Mark Lanegan, a Screaming Trees egykori frontembere és a zenekar eredeti tagjai – Lanegan mellett Gary Lee Conner, Van Conner és Mark Pickerel – a washingtoni Ellensburgben nőttek fel; Lanegan és Pickerel ráadásul a város szülöttei. A 19. század végén ígéretesen induló település fordulatos története mintha csak előfutára lett volna a jobb sorsra érdemes zenekar és a kivételes képességű, de meglehetősen hányatott sorsú énekes életének. A sorozat első része visszautazik az időben, hogy az Ellensburg megalapítása előtti évtizedekről átfogó képet adjon – a Kittitas-völgy őslakos indiánjai és a fehér telepesek harcán keresztül.
A Kittitas-völgy, a köves földön élő emberek lakóhelye
Amikor a 19. században a telepesek tekintete az Egyesült Államok északnyugati vidéke felé fordult, a kolonizáció szempontjából senki földjeként jelölt táj indián népek ősi otthona volt, saját renddel, múlttal és emlékezettel. Régészeti bizonyítékok alapján az emberi jelenlét itt mintegy hétezer (!) évre nyúlik vissza.
A térség hosszú ideig vitatott terület volt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között. Bár az 1846-os Oregon-szerződés1 lezárta a határvitát, a tényleges amerikai irányítás csak az Oregon Territory (Oregon-terület) 1848-as létrehozásával vált kézzelfoghatóvá. Az Oregon Trailen2 egyre több amerikai telepes érkezett keletről a térségbe: ők jogbiztonságot, földtulajdont, bíróságokat és kormányzást vártak el — olyan intézményeket, amelyek addig hiányoztak vagy csak informálisan léteztek. A terület megszervezése azt üzente, hogy ez a vidék nem átmeneti határvidék3 (frontier), hanem a jövőbeli államok, a mai Washington, Oregon és Idaho előszobája, amely Wyoming és Montana egyes részeit is magába foglalja. (A Sziklás-hegységtől nyugatra Oregon volt az első amerikai territórium.)
A terület, amelyet ma Ellensburg városaként ismerünk, a későbbi Washington állam földrajzi középpontjában fekszik: a Cascade-hegységtől keletre, a Yakima-folyó (Yakima River) és a Wilson-patak (Wilson Creek) találkozásánál, a Kittitas-völgyben (Kittitas Valley), Seattle-től nagyjából 170 kilométerre. Ideális elhelyezkedése – a völgy természeti adottságait, páratlan szépségét, valamint a természetes be- és kijáratokat tekintve – szinte szükségszerűen jelölte ki egy leendő város számára.
A Kittitas-völgy hagyományosan a Yakama Nemzethez tartozó kittitas törzs (Psch-wan-wap-pams, azaz „köves földön élő emberek”) lakóhelye volt. A sahaptin nyelvet beszélő, elsősorban lazachalászattal foglalkozó népcsoport Közép-Washington jelentős részét ellenőrizte, a völgyet pedig kiemelt erőforrásterületként használta.
Különösen tavasszal éledt fel a környék: a Columbia-fennsík törzsei ekkor gyűjtötték be a camas gyökeret és más növényeket, például az édes hagymát (kus). A hely egyben találkozóhelyként is szolgált számukra, virágzott a cserekereskedelem, szertartások és közösségi események zajlottak. A nagy, szezonális összejöveteleken lóversenyeket tartottak, vitákat rendeztek, lakomáztak, és különféle játékokkal múlatták az időt. Ezek az alkalmak nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és kulturális értelemben is kulcsszerepet játszottak a törzsek életében.
A Whitman-mészárlás
Az első nem indián, aki a később Ellensburgként ismert terület környékén talált állandó otthonra, a francia Charles Pandosy atya (Father Charles Pandosy, 1824-1891), a Szeplőtelen Mária oblátus4 misszionáriusa (Oblate Missionary of Mary Immaculate) volt. Ottléte alatt, 1847. november 29-én történt a Whitman-mészárlás Walla Walla közelében, aminek következtében szorosabb amerikai ellenőrzés alá vonták az Oregon Territoryt, ez pedig felgyorsította az amerikaiak letelepedését.
