Sokszor tényleg úgy tűnt, hogy ezek az emberek semmit és senkit sem szeretnek. Voltak ők, akik mindenek fölött álltak – miattuk van utólag nagyon negatív felhangja a „kritikus” szónak, mi nyögjük azt, hogy ők régen sokkal véresszájúbbak voltak – állítja Nagy István újságíró a múlt rendszer kritikusairól. Az M2 Petőfi TV korábbi zenei szerkesztője, aki korábban dolgozott a Wan2-nál és a VOX magazinnál is, jelenleg pedig a Magyar Narancs és a Müpa Magazin szerzője, 800 (!) interjúval a háta mögött azt vallja, hogy egy zsurnaliszta igenis lehet rajongó. Nagyinterjúnk.
Út a Wan2-ba
Mindenkinek van egy első élménye arról, hogy mikor kezdett el komolyan gondolkodni azon, hogy újságírással szeretne foglalkozni. A te életedben mikor jött el ez a pillanat?
– Volt egy-két korszak-kísérletem. Huszonnégy éves koromig Szombathelyen laktam. A megyei napilaptól, a Vas Népétől egy haverommal akkreditáltunk egy budapesti Jean-Michel Jarre-koncertre. Én voltam a fotós, ő az újságíró. Jól indult a dolog, készítettem is remek színes fényképeket, de ezek végül nem kerültek be az újságba, mert elfelejtettek szólni, hogy csak fekete-fehér filmre készült felvételeket tudnak használni. (nevet) Ez még jóval a digitális korszak előtt történt, az akkori technológiával nem lehetett átkonvertálni őket. Viszont a cikk megírásában segítettem a haveromnak, mert én jobban ismertem a művész munkásságát.
Aztán elvégezted a tanárképzőt angol–német szakon, és egy nyelviskolában kezdtél el tanítani.
– Aminek volt egy negyedévente megjelenő magazinja – és ez volt a második kísérletem. Három cikkem is megjelent benne: írtam egyet az Oscar-díjról, egyet a Star Warsról, és egyet a Monty Pythonról. Ezután megint évek teltek el anélkül, hogy tollat ragadtam volna. Valójában filmrendező akartam lenni, de hiába írtam forgatókönyveket, hiába pályáztam, egy idő után úgy éreztem, nem nekem való, hogy felvételizzek a Színművészetire. De akkor mi érdekel engem? Hát a zene meg a film! Klasszikus dogma, hogy aki nem csinálja, az nem ért hozzá, és csak ír róla. Nagyon sok újságot olvastam zenei és filmes témában is. Egyszerre vettem a Cinemát, a VOX-ot, a Totálfilmet és a Filmvilágot. A főiskolán az idegennyelvi könyvtárban minden héten hozzáférhető volt a friss Melody Maker. Emlékszem annak a lapszámnak a borítójára is, amin Kurt Cobain halálhíre szerepelt. Aztán Budapestre költözve már az NME-hez is hozzájutottam az egyik fővárosi könyvtárban.
A klasszikus magyar zenei lapokról mi volt a véleményed?
– A legnagyobb kedvencem a Wanted volt. Olyan zenékről írtak, amik tetszettek, a szellemisége és a nyelvezete pedig különösen bejött nekem.
Kicsit az a laza, gonzo típusú újságírás köszönt benne vissza, az általam nem kedvelt dolgokat is szimpatikusan kritizálva.
A Wantedot a Sziget adta ki, első főszerkesztője Uj Péter volt, szerintem ő hozta be ezt a vonalat. A Hammert is olvasgattam néha, mert az öcsém metalzenész [Nagy András, a Sear Bliss énekes-basszusgitárosa – PM], és ő mindig megvásárolta, de azokról a lemezekről és előadókról, amik jobban érdekeltek, a Wantedban tudtam olvasni.
Szívesen dolgoztál volna az újságnál?
– Úgy voltam vele akkoriban, hogy túl korai lenne még a dolog. A Wantedon érződött, hogy nagy tudású, felkészült újságírók készítik, én pedig még nem voltam ez a kategória. Pár évet rászántam arra, hogy tájékozódjak, igyekeztem mindenhonnan zenéket beszerezni, például évekig jártam az újpesti Szabó Ervin Könyvtárba, ahonnan rengeteg CD-t kölcsönöztem ki. Aztán a Wantedból Wan2 lett, de én ugyanúgy mentem a megjelenés napján az újságoshoz, hogy beszerezzem. Más volt, de azért akadtak átfedések az előző újsággal, a hangvétel például bizonyos szempontból megmaradt. Voltak benne bakik, ez tény, de messze nem volt olyan rossz, mint ahogyan azt sokan akkoriban állították, sőt.
Hogyan lettél a Wan2 munkatársa?
