GRUNGERY

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

NBA és grunge – 1. rész: Mindörökké Seattle Supersonics

Évek óta készültünk már arra, hogy az NBA, vagyis az amerikai kosárlabdabajnokság csapatai, játékosai és a grunge-bandák közös történeteit összeszedjünk és megosszuk a Grungery felületén. Kiss Ákos alapötletéből végül egy rendkívül izgalmas kutatómunka kerekedett, amibe Ákos mellé egy idő után Pintér Miklós is beszállt. A szerzők koprodukciójának eredményeképpen végül aztán nem is egy, hanem mindjárt hat fejezetnyi anyag gyűlt össze: az első rész kizárólag a Seattle Supersonicsszal kapcsolatos történéseket, a klub tündöklését és bukását tárgyalja.

A nyolcadik napon

Szinte minden amerikai nagyváros, egész pontosan 28 település rendelkezik tisztességes” NBA csapattal. Nem volt ez másképp Seattle-lel sem, ahol 1967-ben Sam Schulman, New York-i származású üzletember invesztált abba, hogy Washington állam legnagyobb városa is felkerüljön a kosárlabdatérképre. A Seattle Supersonics 1983-ig maradt a Schulman-érdekeltség része, az új tulajdonos Barry Ackerley lett.

Bár a csapatnak voltak jó szezonjai, ritkán ért oda a nagydöntőbe – először és utoljára az 1978-1979-es etapban nyerte meg az amerikai kosárlabda bajnokságot a csapat, amikor is a Washington Wizardsnak vágott vissza az előző évben elszenvedett vereségért -, a város lakói mégis rajongtak a csapatukért. A klub leghíresebb szurkolója Bill Gates, a Microsoft-alapítója volt, de olyan zenészek is gyakori vendégek voltak a kilencvenes évek Kemp-Payton érájának meccsein, mint Jerry Cantrell, Chris Cornell, vagy a Pearl Jam két alapítója, Stone Gossard és Jeff Ament.

Utóbbi, a Montanából származó, kosárlabda- és gördeszka-őrült basszusgitáros érdekes történetet mesélt 1990-ből, a Pearl Jam legeslegelső hetéről. Eddie Vedder, a zenekar félig-meddig még csak kandidáló énekese, először utazott fel San Diegóból Seattle-be, hogy az új, még név nélküli bandájukkal próbálni kezdjenek.

„Abban az időben nagyon benne voltunk a kosárlabdában. Az első héten, amikor Ed feljött Seattle-be, hat napra bezárkóztunk a próbaterembe, megírtunk 7-8 dalt, fel is stúdióztunk őket, a hetedik napon pedig felléptünk az Off-Rampben. Mindannyian azt gondoltuk, tiszta őrültség ez az egész, csupán egy hete alapítottuk a zenekarunkat és már színpadra is állunk?! A nyolcadik napon a Sonics a Bulls ellen játszott a Kingdome-ban [a Sonics akkori csarnokában]. Eddie Chicagóban nőtt fel, így hatalmas Bulls-szurkoló volt. Néhány rádiós srácon keresztül a menedzserünk szerzett nekünk jegyeket az összecsapásra. Ahogy mondtam, ez már a nyolcadik napunk volt, hét igazán melós napot követően ez lett volna az első, amin pihenni tudtunk volna, de mi Eddie-vel inkább kimentünk a meccsre” – mesélte később Ament.

