Lomha lüktetés – A Black Sabbath és Seattle bandái

A Black Sabbath klasszikus korszaka a kezdetektől fogva trendteremtőnek, stílusokat meghatározónak bizonyult, így természetesen Seattle zenekaraira is különösen nagy hatással voltak Ozzy Osbourne-ék. Az énekes hétvégi színpadi búcsújának tiszteletére megnéztük, mely előadók mutattak különös nyitottságot a birminghami legendára a városban és környékén. Top 10 Black Sabbath-feldolgozás a Pacific Northwestről – és ami mögötte van. Pintér Miklós válogatása.

Black Sabbath, a közös nevező

„Mi mind Led Zeppelinen, Black Sabbathon meg Kissen nőttünk fel” – jelentette ki magától értetődő természetességgel Jack Endino, a nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének seattle-i „producer keresztapja” egy korábbi interjúnkban. Az alapok nagyon hasonlóak voltak, ezeket formálta át mindenki a maga ízlése szerint Elton John, David Bowie, a Black Flag, vagy éppen a ’60-as évekbeli garázs-punk együttesek és más post-hardcore bandák dalain keresztül.

Ott volt például a Soundgarden, amit az aktuális skatulyákba nem lehetett belehelyezni: egyszerre volt punk és metal, Black Flag, Led Zeppelin és Black Sabbath, miközben Chris Cornell, a zenekar énekese – a többiekkel ellentétben – nem artikulátlanul üvöltött, hanem úgy énekelt, mint a fiatal Robert Plant.

Endino, aki a Skin Yard gitárosaként maga is „belekeveredett” a rockzene utolsó reneszánszába, úgy látja, a punk attitűd mindannyiukban megvolt, ezzel együtt a legtöbb seattle-i zenekart a hetvenes évek hard rockja inspirálta – illetve heavy metalja, ahogyan ők nevezték a korszak keményebb hangzású formációinak zenéjét.

A kortárs előadók, főleg olyanok, akik nem a washingtoni térségből jöttek, könnyedén be tudták azonosítani a helyiek fő hatásait. Zajosak, nyersek, hangosak, de a közös nevezőjük egyértelműen a Black Sabbath volt.

„A Fluidot grunge-zenekarként emlegették, pedig mi valami egészen mást próbáltunk csinálni, mint a [Pacific] Northwest azon bandái, akikkel Jack Endino dolgozott.

Amit én mindig is kihallottam a korai idők seattle-i előadóiból, az a Black Sabbath hatása volt.

Egy gyászos, lomha lüktetés, ami egy-két kivételtől eltekintve minden egyes zenekarra jellemző volt ott fent, északnyugaton” – mondta John Robinson, a denveri Fluid énekese, akik 1989-ben Endinóval vették fel a Sub Pop kiadványaként megjelenő Roadmouth című albumukat.

Nézzük meg időrendi sorrendben, mely zenekarok voltak Seattle-ben és környékén, akik nem csupán inspirációként tekintettek a Black Sabbathra, de egy lapáttal rátettek, és fel is dolgozták Ozzy Osbourne-ék felvételeit!

1. Melvins – Symptom of the Universe (1989)

__

Az egész washingtoni zenei színtér egyik legmeghatározóbb együttese, a Melvins, 1983-ban alakult Montesanóban, egy Seattle-től 160 kilométerre található kisvárosban. A napjainkban is működő, rendkívül termékeny zenekar énekes-gitárosa és főideológusa Buzz Osborne nemcsak jó barátja volt Kurt Cobainnek és Krist Novoselicnek, de művészeti szempontból is óriási hatással volt a Nirvanára, valamint számos seattle-i bandára, többek között a Soundgardenre is. A zenekar 1987-ben jött ki az első lemezével (Glue Porch Treatments), 2025-ben pedig már a 28. (!) stúdióalbumával (Thunderball) jelentkezett.

Bár saját bevallása szerint kedvenc birminghami zenekara a Judas Priest, Buzz Osborne nem tagadja, hogy hatalmas hatással volt rá a Black Sabbath.

„Körülbelül 13 éves lehettem, amikor először hallottam a Black Sabbathot, egészen pontosan az Electric Funeral című dalt. Egyszerűen fantasztikus volt! Elég gonosznak hangzott, ami nálam plusz pontot jelentett… A Black Sabbath azon kevés zenekarok egyike volt, amelyek maradandó benyomást tettek a 13 éves elmére” – mesélte a Home of Metal oldalnak.