– Pont pár hete került a kezembe a 2006. májusi lapszám, címlapon a Tankcsapdával. Az újság harmadik oldalán volt egy levelezési rovat, amiben egy olvasónak adott válaszban azt javasolták, ha valaki eljut külföldre egy olyan koncertre, amin a Wan2 nincs jelen, akkor írjon róla egy kritikát, küldje be a szerkesztőségbe, és ha jónak tartják, beteszik az újságba. Nekem ez volt a gyújtópont! 2006 nyarán kimentem Bécsbe megnézni a Rolling Stonest, megírtam, beküldtem, tetszett nekik, de azt válaszolták, hogy Hegyi Zoli – aki a Sexepil énekese volt korábban – már megírta, az jelenik majd meg. Mondom, jó, sebaj, tegyünk egy második próbát is! Elmentem David Gilmour ausztriai koncertjére, leadtam azt. Most is jó az írás, az indok más, a végeredmény ugyanaz: a második cikkem is fiókban maradt.
Megviselt a dolog?
– Egy kicsit kezdtem feladni a dolgot, amikor is az egyik reggel besétált a nyelviskolába Poós Zoltán, a Wan2 szerkesztője. Angol tanfolyamra érkezett, útbaigazítottam, nem az én csoportomba jött. Mondom, figyelj, küldtem egy-két koncertbeszámolót nektek, de egyik sem jelent meg. A Stones meg a Gilmour. „Ja, te vagy az? Figyelj, beszéljünk meg egy témát, írd meg, megígérem neked, hogy lehozzuk!” Akkoriban jött ki a TV on the Radio új lemeze, összeraktam róluk egy egyoldalas cikket, ami aztán végül a 2006. decemberi számban helyet kapott, sőt, a címlapon is megjelent. Hát én akkor elképesztő eufóriába kerültem! Zoli aztán 2007 elején meghívott egy szerkesztőségi értekezletre, egyre több dologgal bízott meg, majd megkaptam a Jövő mérnökei című rovatot, ami új zenekarokat mutatott be. Így lettem tagja a Wan2 stábjának.
Az előbb egy félmondat erejéig megemlítetted az öcsédet. Az ember azt gondolná, hogy ilyenkor az az alapfelállás, hogy az idősebb testvér formálja a fiatalabbat, de ha nem tévedek, a black metal elég távol áll az ízlésedtől. Miért volt ennyire különböző a zenei fejlődésetek?
– Én inkább a szülői örökséget vittem tovább, azokat kezdtem el szeretni, amiket ők: eleinte a Beatles-, Rolling Stones-, Led Zeppelin-, The Who-, David Bowie-, Pink Floyd- és Queen-lemezeiket hallgattam. Öcsémet ezzel szemben nagyon fiatalon megfertőzte a metal, ami viszont engem nem fogott meg annyira. Régen nagyon elutasító voltam, a mai napig sem vagyok nagy rajongója a műfajnak, de már jóval közelebb áll hozzám, mint annak idején. A testvérem egyébként nem csak a metalt szereti, voltunk együtt David Gilmouron, Roger Watersen, és most vettem neki egy Depeche Mode-vinylt a szülinapjára.
Szerinted a zenei ízlésedet befolyásolta az, hogy egy átlag korunkbeli magyar gyereknél sokkal jobban beszéltél angolul, ezen keresztül jobban is értetted a dalok szövegeit?
– Nem, mindig is inkább a zene érdekelt, ráadásul előbb beszéltem németül, mint angolul. Apai ágon osztrák rokonaink vannak, akik sokszor látogattak meg minket, és mi is gyakran kimentünk hozzájuk.
Ott éltünk a határ mellett, bejött az osztrák tévé és rádió, ami miatt az 1983 és 1990 közötti osztrák popzenéről, vagyis az Austropopról szerintem egy kicsit többet tudok a kelleténél. (nevet)
Viszont a zene miatt kezdtem el angolul tanulni, mert le akartam fordítani a dalcímeket, majd egy idő után már a szövegeket is. A vasárnapok a zene bűvöletében teltek el. Az osztrák rádióban aznap délelőtt ment a Hit Panorama, délután pedig eredeti kommentárral az American Top 40, amit egy Casey Kasem nevű fazon, egy amerikai rádiós legenda vezetett. Ott hallottam először Depeche Mode-ot és Duran Durant is, szerintem. Este pedig az osztrák listával zárult a nap és a hét.
Mikor készíthetted el az első interjúdat a Wan2-ban?
– Elég hamar, miután megtudták, hogy angol–német diplomám van, és ha kell, akár mindkét nyelven be tudok ugrani.
Extrának számított ez abban az időben?
– Talán már nem annyira, de kevésbé volt még annyira jellemző, mint manapság. A Wan2-nál akkoriban Herskovits Iván készített sok külföldi interjút. Ő nagyon fontos figurája a hazai zenei újságírásnak. Már a nyolcvanas években a Petőfi Rádiónál dolgozott. Amikor a Live8-et 2005-ben adta a tévé, ő volt a szakkommentátor, sok cikk és könyv fűződik a nevéhez. Kint élt Amszterdamban, jó sajtókapcsolatai voltak, tök jó interjúkat szerzett, amiket mi sokkal nehezebben, vagy maximum a Szigeten tudtunk volna összehozni.
