Amikor a seattle-i grunge túránkat terveztük, a világ legkirályabb független lemezboltját, a West Seattle-ben található Easy Street Recordsot jelöltük meg az egyik legfontosabb állomásként. Ezen a legendás helyen lépett fel 2005. április 29-én a Pearl Jam, és egy megismételhetetlennek tűnő koncertet adott mindössze 150 (!) ember előtt. Legnagyobb örömünkre sikerült diktafonvégre kapnunk Matt Vaughant, az Easy Street Records tulajdonosát.
Prológus, avagy Londonon keresztül vezet az út West Seattle-be
Seattle városa egy zenerajongó számára maga a kánaán. Ha van némi információja az embernek arról, hogy milyen, a grunge történelem szempontjából fontos bárok, stúdiók vagy koncerttermek vannak a belvárosban, akkor szinte egy lépést sem tud tenni anélkül, hogy ne jöjjön szembe valamilyen fontos helyszín. A Crocodile Bar, a Show Box, a Benaroya Hall, a Sub Pop Records székháza, a Moore Theatre, a Studio X és a Bad Animals Studios mind egy kb. 2-3 km-es körön belül találhatóak, nem messze a Space Needle-től. Az Easy Street Records viszont ezekhez képest viszonylag messze, délnyugati irányban, nagyjából húsz percnyi buszozásra található, West Seattle-ben.
A független lemezboltról már régebben is voltak információim, de akkor került számomra az üzlet igazán képbe, amikor egy évekkel ezelőtti londoni utam során a Virgin Megastore-ban belefutottam a Pearl Jam hét dalos, Live At Easy Street című EP-jébe. Persze gondolkodás nélkül megvettem, és már akkor eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, nekem egyszer el kell a boltba jutnom.
A kassza mögött egy Vinny nevű srác állt, akinek elmondtuk, hogy kik vagyunk, hogy miért jöttünk, majd engedélyt kértünk tőle arra, hogy pár belső fotót is készíthessünk az Easy Street Recordsról. Vinny megmutatta, hogy honnan lőhetjük a legjobb fényképeket, majd elmesélte, hogy hol volt a színpad, hol álldogáltak az emberek a Pearl Jam koncert alatt. Bár ő akkor még nem dolgozott az üzletben, de nagyon képben volt a részleteket illetően. Valószínűleg nem mi voltunk az elsők, akik ilyesmiről kérdezték őt.
Chris „Vinny” Avino (Fotó: Pintér Tamás)
Majd Vinny eltűnt, és mialatt bámészkodtunk, két A4-essel tért vissza. Ajándékként kezünkbe nyomta az eredeti, Eddie Vedder által írt setlist fénymásolatát. Ezúton is nagyon köszönöjük Vinny!
A setlist egyébként jóval hosszabb volt, mint a CD-n hallható dalok listája, utóbbin arányaiban sokkal nagyobb súllyal szerepeltek a feldolgozások (nyolc track-ből három), mint a komplett programban. Az ember utólag egy kicsit sajnálja, hogy nem került fel a hanghordozóra a State Of Love And Trust, a Sad, az Even Flow és a Corduroy sem, dehát ne legyünk telhetetlenek. Érdekesség, hogy a koncerten még Crapshot névvel játszották a Comatose egy korai verzióját, bár az Avocado album akkor még nem került a polcokra. Igazi kuriózum lehetett tehát a hallgatóság számára!
A következő háromnegyed órát a CD-k közötti böngészgetéssel töltöttük. Sikerült is találni néhány hiányzó ritkaságot. A CD-ket odavittük a pultban ácsorgó Vinnyhez, és megkérdeztük, hogy mi van a galérián. Mondta, hogy bakelitek, és hogy mindenképpen érdemes felnéznünk. És tényleg így is volt. Ahogyan felértünk a lépcső tetejére, ez a látvány fogadott bennünket:
Mother Love Bone és Citizen Dick (Fotó: Pintér Miklós)
A Mother Love Bone és a Citizen Dick idei Record Store Dayre kiadott kislemeze, a Touch Me, I’m Dickkel (Singles/Facérok, ugyebár) volt a pultra kihelyezve. A galérián ott pakolászott két munkatárs, akiktől megkérdeztem, hogy elvehetem-e a két kuriózumot, ők meg széles mosollyal az arcukon bólintottak, hogy hát persze. Az egyikőjük azt mesélte, hogy mindössze kétszázötven darabot kaptak a Citizen Dickből, és ez volt az utolsó darab. Mondtam neki, hogy mi meg Magyarországról jöttünk, és hozzánk jó, ha az egész országba egy-két példány érkezett (még áprilisban a Record Store Day előtt hallottam erről itthon, a Musiclandben).
