GRUNGERY

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Álmok és boszorkányok – The Afghan Whigs: In Spades (2017)

2017. május 5-én került a boltokba az Afghan Whigs legutóbbi albuma, az In Spades, a második a 2011-es újjáalakulás óta. Akkoriban nem írtunk a lemezről, most azonban vendégszerzőnk, Győr Sándor megtette helyettünk is. Visszatekintő egy nagyszerű kiadványra.

 The Afghan Whigs – In Spades (2017)

The Afghan Whigs gyorstalpaló

Az Afghan Whigs nevével – ha jól emlékszem – valamikor a kilencvenes évek közepén találkoztam egy Metal Hammer lemezismertetőben. Más idők jártak akkor, így sok-sok időnek kellett eltelnie, míg végre a csapat zenéjével jobban megismerkedhettem.

A Greg Dulli énekes-gitáros vezette, Cincinnatiből induló formáció, a grunge-robbanással egy időben került reflektorfénybe, de korántsem a seattle-i mozgalom hatására, nem annak meglovaglása érdekében alakult meg. Az 1986-ban induló formáció korai anyagaiban még nyomokban fellelhetők voltak olyan elemek, amik miatt be lehetett sorolni őket a skatulyába, de zenéjük sokkal inkább R&B és soul hatásokkal vegyített, The Replacements-ihlette garázs rock volt. A Sub Pop Recordsnál ők voltak a második csapat, akik nem a helyi színtérről kerültek a grunge-istálló kötelékébe, 1989-ben. Akkoriban olyan zenekarok tartoztak Bruce Pavitt és Jonathan Poneman kiadójához, mint a Nirvana, a Green River vagy a Soundgarden.

Első albumumkat (Big Top Halloween, 1988) még szerzői kiadásban jelentették meg, majd két lemezt (Up In It, 1990; Congregation, 1992) a Sub Popnál, kettőt (Gentlemen, 1993; Black Love, 1996) az Elektránál, egyet pedig (1965, 1998) a Columbia színeiben jegyeztek. Természetesen lenne még mit felsorolni (EP-k, válogatások, filmzenék), de kereskedelmi szempontból igazán nagy dobást nem jegyeztek fel a bandával kapcsolatban. Az Afghan Whigs tagjai 2001-ben sajtóközleményben tudatták a nagyvilággal, hogy a zenekart feloszlik. Greg Dulli elsődleges okként a tagok lakhelye közötti földrajzi távolságot jelölte meg: ő maga Los Angelesben élt, Rick McCollum gitáros Minneapolisban, John Curley basszusgitáros és a dobos Michael Horrigan pedig Cincinnatiben. Dulli azt mondta, hogy míg a távolság hosszú időn keresztül kifejezetten segített abban, hogy frissen tartsa a zenekart, mostanra a kreatív munka rovására ment.

A szakítás tehát baráti keretek között zajlott, nem volt tehát meglepő, amikor öt évvel később, 2006-ban a banda ideiglenesen újra összeállt, hogy két dalt (Magazine, I’m a Soldier) rögzítsen a Rhino Records gondozásában megjelenő, Unbreakable: A Retrospective 1990–2006 című jubileumi kiadványhoz.

A nyughatatlan Greg Dulli

Greg Dulli elismert figura zenészberkekben. Rengetegen hívják meg őt különböző projektekhez vagy vendégszereplésekhez. Az első nem a The Afghan Whigs-hez kapcsolódó szereplése a Backbeat című 1994-es Beatles filmhez köthető. A mozi kapcsán állt össze Backbeat Band néven egy alternatív rock szupergrupp, olyan tagokkal, mint Thurston Moore (Sonic Youth), Don Fleming (Gumball), Mike Mills (R.E.M.), Dave Grohl (Nirvana, Foo Fighters) és Dave Pirner (Soul Asylum). Játszott a Foo Fighters első lemezén. Egyedüli közreműködőként jegyezhetjük fel őt Dave Grohl oldalán az X-Static című dalban.

Az Afghan Whigs side-projectjeként 2000-ben indította el az indie rockot játszó The Twilight Singers-t, ami azóta már az ötödik lemezénél tart. Érdekesség, hogy a demós korszakban a nemrég elhunyt, legendás seattle-i énekes, Shawn Smith (Brad, Satchel, Pigeonhed) is részt vett.

2003 és 2011 között Mark Lanegannel a Gutter Twins nevű csapatban egyesítették erőiket. 2008-ban jelentkeztek egyetlen kézzel fogható hangzóanyagukkal, a szintén Sub Pop kiadású, tucatnyi dalt tartalmazó, számtalan közreműködővel – többek között Natasha Shneiderrel (RIP) és Troy van Leeuwennel – készült, egészen zseniális Saturnalia-val. Még ebben az évben kijöttek egy kizárólag digitálisan terjesztett EP-vel is, amin saját dalok mellett feldolgozások is helyet kaptak.

