2012-ben Mark Lanegan és zenekara a Blues Funeralt népszerűsítő turné közepén egy új feldolgozást adott elő Devil In My Mind címmel. A novemberi budapesti koncertig még bő három hónap volt hátra, engem máris foglalkoztatott, ki jegyzi ezt a remek dalt. Lanegan ezúttal nem a Screaming Trees, a Joy Division vagy valamely régi előadó, hanem egy nemrég debütált brit duó, a Smoke Fairies számát dolgozta fel.
Kezdetek
Katherine Blamire és Jessica Davies a The Cure szülőföldjéről, West Sussex-ből, egész pontosan Chichesterből származnak. Noha a középiskola elején még rivalizáltak egymással, hamar rájöttek, hogy a kettejükben rejlő zenei képesség kiteljesítéséhez erejüket egyesíteniük kell. Ahogy korábban Kurt Cobain és Mark Lanegan Leadbelly, úgy ők a blues és a folkzene, a Crosby, Stills, Nash & Young és a Grateful Dead vonzásában kezdték meg közös zenei pályafutásukat. Középiskolás és egyetemista éveik alatt is kitartottak meggyőződésük mellett, hogy együtt van jövőjük: saját zenét kell alkotniuk.
Az önfejlesztés, a blues alaposabb megismerése érdekében 2002-ben New Orleans-t választották tanulmányi útjuk színhelyéül, később pedig Vancouvert. Ezekben a korai években (2002–2004) fedezték fel maguknak például Mark Lanegan Bubblegumját, a 16 Horsepower Folklore-ját (rajta a Muzsikás együttes Betyárnótájának adaptációjával), vagy éppen PJ Harvey Stories from the City, Stories from the Sea című albumát, melyek inspiráló zenei élményeikké váltak.
2007-re elkészültek első demójukkal, a Living With Ghosts-szal, amelyre elsőként a Roxy Music alapítótagja, Bryan Ferry figyelt fel, majd pedig Richard Hawley (Pulp, Longpigs) énekes, dalszerző. Rögtön fel is kérték a Smoke Fairies párosát, tartsanak velük a turnéikon, szerepeljenek albumaikon (lásd Hawley False Lights From The Land című EP-jét), amire a hölgyek boldogan igent mondtak, miközben mindennapi megélhetésükről is gondoskodniuk kellett:
„Voltunk vizsgafelügyelők, kertészek, recepciósok, burgeresnél hagymaaprítók, biztonsági és parkolóőrök, polisztirol gyári munkások, kórházi takarítók, gyári munkások a Rolls Royce-nál, rendezvényszervezők, kutyasétáltatók, pultosok, sofőrök, könyvkiadó munkatársak. Dolgoztunk már divatos párnaboltokban és bemutatótermekben, teázókban és kevésbé divatos háziorvosi rendelőkben. Még plasztikai sebésznél is asszisztensként.”
Amikor aztán 2008 nyarán Jack White zenekarával Londonban koncertezett, Katherine Blamire és Jessica Davies – hónuk alatt saját demójukkal – végigjárták a szóba jöhető lokálokat a The Raconteurs frontemberét kutatva. Ha kissé mákonyos állapotában is, de rátaláltak, és roppant élelmesen figyelmébe ajánlották a lemezt. Mindezt White egy beszélgetés során idézte fel:
„– A Smoke Fairies, Angliából… Ezekkel a gyönyörű hölgyekkel egy londoni bárban futottam össze, épp a táncparketten roptam [nevet]. Odajöttek, átadták a demójukat, amit aztán haza is vittem magammal, ahol meghallgattam, és… nagyon tetszett! Felhívtam hát őket, hogy megmondjam: szeretnék néhány számuk producere lenni. Két dalt hoztak: a Gastownt és a River songot, nagyszerű dalok! Höfner gitárok, nyílt hangolás […] Nem igazán blúzos, nem igazán rock’n’roll, de… pazar cucc.
– Jack, miért voltál aznap este… abban a bárban? Kicsit részleteznéd?
– Ittas voltam.”