Ez már az az időszak volt, amit joggal nevezhetünk a Sonics valódi (arany nélküli) aranykorának. Abban, hogy a csapat minden korábbinál jobban reflektorfénybe került, nem csak az egyre jobb eredmények, hanem a Pacifiic Northwest bandáinak mindent elsöprő sikere és a zenészek őrült Sonics-mániája is közrejátszott. Jerry Cantrellről például 1991 környékén lehetetlenség volt lerobbantani a fehér Sonics-atlétatrikóját, de Jeff Ament is gyakran viselt a színpadon kosaras cuccokat, a sikeres seattle-i rapper, Sir Mix-A-Lot pedig még egy dalt is rögzített a csapat tagjaival az 1992-1993-as szezonra Not in our House címmel. A felvételen Michael Cage, Steve Scheffler, Gerald Paddio, Gary Payton és Eddie Johnson hangját csodálhatjuk meg. (Érdekesség, hogy Sir Mix-A-Lot ugyanabba a Roosevelt High Schoolba járt, mint Mike McCready, Duff McKagan és a Mötley Crüe basszusgitárosa, Nikki Sixx.)

A Chicago Bulls elképesztő népszerűségét ebben az időben egyik egyesület sem tudta megközelíteni világszinten, még a Los Angeles Lakers és a Boston Celtics sem, ezzel együtt egyre többen kezdtek el a Seattle Supersonicsnak szurkolni és Sonics mezben lófrálni pusztán csak azért, mert az menő volt. A kilencvenes években minden korábbinál sikkesebb dolog volt kosárlabda mérkőzésekre járni Seattle-ben.

A Sonics többé már nem csak” egy (kiváló) csapat volt, hanem a helyi szubkultúrából kifejlődött globális művészeti forradalom szerves része.

A forradalomé, amit – Mark Arm után szabadon – úgy hívtak: grunge.

A Singles és a Sonics

A grunge-bandák és a Sonics közös története a Singles (Facérok) című, mára klasszikussá vált 1992-es Cameron Crowe-moziban folytatódott tovább. A filmben szereplő Citizen Dick nevű, fiktív zenekart a főszereplő Matt Dillon mellett Eddie Vedder, Jeff Ament és Stone Gossard, vagyis a Pearl Jam tagjai alkották, de a képeken hosszabb-rövidebb ideig feltűnik Chris Cornell, Tad Doyle és az Alice in Chains is.

Az író-rendező a szinte csak díszletként szolgáló sztori mellett egy kicsit túlbuzgó, minden egyes apró részletre odafigyelő, de összességében kreatív városmarketingesként igyekezett a maximumot kihozni a jelenkor seattle-i valóságából. Mindenkit, aki akkoriban a városban menő, fontos és mozdítható volt, bevont a buliba, így a szórásból a Sonics sem maradhatott ki. A zenész-művész cameók sorában az ismert hollywoodi színész, Paul Giamatti, valamint Cameron Crowe is feltűnik pár másodpercre, a Seattle Supersonicsot pedig Xavier McDaniel, azaz X, a csapat kőkemény stílusáról ismert, balhés erőcsatára képviseli.

A szituációnak Linda Powell (Kyra Sedgwick) és Steve Dunne (Campbell Scott) a főszereplői, akiknek egy megfelelően Seattle-kompatibilis módon pont egy Alice in Chains koncerten, az It Ain’t Like That című dal alatt akadt össze először a tekintetük, majd a sztori – mily meglepő! – az első együtt töltött éjszakával folytatódik. Steve szeretné nagyon odatenni magát és elnyújtani az együttlétet, amennyire lehet. Becsülettel küzd is, hogy bizonyítson, amikor egyszer csak Linda mélyen a szemébe néz.

Mire gondolsz most – kérdezi Linda Steve-től, akin látszik, iszonyatosan koncentrál, hogy bírja még, próbál valami nagyon semleges, nem odaillő dologra gondolni. A képzeletében megjelenik McDaniel, egy rémesen unalmas, sivár interjúhelyzetben.

Én csak kimegyek és kosárlabdázom, a kemény játékot szeretem. A játék hevében sok minden történhet! Nem tehetsz ellene. Sohasem úgy megyek ki a pályára, hogy azt mondom magamban: na, most leütök valakit hadarja az NBA-sztár.

Akarsz még mondani valamit, X? – kérdezi a riporter, mire a kosaras határozottan a kamerába néz.

– Igen. Steve, még ne menj el!