Marcus Whitman orvos volt, feleségével, Narcissával New Englandből érkeztek meg északnyugatra egy protestáns szervezet, az Amerikai Külföldi Missziók Bizottsága (ABCFM) misszionáriusaiként. A házaspár a helyi indiánoknak prédikált, de mezőgazdasági és orvosi tanácsokat is adott.
A Whitman-misszió, más néven Waiilatpu, kulcsfontosságú előőrssé vált az Oregon Trailen. A korábbiakban előfordult, hogy az útvonalon érkező prémkereskedők fertőző betegségeket vittek be az őslakosok közé, így amikor az 1840-es évek közepén a kanyaró elterjedt a misszióban, és megtizedelte a közeli cayuse5-okat, az indiánok Whitmant hibáztatták. Egy kulcsfontosságú kérdés ugyanis Whitman orvosként betöltött szerepét érintette: a cayuse kultúrában egy sámánt („te-wat”), akinek a betegei meghaltak, boszorkánysággal gyanúsíthattak, és maga is halálnak volt kitéve.
1847 őszén egy kanyarójárvány a töréspontra sodorta Whitman kapcsolatát a cayuse-okkal. A misszió közelében élő mintegy 200 cayuse közül legalább 30 meghalt október elseje és november vége között, a betegek pedig nem egy helyen koncentrálódtak, hanem szinte mindenfelé megtalálhatók voltak. A misszióban több mint egy tucat fehér ember is megbetegedett kanyarótól, de csak egyikük halt meg. Narcissa megmutatta a holttestet egy cayuse törzsfőnöknek, hogy bebizonyítsa, a betegség fehér és indián életeket is követel, de a gesztus nem tudta eloszlatni a gyanút, hogy „Whitman, a sámán, varázslatot használ a cayuse-ok ellen”. Mivel a betegség a telepeseket viszonylag sértetlenül hagyta, néhány őslakos azzal vádolta meg a fehéreket, hogy megmérgezték őket, hogy elfoglalhassák a földjeiket.
Hat cayuse indiánt temettek el november 28-án, további hármat pedig 29-én reggel. Azon a délutánon egy kis csoport (a legtöbb becslés szerint 14-18 fő) buzogányokat, tomahawkokat és puskákat vett magához, és elindultak a misszióhoz. Hogy ne legyenek feltűnőek, a fegyvereket pokrócokkal takarták el. Miután megérkeztek, két indián bepréselte magát a főépület konyhájába, és gyógyszert követelt Whitmantól. Amikor az orvos megfordult, hogy kivegye nekik a szekrényből a pirulákat, egyikük lesújtott a tomahawkjával. Marcus Whitmant felismerhetetlenségig összeverték, Narcissa Whitmant (az egyetlen megtámadott nőt) lelőtték, de hét másik jelenlévőt is lemészároltak. További négy férfit öltek meg a következő napokban, ötvenhárom személyt pedig túszul ejtettek. A túlélő gyermekek egy részének vallomása szerint a gyilkosságok brutálisak voltak, mivel a támadók tomahawkjaikat használták a „fehérekben lakozó gonosz szellemek kiszabadítására”.
A történtek hatására a püspök úgy döntött, hogy azonnal pappá szenteli Pandosyt és oblátus társát, Eugene Chirouse-t. Pandosy atya ezután visszatért a yakama indiánokhoz, és meggyőzte őket, hogy maradjanak semlegesek a mészárlás után kitört Cayuse-háborúban6. Pandosy és Chirouse összebarátkoztak a yakama nép Kamiakin törzsfőnökével (róla hamarosan még szó lesz!), aki hosszú éveken át védelmezte őket. Az atya 1848 júliusában egy szerény, kezdetleges építményt húzott fel a Manastash-patak mellett, Ellensburg városának későbbi határában. 1849 szeptemberéig szolgált a Szeplőtelen Fogantatás misszióban, ám csak meglehetősen korlátozott sikerrel tudta kereszténységre téríteni a Kittitas és Yakama indiánokat.