Dan Raymond, Buzz Osborne haverja a Melvins sleppjéből, pontosan emlékszik, hogy mikor vált azzá a zenekar, amilyennek megismerhette a nagyközönség: egy súlyos, alapvetően lassú tempókkal operáló sludge metal bandává.

„Együtt jártam Buzz-zal felsőbe és középiskolába is. Én aztán fősulira mentem, és amikor hazajöttem szünetre, láttam, hogy Buzz rettenetesen belassulva gitározik. Mit csinálsz másképpen? – kérdeztem tőle, mire ő azt válaszolta: Kifacsart Black Sabbathnak hívom a dolgot.”

Később még szó lesz róla, hogy Buzz milyen jelentős hatással volt a kortárs seattle-i zenekarok gitárosainak játékára, de legalább ennyire érdekes, hogy ő honnan inspirálódott.

„Együtt játszottam egy Larry Kallenbach nevű gitárossal a Special Forces nevű bandában. Nagy hatással volt a Melvinsre, ő mutatta meg Buzznak, hogyan szól, ha lehangolja a gitárját D-re. Ez volt az úgynevezett Black Sabbath-trükk. Az Into the Void volt lehangolva D-re” – idézte fel Dale Crover, a Melvins dobosa. [Kiegészítés: az Into the Voidban igazából nem D-re, hanem C#–re (ciszre) van leengedve az E húr, vagyis eredetileg nem egy, hanem másfél hanggal mélyebben játszotta a dalt Tony Iommi – PM]

Buzz Osborne-t nem fogta meg igazán Ozzy szólókarrierje, viszont úgy gondolja, a frontember távozása után Ronnie James Dio volt az, aki „valahogy kihúzta őket a csávából”.

Hogy melyik a legmeghatározóbb Black Sabbath-dal, egyértelmű számára.

„Az első lemez első dala, a Black Sabbath – számomra mindent elmond… Szerintem ez volt a legjobb szám, amit valaha írtak. Ha csak egyetlen dalt játszhatnék le valakinek, aki sosem hallott a zenekarról, az a Black Sabbath lenne. ‘What is this that stands before me?’ [Mi az, ami előttem áll?] Úgy bizony!”

A Melvins diszkográfiájában fellelhető egy 1989-es split kislemez, amely Hate the Police / Symptom of the Universe néven fut. A kiadványon egy máig is Mudhoney-setlisten tartott feldolgozás, a Hate the Police (Dicks), valamint a Black Sabbath Symptom of the Universe című dalának melvinsesített, korai demóverziója szerepel. 

A Melvins az Into the Voidot élőben is elő-elővette.

„Nagyon bírom ezeket a dalokat. Az Into the Void zenei részei jobban tetszettek, mint a szövege – utóbbi olyan, mintha tíz perc alatt dobták volna össze. De ez egyáltalán nem rontott az összehatáson, a francba is, ha valami ennyire jól sikerül, kit érdekelnek a szavak?

Mindig is szerettem a Symptom of the Universe riffjét, jó móka volt megtanulni eljátszani.

A dobtéma is zseniális benne, szórakoztató volt vele elbabrálni. Nem vagyok benne biztos, hogy játszottuk élőben, de úgy emlékszem, a felvett verziónk végül megjelent valamilyen kalózkiadványon. Kalózok… nincs olyan pillanat, hogy az ember ne azt kívánná, bárcsak mind megdöglenének.”

2. Alice in Chains – Sweet Leaf (1991)

__

Seattle leginkább hagyományos, riff-központú metalból jött zenekara az Alice in Chains volt. Jerry Cantrellék soha nem tudták értelmezni a rájuk aggatott „grunge” címként, bár promóciós szempontból nem létezett annál hatékonyabb eszköz az ismertség felé vezető úton, mint a Nirvana és a Pearl Jam féle borult, de menő klikkhez tartozni.

Az Alice in Chains 1992 őszén meghívást kapott Ozzy Osbourne No More Tears című lemezének turnéjára (No More Tours). A koncertekre ma is hálával gondol vissza Jerry Cantrell, akinek gitárosként Tony Iommi volt az egyik legnagyobb inspirációja.