Az emberből önkéntelenül tör fel a röhögés, de hogy Cameron Crowe tényleg komolyan gondolta a már említett végtelen hitelesség-dolgot: a Xavier McDaniellel interjút készítő riporter is cameózik, ő nem más, mint a legendás helyi sportkommentátor, Wayne Cody (RIP).

A Singles menővé tett egy várost, ahol mindig borús, borongós az időjárás, a Sonics pedig elválaszthatatlan része lett a nagy seattle-i bummnak.

A legnagyobb meccs

Az 1991-ben kiadott Tennel és az 1993-as Vs-szel a Pearl Jam a földkerekség legnagyobb rockbandái közé emelkedett. Hogy a kiválóan menedzselt zenekar vagy a Sonics megfejtőembereinek ötlete volt, nem tudni, de a zenekar egyes dalai egy időre beköltöztek a csapat hazai meccseire és szerves részei lettek a show-nak.

Az Even Flow akkor csendült fel a csarnokban, amikor a csapat hirtelen megszórta az ellenfelét, az Alive akkor, amikor vesztes helyzetből fordítottak („I’m still alive”), a Go pedig akkor szólalt meg, amikor a negyedik negyedben nagyon elhúzott a csapat, a rendezők pedig nem akarták, hogy a nézők a már megnyert(nek tűnő) meccsről idő előtt távozzanak („Please, please, please, don’t go out on me”).

Évekig tartó, korai rájátszásbeli csalódások után Seattle városa azt várta, hogy imádott csapata végre tényleg megutassa a benne rejlő, valós potenciálját. Miután 1993-ban a Charles Barkley vezette Phoenix Suns ellen elveszítették a nyugati konferencia döntőjét, a szurkolók elhitték, hogy George Karl vezetőedző és fiai a következő években a csúcsra érhetnek. Hogy a városban tényleg mennyire felfokozott volt a hangulat a kosárlabda miatt, arról a Rolling Stone magazin újságírója, Alec Foege is említést tett, amikor 1994 decemberében eltöltött pár napot Chris Cornellékkel.

„Az utolsó éjszakánkat együtt töltjük Seattle-ben, egy barátunk házában nézzük, ahogyan a Supersonics gépezete nyikorog a Utah Jazz ellen az évadnyitón. Azon az éjszakán egy barátságos kis zenészcsoport, köztük Scott Sundquist, a Soundgarden eredeti dobosa, minden energiáját abba fekteti, hogy a Sonics-nak kiszurkolják a győzelmet.”

„Valamiért a kosárlabda összehoz mindenkit Seattle-ben” – jegyezte meg neki Susan Silver, Cornell első felesége, a Soundgarden menedzsere.

A csapat azonban megint csalódást okozott: 1994-ben a Denver Nuggets, 1995-ben pedig a Los Angeles Lakers ellenében újra csak idő előtt kiestek. Aztán jött az 1995-1996-os szezon és a Supersonics pontosan úgy játszott, ahogyan azt évek óta várta már mindenki a csapattól. Seattle megőrült, az izgalom a tetőfokára hágott a városban a playoff kezdetére. A The Presidents of the United States of America nevű banda még egy indulót is írt a Sonics számára!

A másik ágon, a Keleti Konferencia döntőjében a Michael Jordan, Scottie Pippen, Dennis Rodman, Toni Kukoc nevével fémjelzett Chicago Bulls 4-0-ra lesimázta az Orlando Magic-et, míg nyugaton a Sonics hatalmas küzdelemben az utolsó, mindent eldöntő hetedik meccsen 90-86-ra verte a Utah Jazzt a seattle-i Key Arenában.

„Az emberek gyakran kérdezgetik, hogy melyik volt a legemlékezetesebb sportesemény, amin jelen voltam. Minden alkalommal azt válaszolom, hogy a hetedik meccs a Jazz ellen, 1996-ban. Egyszerűen nincs jobb annál! Mindössze két sarokra laktam onnan [a Key Arenától] és egész éjszaka ünnepeltünk [a tömeggel]. Nagyobb meccs volt, mint bármelyik a nagydöntőben” – emlékezett vissza a meccsre Jeff Ament.