Greg Dulli nem nyugszik, de sokakkal ellentétben ez soha nem ment a minőség rovására.

Saul Goodman és a nagy visszatérés

A  tényleges visszatérésre 2011-ig kellett várni. Az Afghan Whigs – immáron Steve Earle dobos nélkül – újjáalakult, majd nem sokkal később a Jimmy Fallon Show-ban egy új dalt is bemutatott jelezvén, hogy nem egy “retro bulira” készülnek. Mindenkit sokkolt, hogy a csapat és az egyik alapítótag, Rick McCollum gitáros útjai februárban elváltak. A zenekar történetében ez volt az első lemez, amin nem ő gitározott.

Greg Dulli: Rick személyes problémái eljutottak arra a pontra, ami már nem a zenéről szólt, de elegendő volt ahhoz, hogy világossá váljon számunk, nem folytathatjuk vele. Minden jót kívánok neki, de amíg nem néz szembe néhány nagyon is létező személyes problémájával, nem tudok együtt zenélni vele.

Rick McCollum: Tisztelem és mélységesen csodálom a srácokat. Izgatottan várom, hogy halljam, mit hoznak ki, de vissza kell terelnem a magánéletemet a normális kerékvágásba. Dolgoznom kell magamon és személyes problémáimon. Saját dolgokat is akarok csinálni, a Moon Maan nevű bandámmal egy albumon dolgozunk. Testvérek vagyunk, lesznek nézeteltéréseink, de ez így van rendjén. Nem utáljuk egymást, minden szempontból pozitív a dolog.

Az Afghan Whigs rajongók váratlan helyről kapok jó hírt. A Jimmy McGill/Saul Goodman (Breaking Bad, Better Call Saul) karakterét alakító zseniális színész, Bob Odenkirk egy étteremben váratlanul összefutott Greg Dullival.

Greg Dulli: Golfozni mentünk Mike Brillstein [a.k.a. L.A. DJ Thee Mike B] barátommal, de előtte még beugrottunk ebédelni valahova. Egy fickó odajött hozzánk és elkezdett Mike-kal beszélgetni, kérdezte őt, hogy mivel foglalkozik éppen. Mike azt válaszolta, hogy „ó, éppen most készültem el az új Afghan Whigs album keverésével, amit a mellettem ülő barátom készített”. Megfordultam és ott állt Bob Odenkirk! Imádtam a Dr. Show-t és a Breaking Badet! Aztán hozzám fordult: „Szóval egy új Afghan Whigs lemez? De rég óta várom már!” Bob készített egy közös fotót velem – úgy nézek ki rajta, mint egy szarvas, aminek a szemébe világítottak egy golf pólóban, szóval nem a legjobban – majd így folytatta: „Megosztom a [hírt] a Twitteren. Az emberek ki fognak borulni!” Elkezdtem mondani, hogy nem kéne, mert a kiadó akarja először bejelenteni. De aztán mégis megtette, azt mondta, „Oké Greg, sok szerencsét!” – majd elment. Vidám pillanat volt, egy igazi Saul Goodman-es pillanat!

Bob Odenkirk végül a következőket írta ki 2014. január 24-én a Twitterre: „A nagy Greg Dulli, akinek a rajongója vagyok, azt mondja, hogy hamarosan új Afghan Whigs album fog megjelenni. A első 16 év óta. Kickass!”

 Greg Dulli és Bob Odenkirk az ominózus fotón (Forrás: Twitter)

Az Afghan Whigs végül három nappal Odenkirk magánakciója után, 2014. január 27-én, a zenekari levelezőlistán keresztül értesítette a rajongókat, hogy a Sub Popnál (hol máshol?) áprilisban megjelenik a visszatérő lemez, Do to the Beast címmel. Elvárások nem nagyon voltak Dulliékkal szemben, nem is lehettek. Senki, talán még a zenekar sem tudta, hogy milyennek is kellene lennie egy Afghan Whigs lemeznek, 16 évvel a legutóbbi megjelenése után.

A visszatérés jól sikerült, a következő albumra pedig csupán három évet kellett várni.

A lemez – In Spades (2017)

2017. május 5-én jelent meg az In Spades, a második The Afghan Whigs lemez a reunion óta.