„Első és legfontosabb: hatalmas Black Sabbath-rajongó vagyok! Régi kapcsolat fűz minket Ozzyhoz. 1992-ben elvitt minket turnézni – ez volt az első nagy lehetőségeink egyike –, plusz kaptunk tőle egy basszusgitárost is [Mike Inez személyében]! (nevet) Ozzy nagyon rendes volt hozzánk, végig támogatott minket. Az, hogy fiatal zenészként az ember az egyik hőse előtt léphet fel egy nagyszínpadon, óriási dolog” – hálálkodott a gitáros Ozzy Osbourne-nak.

Az Alice in Chains tényleg nagyon tetszett Ozzynak, a Faceliftet „lenyűgöző debütálásnak” nevezte. Amikor egy 2017-es Rolling Stone-interjúban arra kérték, hogy állítsa össze tíz kedvenc lemezét, a Facelift is a listáján szerepelt.

„A Man in the Box egy klasszikus dal. Layne Staley egy kedves srác volt. Nagyon sajnálom, hogy nem tudta legyőzni démonjait” – tette hozzá szomorúan.

„Van két nővérem, egy bátyám és a szüleim… Azt mondanám, hogy az első zenei hatásom a Black Sabbath volt, aztán Ozzy, majd Ian Gillan a Deep Purple-lel és a Black Sabbathtal. Az első lemez, amit valaha feltettem, a Black Sabbath volt. Vagy anyámé, vagy apámé lehetett! Egyszerűen csak kiválasztottam a gyűjteményükből” – emlékezett vissza egy interjúban Layne Staley.

Az Alice in Chains ritkán vette elő mások dalait a koncertjein, a Sabbath Sweet Leaf című dala ilyen volt. Először 1991. augusztus 22-én, a Facelift-turné nyitóestjén adták elő Cincinnatiben, a Bogart’s klubban, másodszor pedig 1993. augusztus 7-én, a Lollapalooza fesztiválon, a kaliforniai Irwindale-ben (Los Angelesben).

Az 1991-es alkalom egybeesett Layne Staley születésnapjával, akit nemcsak jól megünnepeltek, de a ráadás medley-ben a Sweet Leaf mellett a Hunted Down (Soundgarden) és a Living After Midnight (Judas Priest) is előkerült.

Nehéz lenne eldönteni, melyiket énekelte el pusztítóbban Staley!

(A tegnapi Back to the Beginning – The Final Show koncerten az Alice in Chains – természetesen William DuVall-lal a mikrofonnál – a Fairies Wear Boots című Black Sabbath-dalt vitte színpadra a Man in the Box és a Would? mellett.)

3. Soundgarden – Into the Void (1991)

__

A seattle-i zenekarok közül a Soundgardenre lehet legkönnyebben ráfogni, hogy az együttes zenéje merőben más lett volna Black Sabbath nélkül. Kim Thayil, a banda gitárosa ennél azonban óvatosabban fogalmaz.

„1986 lehetett. Mark Arm, Buzz Osborne és én Mark lakásában lógtunk, az egyetemi negyedben (U District), lemezeket hallgattunk, és zenekarokról dumálgattunk. Buzz megemlítette, hogy Tony Iommi jó néhány Black Sabbath-dalban úgynevezett „drop D” hangolást használt, ami azt jelenti, hogy az alsó E húrt egy hanggal lejjebb engedte D-re, ettől pedig egy kicsit mélyebben és keményebben szóltak a dalaik.

Hazamentem, és megírtam pár dalt ezzel a beállítással – az első ilyen a Nothing to Say volt –, ezt követően kezdtünk el kísérletezni különböző hangolásokkal.

Az emberek a Led Zeppelinhez és a Black Sabbathhoz kezdtek el minket hasonlítgatni, de akkoriban nem is hallgattuk őket, Bauhaus- és Killing Joke-korongok forogtak nálunk.”

