Amikor szinte a semmiből megérkezett a hír, hogy Matt Cameron és Ben Shepherd, a Soundgarden ritmusszekciója egy közös projekten dolgozik Alain Johannesszel, és ráadásul az első dalt Mark Lanegan fogja énekelni, akkor nem volt olyan grunge rajongó a földkerekségen, aki ne csapott volna örömében a levegőbe. Hogy jó lesz az album, arra akár nagy összegben is fogadni lehetett volna. A lemez meghallgatása után csupán egyetlen kérdés maradt: lehetséges-e manapság annál is közelebb kerülni a grunge legszebb napjaihoz, mint amit a Ten Commandos albumán hallottunk?
Ten Commandos (2015) lemezborító
Miért éppen és miért csak most?
Még 2015 novemberében jelent meg a Ten Commandos lemeze.
Pár héttel korábban ugyan elindult némi hírverés, hogy hurrá, micsoda szupergrupp lesz ez, meg hogy Mark Lanegan is énekel egy dalban, aztán a folytatás… a nagy semmi. A Monkeywrench Records annyira nem promotálta az anyagot, hogy még egy nyomorult hivatalos fotóra sem futotta, nemhogy valami erősebb kampányra. Annyira nem vette komolyan a lemezt a Pearl Jam házi kiadója, hogy miután a keményvonalas rajongók pillanatok alatt kifosztották az első körben legyártott raktárkészletet, még hónapokkal később sem vált újra elérhetővé a CD a Pearl Jam webshopjában. Mintha az utánnyomás sem érdekelt volna senkit. Ezzel párhuzamosan persze a lemezpiac is reagált, és pillanatok alatt az egekbe szöktek a Ten Commandos CD-k árai.
A megjelenése óta hallgatom Matt Cameronék bandáját a Spotifyon, de ez a lemez annyira jó, hogy egyszerűen nem hagyhattam, hogy ne legyen a lemezgyűjteményem része. És hát az sem elhanyagolható szempont, hogy ezerszer jobban szól a fizikai formátum, mint az online stream. Pár héttel ezelőtt aztán – megint csak a legnagyobb csendben – valamiért újra elérhetővé vált az album, így azonnal lecsaptam, és a Ten Clubon keresztül végre megrendeltem a saját példányomat.
A teljesen jogosan szupergruppként aposztrofált zenekar az utóbbi évek talán legjobb, eredeti grunge gyökerekkel rendelkező lemezét hozta össze, ezért is volt bosszantó, hogy Uzseka Norbert remek, HammerWorldben megjelent kritikáján kívül sehol sem találtam az albumról magyar nyelvű áttekintést. Megjött tehát a CD – a Grungery belső irányelve szerint, csak olyanról írunk, amit megvettünk -, így hát most érkezett el végre a pillanat, amikor megoszthatom veletek a Ten Commandos lemezhez kapcsolódó gondolataimat. Talán nem is baj, hogy hónapokon keresztül érlelődött az anyagról alkotott véleményem, mert bár a felületesség egyébként sem a kenyerem, ennyi idő alatt az átlagosnál is mélyebbre tudtam ásni a sztoriban.
Ben Shepherd, Alain Johannes és Dimitri Coats a konyhában
A Ten Commandos sztori
A Ten Commandos története még 2008 augusztusában kezdődött.
Natasha Shneider, Alain Johannes feleségének és egyben zenésztársának sajnálatos halála az egész amerikai alternatív rock közösséget megrázta. A Natasha emlékére szervezett koncert után Johannes leült Matt Cameronnal és Ben Shepherddel, és felkérte őket egy közös projektben való részvételhez. A Soundgarden ritmusszekciója azonnal rábólintott a dologra.
Nem sokkal később Alain egy teljes hétre Matt Cameronhoz utazott. „Az egyik reggel elővettem Matt feleségének az akusztikus gitárját, és összedobtam pár ötletemet. Aztán amíg Matt a Pearl Jam dolgaival volt elfoglalva, Bennel kidolgoztuk ezeket, és gyorsan fel is vettük őket Seattle-ben. Néhány dalhoz éneksávokat is rögzítettünk, néhány pedig instrumentális maradt. A következő években azonban annyira elfoglaltak voltak a srácok, hogy jó ideig nem tudtuk folytatni a közös munkát” – mesélte el Johannes egy interjúban.