1853-ban a hatalmas méretű Oregon Territoryból leválasztották az északnyugati részt; ez lett a Washington Territorry (Washington-terület), a mai Washington állam elődje.
A yakimai indián háborúk
A területi terjeszkedés miatt kirobbanó korai konfliktusok az 1855 és 1858 között zajló Yakima-háborúban csúcsosodtak ki, melynek során az Egyesült Államok hadserege a yakama, és a velük szövetséges törzsek ellen szállt harcba. A feszültség fő oka a fehér telepesek terjeszkedése és az őslakosok földjeinek elvétele volt: a yakama és további 13 törzs – kah-milt-pah, klikatat, klinquit, kow-was-say-ee, li-ay-was, oche-chotes, palouse, pisquose, se-ap-cat, shyiks, skin-pah, wenatshapam és wish-ham – ellenállt a kormány által kikényszerített szerződéseknek, amelyek jelentős területek átadását írták elő. Az indián közösségek a földjeiket, vadászterületeiket és forrásaikat védték, miközben gyakran menekülni kényszerültek vagy a későbbi rezervátumokba kerültek.
Hogy „ki lőtt először” arról pontos dokumentáció áll rendelkezésre. Egy amerikai aranyásókból álló csapat útja során két yakama nőbe botlott, akik egy csecsemővel együtt békésen haladtak egy ösvényen. A véletlen találkozás végzetesnek bizonyult: a fehér férfiak megtámadták és megerőszakolták az asszonyokat, majd brutális kegyetlenséggel végeztek velük. A három áldozat Shumaway törzsfőnök egyik fiának, Mosheelnek a két felesége és a gyermeke volt. A fájdalomtól tomboló indián két barátjával felkutatta az elkövetőket, és véres bosszút állt rajtuk. Miután beesteledett, lesből támadtak az aranyásókra; a táborban senkit nem hagytak életben.
A vérengzés nagy port kavart, ezért 1855. szeptember 20-án Andrew Bolon, az Indiánügyi Hivatal ügynöke az eset kivizsgálására indult. Útközben összetalálkozott egy yakama csoporttal, és úgy döntött, velük halad tovább. A csapat tagja volt Mosheel is. Miután Bolon közölte vele, az aranyásók halálát az Egyesült Államok meg fogja torolni, az indián dühbe gurult és arra jutott, hogy a hivatalnoknak is vesznie kell. Nem minden yakama értett azonban vele egyet: a nap nagy részében az ügynök sorsáról folyt közöttük diskurzus. Hiába tiltakozott azonban számos yakama, Mosheel – királyi státuszára hivatkozva – elutasította a többiek érveit (eközben Bolon, aki nem beszélte a nyelvüket, mit sem tudott az útitársai között kibontakozó vitáról). Végül egy pihenő során Mosheel és társai rárontottak a hivatalnokra, megölték, holttestét és felszerelését pedig elégették.
Shumaway törzsfőnök, aki inkább a béke és a tárgyalás híveként volt ismert, jelentette az esetet az amerikai hadseregnek, fia letartóztatását kérte, tartva az amerikaiak brutális megtorlásától. A yakama tanács azonban – minden tekintélye ellenére – elutasította őt, Kamiakin, Shumaway bátyja pedig háborúra szólított fel. Bolon halála és az amerikai vereség pánikot keltett a Washington territóriumban, miközben megerősítette a yakamákat, akik közül sok csoport Kamiakin mellé állt. Az amerikai hadsereg expedíciója visszavonulásra kényszerült, majd vereséget szenvedett a Toppenish Creek-i csatában.
A kezdeti yakama sikerek után a felkelés kiterjedt más törzsekre is Washington és Oregon területén. 1858 szeptemberében végül az indián erőket az Egyesült Államok hadserege legyőzte a Négy Tavak csatájában (Battle of Four Lakes) a Spokane-folyó egyik mellékágánál. Az ütközet a háború végkimenetele szempontjából döntőnek bizonyult: szeptember 23-án George Wright ezredes, a győztes parancsnok békeszerződést kötött az őslakosokkal, amelynek értelmében a törzsek többségének rezervátumokba kellett vonulnia.