A drop D „történelmi” fontosságáról: miután Buzz Osborne megmutatta Tony Iommi speciális hangolását Kim Thayilnak, Jerry Cantrell egyszer csak megkérte őt, mutassa meg neki, hogyan játssza a Nothing To Sayt és a Beyond The Wheelt, és hogy mit csinál a hangolással. Ez a korai időkben történt, amikor Cantrellék még Alice N’ Chains néven futottak. Nem sokkal később – immáron Alice in Chainsként – kijöttek egy demóval, amin már szerepelt jó pár dal a Faceliftről is: a Soundgarden gitárosa meglepetten hallotta, hogy Cantrellék is elkezdték a drop D hangolást használni (pl. We Die Young)!

Na, de vissza Kim Thayil nyilatkoztához: Chris Cornell szerint árnyaltabb a helyzet annál a helyzet, amit a gitáros mond – már ami Ozzy Osbourne-ékat jelenti.

„Tulajdonképpen a Black Sabbath mentett meg attól, hogy Kiss-rajongó legyek. Amikor a Soundgardenre gondolok, az jut eszembe, mennyire otthonosan mozgunk a sötétebb, hangulatosabb témákban – és ez a Black Sabbath-dalok hallgatásából jön” – mondta egy interjúban Chris Cornell. „Egy olyan redneck/vidéki stílusú Black Sabbath-mixet akartam létrehozni, amilyet még soha nem hallottam korábban. Azt gondoltam, menő lenne a dolog – és meg is lehet csinálni. Úgy voltam vele, ha valaki képes erre, akkor az a Soundgarden” – említette máskor a Rusty Cage kapcsán.

Az Into the Void koncertverziója a Jesus Christ Pose kislemez nagy-britanniai kiadásának B oldalán jelent meg, majd később az Echo of Miles: Scattered Tracks Across the Path különlegességekkel teli, háromlemezes kiadványán is szerepelt (Disc Two – Covers). A felvételt 1991. október 6-án készítették a Palladiumban, Hollywoodban, Los Angelesben.

Chris Cornell csavart egyet a történeten, és a dal szövegét lecserélte Chief Sealth (Sealth törzsfőnök) híres beszédére, így a dal hivatalosan az Into the Void (Sealth) címmel került fel a borítóra.

Chief Sealth a suquamish és duwamish indián törzsek vezetője volt az 1800-as évek első felében. Chief Sealth (kiejtve kb. „Szííth” vagy „Szi-átl”) egy béke- és természetközpontú vezető volt, aki híres beszédet mondott a föld és a természet védelméről, amikor az Egyesült Államok kormánya földet akart elvenni az őslakosoktól. Beszédében kritikát fogalmazott meg a fehér telepesek felfogásáról (tulajdon, kizsákmányolás, természetpusztítás), hangsúlyozta az őslakos kultúra természettel való összhangját, és jóslatokat tett arról, hogy a föld, az állatok és az emberi kapcsolatok miként fognak romlani, ha a nyugati hozzáállás nem változik.

A törzsfőnök nevét („Sealth”) később angolosan Seattle-nek kezdték ejteni.

Cornell így beszélt a dal szövegéről:

„Igazából ez egy beszéd, amit Chief Sealth írt – ő egy indián törzs vezetője volt, abból a térségből, ahol most Seattle városa található. Mi is onnan származunk. Tulajdonképpen Seattle városának neve is tőle jön. A beszéd arról szól, hogy hogyan bánt – vagy inkább hogyan nem bánt – az európai és a fehér nyugati kultúra bizonyos dolgokkal. Olyasmikről, mint a földtulajdon, birtoklás, vagy az, hogy valaki erővel vagy manipulációval megszerzi, amit akar, ahelyett, hogy megosztaná másokkal. Ehelyett inkább csak elvesznek területeket, és kizsákmányolják a forrásokat. A beszéd valójában arról szól, hogy előre megjósolja, milyen súlyos problémák lesznek az ökoszisztémával, hogy fajok fognak kipusztulni, és környezeti válságok jönnek. Pedig ez a beszéd több mint százéves, és amit mond, az szinte mind valóra vált.

Azért nem írtunk teljesen új zenét a dalhoz, és maradtunk a Sabbath eredeti zenei alapjánál, mert akkor semmihez sem tudtunk volna kapcsolódni.

Azért akartuk eljátszani, mert maga a dal is fontos volt számunkra. Az eredeti szöveg viszont inkább ilyen képregényszerű volt, míg Chief Sealth beszéde ugyanazt mondja, csak sokkal súlyosabban és mélyebben – kevésbé teátrálisan.”