Visszatérve az elsőre.
– 2007 áprilisában, Steve Kilbey-vel, a Church nevű ausztrál együttes frontemberével interjúztam először. Szerettem a Churchöt, jó kis zenekar, akik sajnos nem futották be azt a pályát, ami talán kijárhatott volna nekik, de így legalább megmaradtak kultikus csapatnak. A beszélgetés jól sikerült, Kilbey nagyon élvezte, de az interjú végül nem jelent meg. Voltak ilyen fura dolgok. Aztán nem sokkal később megcsináltam az első telefonos interjúmat is. A Wan2-t a Hamu és Gyémánt jelentette meg, a kiadó lépcsőházának fordulójából hívtam fel Ed Lay-t, az Editors dobosát. Az ablaknál volt csak hely, ott volt a legjobb térerő. (nevet)
Hány interjút készítettél azóta?
– Körülbelül 800-nál tartok most, ez úgy oszlik meg, hogy 600 a külföldi, 200 a magyar. Van erről egy nyilvántartásom.
Ki volt számodra a legnagyobb név, akit sikerült mikrofonvégre kapnod?
– Több ilyen is van. Slash, Billy Idol, Mike Mills az R.E.M.-ből, Josh Homme a Queens of the Stone Age-ből, Johnny Rotten a Sex Pistolsból, Lemmy, Ice-T, Nick Mason a Pink Floydból, Moby, Munky és Fieldy a Kornból, Elvis Costello, Jean-Michel Jarre, de interjúztam a Prodigy, a Massive Attack, a Placebo, a My Chemical Romance, illetve a Radiohead tagjaival is.
Magyar Narancs, A38 Hajó, Petőfi TV
Hogyan jött képbe a Magyar Narancs?
– A Wan2-ban 2006-ban kezdtem, 2009-re pedig szerkesztő lettem, és mellette bejött már a Petőfi Rádió is, ahová elkezdtem interjúkat készíteni. A szintén a Wan2-ban dolgozó Németh Róbert, a Heaven Street Seven basszusgitárosa hívott oda, ugyanis ő lett az mr2.hu főszerkesztője. Fel akart építeni egy jó kis zenei honlapot lemezkritikákkal és koncertbeszámolókkal. Ez így ment egy rövid ideig, aztán 2010 elején eljöttem a Wan2-tól, ami aztán másfél évvel később meg is szűnt, én viszont mindenképpen írni akartam volna még valahová. Megkerestem a Magyar Narancsot, ahol az akkori zenei szerkesztő, Greff András mondta, hogy rendben van, próbáljuk meg. Készítettem egy telefoninterjút Brendan Perryvel a Dead Can Dance-ből, aztán elkezdtem koncert- meg lemezkritikákat írni. Még főiskolás koromban szerettem meg a lapot, annak is inkább a kulturális részét, tehát inkább az újság második felét olvasgattam. A mai napig is megtiszteltetés nekem írni a Narancsba.
Később aztán az A38 Hajónak és az M2 Petőfi TV-nek is dolgoztál. Mi volt ott a feladatod?
– 2014-ben kerültem a Hajóra, első körben a nyomtatott A38 Magazin szerkesztőjeként. Akkoriban volt egy civil, multis melóm, de már hosszú ideje nyaggattam a rádiós főszerkesztőmet, Horváth Gergőt, hogy én már régóta szeretném ezt főállásban csinálni. Akkor már voltak összefonódások az A38 és a Petőfi Rádió között, 2015-ben pedig elindult az M2 Petőfi TV, aminek végül a zenei szerkesztője lettem, de emellett nagyon sok külföldi interjút is készítettem. Szerkesztettem továbbá egy koncert- és koncertfilmsorozatot a Hajón, majd én lettem az A38-on forgatott és az M2 Petőfi TV-n leadott koncertfilmek felelős szerkesztője is. 2023-ban jöttem el, amikor a Petőfi leépítésen és arculatváltáson ment keresztül, már csak magyar előadókban gondolkodott, nem volt szükség tehát külföldi tartalmakra. Az elmúlt másfél–két évben a Narancsban és néha a Müpa Magazinban publikálok.
Zenei újságírónak lenni számodra nem csupán munka, hanem az identitásod része, te akkor is ezzel foglalkozol, amikor nem dolgozol. Mesélted, hogy egy közeli ismerősöddel napi üzenetváltás formájában, dalról dalra feldolgoztátok a teljes David Bowie-életművet. Miért pont az övét?
– Van egy amerikai barátom, aki közel tíz évig Magyarországon élt, és kiderült, hogy mindkettőnknek David Bowie a kedvenc szólóelőadója.
