dead című könyv szerzője: Az Alice in Chains ugyanúgy indult, mint a glam bandák. Közvetlen hatásuk volt a Poison, a Kiss, és a Guns N’ Roses is. Amikor zenélni kezdtek úgy tűnt, hogy egy kicsit olyanok is akarnak lenni, mint ők. Aztán amikor felfedezték a Soundgardent, változtattak az öltözködésükön, lehangolták a gitárjaikat, és sokkal Black Sabbath-osabb lett a hangzásuk, pont ahogyan a Soundgardené is volt. Egyszerűen megtalálták azt a formulát, ami ma is jellemző rájuk, és amiért az emberek ma is szeretik őket.
Kim Thayil, a Soundgarden gitárosa: Amikor még Alice N’ Chains néven futottak, akkor az első demójuk sokkal több Poisont tartalmazott ahhoz képest, mint amekkora hatalmas szörnyeteggé lettek. Akkor kezdtek el igazán megváltozni, amikor először hallottak minket. (nevet) Jerry Cantrell és én ugyanabban a buliban voltunk – valószínűleg egy DOA koncerten – a U-District [a seattle-i egyetemi negyed] egyik klubjában, amit Hall of Fame-nek hívtak. Jerry megkért arra, hogy mutassam meg neki, hogy hogyan játszom a Nothing To Sayt és a Beyond The Wheelt, és hogy mit csinálok a hangolással. Azt válaszoltam neki: „Hey, ezt a hangolást Drop D-nek hívják!” [Az eredeti, alaphangoláshoz képest csupán a legvastagabb húrt, az E6-ost engedik le egy egész hanggal D-re, a többi az eredeti állásban marad – PM] Nem sokkal később kijöttek egy demóval, ami már jó pár dalt tartalmazott a Faceliftről is, és ők is Drop D hangolást használtak benne [Kim a We Die Youngot hallhatta – PM].
Kedves bulvár-epizód, hogy amíg a fiúk a bányában dolgoztak úton voltak, addig Chris Cornell lenyúlta feleségül vette Susan Silvert, az Alice in Chains menedzserét. Az ifjú pár így még a Badmotorfinger album munkálatai előtt elutazhatott nászútra, bár ez a momentum a Soundgarden pályafutását talán egy kicsit jobban érinti, mint a Chains előmenetelét. (Story/Best/Kiskegyed rovat vége.) Augusztusban aztán végre a Sony/Columbiánál megjelent a Facelift, az ősz vége pedig egy nagyon komoly lehetősséggel kezdődött. Pár, Soundgardennel közös (khm, Susan) fellépés után, november közepétől december közepéig Iggy Pop 22 állomásos turnéján vendégeskedhettek Jerry-ék: a körút a kanadai Torontóban kezdődött, és a mexikói Tijuanában fejeződött be. A nagyjából 1000-3000 fős színháztermekbe szervezett turné jól ment, sokkal-sokkal többen látták a bandát, mint tavasszal. Iggy Pop stábja pedig összehasonlíthatatlanul pozitívabban viselkedett Staleyékkel, mint az Extremé.
A legemlékezetesebb pillanatok mégsem a színpadon történtek, hanem két buli között. Hálaadás napján pont szünnap volt a turnén, valószínűleg azért, mert a koncertszervezők is úgy kalkuláltak, hogy az aznap esti fellépés kockázatos, mert hát ki akarná kihagyni az aznap esti pulykát Iggy és a Chains kedvéért? A zenekarok és a technikai személyzet a Kentucky-ban található Louisville-be érkezett. A srácok ugyanabban a hotelben szálltak meg, ahol a Pantera-Prong-Mind Over Four turné tagjai és a roadjaik. A következő órák történései előre borítékolhatóak voltak. A srácok gyorsan megebédeltek, de várniuk kellett, mert a bár csak 13:00-kor nyitott ki.
Jimmy Shoaf: Képzeld el azt a helyzetet, hogy úgy 30-50 rocker ácsorog a bár bejárata előtt, várva hogy az végre kinyisson. És akkor jön ez a szegény kislány, aki aznap este a hotel bárjában fog dolgozni. Azt gondolja, hogy lesz egy nyugodt hálaadás napi estéje, mert hát ki akarna ilyenkor a bárban iszogatni, erre megkapja az öt együttes zenészeit és kisegítő embereit, akik focimeccset akarnak nézni. Harminc percen belül feladta, és kirakta az üvegeket, meg egy becsületkasszát a pultra. Délután elkezdtünk inni, úgyhogy gondolhatod, hogy néztünk ki estére. Hajnalban már könyörögtek nekünk, hogy menjünk már végre haza.