Cornell gyakran a „Mi voltunk a Black Sabbath, jó éjszakát!” mondattal búcsúzott a Soundgarden-koncerteken a közönségtől.

4. Screaming Trees – Tomorrow’s Dream (1992)

__

A Screaming Trees legnagyobb kereskedelmi sikerét a Sweet Oblivion című, 1992-es lemezével érte el, de nemcsak azért, mert azon szerepelt a Singles (Facérok) mozi betétdalaként is használt Nearly Lost You, hanem mert tényleg méregerős felvételek sorakoznak rajta (gondoljunk csak a Troubled Times, a Julie Paradise vagy a Shadow of the Season dalokra).

A lemez promóciójához szükség volt néhány B-oldalas dalra a kislemezekhez. A Dollar Bill című dal volt az egyik kiválasztott, ami mellé pár, még kiadatlan szám kellett. A választás a (There’ll Be) Peace in the Valley nevű tradicionális dalra, valamint egy Black Sabbath-feldolgozásra, a Tomorrow’s Dreamre esett.

Utóbbi Van Conner (RIP) ötlete volt, a Screaming Trees tagjai közül ő volt az, aki leginkább kedvelte a Black Sabbathot. A basszusgitáros testvére, Gary Lee eleinte megküzdött a dal leszedésével.

„Meg kellett mutatnom Gary Lee Connernek, hogyan játssza a gitárrészt – mert megpróbálta normál hangolásban eljátszani, pedig drop D hangolás kell hozzá. Márpedig ő nem nagyon használt drop D-t. Mondtam neki: ‘Nem, nem, nem. Ezt az E-húrt le kell hangolni D-re, és akkor ez a riff szuperkönnyen eljátszható.’ Ami természetesen igaz is.

Szóval szórakoztató volt hallani, ahogy Mark Lanegan Ozzy-t énekel. Nagyon érdekes, mert a dal középrészében Ozzy egy oktávval feljebb megy – egy nagyon magas részt énekel –, míg Mark ehelyett lefelé megy egy oktávval.

Tipikus Lanegan. Szerintem gyönyörű változat lett” – emlékezett vissza a felvételek nehézségeire Jack Endino.

Endinónak tökéletesen igaza van, Lanegannek őrülten jól állt a Black Sabbath!

5. Coffin Break – Hole in the Sky (1993)

__

A Coffin Break egy seattle-i hardcore punk banda, Kurt Cobain egyik kedvence volt, de Magyarországon a legtöbben nem ezért, hanem a Tankcsapda Csak neked című dala miatt ismerik őket. Az eredetileg For Beth-ként debütáló számhoz Lukács magyar nyelvű szöveget írt és a zenei részéhez is hozzányúlt, így formálván saját képére a dalt.

A Coffin Break utolsó lemeze, a Thirteen az Epitaphnál, a Bad Religion–gitáros Brett Gurewitz független kiadójánál jelent meg 1992-ben. Ezen hallható a Black Sabbath Hole in the Sky című dalának feszesebbre vett, egészen kiváló feldolgozása, ami aztán felkerült a Tribute to Black Sabbath: Eternal Masters című válogatásra is, amelyen többek között a Sacred Reich (War Pigs), a Cannibal Corpse (Zero the Hero) és az Exhorder (Into the Void) társaságában szerepel.

6. The Fartz – Children of the Grave (1995)

__

A The Fartz egy legendás seattle-i hardcore punk együttes volt, amelyet 1981-ben alapítottak. A műfaj egyik első (el)ismert Washington állambeli zenekaraként számon tartott banda 1982-ben a Dead Kennedys-frontember, a még a The Fartznál is legendásabb Jello Biafra által alapított Alternative Tentacles lemezkiadóhoz szerződött.

A formáció 1982–1983-as felállásának dobosa Duff McKagan volt. Több gitáros- és doboscserét követően 1982. november közepére a The Fartz új zenekarrá alakult, amely a 10 Minute Warning nevet kapta. Duff ritmusgitárra váltott, az együttes dobosa pedig az a Greg Gilmore lett, aki később a Mother Love Bone-ban vált ismertté.

A Children of the Grave feldolgozás először az 1982-es World Full of Hate… című EP-jükön jelent meg. Ez volt a második kiadványuk, de ezen még nem McKagan dobolt.