Felvetettem neki, hogy mit szólna, ha végig mennénk az óriási Bowie-diszkográfián, hallgassuk meg, elemezzük ki a dalokat. Ez egy több évig tartó projekt volt, Messenger-üzenetváltásokon keresztül zajlott.
Valószínűleg egy blogon jobb lett volna, de most már késő bánat, meg hát nem is tudom, kit érdekelt volna a dolog. Bowie 1964-ben készített először – még zenekari kereteken belül – kezdetleges felvételeket, tehát onnantól az utolsó albumig, a Blackstarig elmentünk. Nagyon jó projekt volt meghallgatni olyan dolgokat is, amikre kevésbé koncentráltunk korábban, meg hát egy nagyon gazdag életműről van szó, még ha nyilván azért voltak gyengébb periódusai is.
Más előadókkal is megcsináltátok ezt?
– Igen, de nem vele, hanem egy másik külföldön élő barátommal, Gargya Balázzsal. Ő az az újságíró, akit már a beszélgetésünk elején említettem a Jean-Michel Jarre-koncert kapcsán. A kezdetekben ő volt az újságírói példaképem. Ugyanúgy, dalonként, napi Messenger-üzenetekben haladtunk végig a teljes Genesis-, Queen- és U2-életművön. Nemrég fejeztük be az R.E.M.-diszkográfiát.
Újságíró és rajongó?
Hogyan élted meg azokat az éveket, amikor semmi másról nem szólt a világ, csak Seattle-ről?
– Nagyon szeretem a grunge-ot, fontos állomás volt a rockzenében. Nem állja meg bizonyos szempontból a helyét az az elmélet, hogy kinyírta a hajmetált, mert az már eleve krízisben volt akkor. Csupán az utolsó szögeket ütötte be a koporsóba a Nevermind, a Ten meg a Dirt.
Akkorra már a hajmetál egy kicsit nevetségessé vált, nagyon femininnek tűntek az előadók, de annyi idő eltelt azóta, hogy ezek a dolgok már nem számítanak igazán.
Összességében a hajmetálra is fontos dologként kell visszatekinteni, mert hosszú éveken keresztül uralkodó műfaj volt a rockzenében. Nem véletlenül értek el azok az előadók akkora sikereket. Utólag egyébként van bennem egy kis hiányérzet, hogy nem azonnal kattantam rá a grunge-ra, hanem csak egy-két év fáziskéséssel. Mondjuk a Smells Like Teen Spirit klipjének hangulata már a legelején, 1991–1992 fordulóján nagyon nagy hatással volt rám. Ahogy a tinédzserek megvadulnak, abban egy 17 éves ember önmagát látja viszont a vágyálmaiból. Állítólag nem volt annyira feszültségmentes az a forgatás, azért is lett olyan élethű, mert már nagyon be voltak pöccenve a sokadik felvétel után meg a körülmények miatt. Egyszer valahová le kellett írnom a „Top 5 lakatlansziget” albumomat. A Nevermind volt az egyik.
Lehet szerinted egy zenei újságíró rajongó is egyben?
– Szerintem abszolút lehet. Gyűlölöm, ha bárhol – nemcsak zene, de akár még a politika kapcsán is – szóba jön az ún. objektív kritika fogalma. Az mi? Olyan nincsen. Üti egymást a két szó. Úgyhogy persze, igenis lehet rajongó az újságíró. Amikor a múlt rendszer kritikusai egy színdarabot vagy egy filmet lehúztak másnap az újságban vagy a tévében, az nagyon jelentősen befolyásolta az emberek véleményét, mert mindenki ugyanonnan tájékozódott, ugyanazt a napilapot olvasta, ugyanazt a tévécsatornát nézte.
Sokszor tényleg úgy tűnt, hogy ezek az emberek semmit és senkit sem szeretnek. Voltak ők, akik mindenek fölött álltak – miattuk van utólag nagyon negatív felhangja a „kritikus” szónak, mi nyögjük azt, hogy ők régen sokkal véresszájúbbak voltak.
Én viszont azt gondolom, hogy nyugodtan lelkesedhet egy kritikus is. Én, ha valami nagyon jót hallottam vagy láttam, akkor lelkendezve írtam róla, nem is tudnám elképzelni, hogy fanyalogjak csak azért, mert ez az „elvárható”. Az már egy sokkal fontosabb kérdés szerintem, hogy célszerű-e barátkoznia egy zenei újságírónak zenészekkel.
És célszerű?