Ha már így szóba elegyedtünk megkérdeztem őt is, hogy ő itt volt-e a Pearl Jam bulin. Mondta, hogy igen, és szívesen megosztja velünk, hogy mi és hogyan történt. Diktafonok elő, és már pörgött is a felvétel Matt Vauhgannel, az Easy Street Records tulajdonosával. Ő volt az, aki a galérián segített nekünk.
__
Interjú Matt Vaughannel, az Easy Street Records tulajdonosával
Itt állunk az Easy Street Records galériáján Matt Vaughannel, a lemezbolt tulajdonosával. A 2005-ös Pearl Jam koncertről szeretnélek téged kérdezni, te ott voltál azon, ugye?
Igen, egyike voltam annak a kb. 150 szerencsésnek, aki láthatta a Pearl Jamet itt a boltban. Az 2005-ben volt?
Igen, nézd meg, itt van nálam a CD.
Tényleg? Pedig azt nem könnyű beszerezni. Itt vetted?
Nem, Londonban.
Mi a pontos dátum a CD-n? Ó, ez szép emlékeket idéz fel.
Mesélnél nekem a koncertről?
Egy rendezvényre készültünk, hogy megünnepeljük a Coalition of Independent Music Stores (CIMS) – az ország legjobb független lemezboltjait tömörítő szövetségének – a tízéves fennállását. Eldöntöttük, hogy a helyszín Seattle lesz, és az Easy Street Records vállalta a házigazda szerepét. Elindult a háromnapos rendezvény szervezése, és közben összefutottunk Mike McCreadyvel a másik boltunkban. Néhány évvel ezelőtt még volt egy nagy boltunk a belvárosban, ahová Mike gyakran benézett.
Ismertétek egymást régebben is?
Középiskolás korom óta vagy még annál is régebben ismerem őt. Csak érdeklődött, hogy hogy megy az üzlet. Őt is és az egész bandát érdekelte, hogy jól mennek-e a dolgok üzleti szempontból az Easy Streetnél, és más boltokban a világ többi részén. A korai, illetve a későbbi sikereikhez is jelentősen hozzájárultak az itt vásárolt lemezek és az így megszerzett népszerűségük. Úgyhogy ők mindig nagyon odafigyeltek ránk, és támogatták a helyi boltokat mindenütt a világban. Különösen ezt az üzletet itt West Seattle-ben, amit még ’87-’88-ban, azaz már 27 éve nyitottunk meg.
Említetted Mike McCreadyt, de úgy tudom, hogy Eddie Vedder is gyakori vásárló nálatok itt West Seattle-ben.
Igen, Eddie sokszor vett itt különböző kiadványokat, miután San Diego-ból ideköltözött West Seattle-be. Először, mint vásárlóval kerültünk vele kapcsolatba. Szerette ezt a helyet, dolgozott is itt egy napot, sokszor eljött a rendezvényeinkre, pl. a Happy Hours partikra. Néhány alkalommal vendégül látta a személyzetet a házában, baráti viszonyban voltunk vele. Stone-nal együtt jártam felsőbe, és viszonylag közel is laktunk egymáshoz. Szóval, a banda felvetette, hogy kéne valami különlegeset csinálni a rendezvény résztvevőinek.
Volt valami konkrét tervetek?
Először azt gondoltuk, hogy egy zártkörű rendezvényen csak beszélgetnek, koktéloznak, kezet ráznak, közös fotót készítenek a résztvevőkkel. Elmondják a lemezterveiket, ilyesmi. Aztán Mike-kal tovább gondolkodtunk, és úgy éreztük, hogy kellene valami igazán meglepő dolog, amire senki sem számít. Egyébként is ki akarták próbálni néhány új számukat, mert éppen akkor dolgoztak az avokádós lemezükön, mindannyian itt voltak a városban, és már egy ideje nem léptek fel sehol. Ez jó lehetőség volt nekik, hogy személyesen mondjanak köszönetet ezeknek a boltoknak. Szabad kezet kaptak, és egy teljes estés, kétórás koncertet adtak nálunk. A kezedben lévő lemez egy rövidített változat, hét dallal. Volt szó róla, hogy egyszer talán majd megjelenik az egész koncert is.
Matt Vaughan és a szerző (Fotó: Pintér Tamás)
A Pearl Jam a világ egyik legnagyobb rock zenekara, ez meg bár egy kultikus hely, de azért elég pici egy koncertnek. Hogy állt össze végül a rendezvény?