És ha már Duff: még gyerek volt, amikor a rádióban először hallotta az Iron Mant. Teljesen ledöbbent, még csak hasonlóval sem találkozott korábban. A Black Sabbath és Ozzy pedig azóta is állandó szereplői az életének.

„Imádom a ’78-as Never Say Die! lemezt. Sokan valahogy átsiklottak az akkori dolgaikon. Amikor aztán Ozzy egyedül folytatta, és megcsinálta a saját dolgait… Szerintem akkor vált igazán ikonná, bármit is jelentsen ez. De vannak bizonyos előadók… Iggy (Pop), Lemmy, Prince — ők állandó figurák voltak a rock and rollban, ahogyan Ozzy is az maradt” – ismerte el Osbourne-t McKagan, aki basszusgitárosként közreműködött Ozzy két legutóbbi albumán, az Ordinary Man (2020) és a Patient Number 9 (2022) lemezeken is.

2001 nyarán megjelent a The Fartz What’s in a Name? című albuma, amelyet Jack Endino producerelt. A lemezen szereplő számok többsége korábbi dalaik újrafelvétele volt, kivéve egy új feldolgozást: a Motörhead Iron Fist című számát. Az LP hátsó borítója a zenekar korábbi tagjai előtt az alábbi felirattal tisztelgett: „Külön köszönet az ex-Fartz tagoknak: Paul Solger, Loud, Tommy Hansen.”

Majd tréfásan hozzátették: „Duff miatt pedig elnézést kérünk.”

7. Mos Generator – Air Dance (2004)

__

A Mos Generatort Tony Reed (ének/gitár), Scooter Haslip (basszus), Shawn Johnson (dob) alapította 2000-ben Port Orchardban, Washington államban, egy korábbi tízéves együttműködés folytatásaként. Autentikus, hetvenes évekbeli gyökerekkel bíró hard/stoner rockban utaznak, „lelket öntve a doom atmoszférába”.

2002-ben jelent meg első stúdióalbumuk, 2022-ben pedig már a nyolcadik, Time//Wounds címmel, amin heavy rock, prog és grunge elemeket olvasztanak egybe.

Már az induláskor is dolgoztak fel Black Sabbath-dalt: a Wicked World a 2002. augusztus 24-i, Bremertonban (The Manette Saloon) tartott koncerten csendült fel, amit a zenekar rögzített, húsz évvel később pedig fel is pakolt a Destroy! The Mos Generator 2001–2008 válogatásalbumra.

A Sabbath-hatás mindig is jól felismerhető volt a zenéjükben, és a feldolgozásokkal sem álltak le. A csapat 2019-ben megjelentette az Exiles című EP-jét, amin a Shadowlands stúdióalbum munkameneteinek demóit, illetve Rush, Van Halen feldolgozásokat, valamint a Black Sabbath Air Dance-ét is szerepeltette.

A Never Say Die! jazzes-fúziós hangzásával különös helyet foglal el a Sabbath életművében. Talán a választás meglepő lehet, de Tony Reed, a Mos Generator énekes-gitárosa szerint örvendetesen jól illeszkedik a zenei világukhoz.

„A Black Sabbath Never Say Die! című albuma személyes kedvencem. Bár nem olyan letaglózó, mint az első hat lemez, az azon hallható hangszerelések és előadásmódok teljesen egyediek a Sabbath diszkográfiájában. Ha önálló alkotásként tekintek rá, és nem hasonlítgatom a korábbi anyagaikhoz, akkor ez egy igazán lenyűgöző mű.

Az Air Dance különösen eltér a Sabbath szokásos irányvonalától. Iommi, Ward és Butler ritkán hallható jazzes gyökereiket idézik meg, és egy egészen újfajta jazz/rock fúziót hoznak létre, miközben Ozzy – ahogy mindig – csodás képet fest énektémáival.

Bocsánat, Don Airey – egyszerűen túl menő vagy ahhoz, hogy megpróbáljuk visszaadni, amit csinálsz” – elmélkedett a dalról Reed 2018 szeptemberében.

Ha valaki, a Mos Generator tudja, hogyan kell Black Sabbathot játszani!