Kamiakin északra, British Kolumbiába (Kanadába) menekült, majd visszatérése után elfogták. Élete végéig az őslakos ellenállás egyik jelképes alakja maradt a Csendes-óceán északnyugati térségében.
Az első letelepedési kísérletek
A háború következményeként a fehér telepesek számára biztosították a kontrollt a termékeny völgyek felett, de a tartós letelepedésük csak a fegyveres konfliktus lezárása után vált lehetővé. A háború tehát kulcsszerepet játszott abban, hogy a Kittitas-völgy, köztük a mai Ellensburg környéke, biztonságos és vonzó célponttá váljon a kolonisták számára.
1859-től kezdődően Ben Snipes marhatenyésztő és társai rendszeresen hajtottak szarvasmarhákat a Kittitas-völgyön keresztül a kanadai Fraser-folyó aranymezői felé. Később más hajtók és csordák is érintették a térséget, elsősorban a Brit Kolumbia-i Cariboo-bányavidék, majd a seattle-i és tacomai piacok irányába, a bőséges vízforrások és a gazdag fűállomány ugyanis ideális pihenőhellyé tette a környéket a cowboyok számára – még mielőtt átkeltek volna a Cascade-hegységen. Bár ezek az áthaladások még nem jelentettek letelepedést, egyre inkább beillesztették a vidéket a nyugati terjeszkedés gazdasági vérkeringésébe.
A nem őslakosok tartós megjelenése az 1860-as évek végére tehető, közvetlenül a háborút követően, az Oregon Trail mentén és az északi útvonalakon felerősödő vándorlás idején. Az első, kifejezetten letelepedési szándékkal érkező csoport 1865-ben érkezett: John Roselle, családja és veje, William Harrington. A zord körülmények azonban felülkerekedtek rajtuk. Első telük hideggel és éhezéssel telt, helyzetük annyira súlyossá vált, hogy Fielden Mortimer Thorp — a korai telepesek egyik legendás, „jószívű” alakja — Andrew Gervaist küldte segítségül, hogy a családot visszakísérje Moxee-ba. (Történelmi tény Thorpról — idézet Mrs. W. D. Brutontól, Thorp unokájától: „Antoin Bertram, Seattle főnök unokatestvére volt a háziszolgája. Ő rakta a tüzeket és söpörte a kandallókat.”7)
1867 júniusában a svájci származású aranyásó, Frederick Ludi és a „Dutch John”-ként („Holland John”) emlegetett John Goller Colorado bányáiból érkeztek a Kittitas-völgybe. Tervük az volt, hogy a Cascade-hegységen át a Puget-öböl (Puget Sound8) felé induljanak, de a völgy termékeny területe, különösen a Manastash-patak (Manastash Creek) környéke, annyira vonzóvá tette számukra a helyet, hogy ott maradtak és letelepedtek – kezdetben aranykutatás és állattenyésztés céljából: a Manashtash-pataknál tákoltak össze egy kalyibát, közel ahhoz a ponthoz, ahol a patak a Yakima-folyóba ömlik.
Az első dokumentált, nem indián jelenlét tehát az ő nevükhöz fűződik a felső Kittitas-völgyben, vagyis ezzel ők lettek a környék — bár még nem Ellensburg — első állandó telepesei. Első telük rendkívüli hidege és heves havazása azonban némileg kedvüket szegte, így 1868-ban továbbálltak, és átköltöztek a mai Ellensburg területére. Ludi és Goller érkezése idején azonban élt ott már egy „kóbor” fehér ember, az indiánokkal jó kapcsolatot ápoló William Wilson, aki szintén 1868-ban (más források szerint 1867-ben), valamivel Ludiék előtt érkezett meg a helyre.
A völgy történetének valódi fordulópontját egy kereskedelmi állomás megjelenése hozta el.
William Wilson, A.J. Splawn és a Rablófészek
William „Bud” Wilson egy törvényen kívüli renegát volt, aki az 1860-as években a környéken barangolt, az őslakosok egy csoportjának élére állt, gyakorlatilag ellenőrzése alatt tartotta a vidéket: aki át akart haladni rajta, jelentős vámot kellett fizetnie Wilsonnak és követőinek.