– Erről mindig nagy kedvencem, a Majdnem híres című film jut eszembe. Lester Bangs egy létező zenei újságíró volt a hetvenes években, Philip Seymour Hoffman játssza őt a filmben. A fiatal, lelkes újságíró-tanoncnak magyarázza, hogy vigyázzon a zenészekkel, ne barátkozzon össze nagyon velük, mert elvárásaik lesznek, és ő nem fogja tudni adott esetben leírni úgy a véleményét, ahogy szeretné, és az bizonyos szempontból már cenzúra. Én ezzel abszolút egyetértek, követendőnek tartom ezt a hozzáállást. Talán azért is lehet ez, mert alapból nem vagyok egyből barátkozós típus, és valahogy soha nem éreztem késztetést arra, hogy zenészekkel lógjak és nyalizzak nekik.
Egyébként a Majdnem híresben hangzik el minden idők egyik legemlékezetesebb filmidézete is: „we are the uncool”, vagyis mi (újságírók) vagyunk a nem menők.
Vannak egyébként olyan zenészek, akikkel jóban vagyok, de soha nem csináltam kérdést abból, hogy meg merjek-e írni valamit vagy sem. Nagyon-nagyon tisztelem őket, és interjúhelyzetben ennek kell lennie az alaphozzáállásnak mindig. Nem éreztem azonban szükségét, hogy barátkozzak velük, és szerintem így a jobb. De ezt mindenki maga dönti el.
Eddig csak a zenei újságírásról beszéltünk, de a VOX magazinba is sokáig írtál cikkeket.
– Ahogy említettem, a zene mellett a film a másik nagy szenvedélyem. A Wan2 filmes szerkesztője Tóth Csaba volt. Megemlítettem neki, hogy engem a filmes újságírás is nagyon érdekel – megvettem a legelső VOX lapszámot 1997-ben, nagyon szerettem a magazint. Megkérdeztem Csabát, van-e lehetőség arra, hogy egy cikket oda is leadjak. Azt válaszolta, beszél a főszerkesztővel, aztán majd meglátjuk. Azzal jött vissza, hogy lenne egy nagyobb cikklehetőség. Rögtön az első írásom címlapsztori lett.
Miről szólt?
– A „JB” monogramos titkos ügynökökről. James Bond, Jason Bourne, Jack Bauer. Attól fogva elkezdtem járni a VOX értekezleteire is, öt éven át írtam az újságba. Miután eljöttem, egy szintén korábbi VOX-os kolléga megkeresett, hogy van nekik egy Hetedik Sor nevű filmes honlapjuk, és kellene még szerző. Ez egy baráti projekt, már végképp csak a szenvedély kategóriája, amire mostanában már sajnos nem is nagyon marad időm. Az utóbbi években leginkább nagy összeállításokat írtam oda, például évfordulós filmklasszikusokról, vagy kiveséztem egy komplett év filmtermését.
A filmek ugyanolyan fontos szerepet töltenek be az életedben, mint a zene?
– Talán nem, de ennek nagyon egyszerű, praktikus okai vannak. Én éjjel-nappal zenét hallgatok. Előfordul, hogy hazaérünk valahonnan, még rajtam van a kabát, és már azon agyalok, hogy mit indítsak el – előbb rakom be a zenét, mint hogy levenném a ruhám. A zenét sokkal egyszerűbb hallgatni, bizonyos szempontból háttértevékenység is lehet, de én akkor is igyekszem odafigyelni. Otthon és a kocsiban is mindig szól valami, de rajtam van a füles akkor is, ha tömegközlekedem. Ezt a filmmel nem tudod megcsinálni. Nekem egy film nem lehet háttér – oda kell figyelni rá.
Stricik, Hitler-bajusz, gól Al Pacinónak
A kulisszák mögé kevesen látnak be, pedig legtöbbször ott történnek a legizgalmasabb dolgok. Ha ki kellene emelni a közel 600 nemzetközi interjúd közül egyet, melyik lenne az?
– Talán a legemlékezetesebb a 2011-es Lemmy-interjúm volt. Akkoriban a Petőfi Rádiónak dolgoztam, és azon a nyáron videós interjúkat készítettünk, mert az anyagok a tévében is adásba kerültek. Bombera Krisztina volt a szerkesztő, két operatőr gyakornok és én alkottuk a csapatot. Kicsit tartottam Lemmytől előzetesen, mert nem voltam túl nagy Motörhead-rajongó, és megvolt neki az a kicsit félelmetes aurája is. De ha nem idegesítetted fel valami oltári nagy baromsággal, akkor teljesen laza és közvetlen volt.
Bementünk hozzá – a félkarú rabló és a whiskysüvegek bekészítve a rider részeként. Picit nehéz volt érteni, amit mondott, ráadásul nem volt egy nagy dumás, még úgy sem, hogy jó kedvében volt.
Közel fél órát adott nekünk az életéből. Mesélte például, hogy a róla készült dokumentumfilm rendezőit néha legszívesebben kinyírta volna, annyira az idegeire mentek – de amikor megnézte a végső változatot, megölelte őket. Mint figurát, nagyon kedvelem. Ő maga volt a megtestesült rock’n’roll. Később, az utolsó hazai koncertjén – amikor már nem volt jó bőrben – a Motörhead dobosával, Mikkey Dee-vel beszélgettem. Lemmy sajnos akkor már nem állt rendelkezésre.