Nem is tudom, mikor hallottam először, de szépen lassan a mindennapjaim részévé vált. Van valamiféle sötét és szomorkás hangulata, ami miatt szinte bármikor képes vagyok elővenni. A nagy adag melankólia elsősorban Greg Dulli hangszínének és énekdallamainak köszönhető, de a dalok hangszerelése, azok az elúszós-elszállós témák is ezt az érzetet erősítik. A korábbi anyagokon is megtalálható ez a kicsit mélabús hangvétel, azonban érzésem szerint ennyire esszenciálisan nem sikerült elcsípni még sosem. Ezen a lemezen is rengeteg közreműködőt hívott meg a zenekarvezető – jellemzően fúvósokat és vonósokat-, de néhány énekes is színesíti az amúgy is sokrétű dallamvilágot.

A lemez nagy részét, ahogyan annyiszor korábban, most is New Orleans-ban rögzítették. Az In Spades tíz dalából nyolc dalát élőben játszották fel: a hat zenész egyszerre tartózkodott a feljátszó helységben.

Greg Dulli: Minden egyes lemezemet vagy majdnem mindet New Orleans-ban vettem fel az elmúlt húsz év során. Szinte lehetetlen, hogy a város hatása ne szivárgott volna bele a dalokba. Úgy tartom, hogy New Orleans egy hihetetlenül inspiráló, kreatív hely egy dalszerző számára.

Sosem voltak egydimenziósak az Afghan Whigs lemezborítói, de ennyire borongós, már-már rémisztő, a lemez hangulatát tökéletesen visszaadó artworköt nem nagyon tudnék mondani. Az In Spades merít az okkultizmusból, ezt Dulli sem tagadja.

Greg Dulli: Azóta érdekel az okkultizmus, hogy elkezdtem Led Zeppelint hallgatni. Nem azt mondom, hogy okkultista vagy gyakorló mágus vagyok, de mélységesen becsülöm az okkultizmust és az azt körülvevő művészeteket. Néhány boszorkánnyal barátságot kötöttem az évek során és azt hiszem, hogy a tudatomra gyakorolt hatásuk beszivároghatott a dalírási metódusomba. Nem mintha a korábbi albumukon nem jelentek volna meg ezek az impulzusok, csak most jobban kézzelfoghatóvá váltak.

Az előzőhöz hasonlóan, itt is valamennyi dalt Dulli jegyzi. A szövegekhez a frontember álmaiban sorozatosan megjelenő dolgok adták az alapot. Sok helyen Greg saját gyerekkori énjével néz szembe.

Greg Dulli: Tudatosan és tudattalanul is tettem erőfeszítéseket arra, hogy kapcsolatba maradjak azzal a személlyel, aki voltam. Nagyon fontos számomra, hogy edzésben tartsam az agyamat. A nagymamám alzheimeres volt. Amikor demenciában szenvedő emberekkel találkozom, mindig eszembe jut, vajon bennem is ott van-e a genetikai hajlam, úgyhogy amennyire csak tudom, dolgoztatom az agyamat.

A lemezt nyitó Birdland színpadias, filmzenés, simán el tudnám képzelni valami borús, esős nyitóképhez. Talán nem eretnekség az sem, ha néhány pillanatra a Twin Peaks is beugrik. Mindenesetre a dal alapján nem hiszem, hogy bárki, aki először találkozik a csapattal megmondaná, hogy egy rockbandát hall. Nagyon kidolgozott, ugyanakkor ösztönös is. Az Arabian Heights-ot számomra Dulli kicsit hisztérikus éneke és a némileg zaklatott dallamvezetés „adja el”. Itt már egyértelművé teszik, hogy ez rock, nem akármilyen! Ezen a felvételen is érzem a már említett, kissé – nevezzük így – színpadias hozzáállást a dalszerzésben. Talán Greg védjegyének is nevezhetjük a dolgot. A Demon In Profile kapott egy klipet, nem is akármilyet. A képi megvalósítás engem helyenként Kevin Smith dolgaira emlékeztet. A negyedikként érkező Toy Automatic pedig Dulli kedvence a lemezről.

Greg Dulli: Általában minden albumon van egy olyan dal, amivel rendkívül sok időt töltök. A Toy Automatic gitárdallamát egy héten keresztül játszottam. Csak játszottam valahogy öntudatlanul újra és újra, amíg el nem nyerte a végleges formáját. A legtöbb időt a Toy Automatic-kal töltöttem. Az Oriole lezárásából vettem ki egy darabot. Össze tudtam házasítani a két dalt; fivérek és nővérek lettek. Azért lett kedvencem a dal, mert érzelmileg kötődöm hozzá. Így búcsúztam el valakitől, aki nem tudott személyesen elbúcsúzni tőlem és aki már nincs közöttünk. Mély érzelmi rezonanciája volt, egyetlen másik dal sem tudta azt az érzést kiváltani belőlem. Egy adott emberről és egy adott helyzetről szól.