A közös kaland a Panterával egy életre szóló barátság kezdete lett. A louisville-i kaland után Jerry Cantrell többször is csatlakozott a Abbott-fivérekhez, hogy Vinnie Paullal, és szegény Dimebaggel (RIP) töltse a hálaadást és/vagy a Karácsony estéket, a déli tesók házában. A srácok ilyenkor sem bírták ki zenélés nélkül, és Ashes to Ashes címmel egy zseniális dalt írtak és rögzítettek, amit később aztán a The Punisher című film egyik betétdalaként hallhatott a nagyérdemű. (Itt írtunk róla.) 2005-ben pedig Phil Anselmo csatlakozott a srácokhoz, hogy a 2014. decemberi 26-i cunami áldozatainak megsegítésére szervezett koncerten közösen adják elő a zenekar talán legnagyobb slágerét, a Would?-ot. De vissza 1990-be! Az Iggy Pop turnét követően – miután a We Die Young klipje az MTV 120 Minutes című műsorában debütált -, az Alice in Chains decemberben Los Angelesbe utazott, hogy leforgassa a Man in the Box videóját.
Nancy Layne McCallum, Layne Staley édesanyja: Miután odaadta nekem a Faceliftet, Layne másnap felhívott, és azt kérdezte: „Na, mit gondolsz a lemezről?” Azt válaszoltam: „Szerintem van rajta egy egészen különleges dal.” Egy dal, amire fel fogják kapni a fejüket az emberek. „Az a címe, hogy Man in the Box.” Erre ő: „Anya, azt én írtam.” Mire én: „Layne. Ez olyan csodálatos.” De azt nem tudtam, hogy ő volt az a bizonyos ember, akiről a dal szólt.
___
Az előzenekar: a Mookie Blaylock
Az Alice in Chains 65 koncertet követően, a seattle-i Moore Theatre-ben zárta az élő fellépések sorát 1990-ben. Előzenekarnak egy, a Mother Love Bone romjain alakult formáció, a fura nevű Mookie Blaylock jelentkezett be. Most már persze tudjuk, hogy a New Jersey Nets kosárlabdázójának nevét viselő formáció valójában a Pearl Jam volt. A koncertet beharangozó plakátokon és szórólapokon azonban nem voltak feltüntetve Eddie Vedderék. Rejtélyes módon csupán annyi szerepelt: „Alice in Chains – valami különleges vendéggel?!”
A Mookie nyomulása azért is lehetne szembetűnő, mert három nappal korábban szintén Seattle-be, a klasszikus grunge klubban, a Vogue-ban játszottak Jeff Amenték, a Bathtub Ginnel és El Steinterrel. Mégis, igazságtalan lenne őket bármilyen negatív jelzővel illetni: Seattle-ben teljesen elfogadott volt, hogy a városban pár napon belül több klubban is fellépett ugyanaz a zenekar. Sőt, valójában a Mother Love Bone pár évvel korábban pont az Alice in Chainsnek segített: jó néhány koncerten nyithattak Andy-éknek Jerry Cantrellék, így például 1988 augusztusában, a Central Tavernben. A két banda akkoriban, a pre-grunge időkben egészen hasonló stílust képviselt.
Mike Starr: Amikor megláttam Jeff Amentet a Mother Love Bone-ból, akkor azt mondtam, hogy „Wow!”. Teljesen másképpen nézett ki, mint a többi arc Seattle-ben. Rövidnadrágot húzott a harisnyára, és katonai bakancsot hordott. Ugyanúgy kezdtünk el öltözködni, mint ő. Value Village ruhákat kezdtünk el hordani, és egy ideig nem zuhanyoztunk. [Á, szóval nem a Sex Action találta ki a dolgot?!] Tovább növesztettük a hajunkat, Layne pedig berasztásodott. Épp olyan formát öltöttünk, amit manapság grunge-nak hívnak.
Szóval a Moore-koncert nem egy szokványos buli volt, és nem is csupán az Alice in Chains Live Facelift videója miatt marad emlékezetes. A Mookie Blaylock saját szettjének végén ugyanis Chris Cornell felment a színpadra, hogy néhány Temple of the Dog dalt adjon elő Matt Cameronnal, valamint a Blaylock szintén érintett hangszereseivel. Ez volt csupán a második, és sokáig az utolsó alkalom, hogy egy két dalból álló szettet játsszanak a Temple of the Dog tagjai. (Az egyetlen hivatalos, teljes bulit pedig még 1990. november 13-án tartották az Off Rampben.) A Hunger Strike alatt Cornell a nyakába vette Veddert (vagy Eddie mászott fel rá, de végül mindegy is), és az erről készített fotó az egyik legnépszerűbb, legtöbbet felhasznált kép lett az interneten, a Temple of the Dog projekttel kapcsolatban.