8. Eddie Vedder – Iron Man (2006)

__

Eddie Vedder korai hatásának, különösen kedvelt zenekarának tulajdonítja a Black Sabbathot. Mindössze hatéves volt, amikor unokatestvére, Tina megmutatta neki Ozzyék első albumát.

„Fogalmam sem volt, mi vár rám, amikor Tina megvette azt a lemezt” – emlékezett vissza később egy interjúban.

„Emlékszem, ahogy meghallottam azt a zuhogó esőt a felvételen, aztán ott volt az a boszorkány a borítón. Megszólalt az az első akkord, és az kurvára megrémített – teljesen szembe ment a katolikus neveltetésemmel.”

Válogatásunk legkedvesebb, legviccesebb tétele, amikor Eddie Vedder a 2006-os Reading fesztiválon úgy dönt, hogy a ráadás elején, még mielőtt belevágna a Soon Forgetbe, megidézi a brit közönség előtt az Iron Man fő riffjét – ukulelén (1:07:26-tól látható).

A közönség első döbbenetét követően gyorsan kapcsol, és egy rövid, közös ünneplés, kisebb népünnepély veszi kezdetét.

9. Temple of the Dog – War Pigs (2016)

__

A 2016-os év legnagyobb szenzációja volt Seattle-ben, amikor a Temple of the Dog zenészeihez visszakerült felvételeik kiadási joga. Chris Cornellék úgy döntöttek, hogy végre színpadra is viszik az azóta klasszikussá vált dalokat: a Temple of the Dog a 2016-os miniturné meghirdetése előtt mindössze egyetlen teljes értékű koncertet adott, 1990. november 13-án, a seattle-i Off Ramp Caféban.

A kérdés csupán az volt, hogy milyen dalokat fognak elővenni a Soundgarden és Pearl Jam tagjaiból alakult „Andy Wood-emlékprojekt” tagjai a tíz Temple of the Dog-szám mellett.

A Seasons és pár Mother Love Bone klasszikus borítékolható volt, de feldolgozásokra is jó esély mutatkozott. A zenekar tagjai nem szégyenlősködtek, leginkább korábbi hőseik – többek között Jimi Hendrix, Free, Led Zeppelin, David Bowie – felvételei kerültek megidézésre. Plusz a War Pigs a Black Sabbathtól, Cornell csodás énekével. 

Íme!

10. Candlebox – Children of the Grave (2021)

__

A Candlebox a kiválóan sikerült Wolves lemez amerikai turnéján, 2021. szeptember 5-én, a texasi Woodlandben vitte színpadra a Children of the Grave-et. Közismert, hogy Kevin Martin, a zenekar énekese (és életben tartója) nagyjából bármit elénekel, amit elé tesznek, ráadásul ez nem az első Black Sabbath-feldolgozás volt a csapattól: ugyanezen a turnén a már többek között 2018-ban és 2020-ban is elővett War Pigs is műsorra került. Érdekesség, hogy a Candlebox egy Led Zeppelin / Ozzy Osbourne / AC/DC medleyben a Crazy Traint is megidézte 2009-ben.

Kevin Martin Ozzyként is brillírozik!

+1: Pearl Jam – War Pigs (1992)

__

A Pearl Jam hivatalosan soha nem dolgozott fel Black Sabbath-dalt, de Mike McCready előszeretettel csempész be pár másodpercre Iommi-dallamokat a gitárszólóiba. Ilyen volt, amikor a zenekar talán legismertebb fellépésén, az 1992-es Pinkpop fesztiválon az Alive végét a War Pigs ismert hangjaival zárta le.

+2: Sir Mix-a-Lot feat. Metal Church: Iron Man (1988)

__

Válogatásunk legbizarrabb felvétele az óriási Seattle SuperSonics szurkoló seattle-i ősrapper, Sir Mix-a-Lot nevéhez fűződik, aki az aberdeeni metal legenda, a Metal Church tagjaival készített heavy rap-feldolgozást az Iron Manből.

Egy interjúban Sir Mix-a-Lot elmondta, hogy nagyra tartja a Black Sabbathot, mert „megváltoztatták a zenét, és megmutatták, hogy a sötétebb, keményebb hangzás is lehet művészet”.

A dalt annyira komolyan gondolta, hogy még videoklipet is forgatott az 1988-as Swass lemezen megjelenő számhoz.

__