Ice-T-t sem lehetett hétköznapi kérdésekkel megközelíteni. Vagy tévedek?
– Ice-T nagyon jó élmény volt, teljesen őszintén mesélt a fiatalkori zűrös ügyeiről, remek anekdotái voltak. Fontos még megemlítenem Andy Cairnst, a Therapy? frontemberét, akivel már négyszer is interjúztam. Ahogy befejezzük a hivatalos részt, mindig a foci a téma. Ő Chelsea-drukker, én az AC Milannak szurkolok, és mivel elég sok transzfer szokott lenni a két csapat között, mindig részletesen megbeszéljük, hogy ki válhat be és ki nem. Az ilyenekért éri meg az egészet csinálni. De például volt két olyan interjúm is, ami után elmaradt a koncert.
Nyugtass meg, hogy nem miattad!
– Nem, dehogy! A 2010-es Balaton Soundon délután találkoztam a Klaxons tagjával, James Rightonnal – aki amúgy Keira Knightley férje. Rendben lement a beszélgetés, aztán 2–3 órával később jött a hír, hogy törölték a koncertet, de nem derült ki, miért. Négy évvel később jött az újabb Klaxons-interjú, ahol James mesélte, hogy nem sokkal a soundos találkozásunk után rosszul lett. Egyiptomból jöttek Magyarországra klipforgatásról, és ott evett valamit, amitől ételmérgezést kapott. A poén kedvéért csináltam róla egy fotót, amin úgy tesz, mintha hányna. (nevet)
A másik?
– Az a Nothing But Thieves-felvétel után történt a Szigeten. Felvettük a beszélgetést, aztán nem sokkal később mentem az A38 sátorba, ahol az a kiírás fogadott a képernyőn, hogy elmarad a koncert. Voltak híresztelések, de pár évvel később a zenekar mesélte el a pontos sztorit. Fél órával a koncert előtt a frontember gyümölcsöket vágott fel egy italhoz, és egy elképesztően nonszensz mozdulat után a műanyag kés megcsúszott, és valahogy a szemébe ment. Mentő vitte kórházba.
Gondolom, kevésbé jó élményből neked is kijutott pár. Ez elkerülhetetlen.
– Életem legrosszabb interjúja Tony Allennel, a legendás nigériai dobossal készült. Ő az afrobeat műfaj egyik alapítója, óriási nevekkel zenélt, de sajnos már nem él. Telefonos kapcsolatfelvétel volt, a Magyar Narancs megbízásából. Pár kérdést tudtam csak feltenni neki, mert bár sokat élt angol nyelvterületen, borzalmasan beszélte az angolt, és nagyon ellenséges is volt. Olyanokat mondott, hogy ezt tudnom kéne, meg hogy miért kell ezt ezerszer elmondani. Nagyjából öt perc után udvariasan elköszöntem, és letettem a telefont. Az anyag természetesen használhatatlan lett.
Azt hittem, Mark Lanegant említed meg majd itt elsőként.
– Hát, ő sem sokkal maradt el mögötte. 2013 körül, amikor Lanegan az A38 Hajón járt, több interjút is adott. Emlékszem, mentem a hajó hátuljába, és Dudich Ákos, volt Wan2-s kolléga jött velem szembe rendkívül fancsali képpel, és csak annyit mondott: „Sok sikert!” Na, mondom, mi van itt?
Leültem Markkal beszélgetni – épp valami kézkrémet kent magára, mondta, hogy most nem tudunk kezet fogni.
Mondtam, semmi gond. Aztán csak annyit tettem hozzá: „Sticky Fingers”. Rám nézett, látszott, hogy ezt nem kellett volna… Bármit kérdeztem, vállat vont, tőmondatokban válaszolt.
Ezzel így valóban nem sokat tudsz kezdeni.
– Egyszer derült csak fel az arca. Valamikor játszottak az egyik Depeche Mode-turnén. Kérdeztem, hogyan fogadták őket a DM-rajongók, akik híresek arról, hogy barátságtalanok az előzenekarokkal. Azt mondta: „A Depeche Mode tagjai figyelmeztettek bennünket, hogy gond lehet, de a turné végén Dave megveregette a vállamat, és azt mondta, minket fogadtak a legjobban.” Később Greg Dullival, az Afghan Whigs frontemberével beszélgettem róla – ők jó barátok voltak, játszottak együtt a Gutter Twinsben is. Megemlítettem, hogy Markkal kicsit nehezebb volt interjút csinálni. Azt válaszolta: „Tudom, Mark nem szeret interjúzni!” Nekem ez a kettősség mindig fura volt – mert ha ennyien szerettek vele dolgozni, biztos nem lehetett olyan rossz arc.
