SEATTLE | 11/12/2019 | 01:24

Seattle-Budapest Grunge Magazin

Vissza a ’80-as évekbe – Mark Lanegan Band: Somebody’s Knocking (2019)

Szerző:

Mark Lanegan az egyik utolsó túlélő, újabb fejezetet nyitott frissen megjelent albumával az egyébként is ezerszínű zenei életművében. Az énekes szakított az utóbbi években megszokott hangképekkel és egy teljesen új, new wave-es, darkos, szintetizátorokkal és dobképekkel támogatott világot teremtett a Somebody’s Knocking-on Alain Johannes segítségével. A nyolcvanas évek európai, főképp brit pop zenekarainak rajongói egy egészen kiváló anyagot kaptak Lanegantől. A többieknek azonban nem biztos, hogy könnyű dolguk lesz a lemezzel.

Mark Lanegan Band: Somebody’s Knocking (2019)

Bubka

Mark Lanegan olyan tempóban gyártja a lemezeket, mint Szergej Bubka annak idején a rúdugró világcsúcsokat. Az ukrán 1991-ben azzal szórakozott, hogy versenyről versenyre, centiméterről centiméterre javította meg az épp aktuális világcsúcsot ahelyett, hogy egyből ugrott volna egy hatalmasat. Hét hónapon belül nyolcszor állított fel új rekordot. Bubka okos volt: a Grand Prix sorozat versenykiírásának gyengeségét kihasználva rommá kereste magát. (Minden győzelemért 50.000 dollárt, minden világcsúcsért 100.000 dollárt kaptak a sportolók.)

Hogy Mark termékenysége és/vagy termelékenysége a művészi önmegvalósításról vagy a pénzkeresés kényszeréről szól-e inkább, azt nehéz megmondani. Nyilvánvalóan mindkét dolog szerepet játszik abban, hogy évről évre újabb kiadvánnyal jelentkezik korunk egyik legkiemelkedőbb előadója. Ez pedig előbb-utóbb a minőség rovására fog menni, egészen egyszerűen azért, mert a világ így működik (nem mintha bármelyik lemeze is nélkülözhető lenne az életművéből). Ennek ellenére úgy érzem, hogy a Gargoyle/With Animals/Somebody’s Knocking trió áll a legmesszebb attól a világtól, amivel a legtöbbünket rabul ejtett az a pokoli mély, érdes orgánum.

A képlet

Viszonylag egyszerű a képlet. Vannak előadók, akik énekelhetnek bármit, bármilyen sokszínű hangszereléssel, bármilyen lenyűgöző hangzással megtámogatva, akkor sem érintik meg a hallgatók többségét. Aztán vannak olyanok, akiket szívesen hallgat az ember, de bármit is csinálnak, különösebb hatást akkor sem tudnak elérni. És vannak olyanok, akiknek teljesen mindegy, hogy mit énekelnek, a végeredmény hátborzongatóan jó lesz.

Mark Lanegan pont ilyen.

Ezzel együtt aligha hallgattam volna meg egynél többször ezt a lemezt, ha nem az ő neve szerepelne rajta. Hiába állt újra egy igazi nagyágyú Mark mögött, hiába dolgozott állandó producerével, a legendás Alain Johannes-szel (lásd Eleven, Chris Cornell, Ten Commandos, stb.), a gyönyörű, kék színű vinyleken olyan zene szól, amit magamtól sohasem indítanék el újra meg újra. Meg úgy egyáltalán sem. Mark ugyanis mára végzetes szerelembe esett a szintetizátorokkal és az elektronikus alapokkal. Mintha az utóbbi hónapokban nonstop new wave-et és dark popot hallgattattak volna vele. Mintha rákötötték volna egy Cure és New Order adalékkal dúsított Joy Division/Sisters of Mercy infúzióra. Úgyis mondhatnánk, hogy az énekes még soha nem játszott ennyire nyolcvanas évekbeli, európai, főként brit zenét, mint most.

Szerelembe esett a kütyükkel.

Na, persze nem új keletű a dolog. Kinek mikor, nálam a Phantom Radiónál ért csúcsra vele. Emlékszem, amikor először meghallottam a Death Trip to Tulsa című dalt: a hasonlóan elektronikus hangszerelési megoldások ellenére olyan húzás és lélek volt benne, mint mondjuk egy Mad Season dalban. Akár Layne Staley is énekelhette volna annak idején duettben Markkal! Vagy ott volt az I am the Wolf és a Judgement Time. Hibátlan felvételek egytől egyig!

Itt is vannak jó dalok, a Somebody’s Knocking-on, persze, hogy vannak: ilyen a Paper Hat, ami már elsőre is működik, vagy a Night Flight to Kabul, ami így sem rossz, de analóg hangszereléssel nagyon-nagyon erős lehetne. Csakúgy, mint a Switch it Up, ami egy Queens of the Stone Age-típusú zúzdaként hatalmasat szakítana. Egyes külföldi kritikusok az elsőként érkező Disbelief Suspension tempója és gitárjai hallatán már-már Screaming Treest kiáltottak, de ez hülyeség. Sehol sincs itt Screaming Trees.