1868-ban ő jegyezte be a legkorábbi földigényt, majd felhúzta az első rönkkunyhót azon a helyen, amely Ellensburg későbbi központjává vált. Wilsont, a korábbi útonállót, akit nehéz lenne telepesnek, pláne építésznek nevezni, a völgy termékeny talaja, valamint a Yakima folyó öntözésre és legeltetésre alkalmas vize vonzotta ide.
Ugyanebben az évben érkeztek meg az első családok is a térségbe. Tillman Houser 1868. június 16-án kelt át a Cascade-hegységen, majd Rentonból – Seattle közeléből – érkezve előfoglalási igényt nyújtott be a Coleman-patak (Coleman Creek) mentén egy telekre. Több oda-vissza út után egy kisebb szarvasmarha-csordával tért vissza, magával hozta a hozzátartozóit, megalapítva Kittitas első családját.
Miközben Houser ide-oda „utazgatott”, egy másik família is letelepedett a környéken: Charles Splawn és felesége, Dulcina Thorp, valamint három gyermekük Yakimából érkezett, ők a Taneum-patak (Taneum Creek) mentén igényeltek földet. Dulcina Thorp – az előbb említett Fielden Mortimer Thorp lánya – a Kittitas-völgy első fehér nőjeként vált ismertté. A következő évben világra jött negyedik gyermekük, Viola Splaw, aki így az első Kittitas-völgyben született fehér gyermek lett.
1869-ben aztán Splawn öccse, a fiatal cowboy Andrew Jackson Splawn is visszatért a völgybe: évekkel korábban járt már erre, amikor egy extrém, 1300 kilométeres (!) expedíció során hatalmas marhacsordát hajtott rajta keresztül, útban a kanadai Cariboo aranymezőkre (a sikeres küldetés később a National Cowboy Hall of Fame-be való beválasztását eredményezte). Wilson kunyhójának környékét meglátva azonnal felvillant előtte egy határvidéki kereskedelmi központ képe, ami nem csak egy bolt számára kitűnő lokáció, hanem egy kulcsfontosságú találkozási pont is lehet egyben!
A jelentősnek tűnő forgalom — a marhatenyésztők, az aranykeresők és az őslakosok mozgása — arra ösztönözte az ifjú, kalandvágyó cowboyt, hogy 1870-ben megvásárolja Wilsontól a földet a rajta álló faházzal. A nagyjából 23 négyzetméteres kunyhót néhány mérfölddel rögvest arrébb szállíttatták a Yakima-folyó és a Wilson-patak találkozásához, ahol megnyílt a Kittitas-völgy első üzlete: a „Robber’s Roost”, vagyis a „Rablófészek”.
Évekkel később Splawn így írt új üzleti vállalkozásáról a „Ka-mi-akin, Yakima utolsó hőse” című emlékiratában: „Amikor nekiláttunk a holmink kipakolásának, a faház annyira tele volt, hogy úgy tűnt, nem lesz hely bent a vásárlóknak. John Gillispie, egy fiatal telepes barátom megkérdezte, hogyan fogok bejutni üzletelni. Azt mondtam neki, hogy először az ajtóhoz legközelebb eső árukat kell eladnom, majd fokozatosan beljebb jutnom. Kijelentette, szükségem van egy táblára, önként jelentkezett, hogy készít nekem egyet. Elfogadtam az ajánlatát. Néhány nappal később az ajtóm felett ezt olvastam: „Robber’s Roost”. Egy pillanatra megdöbbentett, de jobban belegondolva arra jutottam, hogy talán John többet tud a táblabizniszről, mint én. Bár túlzásnak tűnt, végül úgy döntöttem, maradjon.”
A nyitás hónapjaiban kevés telepes lakott (még) a környéken, az üzlet így eleinte az őslakosokkal folytatott szőrme- és lókereskedelemre támaszkodott. A.J. Splawn és üzlettársa, a szintén cowboy Ben Burch stratégiája az volt, hogy vásároltak 300 csapdát, amiket aztán kiosztották az indiánoknak, majd az általuk elejtett prémeket becserélték más portékára. A prémeket tavasszal szekereken szállították el a Columbia-folyó mellett fekvő, oregoni The Dalles városába, ahol eladták őket, a bevételen pedig újabb árukat szereztek be.