Első brit zenekarként a Smoke Fairies így került a White által vezetett Third Man Records-hoz és jelentethette meg a fent említett két számát, amelyekre olyan pozitív visszajelzések érkeztek, mint: „sötét, buja blues-folk” (Mojo), „gyönyörű harmóniákkal operáló, sóvárgó dalok…” (The Guardian), „éterien elbűvölő” (Times), „kristálytiszta énekharmóniák”(Independent), „Őszintén szólva a legjobb dolog, amit évek óta hallottam” (Richard Hawley). Egyre több helyről kaptak biztatást, további felkéréseket. 2010 nyarán Laura Marling amerikai turnéján léptek fel, ősszel pedig végre első teljes lemezük is megjelenhetett Through Low Light and Trees címmel, amelynek producere – a PJ Harvey-val is régóta dolgozó neves szakember – Head lett.
Debütáló albumukat a – főképp hajóval megközelíthető – cornwalli Sawmills stúdióban rögzítették: „Jellemző ránk, hogy a stúdió hosszú története során a miénk volt az egyetlen erősítő, amely majdnem leesett a hajóról, ám szerencsére az utolsó pillanatban elkapták. Egy esős éjszakán érkeztünk Cornwallba, és teljes sötétségben kellett sétálnunk a vasúti pályán és az erdőn keresztül, hogy elérjük a stúdiót, amely elszigeteltsége miatt tökéletes hely volt az album rögzítésére. Fákkal körülvéve, egy kis öbölben nézhettük a dagályt és az apályt, sétálhattunk, amikor ki kellett üríteni a fejünket.”
Szokatlan az ennyire kiérlelt és alaposan kidolgozott debütáló felvétel. „Ennek az albumnak van egyfajta őszi hangulata, úgy értem, néhol gyászos, de egyben megnyugtató, harmonikus is (…) Az ősz mindig drámai és nosztalgikus évszaknak tűnik, a nap gyenge fényével és a pusztulásból fakadó szépséggel.” (Katherine Blamire)
Ilyen tehát a Through Low Light and Trees lelki hangoltsága: vesztett ügyekről, fájó emlékekről énekelnek rajta, nem keserűséggel, inkább erőt kovácsolva élményeikből.
A lemez maradandóra sikerült tele gyönyörű hangszerelésű, lecsupaszított, folk- és bluesban (is) gazdag, eredeti muzsikával.
Már az albumkezdő Summer Fades-ben is az a fajta ködös, balladai, brit–kelta zenei világ sejlik fel, amely végigvonul a felvételen, sőt talán a Smoke Fairies teljes diszkográfiáján. Kihallható jellegzetes stílusjegyük az énekhangok szoros egybefonódása, amit a Pithfork kritikusa találóan úgy fogalmazott meg: „…mintha [Jessica és Katherine] egy testből énekelnének”.
A már említett, ritka szép (és az album csúcspontját adó) Devil In My Mind is, a 12 húros gitárral felvett Erie Lackawanna, a Morning Blues, a Storm Song, a Strange Moon Rising stb. mind remek dalok, és szintén szeretnivaló a könnyedebb, lazább oldalukat felvillantó Hotel Room is. Szimpatikus, hogy a Smoke Fairies ritkábban készített klipet az egyes számaihoz, helyette sokszor teljesen egyszerű helyszíneken (nappali, lépcsőház, háztető), élőben veszik fel azokat.
A tündéreknek ördögük lesz
Ha a 2008–2010 közötti időszak az áttörést jelentette számukra, a 2011–2012-es a továbblépést. Miközben részt vettek Neil Young pályakezdésének 40. évfordulójára kiadott lemez felvételein, rövid amerikai és angliai turnékon népszerűsítették első teljes albumukat. Majd 2012-ben – szintén Head produceri támogatásával – jelent meg második lemezük: ez már nem is annyira a folkzene igézetében, sokkal inkább a turnék, a felkérések mozgalmas világában fogant, s így kísérletezőbb, jóval mozgalmasabb, karcosabb lett. A Blood Speaks-t széttartóbb tematika, a folktól az indie-pop felé mutató zenei világ jellemzi – több nagyszerű dalt is tartalmaz, mint például a remek albumkezdő Let Me Know, az Awake, a blues-os Three of Us vagy az acapellás címadó dal, a Blood Speaks.