A lemez slágere számomra a fura történetet elmesélő, zaklatott képekkel és nem épp szokványos kamera használattal készült, korhatáros klippel megtámogatott Oriole. Dulli érzelemmel teli éneke, vonósokkal felturbózott elszállós dal egyszerűen egy műremek.

Greg Dulli: Az Oriole egy utca neve volt, ahol egy csomó gyermekkori barátom élt, a Birdland szomszédságban. Itt kezdenek összekapcsolódni a dolgok – a Birdlandben a gyerekek kicsit erősebbek voltak, mint a városom más részein élők. A Birdland-gyerekekkel jó volt együtt lógni, ha érted, mire gondolok.

Személyes kedvenceim még a lazább, már-már táncolható ritmusú Light as a Feather és a filmzenés jellegű, zongorás és jócskán elszállós I Got Lost is. A Copernicus Patrick Keeler dobos kemény ritmusaival kezdődik, amihez szépen kapcsolódnak az egyszerű, de zúzós riffel. Rock ez a javából, koncertnyitó dalnak is simán el tudnám képzelni! Aztán persze szépen kiszínesedik a kép és a kemény gitárok mellett ebben is megjelennek azok az érzelgősnek is nevezhető tipikus Dulli-s énekdallamok, amik miatt egyből felismerhetővé válik.

Az In Spades-et a szomorú zongoradallamra épülő, monumentális Into the Floor zárja le. „Amikor fellángol, aztán lezuhan a földre / Érezd, ahogyan felemelkedik és ide tart / Kapj meg még többet belőle / Mindig így fogok emlékezni rád” – énekli Dulli és mindenét beleteszi az énekdallamokba. Gyönyörű dal, drámai befejezése az elmúlt évek egyik legjobb lemezének. Ha szeretted a csapat 1965 című lemezét, ez is tetszeni fog!

Az In Spades után

Az album jó fogadtatásban részesült, de a sikert szörnyű tragédia árnyékolta be: Dave Rosser gitáros, aki 2014-ben csatlakozott a bandához, 2017. június 28-án elvesztette a rákkal vívott harcát. A májusi-júniusi turnén már tudták az Afghan Whigs tagjai, hogy Dave nagyon legyengült, ezért minden egyes koncerten őt ünnepelték tudván, hogy a gitáros bármikor elhunyhat. Rosser megvárta, amíg társai hazatérnek, csak utána távozott el.

Greg Dulli: Mindig hiányozni fog. Mindig ünnepelni fogom őt. Minden nap gondolok rá. A valaha volt egyik legjobb barátom volt. Sok mindenre megtanított, és ahogy néztem az arcát, amin a félelem legapróbb jelét sem lehetett felfedezni a diagnózis után, sokkal kevésbé féltem a haláltól, mint bármikor korábban. Rendíthetetlenül bátor volt az utolsó pillanatig. Sohasem feledem őt.

A turné befejezése után Patrick Keeler dobos egy rövid pihenő után először stúdióba vonult másik bandájával, a Jack White vezette Reconteurs-szal, hogy rögzítse a 2019-ben megjelenő Help Us Stranger című lemezét, majd meg is turnéztatták az új kiadványt. John Curley alapító-basszusgitáros visszatért a hétköznapi életéhez, Greg Dulli pedig továbbra is aktív maradt. Énekelt Mark Lanegan 2019-es Somebody’s Knocking című lemezén (Letter Never Sent) és még ugyanabban az évben vendégeskedett Joseph Arthur nagyszerű Come Back Worldjén is, annak címadójában és a Seek and Find dalában is. 2020. február 21-én Random Desire címmel megjelent Dulli második szólólemeze.

Hogy mikor lesz újra Afghan Whigs lemez, nem tudni. De hogy nagy szüksége lenne rá a világnak, az egészen biztos!

___

The Afghan Whigs – In Spades (2017)

Megjelent: 2017. május 5.
Kiadja: Sub Pop Records

The Afghan Whigs:

Greg Dulli – ének, gitár, zongora, mellotron, harmonium, basszusgitár, elektromos zongora, percussion
John Curley – basszusgitár
Rick Nelson – cselló, hegedű, vokál
Dave Rosser – gitár, vokál
Jon Skibic – gitár, mellotron
Patrick Keeler – dob

Tracklist:

  1. Birdland
  2. Arabian Heights
  3. Demon in Profile
  4. Toy Automatic
  5. Oriole
  6. Copernicus
  7. The Spell
  8. Light as a Feather
  9. I Got Lost
  10. Into the Floor
Bővebben