Leültem Kelly Curtis-szel, a menedzserükkel, találkoztunk a biztonsági és a produkciós személyzettel, az ő csapatával. Eredetileg úgy terveztük, hogy a nagyobb bolt lesz a helyszín, mivel ott több a hely, nagyobb a színpad, van parkoló a busznak és minden egyébnek. Eddie viszont azt mondta, hogy ő csak akkor vállalja, ha a lakásához közeli boltban, a törzshelyén tartjuk meg a koncertet. Be is jött ide, mi Kelly-vel a kávézóban beszélgettünk, de ő nem ült le hozzánk, hanem nekiállt léggitározni itt az erkély alatt, mindenki szeme láttára. Majd odakiabált Kelly-nek, hogy „Ez itt rendben lesz, szervezd meg!”. Aztán egyszerűen kisétált. (nevet) Szóval el kellett fogadnunk, hogy itt lesz a koncert a kisebbik, első boltunkban. Végülis sikerült tető alá hozni a bulit, pedig láthatod, hogy itt azért elég szűkös a hely.
Voltak még a koncerten más legendás grunge arcok is?
Igen, Cameron Crowe [rockújságíró és filmrendező, lásd például a Singles/Facérok mozi – PM] itt volt a városban az akkori feleségével, Nancy Wilsonnal [az egyik Wilson nővér a Heartból – PM], mert akkor készült az Elizabethtown premierjére. És John Doe az X nevű bandából, aki nagyon jó barátjuk, szintén Seattle-ben tartózkodott. Jim James, a My Morning Jacket zenekarból is itt tartózkodott, vele még nem találkoztak, de szerették volna megismerni. Egyszerűen ideális volt a helyzet, senki nem nyaralt éppen, senkinek nem volt kisbabája, a feleségek is támogatták a dolgot. Jelen voltak a lemezboltok képviselői, a barátok, szóval minden összejött. Busszal idehoztuk a résztvevőket a belvárosi szállodákból, és ők mind abban a hitben jöttek, hogy majd koktéloznak, de álmukban sem gondolták, hogy a Pearl Jam is itt lesz, mert ezt titokban tartottuk. Azt hitték, lesz itt egy kisebb parti, megnézhetik a boltot, zenélünk kicsit, ilyesmi. Aztán belépve láthatták a színpadot, egy komoly bárpultot a kávézóban, és akkor elkezdtek kérdezősködni. Amikor felmentem a színpadra csak annyit mondtam, hogy van itt öt srác, aki szeretne köszönteni benneteket. Ők pedig kijöttek, és őrületes bulit nyomtak.
A bolt pont egy forgalmas útkereszteződés sarkán helyezkedik el. Rengetegen elmennek napközben az üzlet előtt. Mi volt a helyzet a járókelőkkel?
Igen, letakartuk az ablakokat, és a bejáratot két biztonsági őr védte. Kimentem egy pillanatra, és kérdezték tőlem, hogy egy cover band játszik bent Pearl Jam számokat? Később megtudtam, hogy páran besurrantak valahogy. Osztottunk szét posztereket, amiket Brad Klausen tervezett. Úgy tudom, hogy a nyomtatási eljárás miatt, ez az egyik legritkább általa készített poszter. Remek koncert volt. Ekkor kezdődött az a nagyon jó kapcsolat a banda és a független lemezboltok között, ami azóta is töretlenül tart. A koncerttel kifejezték a szolidaritásukat a kereskedők, és a független üzletek iránt. Voltak később is közös dolgaik a szövetséggel, mi terjesztettük az avokádós lemezüket, közreműködtünk Jeff Ament RNDM projektjében, valamint McCready és Eddie szólómunkáiban is. Nagyon élveztük a közös munkát, és izgatottan várjuk az új lemezt valamint az SEP 10 éves évfordulóját. Reméljük, hogy valami még nagyobb durranás lesz. Meglátjuk. Szóval, így történt.
__
Epilógus
Matt-tel gyorsan e-mail címet cseréltünk, lőttünk pár közös fotót, majd – miután bezsákoltunk pár Sub Pop-os meg Green River (yeeeaaah) pólót – elbúcsúztunk tőle, és beültünk az Easy Street Records kávézójába. Már csak egyetlen asztal volt üres, egy kisebb dobogószerű részen. Ahogy ott ücsörögtünk egyszer csak megint feltűnt Matt. Odajött hozzánk, majd széles mosollyal az arcán a következőket mondta: „Srácok, ahol most ültök, az egy színpad, és néhány hete Eddie Vedder énekelt rajta, a mögöttetek lévő képen látható fickókkal. Bocs, innen pár órája levettem egy képet. Az az igazság, hogy Eddie éppen ma vette meg. Ott volt kifüggesztve, és tényleg ma délelőtt adtuk el neki, bejött érte a testvére. A képen a Sonics tagjaival van lefotózva. Ők egy régebbi banda, de itt hősként tekintenek rájuk. Garázs rockot játszottak. Ők voltak az elsők, Seattle-ből indultak, és Eddie itt játszott velük. Nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy személyesen is megismerhette őket. Nézzétek csak meg ezt a videót!” (nevet)