Szeptember elején jelent meg John Butler legfrissebb albuma PRISM címmel. Az ausztrál énekes-gitáros európai lemezbemutató turnéja november 16-án érkezett meg a bécsi Gasometerbe. A magyar-ír futballkatasztrófát követően gyorsan autóba ültünk, így még pont odaértünk kezdésre. Koncertbeszámolónk.
Szeretem az emberi kiválóságot. Csodálom azokat, akik igazán kiemelkedőek valamiben: művészeket, sportolókat, kétkezi munkásokat, bárkit, aki képes lenyűgözni az átlag feletti teljesítményével. Barátok, munkatársak, ismerősök, ismeretlenek – a világ tele van zsenikkel, csak észre kell vennünk őket.
John Butler ebbe a kategóriába tartozik, bár őt viszonylag könnyű volt megtalálni. Annak idején a Mezzo nevű, elsősorban klasszikus zenei darabokat műsorra tűző tévécsatornán futottam bele a Zebra klipjébe. Egy szőke, raszta srác énekelt, Jimi Hendrixet idézve szólózott az akusztikus gitárján, basszusgitáros helyett nagybőgős pengetett, miközben a dobos reggae-ütemekkel színesítette az összhatást.
Rövid kutakodás után kiderült számomra, hogy
John Butler olyan döbbenetes és egyedi tehetséggel bír, olyan különleges tudást birtokol, amit – lemezeken hallgatva, de főképpen később, a nézőtérről szemlélve – a hagyományos keretrendszerben egyáltalán nem lehet értelmezni.
A hatalmas, szőke rasztasörényét egy jó ideje hagyományos, félhosszú, göndör tincsekre cserélő énekes-gitárosnak valami olyasmi a sajátja, amit jó eséllyel csak terjengős-homályos, spiritualitásban meghempergetett körmondatokban lehetne megfogalmazni – vagy még azokban sem. Van valami nagyon tiszta, ősi és ösztönös abban, ahogyan alkot, ahogyan a dalaihoz és a hangszereihez nyúl: a ki tudja milyen hangolású gitárjai, bendzsója vagy éppen a teljesen egyedi, 11 húrosa nem csupán az eszköze, hanem az üzenetének a része, amit képtelenség elválasztani a dallamaitól, szövegeitől, ezerszínű énekhangjától.
A kilencvenes évek zenéin felnőtt generációk számára ez a fajta zenei ösztönösség – kifejezetten a hangszerekhez és a dalszerzéshez való viszonyulást tekintve – talán a Blind Melon tagjaitól lehet elsősorban ismerős. Abban a bandában játszottak/játszanak olyan autentikus forrásból táplálkozó, ízig-vérig zenészek, akik bármilyen hangszert meg tudtak szólaltatni, bármivel, bármiből dalt tudtak írni.
Technikai szempontból szinte követhetetlen, amit John Butler a jobb kezével csinál; legnépszerűbb dala, az instrumentális Ocean például legalább annyira hangjegyekből és ritmusokból álló zenei feladvány, mint egyszemélyes showműsor. Hasonlót írni? Vagy csak megtanulni? Kevesektől eltekintve, valószínűleg a legjobbak bicskája is beletörne!
Jó is lesz majd ez a bicska kontextus – gondoltam magamban immáron a jelenben, miközben John Butler az édesapjától kapott első zsebkésének történetét és örege tanítását („a privilégium egyben felelősséggel is jár”) ecsetelte hosszasan a színpadon. A szellősen háromnegyed házas bécsi koncerthelyszín közönsége értette és értékelte a szőke szabadságharcos aktivista monológjait, egyenlőségről, békéről, közösségi médiáról szóló elmélkedését. Azonosult a kietlen és gigantikus méretű Western-Australia államban tett napokig tartó, magányos-teherautós, „5G-s, 4G-s, 3G-s, majd térerő nélküli” utazás tanulságaival.