A lemez egyébként a manapság divatos „mindenki ott veszi fel, ahol éppen van” típusú, file-küldözgetős, globális gyakorlatot követi. A gitárokat a Gargoyle témáit is megálmodó Rob Marshall játszotta fel Nagy Britanniában, a dobokat pedig – azon kevés alkalommal, amikor nem az az átkozott dobgép szól -, Tom Nieuwenhuijs Hollandiában. Mark Lanegan eközben Los Angelesben dolgozott Alain Johannes-szel, a 2004-es Bubblegum óta nyomon követni is nehéz, hogy már hányadszor. Az Afghan Whigs-es jó barát, Greg Dulli is beköszönt a második Letter Never Sent-ben, ennek ellenére a Somebody’s Knocking a közös Gutter Twins (Stations) lemezhez, a korai Lanegan-kiadványokhoz és a klasszikus Screaming Trees albumokhoz sem ér fel.

Jimmy, a taxis

A lemez felvezetéséhez kép klip is készült. Féléve a Stich it Up, pár hete pedig a Night Flight to Kabul premierezett. A Stich it Up egy hosszan elnyújtott baromkodás Mark, valamint Donal Logue főszereplésével. A színész neve nem biztos, hogy mindenkinek ismerős lesz elsőre, de a szerepei annál inkább: a Sons of Anarchy, a Vikings, és a Gotham egy-egy fő karakterének megformálójáról van szó. Az MTV-generáció pedig régi ismerősként köszöntheti őt: Logue a Lanegan-klipben Jimmy The Cab Driver (Jimmy, a taxis) szerepében tér vissza. A figura a zenecsatorna promó videóinak egyik főszereplője volt a kilencvenes évek elején. (Itt például Alanis Morissette-et alakította.) Jimmy irtó vicces, mint mindig, de Mark Lanegan hajléktalanként még inkább az!

Micsoda Lanegan-kirakat készült az Easy Street Recordsban!

Hogy mennyire várták a lemez megjelenését Seattle-ben, arról az Easy Street Records kirakata árulkodik a legjobban. A gyönyörű installációt a lemezbolt munkatársa és művésze, Kevin Larson álmodta meg. A lemezborító betűit ősrégi metal-szegecsekkel rakta ki, amiket az oroszlánfejű kopogtatóval együtt egy vintage ajtóra ragasztott fel. Ez került felfüggesztésre az ablak mögé. Kevinen annak rendje és módja szerint kockás flanel ing van, a háttérben pedig Kurt Cobain, valamint a fél Screaming Trees – Barrett Martin dobos és az egyik Conner-testvér (talán Gary Lee?) – figyeli Kevin munkáját. Nehéz lenne ennél autentikusabb seattle-ibb képet spontán összehozni!

A gótikus rock sötét királyságának uralkodója

A rajongók egyelőre igencsak megosztottak a lemezzel kapcsolatban. Szélsőséges véleményeket olvasni mindenfelé pozitív és negatív értelemben is. A pozitív visszajelzések – ebből van több – az egekig magasztalják a Somebody’s Knocking-ot, Markot pedig a „gótikus rock sötét királyságának uralkodójaként” nevezik. A negatívak értetlenül állnak a produkció előtt, az emlékezetes pillanatokat és az inspirációt hiányolják, a lemezt a gyűjtők számára szólónak titulálják.

Tartok tőle, hogy Mark még egy ideig nem tér vissza a jó öreg, gitáralapú zenéhez. A Winding Sheet szellemét vagy a Field Songs zsenialitását azonban még bármikor visszahozhatja. A furcsa az egészben – és valójában ez igazolja Mark Lanegan zsenialitását –, hogy a leírtak ellenére a Somebody’s Knocking mégis végtelenül hiteles és szórakoztató tud lenni. Egyszerűen csak mostanában nem olyan stílusban mozog a grunge-legenda, amilyet egy konzervatív rockzene-rajongó azonnal be tudna fogadni (és később sem könnyedén). Aki nem a rock/metal/punk felől érkezett a grunge-ba, hanem a new wave-ből, az azonnal kedvelni fogja a lemezt. Aki viszont igen, adjon időt neki, még az is lehet, hogy egy idő után működni fog a dolog!

__

Mark Lanegan Band – Somebody’s Knocking (LP)

Megjelent: 2019. október 18.
Kiadja: Heavenly Recordings

Producer: Alain Johannes

Tracklist:

  1. Disbelief Suspension
  2. Letter Never Sent
  3. Night Flight to Kabul
  4. Dark Disco Jag
  5. War Horse
  6. Name and Number
  7. Stitch It Up
  8. Penthouse High
  9. Paper Hat
  10. Gazing From the Shore
  11. Radio Silence
  12. Playing Nero
  13. She Loved You
  14. Two Bells Ringing at Once

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Lemez

A LAP TETEJÉRE