A bravúr végül még nem jött össze, a sokkal esélyesebb, a bajnokságot 72 győzelemmel és mindössze 10 (!) vereséggel, minden idők egyik legjobb statisztikájával záró Chicago Bulls 4-2-es összesítéssel felülmúlta a többek között Gary Paytonnel, Shawn Kemppel és Detlef Schrempffel felálló Seattle Supersonicsot.

A sikersztori – mert a nagydöntős kudarc ellenére ez azért az volt – sajnos nem folytatódott tovább. Shawn Kemp, aki Gary Payton mellett a Sonics legnagyobb ikonja volt, újra akarta tárgyalni a két évvel korábban, 1994-ben aláírt szerződését, de a tulajdonosok ezt visszautasították, inkább úgy döntöttek leigazolják Jim Mcilvane-t. A center hét évre 33,6 millió dolláros ajánlatot kapott, ez pedig annyira feldühítette Kempet, hogy az felkészülés első 22 napján nem vett részt az edzéseken. Az 1997-es szezon végén aztán Sonics eladta Kemp játékjogát a Cleveland Cavaliersnek, a helyére Vin Bakert hozták a Milwaukee Bucksból.

A Sonics ugyan 1997-ben és 1998-ban is megnyerte az alapszakaszban a csoportját (Pacific Division), de a rájátszás második körében mindkét alkalommal búcsúzni kényszerült. A korábbi sikeredzőnek, George Karlnak megköszönték a munkáját.

Az egykor oly ígéretesnek tűnő, címekért harcoló csapatot a kilencvenes évek végére teljesen lenullázták.

A Supersonics tönkretétele

A döntőt követő években a zavaros összetételű tulajdonosi szerkezet és a nem kifejezetten ideálisan működő pénzügyi menedzsment a csőd szélére sodorta a franchise-t. 2001-ben a Starbucks-vezér Howard Schultz 58 (!) társával együtt megvásárolta Barry Ackerleytől a klubot. Ahogyan a cikk végén belinkelt, kiváló Tőrös Balázs-videóból az részletekbe menően megtudható, Schultz nem volt könnyű ember, szinte senkivel nem ápolt jó kapcsolatot, ráadásul abba a hibába esett, hogy annak ellenére, hogy egy sportklub az identitás és a lojalitás legerősebb formája a helyiek számára, megpróbálta úgy vezetni, mint egy hétköznapi vállalatot.

A matek márpedig sehogyan sem jött ki.

A csapat otthonául szolgáló csarnokot, a Key Arenát a menedzsment képtelen volt a meccsek nélküli napokon gazdaságosan működtetni, indoklásuk szerint azért, mert az épület a szükségesnél kevésbé volt alkalmas más események megrendezésére. Schultzék, ahogyan az az Egyesült Államokban teljesen megszokott, a városhoz fordultak támogatásért, egészen pontosan 200 millió dollárt kértek a politikusoktól. Seattle vezetése azonban nemet mondott a kérésre, mivel a város lakóinak adódolláraiból a nem is annyira közeli múltban a helyi baseball-csapat (Seattle Mariners) és az amerika futball csapat (Seattle Seahawks) is kapott jócskán. Ezért Howard Schultzék a csapat eladása mellett döntöttek.

Mivel helyi befektetőt nem találtak, így jobb híján az oklahomai üzletember, a korábbi San Antonio Spurs-tulajdonos Clay Bennett által vezetett befektetői csoportnak 350 millió dollárért átengedték a csapatot, a WNBA-ben induló Seattle Stormmal együtt.

