Vigyázz a baglyokkal! – Mudhoney: Plastic Eternity (LP, 2023)

Idén tavasszal jelent meg Seattle kétségkívül legautentikusabb grunge-bandájának tizenkettedik sorlemeze, a Plastic Eternity. A Mudhoney, mint a Sub Pop kiadó jelenének utolsó nagy grunge-dobása most sem okozott csalódást, mégha igazán nagy slágereket nem is tartalmaz az album. Pintér Miklós kritikája.

Vannak dolgok, amiken nem kell sokat agyalni, mert egyértelmű, magától értetődő, természetes. Ilyen például az a megállapítás, hogy a Mudhoney, amely 1988 óta működik változó intenzitással, a globális zenei színtér legalapvetőbb grunge-zenekara, mindig is az volt és mindig is az lesz. Ha meg kellene mondani, kik is ők, azt válaszolnánk, az eredetiek. Nem mintha lenne ennek bármilyen jelentősége, mert amellett, hogy Mark Arméknak nincs kifogása a grunge-címke ellen, szerintem pont magasról tesznek rá, hogy az origóban vannak/voltak vagy sem. Talán pont ez az a laza, könnyed hozzáállás az, ami miatt egyszerűen nem lehetett, nem lehet nem szeretni a Mudhoney-t.

A legutóbbi sorlemez, a Digital Garbage 2018-ban, vagyis öt évvel ezelőtt jelent meg. Az elmúlt időszakban a zenekar kifejezetten sokat koncertezett, az Egyesült Államokon kívül többször járt Európában, sőt, színpadra lépett Ausztrália több városában is. A tagok mindennapi, civil élete mellett belefért, hogy Steve Turner gitáros életrajzi könyvet írjon Mud Ride: A Messy Trip Through the Grunge Explosion címmel, Dan Peters pedig beszálljon egy-két projektbe dobolni.

Szóval itt van a beszédes című Plastic Eternity (Műanyag örökkévalóság) LP, egy tipikus Mark Arm-kórkép a jelenről, a hatvanas-hetvenes évekhez az eddigieknél jobban visszanyúló hangzással és hangszereléssel. A Stooges és Iggy Pop hatása erőteljesebben jelen van, a vad, korai Mudhoney-időket idéző nyers garázs-punk helyett a letisztultabb, visszafogottabb arcát mutatja a zenekar. A jobban végiggondolt, kimunkált és összerakott dalok a Vanishing Point és a Digital Garbage vonalát viszik tovább, de zenei szempontból annál is színesebbek, változatosabbak. Ez mindenképpen pozitívum, különösebb felfordulást azonban nem okoz, mert Mark Arm flegma hangja és zseniálisan intelligens, szarkazmussal átitatott szövegei végül úgyis a jól megszokott Mudhoney-kontextusba helyezik a végeredményt.

A szövegei, amiknél senki sem ír viccesebbeket és okosabbakat a Pacific Northwesten, de talán az egész földkerekségen sem.

A globális, felületes tévképzet, miszerint a grunge alapvetően a szomorkodásról és a depresszióról szól, Armékra különösen nem igaz. Hogy elégedetlenek, kritikusan tekintetnek társadalmi problémákra, felhívják a figyelmet az emberi butaságra, a visszásságokra – mert hát mi is lehetne más célja egy garázs-punk-grunge zenekarnak – az ő esetükben teljesen kézenfekvő. A Flush the Fascist (Húzd le a fasisztákat [a vécén]) és a Cascades of Crap („fényes nappal, amikor a patkányok elmentek egymás ellen fordulunk”), vagy a Plasticity szövege („műanyag élelmiszer, műanyag vér, műanyag talaj, műanyag szerelem”) tele van ilyen utalásokkal, de ez nem meglepetés.

A Move Under életműszinten is erős dal, kivétel nélkül bármelyik korábbi Mudhoney-kiadványra felfért volna, Steve Turner szólói miatt pedig engem a Vanishing Point-lemez zseniális, The Final Course című számára emlékeztet. A Severed Dreams in the Sleeper Cell pszichedeliája, lebegős atmoszférája és Arm kérlelhetetlen „Nem akarok felébredni, miért is akarnék?” kántálása miatt működik (nagyon jól), a One or Two pedig teljesen olyan, mintha egy Binauralról lemaradó dalt ajándékozott volna oda a Mudhoney-nak a Pearl Jam. A Here Comes the Flood viszont nem a Here Comes Sickness második része, zenei szempontból legalábbis biztosan nem.