Egyszer mesélted nekem, hogy volt olyan Prodigy-beszélgetésed, ami nagyon tanulságossá vált, örökre nyomot hagyott benned.
– Utólag a videós kolléga szerint nem volt gond, de én tudom, hogy nem sikerült jól. Mindhárman mikrofon elé álltak a Prodigyből – Keith Flint még élt –, én meg néhány régebbi dolgot, zűröket, balhékat kezdtem el bedobni a beszélgetésbe. Azt mondták: „Figyelj, igazából az új lemez miatt vállaltuk az interjút, szerintünk arról kéne beszélgetnünk.” Egy-két kérdésre még ímmel-ámmal válaszoltak, de onnantól kezdve elvesztettem őket. Az volt a nagy tanulság, amit azóta meg is fogadtam: ha interjú van, mindig az aktualitással kell kezdeni. Mert akkor ellazul a zenész, látja, hogy képben vagy, meghallgattad az új lemezt, tudod, miről van szó. Utána már jobban rá lehet kérdezni régebbi dolgokra is – akkor ő is közlékenyebb lesz.
Kik voltak a leglazább alanyaid?
– A Balaton Soundon sikerült összehozni egy interjút a Massive Attackkel, akiknek nagy rajongója vagyok. Mivel csúszások voltak előttem, azt hittem, hogy lemaradok róluk, mert a kiírt időpontban már lassacskán kezdődnie kellett volna a koncertnek. Bementünk a backstage-be, leült mellém Daddy G a kanapéra, és elkezdtünk beszélgetni. Pár kérdés elteltével 3D is előkerült, ő meg lehuppant a másik oldalamra.
Itt szeretném megjegyezni – és ezt írásban szívesen látom –, hogy az én elméletem szerint 3D és Banksy ugyanaz a személy.
Erős feltételezés, de oké, benne lesz.
– A közönség már sikoltozott odakint. Várták, hogy kijöjjön a zenekar a színpadra, én meg ott beszélgettem ezzel a két emberrel. Mondtam nekik: „Nem kellene már felmennetek?” Erre csak legyintettek: „Á, nem, dumáljunk még!” És dumáltunk. Aláírták a lemezborítókat, aztán jött a többi zenész, még Horace Andy is előkerült. Vele is váltottam pár szót, ő is dedikált. Figyelj, én számtalan backstage-ben jártam már, ilyenkor általában iszonyú készülődés szokott lenni. Sok zenésznek egyfajta transzállapotra van szüksége, átkarolják egymást, meditálnak, vagy éppen gimnasztikáznak. Ők viszont csak megvonták a vállukat, kezet fogtunk, felmentek a színpadra, és belecsaptak a koncertbe.
Sokszor előfordul, hogy nem szégyenlősek a zenészek, és elfogyasztják, ami épp előttük van az asztalon. Volt ilyen tapasztalatod?
– A Horrors tagjai, Faris Badwan és Josh Hayward konkrétan annyira be voltak szívva, hogy nem lehetett leadni a tévében az interjút – pedig vicces volt, ahogy Faris a beszélgetés közben kibont egy Kinder tojást, és elkezdi összerakni a játékot. Martin Glover, azaz Youth, a Killing Joke basszusgitárosa – és egyben híres producer – végig füvezte az interjút, ráadásul a színfalak mögött is viselte a szemellenzőjét.
Nem ez a vonal, de emlékezetes volt, amikor Page Hamilton, a Helmet frontembere Donald Trump nevének hallatán annyira felhúzta magát, hogy majdnem dührohamot kapott, vagy amikor Josh Homme eljátszotta, hogy a földhöz vágja a mikrofonomat meg a felvevőmet.
Kerry King azt állította, hogy szerinte a Metallica miatt nem lesz több Big Four-turné – nem a Slayeren múlik, ők csak a kis halak a tóban. A Korn-interjú után Munky adott egy promó CD-t a szólóprojektje új albumához, amit nem lehetett lejátszani. Szuper! Moby pedig cáfolta azt a pletykát, hogy egy magyarországi koncertjére a riderben komplett edzőtermet kért volna, és hozzátette, ilyesmit inkább Henry Rollinsból nézne ki.
Melyek voltak a legfurcsább, legérdekesebb dolgok, amik interjúkhoz köthetők?