2007-ben Bennett bejelentette, hogy miután nem kapta meg Seattle önkormányzatától az igényelt 500 millió (!) dolláros támogatást egy új csarnok építésére Seattle egyik külvárosába, Rentonba (itt van egyébként eltemetve Jimi Hendrix), a Sonics Oklahoma Citybe költözik. A dolog nyilván egy óriási blöff volt: ha egy éveel korábban nem adtak 200 millió dollárt, akkor most miért adnák oda az összeg két és félszeresét? Schultz kiakadt, mert abban bízott, hogy Bennettnek nem célja Oklahoma Citybe vinni a csapatot, ha tudja, hogy ez áll a háttérben – a kiszivárgott 2006-os, oklahomai befektetői e-mailek alapján márpedig ez egyértelmű volt – valószínűleg nem adja el a csapatot.

2008-ban Clay Bennették – megint csak egy morálisan erősen megkérdőjelzhető húzással – beperelték Seattle városát, amiért előnytelen bérleti szerődést kötött a város a Key Arenával. A David Stern NBA-vezér baráti (és üzleti?) támogatását élvező Bennették ekkor már pontosan megírták a költöztetésről szóló forgatókönyvet, minden, ami addig történt csupán színjáték volt. A seattle-iek – valószínűleg Stern hathatós nyomására: ha nem engeditek el őket Oklahomába, soha többé nem lesz NBA csapatotok” – a két fél végül egy hónappal később megegyezésre jutott. Az oklahomaiaknak 45 millió dollárt kellett fizetniük, amiért nem töltik ki a 2010-ig szóló bérleti szerződést, cserébe elköltözhetnek. pluszban még el kellett hagyniuk a Supersonics nevet, de a csapat logóját és sárga-zöld színeit sem használhatták. A cél az volt, hogy a jövőben egy új seattle-i csapat újra felvegye majd azokat.

Egy 2013-as ESPN interjúban a Pacific Northwestről származó, Sonics-rajongó újságíró, Kenny Mayen Jeff Amenttel beszélgetett a kosárlabdáról és a csapat Oklahomába való költöztetéséről. A zenész higgadtan értékelt.

Szerintem nagyon hasonlít ez a történet ahhoz, ahogyan a Cleveland Brown elhagyta Clevelandet. Tudni lehetett, hogy valami nincs rendben, amikor az előző szezon közepén Howard Schultz és a [csapat elnöke] Wally Walker sajtótájékoztatót tartott. Arról beszéltek a tévében, hogy mit kellene tenniük, hogy új csarnokot építsenek. A Key Arenát csupán 15 évvel korábban alakították át. Emlékszem, arra gondoltam: ‘Hú, nagyon furcsa ez az időzítés!’ Ha egy évvel korábban csinálták volna, amikor a Sonics varázsütésre bejutott a rájátszásba és majdnem legyőzte a Spurst az első körben – vagy mielőtt megváltak volna Nate McMillantól és Ray Allentől –, akkor azt hiszem, a közvélemény melléjük állt volna. Vagy kaptak volna segítséget az államtól. De amikor belevágtak, nulla volt a köztámogatásuk. Nem hiszem, hogy egyetlen ember is akadt, akit azt mondta: Igen, ez jó ötletnek tűnik! Új arénát kell építenünk, bár még mindig fizetünk a legutóbbiért” – morfondírozott a Pearl Jam basszusgitárosa.

A város lakóinak és a csapat szurkolóinak tehát végig kellett néznie, hogy az évtizedek alatt felépített, imádott csapata Oklahoma Citybe költözik, Oklahoma City Thunderre változtatja a nevét és a liga egyik legjobbja lesz. (A Thunder évről évre versenyben van a bajnoki címért, sőt 2012-ben a nagydöntőbe is bejutott, de ott öt meccsen kikapott a Dwyane Wade, LeBron James fémjelezte Miami Heattől.)