A Robber’s Roost kezdetben az egyetlen építmény volt a völgyben, nem sokkal később már azonban fontos utánpótlási ponttá vált a telepesek, az indiánok, valamint mindazok számára, akik a Snoqualmie-hágón való átkelést tervezték. A hely gyorsan kereskedelmi és közösségi központtá nemesült, nem sokkal később pedig már egy város nőtt ki körülötte — ezzel pedig Ellensburg története végérvényesen új szakaszba lépett.
Farkasból nem lesz bárány
Talán sokakban merül fel a kérdés, hogy mi lett Ellensburg történetének hajnalának főszereplőivel, a többi „fehér őslakossal”, Frederick Ludival, John Gollerrel és William Wilsonnal?
Amikor a Puget Sound felé tartó Ludi először meglátta a Kittitas-völgyet, azt mondta, annyira lenyűgözi őt a látvány, hogy nem megy tovább, nem akar és nem is fog már máshol élni. A svájci tartotta a szavát, és 1942-ben bekövetkezett halálig a völgyben élt. 1868-ban egy kertet létesített, így a völgy korai, úttörő kertészeti tevékenysége az ő nevéhez kötődik.
John Goller már nem volt ilyen „hűséges”, két évvel később Wenatchee-be költözött, majd a Colville-rezervátum lakója lett. Egyszer valakinek azt mondta, hogy már 104 éves is elmúlt, ezt azonban sokan kételkedve fogadják, mivel a korára vonatkozó, valós tényadatok nem állnak rendelkezésre.
William Wilson ellenben nem járt ilyen jól: a Snake folyóba fulladt menekülés közben, miközben épp más lovait próbálta elhajtani. Farkasból nem lesz bárány. Az Ellensburgön átfolyó Wilson-patak a mai napig is a nevét viseli. A patak „keresztapja” Frederick Ludi volt.
Az Ellensburg alapítása előtti idők történései ezzel körbeértek, a vidék életében új időszámítás kezdődött!
(folyt.köv.)
__
1 Az Oregon-szerződés (Oregon Treaty, 1846) az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közötti megállapodás, amely lezárta az Oregon Country feletti területi vitát. A szerződés a 49. északi szélességi kör mentén húzta meg a határt a Sziklás-hegységtől a Csendes-óceánig, így a déli területek az Egyesült Államokhoz, az északiak Brit Észak-Amerikához kerültek. A megállapodás megnyitotta az utat az Oregon Territory 1848-as megszervezése előtt, miközben figyelmen kívül hagyta az őslakos népek hagyományos földhasználatát.
2 Az Oregon Trail egy kb. 3 500 kilométer hosszú szárazföldi útvonal, amely az Egyesült Államok középnyugati részéről (Missouri környékéről) vezetett az Oregon-területre, később pedig Kaliforniába és Utahba is. Az út 4–6 hónapig tartott. Az Oregon Trail tette lehetővé az amerikai „westward expansion” (nyugati terjeszkedés) gyakorlati megvalósulását: hozzájárult Oregon, Washington, Idaho, Wyoming és Kalifornia benépesítéséhez. Ellensburg nem közvetlenül az Oregon Trail fő nyomvonalán feküdt, de az északi mellékútvonalai érintették a Kittitas-völgyet, a Trail nyomán meginduló telepesmozgás hozta el az első nem indián letelepedőket a térségbe, a marhahajtások és kereskedelmi utak szintén ehhez a hálózathoz kapcsolódtak.