Az első közös sessiont tehát még 2008-ban összehozták Seattle-ben, ahol az akkor még a csupán három zenészből álló csapat, 7 hét alatt megírta a lemez nagy részét. Ahogyan Alain is említette, a dolognak sokáig nem volt folytatása. Aztán 2014 tavaszán, az eredeti kezdeményezés után 6 (!) évvel a srácok újra felvették a fonalat. A közös jammelésre Dimitri Coatsot, az OFF! és a Burning Bride gitárosát is meghívták Stone Gossard, Pearl Jam gitáros híres Studio Lithójába. Az utolsó felvételeket aztán még ugyanazon a nyáron, a Hollywoodban található 11ADben rögzítették, a keverést pedig a leginkább Pearl Jam lemezekről ismert Adam Kasperre bízták.
Natasha Shneider, a tragikus sorsú zenész
Natasha Shneider (eredeti nevén: Natalia Mikhailovna Schneiderman), 1956. május 22-én született Lettországban, zenész szülők gyermekeként. Éppen csak betöltötte a huszadik születésnapját, amikor testvérével és férjével 1976-ban New Yorkba költöztek, majd két év múlva Los Angelesbe tették át a székhelyüket. Pénzük, és kapcsolataik sem voltak a városban, ezért nappal dolgoztak, esténként pedig kisebb klubokban léptek fel. Hamarosan felfedezte őket a Motown Records egyik embere, aki a fejébe vette, hogy úgy pozicionálja majd a lemezpiacon őket, mint az első, nagykiadós szovjet együttest. 1980-ban Black Russian néven ki is adtak egy albumot, ami azonban nem hozta meg számukra a várva várt sikert. Natasha és férje nem sokkal később elváltak.
Az énekesnő közben megismerkedett az amerikai és chilei felmenőkkel rendelkező Alain Johannesszel, akihez később férjhez is ment. 1987-ben Walk the Moon néven egy azonos című lemezt jelentettek meg, majd 1990-ben, Jack Irons dobossal (lásd még Red Hot Chili Peppers és Pearl Jam) kiegészülve megalapították az Elevent. 20 év alatt 5 albuma jelent meg a zenekarnak.
Natasha és Alain komoly részt vállalt Chris Cornell első szólóalbumának, az Euphoria Morningnak a megírásában és rögzítésében. Minden billentyűs részt Natasha játszott fel, de például a Mission című dalban basszusgitározott is (Josh Freese pedig dobolt, Alain gitározott – micsoda felállás!). Natasha közreműködött még a Queens of the Stone Age – Songs for the Deaf lemezén, és kisegített Josh Homme-ék Lullabies to Paralyze turnéján is, de háttérvokálozott Mark Lanegan – Metamphetamine Blues című klasszikusában, a Live – V lemezén, a People Like You című dalban, valamint klarinétozott a Soundgarden Fresh Tendrilsében is.
Natashánál a kétezres évek közepén váratlanul rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak. Az énekesnő szervezete 2008. július 2-án feladta a rák ellen folytatott küzdelmet. Halálának hírét Troy Van Leeuwen, Natasha közeli barátja és zenésztársa, a Perfect Circle korábbi, és a QOTSA jelenlegi gitárosa jelentette be a Sweethead zenekar MySpace oldalán. Pár héttel későbbre, egészen pontosan augusztus 16-ára Josh Homme-ék egy emlékkoncertet szerveztek Los Angelesben, a Henry Fonda Theaterben.
A Queens of the Stone Age teljes csapata és Alain Johannes mellett fellépett Jack Black és Kyle Gass (Tenacious D), Matt Cameron, Brody Dalle (Spinnerette, Josh Homme felesége), Jesse Hughes (Eagles of Death Metal), Chris Goss és PJ Harvey is. Aznap este 26 dalt tűztek műsorra Natasha barátai: a Dessert Sessions 7 & 8-on rögzített felvételek mellett, Queens of the Stone Age, Eagles of Death Metal, Spinnerette és PJ Harvey klasszikusokat, valamint Cream és Door feldolgozásokat játszottak. A koncert bevételeit a Natasha gyógykezeléséhez köthető számlák kifizetésére fordították.