Eric Johnson, a Pearl Jam és a Soundgarden turnémenedzsere: Az volt az egyik első koncertjük. Eddie Vedder nagyon félénk volt. Teljesen másnak tűnt, mint általában a seattle-i srácok. Rövidnadrágot viselt, és úgy nézett ki, mint egy szörfös. Viszont a hangja… az kezdettől fogva hihetetlenül jó volt. A városban mindenki ismerte Jeffet és Stone Gossardot, de Eddie volt a legújabb srác, így az összes szem rászegeződött.
Az aznap esti Mookie Blaylock/Temple of the Dog setlist: Release | Once | Alive | Why Go | Even Flow | Alone | Porch | Breath | Say Hello 2 Heaven (Temple of the Dog) | Hunger Strike (Temple of the Dog)
___
Live Facelift: a koncert
A Moore Theatre – ahogyan a neve is mutatja – egy kizárólag székekkel telepakolt, klasszikus színház, de aznap este egy percre sem ültek le a nézők a helyükre: a jelenlévők egy emberként felállva tombolták végig a műsort: egy ereje teljében lévő, lemezminőségben játszó Alice in Chains zúzott a színpadon. Pedig a zenekar nem vitte túlzásba: mindössze kilenc dalt írt fel a setlistjére. Layne Staley most sem beszélt túl sokat a közönséghez, mégis talán az egyik legkeményebb pillanat egy ilyen megszólaláshoz kötődik. Akkor, amikor a Love, Hate, Love-ot vezeti fel. Az az utolsó pár szó – ami mástól, más élettörténettel – akár hatalmas közhely is lehetne, Layne esetében rettentően megrázónak tűnik.
Layne Staley: A következő dal a fájdalomról szól. Az a címe, hogy Love, Hate, Love.
De még mielőtt Layne kimondhatta volna a három bűvös szót, Jerry Cantrell és Sean Kinney hirtelen belevágott a dalba. Love, Hate, Love. Apróságnak tűnhet, mégis van valami nagyon keserű üzenete a dolognak. Az, hogy talán nem figyeltek annyira oda erre a fiúra, mint amennyire kellett volna. Már akkor sem figyeltek, akkor sem vigyáztak rá eléggé.
A Faceliften megjelent tizenkettőből egyébként aznap este csupán négy szerzemény maradt ki: a zseniális I Can’t Remember mellett a B-oldal kevésbé nyilvánvaló dalai: a Put You Down, a Confusion és az I Know (Something About You), viszont utolsóként felcsendült a korábban csak demókról ismert country/thrash/punk Queen of the Rodeo.
Az eredeti setlist:
It Ain’t Like That
Man in the Box
Real Thing
Love, Hate, Love
Sea of Sorrow
Bleed the Freak
Sunshine
We Die Young
Queen of the Rodeo
Susan Silver: Az Alice in Chains eljutott arra a szintre, hogy már fel tudott lépni a Moore-ban, ahová 1500 ember fér be. Csodálatosan játszottak a srácok, és ezt filmre vettük. Donny Ienner ötlete volt, hogy a koncertvideóból csomagoljunk össze 40 000 példányt a Facelifttel, és ez összecsengett azzal a dolggal, hogy a Man in the Box egyre sikeresebb lett a rádiókban. Egymillió lemezzel később a srácok felkerültek a térképre.
Josh Taft egy filmes arc, ő kapta meg a felkérést az 1990. december 22-i, Moore Theatre-beli Alice in Chains koncert rögzítésére. Josh a különböző seattle-i zenekarok több fontos pillanatánál jelen volt, így például a szintén Moore-ban rögzített Pearl Jam klasszikus videó, az Even Flow forgatásánál is. Ő az, akinek a klip elején odakiabál Eddie Vedder, hogy „Ez nem egy TV show! Josh! Kapcsold le a lámpákat.” Kicsi a világ? Nem is annyira! Taft ugyanis gyerekkora óta ismeri Stone Gossarddal. Együtt nőttek fel. A film költségvetése nevetségesen alacsony, 14-16 000 dollár közötti összeg volt ahhoz képest, hogy hat kamerával kellett dolgozni, és hogy az előbb említett Man in the Box klipet háromszor (!) ennyi pénzből forgatták le pár nappal korábban. Taft azt javasolta, hogy fekete-fehérben rögzítsék a fellépést.