– Rengeteg ilyen van! Nagy élmény volt például tavaly a Barba Negrában frizbizni a Fun Lovin’ Criminals tagjaival. A Placebo zenészeitől úgy kaptam vissza a dedikált CD-imet, hogy a kirúgott fotósuk fejére ördögszarvakat meg Hitler-bajuszt rajzoltak. Vicces volt, amikor Little Steven (Steve Van Zandt), Bruce Springsteen gitárosa bevallotta, hogy a Főnök szerinte is túl hosszú koncerteket ad – de hát mit lehet tenni, addig kell játszani, amíg ő mondja. Johnny Marr elmesélte, hogy nincs bérlete a Manchester City-meccsekre – egyszerűen mindig beengedik a hátsó bejáraton, de az sem volt semmi, amikor az Idles gitárosa, Mark Bowen elismerte, hogy egyszer koncert közben beszart a színpadon. Serge Pizzorno, a Kasabian zenekar vezetője pedig azt mondta, hogy örömmel felmenne a színpadra David Guetta fellépése közben, és kihúzná az USB-t a laptopjából – majd hozzátette, hogy legszívesebben Al Pacinónak rúgna gólt egy focimeccsen. (nevet)
A zenei újságírás jövője
Sokszor beszélgetünk arról, hogy zenei oldalról megtorpanást látsz a jelen előadóit tekintve. Mi lehet ennek az oka?
– Ez egy elképesztően komplex kérdés. Külön könyvet vagy tanulmányt lehetne írni róla, és biztosan lennének sokan, akik nem értenének egyet. Szívesen meghallgatnék erről valakit, mert én nem nagyon találom az okokat. Például Nagy-Britanniában a kislemez Top 10-be a 2000-es évek végéig simán befértek rockdalok. Az Arctic Monkeysnak, a Manic Street Preachersnek és még jó pár rockzenekarnak volt Top 10-es slágere még akkoriban. Mintha a 2010-es évekbe érve ezt elvágták volna, azóta csak mainstream pop- vagy hiphop előadókat találni ott.
Felmerül a kérdés: lehet, hogy a rockban ennyi volt?
Néha felbukkan még egy-egy jó dal vagy lemez, de nem lesznek már korszakos egyéniségek. Valószínűleg a műfaj kimerítette a kereteit, és nem tudom, mire lenne szükség ahhoz, hogy megint felbukkanjon egy olyan zenekar, ami aztán nagy sikereket arat. Bár itt hozzá kell tennem, hogy mostanában – hosszú idő után – megint előjött belőlem a tinédzser fanboy. Imádom a Turnstile nevű együttest, noha már ők sem olyan nagyon fiatalok, viszont az utóbbi időben kezdtek el igazán befutni.
Mi hiányzik szerinted?
– 2011-ben Londonban jártam. A Berwick Streeten, ahol az Oasis What’s the Story Morning Glory? című albumának borítófotója készült, van egy lemezbolt. Lementünk a pincerészlegbe, ahol egy helyi angol srác a Fleetwood Mac Rumours című nagylemezével a hóna alatt telefonált. Épp dobost próbált szerezni a zenekarba, mert elment egyetemre az eddigi, vagy valami ilyesmi. Éreztem, hogy tök jó, benne vagyok ebben az egészben, apró morzsáját megtapasztaltam, milyen vibráló zenei élet van itt. Nem vagyok benne biztos, hogy manapság tudnék hasonló szituációba kerülni.
A filmekkel ugyanez a helyzet, nem?
– Amit sokan kritizálnak, hogy minden folytatás, reboot, remake – kezdenek elfogyni az ötletek. De hát érted, 130 éve létezik a mozgókép, több mint 100 éve gyártanak játékfilmeket. A képregényadaptációk eluralkodtak a mainstream filmkészítésben. Az első X-Men film, az 2000-es, a modern kori szuperhősös filmek egyik alapvetése volt. Elég fiatal voltam, de nekem már akkor sem jött be, szóval nem a korom miatt nem tetszett.
Ezek a karakterek a kezükkel eltolnak dolgokat, hülye sisakokban, meg feszülős ruhában ugranak vagy 80–100 métert, és mindig féltérdre ereszkedve érkeznek le a földre. És akkor kívül van a bugyogójuk a feszülős ruhájukon.
Nem, egyszerűen nem. Ez nem az én világom.
Én azt látom, hogy hanyatlóban van a hagyományos kulturális újságírás. Egyetértesz ezzel?
– Biztos, hogy hat rá a kreatív válság, amiről az előbb beszélgettünk. A zene sokak számára kicsit háttérdolog lett, már nincs akkora szerepe az emberek életében. Szinte biztos, hogy nem lesznek már Nevermind-jellegű lemezek, amik az életedet megváltoztatják. Az albumformátum is egy kérdés: nem tudod lekötni az emberek figyelmét 35–40 percen keresztül, és akkor a dupla albumokról még nem is beszéltünk. Régen egy zenei újságírónak az volt a dolga, hogy lemez- és koncertkritikákat írt, tudósításokat, riportokat készített, írhatott híreket, profil jellegű cikkeket, nagy összeállításokat. Manapság posztok vannak, ez is a közösségi média irányába ment el. Nem akarnak a zenészek interjút adni, mert majd ők közölnek mindent a saját felületeiken. Idén még nem volt egy külföldi interjúm sem, pedig már eltelt az év fele. De azért remélem, hogy ez hamarosan változni fog.
___
Interjúk Ice-T-vel és Johnny Marr-ral:
__