Natasha és Alain Johannes a Queens of the Stone Age turnéján
A közös múlt és a lemez
Leírni is képtelenség, hogy a négy zenésznek – Matt Cameronnak, Ben Shepherdnek, Alain Johannesnek és Dimitri Coatsnak – mennyi helyen keresztezte egymást a zenei karrierje. Annyi közös lemezen szerepeltek eddig, aminek láttán az emberben jogosan merülhet fel a kérdés, hogy vajon miért csak a tragédia után kezdtek el egy kooperációban gondolkodni? A három vendéggel – Nikka Costa, Mark Lanegan és Peter Frampton – is van közös múlt, talán egy kicsit a „most legalább visszaadhatunk nekik valamit” érzés is motiválhatta a Ten Commandos tagjait a felsorolt művészek vendégszereplésre való felkéréséhez.
A két leggyengébb számot mondjuk pont két vendégnek, Costának és Framptonnak köszönhetjük. A gyereksztárként induló – 9 évesen a Fehér Ház pázsitján énekelt Frank Sinatrával az elnöknek – induló soul/jazz/blues énekesnő hangja a magas fekvésekben már-már elviselhetetlenül éles (pedig alapból a Come című dal is nagyon üt), Frampton gitárjátéka pedig az instrumentális Sketch 9-ban halálosan unalmasnak tűnik számomra. Ha már nincs ének, akkor mondjuk legalább az a Blues for D legyen már a mérce, amit egyébként pont Ben Shepherd írt és játszott fel a valaha volt legjobb Lanegan albumra, a Field Songsra. Frampton ettől függetlenül nyilván nagyon nagy zenész, csak ez itt most nem az igazi.
És ha már Mark Lanegan, akkor újra csak fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy ez az ember milyen fontos szereplője az egyetemes zenetörténetnek. A Staring Down to Dust nem véletlenül lett a lemez nyitótétele: a húzós, koszos, de nem éppen énekes-barát Shepherd riffre és Cameron pörgő-forgó ritmusára megérkező Lanegan-hangszín, azok a tipikus, borongós dallamok, szinte azonnal az újrahallgatásra sarkallják az embert. Ez volt az első dal, amit rögzítettek a lemezhez, Matt pedig később így mesélt róla a Rolling Stone magazinnak: „Mindannyian szerettük a szám hangzását és az érzést, amit közvetített, de amikor meghallgattuk Mark hangjával és énekdallamaival, az egy teljesen új szintre emelte a dalt”.
A Staring Sown to Dustra szinte azonnal lecsapott a Vámpírnaplók című sorozat, így az S07E18-ban a denevérfülűek felfedezhették, hogy miközben Alaric és Damon, a két főszereplő beszélgetnek az autóban, a rádióból ez a dal szűrődik ki a háttérben.
Dimitri
A Soundgarden ritmusszekcióját talán nem kell bemutatnom, Alain zenei pályafutásáról pedig itt írtam korábban egy rövid ismertetőt. Viszont Dimitri zenekaraival a Ten Commandos előtt egyáltalán nem találkoztam, bár lehet, hogy kellett volna, mert a Burning Brides-zal többek között olyan bandák előtt nyitottak korábban, mint az Audioslave, a White Stripes vagy a Perfect Circle.
A multihangszeres fickó neve inkább Chris Cornell – Carry On című szólólemezéről (a Poison Eye, a Killing Birds és a Your Soul Today dalokban gitározik), valamint Mark Lanegan Bubblegumjáról (Sideways In Reverse és Out Of Nowhere – mindkettőben gitározik és dobol, de utóbbiban billentyűzik is) lehetett volna ismerős. Ő már egy másik generáció szülötte, akire saját elmondása szerint is komoly hatással voltak a seattle-i bandák, és ez szerencsére hallatszik is a szerzeményein.
A lemez egyik legjobb dalát, a Superunknown/Down On The Upside/King Animal hármast idéző Outermost Skyt, valamint a már-már pofátlanul zseniális, a Black Gives Way to Blue albummal teljesen kompatibilis Four on the Floort is neki köszönhetjük. Ez a dal nem csak az Alice in Chains rebootját idézi, hanem konkrétan olyan, mintha egy olyan újrahasznosított, belassított Check My Brain lenne, amiben megtiltották Jerry Cantrellnek, hogy énekeljen. Még a hangszín is teljesen William DuVall, simán odaférne a Lesson Learned és a Take Her Out közé! Itt van:
https://youtu.be/e32VD_sx_ME?t=26m21s
A Soundgarden lepel
A lemezt egyébként is átöleli egy hatalmas Soundgarden lepel, ami persze nem meglepő, tekintve a ritmusszekció összetételét. Ritmusok, hangulatok, tempók, minden. Ott van például a nagyszerű You Might Forget, amit ugyan pont nem Cameronék, hanem Alain Johannes hozott, és amit ő is énekel (egészen kiválóan). Ha mondjuk Chris Cornell hangjával ezt az Upside időkben rögzítik, akkor egészen biztosan kapott volna egy klipet, és ma már milliók ismernék.