Josh Taft: Úgy gondoltam, hogy a legtöbb értelme annak van, ha vizuális szempontból egy szuper-lecsupaszított dolgot csinálunk, egy egyszerű, de kicsit elmosódott perspektívából.
Talán manapság már egy kicsit megmosolyogtatónak tűnhet, de a legnagyobb fejtörést az okozta a stábnak, hogy Jerry Cantrell gitárjára egy félmeztelen nő képe volt laminálva. Ez pedig így nem maradhatott, mivel rengeteg terjesztési problémát okozott volna a 18+-os tartalom. A legnagyobb költség így arra ment el, hogy egy úgynevezett blurt, azaz egyfajta elhalványítást/retusálást kellett minden egyes képkocán megcsinálni, hogy ne látszódjon a topless hölgy. A blurözés akkoriban rendkívül modern technológiai megoldásnak számított, ma már persze bárki meg tudja ezt csinálni akár a mobiltelefonján is.
Live Facelift: a megjelenés
Mivel a koncert három nappal Karácsony előtt volt, a VHS természetesen már nem tudott kijönni a karácsonyi piacra: 1991-ben, évközben jelent meg, mindössze 50 000 példányban. Nem került fel rá az összes dal, csupán öt: a Man in the Box, a Real Thing, a Love, Hate, Love, a Sea of Sorrow és a Blead The Freak, viszont ott van a három videoklip, a We Die Young mellett a viszonylag frissen forgatott a Man in the Box valamint a Live Facelift hangulatába tökéletesen illeszkedő, szintén fekete-fehér Sea of Sorrow. Utóbbi valószínűleg nem szerepelt az előzetes szerkesztési elképzelések között, mert az első kiadás borítóján nem, csak a videokazettára ragasztott matricán szerepelt. (Létezik tehát olyan kiadás, amin már a borítón is feltűnik a dal.) És hát annak is van némi bája, hogy a VHS időtartamát körülbelül (!) 44 percként tüntetik fel. Az anyag sajnos DVD-n és CD-n sem került a későbbiekben kiadásra.
Ami viszont biztosan fennmaradt, az a Moore Theatre buli felkonfjának egy része („Please welcome home… Who are they? Who?”), ami az egyetlen hivatalos, nem-unplugged Alice in Chains koncertkiadványon, a 2000-ben megjelent Live CD-n szintén szerepel. A nyitány után azonban nem az eredetileg játszott It Ain’t Like That, hanem a Bleed The Freak szintén aznapi felvétele csendül fel a hangfalakból. Persze így is hátborzongató az, ahogyan az anyag szól, és amilyen tisztán és erőteljesen Layne Staley énekel.
A videókazetta (a szerző saját példánya) – Fotó: Pintér Miklós
Live Facelift: a hagyaték
Az Alice in Chains mindössze négy audiovizuális anyagot jelentett meg fizikai hordozón: a Live Facelift mellett a III. album felvezetésekéhez készített 25 perces agymenést, a Nona Tapest (1995), minden idők MTV Unplugged fellépését (1996), valamint az összes videoklipet illetve sehol addig nem látott „behind the scenes” típusú életképeket tartalmazó Music Bank DVD-t (2001). A Live Facelift egy tökéletes lenyomata annak, hogy négy kiváló zenész, mindenféle különösebb, látványos színpadi elem nélkül, pusztán a zene és szöveg kombinációjának rettentő mélységével hogyan hagyott örök nyomot a zene egyetemes történetében. Kedves Sony, még mindig nem késő DVD-n és/vagy Blu-rayen kiadni a Live Faceliftet! Nagybetűs zene ez. NAGYBETŰS ZENE.
___
Alice in Chains: Live Facelift (VHS)
Rögzítés helye: Moore Theatre, Seattle
Rögzítés ideje: 1990. december 22.
Megjelenés: 1992
Rendezte: Josh Taft
A videókazetta tartalma:
Men In The Box (Live at the Moore Theatre)
Real Thing (Live at the Moore Theatre)
Love, Hate, Love (Live at the Moore Theatre)
Sea Of Sorrow (Live at the Moore Theatre)
Bleed The Freak (Live at the Moore Theatre)
We Die Young (Video)
Man In The Box (Video)
Sea Of Sorrow (Video)
Műsoridő: körülbelül 44 perc