Közben persze Butler és három egészen zseniális társa zenélt is, majd’ két és fél órán keresztül, pontosan ugyanazzal az utcazenészekre jellemző határtalan lazasággal és improvizatív hozzáállással, mint a városok járdáin és terein edződött frontember. Michael Barker dobos, Michael Boase ütőhangszeres és Ian Peres basszusgitáros/billentyűs teljesítménye egészen lélegzetelállító volt, túlzás nélkül a legmagasabb színvonalú könnyűzenei produkció, amit valaha is élőben láttam.
Peres például az egyik dalban a bal kezével basszusgitározott, a jobbal pedig billentyűzött – egy időben!
Kutatok az emlékeimben, de nem találok példát még hasonlóra sem. Mindenki vokálozott a színpadon, sokszor többszólamban, kristálytisztán, dalról dalra megosztva egymás között az énektémákat.
Lemezbemutató koncertkörút lévén a program gerincét az új album dalai adták a Going Solo/So Sorry kezdéssel állítva irányba az estét, a réseket pedig a John Butler Trio korábbi felvételeivel töltötték be. Bármennyire is jó lemez lett a PRISM, úgy tűnt, a közönség a gyorsan klasszikussá érett, 2005-ös Sunrise Over Sea slágereire volt elsősorban kihegyezve, nem csoda, hogy a legnagyobb lelkesedést a koncert vége felé felcsendülő Treat Yo Mama, Zebra, Peaches & Cream trió váltotta ki. A Wade in the Water relatív zúzdája szintén jól működött, izgalmas volt látni és hallani, hogy egy slide gyűrű segítségével mi mindent ki lehet hozni egyetlen torzított akusztikus gitárból! Az új lemezes dalok közül pedig az Outta My Head működött nálam a legjobban, talán pont a tempója és a hasonló gitárhangszínek miatt.
Nagyon hiányzott viszont a Betterman! Bécsnek a Better Than jutott helyette (úgy tűnik, a zenészek véletlenszerűen veszik elő egyiket vagy másikat a turnén), aminek persze szintén ott lenne a helye minden egyes John Butler-koncerten, de a Betterman más, több: az a dal Butler Alive-ja, Would?-ja, Smoke on the Watere, az előadó „kihagyhatatlan száma” – nem lehet nem eljátszani, aztán tessék, mégis kispadra kell ülnie néha.
John Butler zenéje műfaji szempontból meghatározhatatlan, messze túlmutat egy-egy címkén, megannyi forrásból táplálkozik az ausztrál folktól, a countryn át a kilencvenes évek amerikai alternatív rockjáig.
Néha reggae, néha funky (időnként enyhe korai Red Hot Chili Peppers-beütéssel), hol lazábban, hol feszesebben, állandó pulzálással, organikus lüktetéssel. Butler jellemzően pengető nélkül vagy ujjpengetővel játszik, szinte folyamatosan használ slide-gyűrűt, aminek segítségével nem csak dallamokat, szólókat, de teljes zenekarnyi hangzásokat csal elő a térdére fektetett gitárjából!
Az estét a lazább hangulatú Funky Tonight zárta, az emberek táncoltak, énekeltek, együtt buliztak a zenekarral, senki sem volt a teremben, aki ne széles mosollyal az arcán, feltöltődve távozott volna a Gasometerből.
Nagyszínpad ide, óriás háttérvászon (a végtelen űrrel, lásd a PRISM borítóját) oda – ezt a bulit akár az utcán is meg lehetett volna rendezni, ott is ugyanennyire működött volna, de még inkább vízparton, mezítláb, lábujjak közül kibuggyanó homokkal, az óceán felől érkező szél sós illatával, a színpadról érkező vibráló energiával.
John Butler korunk egyik legkiemelkedőbb művésze, fontos mondanivalóval, küldetéstudattal és azzal az emberi kiválósággal, amit én annyira nagyon tudok tisztelni és szeretni. A privilégium egyben felelősséggel is jár. A frontember megfogadta az atyai jó tanácsot.
Csodálatos koncert volt, az egyik legjobb, amit valaha láttam!
__
(Fotók: Pintér Miklós)
___
A cikkben említett dalok:
__