A másik kiemelkedő Johannes-dal az Aware: soha nem gondoltam volna, hogy ennyire közel lehet kerülnie egy nem seattle-i gyökerekkel rendelkező zenésznek az eredeti hangulathoz! Bár abban azért biztos vagyok, hogy Matt és Ben nélkül ez a dal sem lenne akkora grunge, mint nagyjából semmi 2015-ben. A lemez egy igazi, közös munka eredménye, minden tag kivette a részét a zene- és szövegírásból. Sőt, a srácok úgy döntöttek, ha valaki hoz egy dalt, akkor azt többé-kevésbé énekelje el maga a szerző: Ben kivételével mindenki oda is állt a mikrofonállvány mögé, így a vendégekkel együtt négy különböző hangot hallhatunk kilenc dalban (plusz ugye van a lemezen egy instrumentális is).
A Sportshalle egy Cameron szerzemény, és simán karcolja a In The Moonlight/You Are/Evacuation/Cropduster/Get Right szintet, mehetett is volna bármelyik, Binaural utáni Pearl Jam lemezre. Szeretem, ahogyan dalokat ír a dobos-ikon, simán egyenértékűek Eddie-ék legjobbjaival. Vedder szerint sincs ez másképp, vagy ahogyan a Lost Dogs bookletjében fogalmaz: „Matt Cameron dalokat ír, mi meg rohanunk, hogy találjunk egy zsámolyt, és felálljunk rá, hogy elérjük valahogyan a szintjét. (…) Említettük már, hogy ő a legnagyobb dobos a bolygón?”
„Matt Cameron, a legnagyobb dobos a bolygón” (Eddie Vedder)
Összefoglalás
A lemez messze nem kaptam meg azt az elismerést, amit kellett volna, pedig annyira erős, hogy akár a ’90-es években is simán megállta volna a helyét. Minden benne van, amitől Seattle legnagyobb zenekarait annak idején megszerettük: borongós, szomorkás, őszinte és magával ragadó.
Talán csak egy valódi, karizmatikus énekes jelenléte az, ami miatt van egy kis hiányérzetem, talán úgy még jobb lehetett volna a Ten Commandos bemutatkozása. A különbség akkor a legszembetűnőbb, amikor Mark Lanegan a kezébe veszi az irányítást a Staring Down to Dustban. Ha mondjuk rá tudták, vagy rá akarták volna őt venni Matt Cameronék a csatlakozásra, egy egészen más végeredmény születhetett volna. Ami emellett szerintem hiányzik, az egy mindent elsöprő dal, egy Hunger Strike vagy egy Long Gone Day szintű varázslat.
Szándékosan hoztam ide ezt a két példát, mert ezt a lemezt leginkább a Temple of the Dog és a Mad Season albumokhoz érdemes hasonlítani. Hozzájuk ugyan sajnos nem ér, nem is érhet fel, de már csak a közreműködő zenészek miatt is egy napjainkban ritkán tapasztalható, hihetetlenül magas szintet képvisel a Ten Commandos.
Seattle egyik legérdekesebb, és az utóbbi évek egyértelműen legklasszabb projektje ez.
Short Report
Ten Commandos: Ten Commandos
Megjelenés: 2015. november 27.
Ten Commandos: Alain Johannes (ének, gitár), Ben Shepherd (basszusgitár), Matt Cameron (dob, gitár, ének, billentyűsök), Dimitri Coats (ének, gitár)
Közreműködik: Mark Lanegan (ének), Nikka Costa (ének), Peter Frampton (gitár)
Producer: Ten Commandos
Mixed: Adam Kasper
Tracklist:
Staring Down The Dust
War On The Peace
Outermost Sky
Come
You Might Forget
Sketch 9
Sporthalle
Four On The Floor
Aware
Invisibility