Seattle-nek azóta sincs NBA csapata. És bár az akkori vezetést egyértelmű felelősség terheli, mégis sokan gondolják azt, hogy egészen egyszerűen ellopták a várostól a csapatát. A Sonics eltulajdonítása (hivatalosan: székhely- és névváltoztatása) alapvetően határozta meg a helyi lakosok és művészek hozzáállását a sportághoz.

A történtek óta Seattle és Oklahoma City diplomáciai kapcsolata finoman szólva is ellentmondásos, a zenészek pedig a szurkolókhoz hasonlóan soha nem fogják vissza magukat.

Chris Cornell és Eddie Vedder beleáll

A Soundgarden 2011. július 30-án a Queens of the Stone Age, a Mastodon és a Meat Puppets társaságában a legendás, Washington állambeli szabadtéri színpadon, a Gorge Amphitheaterben lépett fel. Chris Cornell a közönség soraiban kiszúrt egy rajongót, aki a korábbi klublegenda, a ma is aktív Phoenix Suns-sztár Kevin Durant egykori Sonics mezét viselte. Cornell nem tudta megállni, hogy dühének és elkeseredettségének két dal között hangot ne adjon.

„A 35-ös Sonic-mez, sajnálom. Elvették tőlünk a kib…tt csapatunkat. Sulis korom óta szurkoltam nekik. És ők kib…ttul elvették! Mekkora szemétség elvenni egy csapatot!”

Az énekes szavait a Hunted Down című szám követte, amely így kezdődik: „Látták, hogy elindulsz, és rohannak, hogy levadásszanak, kutyák üldöznek, mennek a vérszag után, rohannak, hogy levadásszanak.” (A rajongói videó ide kattintva tekinthető meg.)

A támogatók táborát gyarapította az egyébként hatalmas Chicago Bulls-fanatikus, de már évtizedek óta West Seattle-ben élő Pearl Jam énekes, Eddie Vedder is. A zenekar 2013. október 30-án a Lightning Bolt lemezebemutató turnéjával érkezett a North Caroline-ában található Charlotte-ba, ahol akkor már jó ideje nem lépett fel a csapat. Vedder viszonylag váratlanul előhúzta a Sonics-sztorit.

„Hogy őszinte legyek, egy kicsit idegesek vagyunk. Nektek van kosárlabda csapatotok, nekünk viszont nincsen.”

A frontember ezután még egy kicsit „all those fuckers in Oklahoma City”-zett nem számolva azzal, hogy a Pearl Jam két és fél héttel később nevezett városban lép majd fel. Vagy csak nem érdekelte a dolog?

A koncertre 2013. november 16-án került sor, ráadásul nem is akárhol, hanem a Chesapeake Energy Arenában, azaz az Oklahoma City Thunder otthonában. Jeff Ament, a zenekar basszusgitárosa Kevin Durant korábbi Sonics mezében sétált ki a közönség elé. Durant akkoriban Oklahomában játszott és a helyiek egyik legnagyobb kedvence volt. A publikum egy része nem vette jó néven a dolgot, ahogyan azt sem, hogy a koncert elején Vedder gúnyosan kihelyezett pár Sonics mezt a színpadra.

Vedder nem akart polgárpukkasztó lenni, inkább békülési céllal érkezett, de a közönség soraiban finoman szólva sem okozott osztatlan sikert a performansza. A frontember aztán a koncert első ráadásában a frappánsan a setlistbe választott Supersonic című dal előtt próbálta enyhíteni a feszültséget.

„Figyeljetek, a következő van. Ennek semmi köze Oklahomához, Oklahoma Cityhez vagy Tulsához, vagy ehhez az államhoz, sem az emberekhez, sem a helyiekhez, vagy hozzátok, akik most itt vagytok ebben az épületben. Egyszerűen olyan ez az egész, mintha a barátnőd, akivel egy hosszú kapcsolatban éltél és akivel mindig csodálatosan viselkedtél… nos, nem tetszene az új férje. Ha mindez Fresnóban történt volna meg, akkor Fresnóra lennék dühös” – kezdte mondandóját Vedder, majd békülékenyebb hangot ütött meg.