Az albumon némileg meglepő módon két „szerelmes dal” is helyet kapott. Az egyik, a Tom Herman’s Hermits a legendás clevelandi avantgárd zenekar, a Pere Ubu eredeti felállásának gitárosához, Arm kedvencéhez szól („Ó, Mr. Herman, hol vagy most? Hát nem tudod, hogy szükségem van a zenédre?… Mindig gondolok rád”). Amikor a frontember a világ ostobasága miatt mérgelődik, akkor nem csak arra gondolt, hogy a „bolygó megtelik szeméttel”, nem csak azon mérgelődik, hogy „az emberiség továbbra is a környezetszennyezés rabja annak ellenére, hogy a bolygó percről percre melegszik”, de ideveszi azt is, hogy a lemez készítésének idején rajongott példaképeinek, a Pere Ubunak még Wikipedia-szócikke sincsen. Jó hír, hogy utóbbi probléma azóta – valószínűleg Mark Arm szövegének hatására is – megoldódott, a másik kettő pedig… (kérdőjel, felkiáltójel).

Ugyancsak „szerelmes tétel” a cuki/nem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk klippel megtámogatott, záró Little Dogs (Kiskutyák). A szövege egy megdöbbentő felütéssel kezd, miszerint „Szeretem a kiskutyákat! Kimentem ma sétálni, találd ki, ki jött mellettem? Igen-igen, egy kiskutya!”, és további nagyon fontos megállapításokat tartalmaz. Olyanokat, mint például az egyszerre empirikusnak, vagyis tapasztalatokon alapulónak tűnő, edukatív és figyelemfelhívó „ha kiengeded őket éjszaka, vigyázz a baglyokkal”, a praktikus, azonnal alkalmazható jó tanácsként is felfogható „csak vedd fel őket, vagy adj nekik egy finom, apró falatot”, illetve a minden gazdik szívéből szóló „gyönyörködöm az örömében, amit a fatörzs szimatolgatása okoz neki”. Arm sorai mindvégig szívmelengetőek, gondolatai azonnal rezonálni fognak a mindenkori kiskutya tulajdonosokéval. „Gyerünk, kis haver, gyerünk, kispajtás, menjünk! Imádom a kiskutyámat!”

A szövegek mellett a zenészek is legjobbjukat nyújtják, Dan Peters irtó ötletes, néha jazzes kreativitásba hajló dobolása például élményszámba megy, az első dolog, ami szembe jött velem az új album kapcsán, az az ő játéka volt. Sokkal többször kellene őt emlegetni Seattle nagyjai között, egyértelműen Matt Cameron, Barrett Martin és Sean Kinney mellett van a helye!

Mivel a Covid közel másfél évig lehetetlenné tette a Mudhoney tagjai számára, hogy a próbateremben összejöjjenek és ott új dalokat írjanak, így a lemezt korábban kitalált riffekből, valamint néhány új, de még ki nem forrott ötletből rakták össze. Mivel Guy Maddison úgy tervezte, hogy családjával hazaköltözik Ausztráliába, a zenekarnak mindössze kilenc napja volt, hogy az anyagot megírják és felvegyék. Ebben a legnagyobb segítséget a csapattal régóta dolgozó producer, Johnny Sangster nyújtotta. Nála, a Crackle & Pop! nevű seattle-i stúdióban rögzítették az LP-t, ráadásul Sangster három dal véglegesítésében is tevékenyen részt vett.

A lemez összességében – elsősorban a változatossága és a hangzása miatt – nagyon kellemes hallgatnivaló, szuper jó szövegekkel, fontos mondanivalóval, de a Mudhoney-diszkográfiában nem tartozik a kiemelkedően erős kiadványok közé.

Nekem hiányoznak az igazán ütős, a koncerteken tíz-húsz év múlva is énekelhető dalok, és egy kicsit több mocskot, sarat (ha már) is el tudnék képzelni összességében. Számomra az utóbbi idők kiadványai közül a 2013-as Vanishing Point a viszonyítási pont, ahhoz szerintem ez a lemez – bármennyire is szeretem az albumot – nem ér fel.

A Mudhoney szerepét, fontosságát semmi sem mutatja jobban, mint Washington állam King megyéjének döntése: a Plastic Eternity megjelenésének napját, április 7-ét hivatalosan is Mudhoney-nappá nyilvánította.

Tudna ezzel bárki is vitatkozni?

Pontszám: 8/10