3 Az amerikai határvidék (angolul frontier) a 19. században az a folyamatosan nyugat felé tolódó átmeneti övezet volt, ahol az európai–amerikai telepes társadalom közvetlenül érintkezett az őslakos népek földjeivel és életmódjával. Ez nem egy éles vonal volt a térképen, hanem széles sáv, amelyben a törvény, a tulajdon és az állami jelenlét még csak részlegesen létezett. Az amerikai határvidék a rendezettség és a „vadon” közötti térként jelent meg a korabeli gondolkodásban. A keleti államokhoz képest itt hiányos volt az intézményrendszer, kevés volt az út, az iskola és a bíróság, miközben a túléléshez alkalmazkodásra, önszerveződésre és gyakran erőszakra volt szükség. A határvidék ezért egyszerre jelentett lehetőséget és veszélyt: földet, szabadságot és társadalmi felemelkedést ígért, ugyanakkor konfliktust, jogbizonytalanságot és kiszolgáltatottságot is. A határvidéken az emberek gyakran maguk teremtettek rendet, mielőtt az állam megjelent volna. Ami egyik évtizedben vadászterület vagy indián föld volt, a következőben farmmá, bányává vagy vasútvonal menti várossá vált. A határvidék így átmeneti állapot maradt, amely saját megszűnését hordozta magában.
4 Az oblátus (latin: oblatus, „felajánlott”) egy olyan világi személy, aki nem tesz szerzetesi fogadalmat, de szorosan kötődik egy szerzetesrendhez, követve annak lelkiségét, szabályait a hétköznapi életben, Istennek ajánlva önmagát, mint egy „felajánlott ajándékot”. Ők a rend „világi tagjai”, akik a monostorokhoz kapcsolódnak, de nem élnek szerzetesi életet.
5 A cayuse indiánok az északnyugati Csendes-óceáni térség őslakos népei közé tartoztak; hagyományos területeik a mai kelet-Oregon és délkelet-Washington vidékén, a Columbia-folyó felső szakasza mentén húzódtak. Félnomád életmódot folytattak, megélhetésüket halászat, gyűjtögetés és kiterjedt kereskedelmi kapcsolatok biztosították, a 18. századtól pedig kiváló lótenyésztőként váltak ismertté. Nyelvük mára kihalt, társadalmukban a gazdagságot és a rangot nagyrészt a lóállomány határozta meg. A 19. század közepére elveszítették hagyományos földjeik nagy részét, és más népekkel együtt a Umatilla indián rezervátumba telepítették őket.
6 A Cayuse-háború 1847 és 1855 között zajlott a Columbia-folyó felső vidékén, a telepesek terjeszkedése és az őslakos földhasználat ütközése miatt. A harcok elsősorban rajtaütésszerű összecsapások voltak cayuse harcosok és amerikai milíciák között. A háború végül az amerikai állami jelenlét megerősödéséhez vezetett, és a cayuse-ok a Umatilla rezervátumba települtek.
7 Részlet a Pioneer Stories from Klickitat County, Washington című történeti emlékiratból. Forrás: Told by the Pioneers, Tales of Frontier Life As Told by Those Who Remember The Days of the Territory and Early Statehood of Washington; 2. kötet; Nyomtatva a W. P. A. Sponsored Federal Project No. 5841 alatt, 1938; Átírta: gthost*cnp
8 A Puget Sound egy tengeröböl-rendszer (fjordos jellegű belső tengerrész) az Egyesült Államok északnyugati részén, Washington államban, a Csendes-óceán partvidékén. Nyugaton az Olympic-hegység, keleten a Cascade-hegység határolja. Része a nagyobb Salish Sea vízrendszernek. Olyan fontos városok fekszenek a partján, mint Seattle, Tacoma, Everett és Olympia. Természetes, mély kikötői miatt kulcsfontosságú a kereskedelemben és hajózásban, de ismert gazdag tengeri élővilágáról (pl. orkák, lazacok) is.
__
Források:
Engstrom, Wesley C. and Dills, Mary Lou: „Whispers From the Grave: Stories of the Evans Family and Other Early Settlers on Swauk Prairie” (2014). Works by Local Authors.
HistoryLink.org (különösen Cassandra Tate és Paula Becker írásai)
Professor W.D. Lyman: „History of the Yakima Valley, Washington Comprising Yakima, Kittitas and Benton Counties – Volume I”, The S..J. Clarke Publishing Co. (1919)
__