Amikor a rájátszásban szerepeltetek, mindannyian nektek szurkoltunk Seattle-ben. Mert ez a mi csapatunk! Amikor legközelebb visszajövünk, lehet, hogy újra lesz csapatunk Seattle-ben. És akkor nem leszünk többé keserűek és dühösek!”

Eddie nem tudta kihagyni, hogy szóba ne hozza a Sonicsot eladó tulajdonost („fuck Howard Schultz”), majd következett egy „Sacramentóról szóló dal”, a Satan’s Bed, amelyik első sora így szól: „Még nincs elmondva minden, még nem történt meg minden, soha nem aludtam a sátán ágyában, bár be kell vallanom, még mindig meglátogat hívatlanul, tudod, ő nem vár.”

A sport- és zenei szaksajtó a vártnál jobban felkapta az esetet, a Pearl Jam – eltérő értelmezésekben – a címlapokra került. Hogy Vedder nem beszélhetett mellé, azt Jeff Ament pár hónappal korábbi véleménye is alátámasztja, bár némileg árnyalja a képet, hogy azért láthattuk már a basszusgitárost „Fuck the Thunder” feliratú sárga-zöld Sonics szurkolói pólóban.

„Igen, szurkoltam az Oklahoma Citynek. Kevin Durant és Nick Collison korábban zöld-sárgában játszottak. Ha kosárlabda-rajongó vagy, hogyan nézhetnél másképpen erre a csapatra, mint hogy ne azt mondd: csodálatos, amit ezek a srácok csinálnak!”

Egy biztos, a seattle-iek még másfél évtized után sem hagyták begyógyulni a sebet és sokan nagyon komoly életcélnak tartják, hogy a kosárlabda is része legyen a város életének. A Sonics megmentésére háromszor is volt esély: 2011 és 2013 között a Sacramento Kings, 2013 és 2014 a Milwaukee Bucks, 2015-ben pedig az Atlanta Hawks átköltöztetésének és indulási jogának megszerzésével. Utóbbi kettőre viszonylag kicsi esély volt, mert a csapatok tulajdonosai ragaszkodtak, hogy a csapatok eredeti városukban maradjanak, a sacramentói történetnek viszont volt realitása, sőt, talán túl sokan élték bele magukat abban, hogy a dolog tényleg sikerülhet, de a sztorinak csúnya vége lett, a Kings maradt Sacramentóban, a seattle-iek ezért a mai napig is legalább annyira haragszanak rájuk, mint Oklahoma Cityre.

Seattle-ben jelenleg a férfi kosárlabdát a Seattle Redhawks egyetemi csapat képviseli a a legmagasabb szinten, míg a nőknél a Seattle Storm 2018-ban és 2020-ban is a csúcsra ért, azaz megnyerte a WNBA-t, az NBA női megfelelőjét.

A város némi elégtételt kapott azzal, hogy a major sportok képvselői (NFL: Seattle Seahawks, MLB: Seattle Mariners, valamint MLS: Seattle Sounders) mellett az NHL-ben, azaz a profi jégkorongligában is indíthatott csapatot 2021-től. A Seattle Kraken – némi szarkazmussal – a kosárlabdára alkalmatlannak ítélt Climate Pledge Arenában, vagyis a korábbi Key Arenában játssza a hazai mérkőzéseit, felváltva a Seattle Stormmal.

Úgy látszik, mégiscsak LEHET életképes a modell.

Ha valakit ennél is mélyebben érdekel a sztori és a jelen, látogasson el a Bring Back Our Sonics Facebook oldalára vagy nézze meg a Sonicsgate című dokumentumfilmet itt. A roppant intrikus sportdiplomáciai manőverről, vagyis a Seattle Supersonics elrablásáról a Sport TV szakértője és kommentátora, Tőrös Balázs készített egy részletekbe menő videót.

__

Photo credit: George Chin

Bővebben