Ám ezzel a mozgalmas 2012-es év még nem ért véget! A Smoke Fairies közreműködött az amerikai folk-blues énekes, Tim Hardin emlékére rögzített Reason to Believe című tribute album felvételein is. (Ha megnézzük a számlistát, a 13 résztvevő zenész közt Mark Lanegan neve is feltűnik.) Mindezzel egy időben Blamire és Davies duója egy öt számból álló feldolgozás-EP-t is kiadott This Is A Reflection (2012) címmel, rajta például a The Cult, az ABBA, a Killing Joke mellett Mark Lanegan számának adaptációjával is (Wish You Well).
Ekkoriban az Ördög – ahogyan Mark Lanegan néha magára utalt – még nem feküdt kómában, nagyon is virult: a számára éltető erejű zenei együttműködések (The Gutter Twins, Queens of The Stone Age) mellett egyre gyakrabban társult brit zenészekkel (mint Duke Garwood, Soulsavers, Isobel Campbell, Unkle stb.), akik körében megérezhette az amerikai bluesnál is messzibb múlttal rendelkező brit folkzene hagyományosabb világát – talán még az egykori óhaza hívását is.
Hosszú évek után ráadásul ismét saját albummal jelentkezett, amely újszerű hangzásával és a borítón virágzó magnóliáival jól mutatta újonnan vett lendületét. Zenekara a Blues Funeralt népszerűsítő turné közepén (2012. augusztus 13., Frankfurt) egy új feldolgozást tűzött műsorára: a Devil In My Mindot.
Katherine Blamire és Jessica Davies alaposan meglepődhettek, amikor megtudták, hogy saját szerzeményüket már nemcsak ők játsszák élőben, hanem az általuk nagyra tartott előadó is. Ráadásul nem is egyszeri alkalomról volt szó: innentől kezdve ugyanis a Blues Funeral-turné végéig, annak szinte valamennyi állomásán játszották a számot. (A setlist.fm statisztikája szerint a dal összesen 59-szer hangzott el koncerteken – ebből hivatalosan csak 13-szor a Smoke Fairies, 46-szor (!) pedig Mark Lanegan előadásában.)
Egy másik előadó szerzeményének rendszeres eljátszása nagyfokú azonosulás az adott számmal – főleg, ha változatlan formában adják elő. Ezért talán célszerű e választás (és így a dal) mögé nézni, hátha kitetszik, miben állhatott Lanegan számára (is) a rendkívülisége. Vizsgáljuk akár a Smoke Fairies debütáló albumának, akár az eddigi életmű tekintetében, véleményem szerint a Devil In My Mind az egyik legkiemelkedőbb, ha nem a legfontosabb szerzeményük (a 2023-as Vague Ideas mellett), amin érdemes kicsit elmerengeni.
A benne hallható dob – mint valami egyhangúan kattogó tehervonat – ugyan blues-os jelleget ad a dalnak, a brácsa két hang közt ingázó dallama viszont a folkhatást erősíti, s ezek mind egymással, mind pedig a szöveggel jól elegyednek; illeszkednek is a dal sötétebb érzelmi világához (elveszettség-érzet, irány- és céltalanság, űzöttség, kísértés). Az ének hallgatása közben feltűnhet, hogy a szöveg olyan motívumokat tartalmaz, amelyek nemcsak amerikai blues dalokban fordulnak elő gyakran, de Lanegan szövegeinek is vissza-visszatérő elemei (például ’devil’, ’train’, ’dead’, ’sky’, ’plane’, ’cold’, ’eyes’). Ami viszont rendkívülivé emeli a dalt, az a szokatlan, keleties gitárszólamok és az énekhangok együttese A szöveg ellenére ezektől válik emelkedett dallá, s lesz olyan felhajtóereje, ami a melankolikusabb, az elmúlásra különösen érzékeny, ám abból alkotóerőt kovácsoló előadók zenéit is áthatja.
Érdekes, hogy Lanegan dalaiban is sokszor előfordulnak a fent említett témák (a teljesség igénye nélkül: Undertow, Hit The City, Floor Of The Ocean, Dry Iced, Stitch It Up stb.). Ő, aki szövegeiben nevezte magát éjszakai portásnak (When Your Number Isn’t Up), lezuhant műholdnak (Like Little Willie John, Thank You), farkasnak (I Am The Wolf), ördögnek (Devil In A Coma), fél szemére vak részegnek (Ugly Sunday), sötét angyalnak (Come To Me), roncsnak (Driving Death Valley Blues), kiütött művésznek (Night Flight To Kabul), 5-ös fokozatú tűzriasztásnak (Disbelief Suspension), csatalónak és vöröshajú démonnak (War Horse); aki számaiban rendszeresen utalt valamiféle ördög jelenlétére (Harborview Hospital, Harvest Home, Death’s Head Tattoo, War Horse); aki a Where Did You Sleep-től kezdve a Come To Me-n, a Death Trip To Tulsán át a Heard a Trainig vagy Deep Black Vanishing Trainig gyakran énekelt – persze átvitt értelemben – vonatokról, legalább annyiszor – talán épp a legszebb dalaiban – magasra is emelte tekintetét: öblökbe érkező hajókra (One Hundred Days), csillagokra (Museum, One Way Street, The Gravedigger’s Song) vagy égen szálló repülőgépekre (St. Louis Elegy).
Amikor az ő munkásságára gondolok, a kesergő-szikár blues, a vágyakozó folk (és még hány stílus) szeretete mellett mindig ez az élethez ragaszkodó attitűd is eszembe jut. Ebben a dalban mindez megvan. Ettől is szép igazán.
Egy meg egy az tizenegy
„A Smoke Fairies kizárólag kettejükkel működik. Nem tudod szétválasztani őket. (…) Valójában nem nővérek, hanem lelkitestvérek.” (Duke Garwood)
A Lanegannel kötött ismeretség és a közös fellépések olyan további támogató zenészeknek is köszönhetőek, mint például Duke Garwood vagy John J. Presley. Garwood 2016-ban háttérvokalistákként alkalmazta a Smoke Fairies tagjait Garden of Ashes (2017) című albumának számaiban, sőt olykor egy-egy Lanegan-koncerten is szerepeltette őket (pl. London Union Chapel, 2016 májusa), Presley pedig közreműködött a zenekar további lemezein, mint a Wild Winter vagy a Darkness Brings The Wonders Home. [Akad még egy grunge-szál is a Smoke Fairies történetében: ez utóbbi lemezük produceri, hangmérnöki és keverési munkáit a kilencvenes évek elején Seattle-ben Jack Endino jobbkezeként dolgozó Phil Ek végezte.]
Én még nem láttam, hogyan üli meg a köd a chichesteri mezőket, a történelmi súlya miatt amúgy is különleges angol vidéket, de nem mindennapi jelenség lehet, ha az ottaniak külön kifejezéssel is illetik: ’füsttündérek’.
A Smoke Fairies tagjai viszont bizonyára jól ismerik ezt a tájat, amelyet már gyerekkorukban is gyakran bejártak, s most is érzékenyen rezonálnak rá, hordozzák magukban ősiségét, természetességét. Szívesen hallgatom a későbbi lemezek olyan dalait is, mint például a Shadow Inversions, Hope is Religion, Koto, Chew Your Bones, a Don’t You Want To Spiral Out Of Control?, Give and Receive, Steal Softly Thru Snow, Vague Ideas, Carried In Sound, tetszik, hogy zenei világuk gazdagítása érdekében más utakon is elindultak, még ha úgy is érzem, azt a folk–blues világot, amelyet olyan jól magában foglal a választott nevük, legigazabb módon az első albumuk tükrözi.
Katherine Blamire és Jessica Davies párosára pedig joggal figyeltek fel a velük együttműködő zenészek, ezt elsősorban az a kivételes érték magyarázza, amely kettejük együttes erejéből ered.
__
