Kevin Martin énekes visszavonul a turnézástól, a Candleboxot feloszlatja, de azt a kiskaput meghagyta magának, ha kedve tartja, ír még zenéket, és talán egy-egy koncerten is fellép majd. Hogy mit hoz a jövő, nem tudni, de a frontember szavai alapján lehetséges, hogy az utolsó Candlebox LP jelent meg augusztus végén. Pintér Miklós a lemez értékelésén túl a zenekar és Kevin Martin seattle-i megítéléséről is ejt néhány szót.
Kevin Martin 1983-ban, 14 eves korában költözött családjával San Antonióból Seattle-be. Ott ismerkedett meg későbbi társaival, Peter Klett gitárossal, Bardi Martin basszusgitárossal és Scott Mercado dobossal. Az 1990-ben alakult zenekart Madonna kiadója, a Maverick szerződtette 1992-ben, a következő évben pedig megjelent a Candlebox bemutatkozó lemeze, amelyen olyan slágerek szerepeltek, mint a Far Behind, a You, a Change, vagy a Cover Me.
A kiadványból 4 millió példány fogyott, a banda előtt hatalmas lehetőségek álltak, de a zenekar tagjai az alkohol és a drogok miatt már nem működtek együtt olyan jól, ez pedig nyomott hagyott a dalokon is.
A Candlebox következő két lemezéből (Lucy, Happy Pills) emiatt nagyságrendekkel kevesebb ment el, mint a bemutatkozó kiadványból. A banda feloszlott, de Martin szerződése megkövetelte, hogy a negyedik albumot is kihozza a kiadón keresztül. Óriási jogi huzavona kezdődött a Warner, a Maverick és Kevin Martin között. A frontember ma a zenekar tulajdonosa, és tisztességes pénzt keres a jogdíjak beszedésével, de 13 évébe telt, amíg visszafizette a Warner Music-nak a 250.000 (!) dolláros előleget.
Ez a számszaki értékelés, azonban van a történetnek egy sokkal lesújtóbb emocionális része is, ami legalább ugyanakkora mértékben befolyásolta a Candlebox-sztorit, de főképpen Kevin Martin életét, mint a dolgok jogi és anyagi aspektusa.
A mindig is a nyitottságáról és összetartásáról híres seattle-i közösség ugyanis sosem fogadta be őt/őket, totálisan magára hagyta Martint az évek folyamán. Őszintén szólva fogalmam sincsen mit kellett volna tennie, hogy valaki azt mondja annak idején a Cornell-Staley-Vedder vonalról, hogy igen, Kevin Martin egyébként jó srác, Courtney Love és Kurt Cobain téved, ő közülünk való, a Candlebox pedig király banda. A helyi színtér prominens képviselőinek 30 éve lett volna erre, de egyetlen egyszer sem sikerült nekik.
Soha, egyetlen egyszer sem!
Azért is teljességgel érthetetlen a dolog, mert mindeközben Jerry Cantrell a jelenlétével a Nickelbacket hitelesítette a színpadon, Chris Cornell nagyjából mindenkivel duettezett, aki élt és mozgott Los Angelesben, még Timbalanddel is összeállt, Dave Grohl pedig a mindig jó fej, bárkivel összebútorozó, mindenki kedvenceként tündököl már hosszú évek óta, mégsem sikerült a Candlebox frontemberét egyiküknek sem – legalább virtuálisan – kicsit hátba veregetnie.
Kevin Martin eközben legnagyobb példaképe, Andy Wood emlékére megírta az egyes Candleboxra a Far Behindot, az előadók iránt érzett tiszteletből színpadra vitte a Bone China-át, az Alive-ot, a Nearly Lost You-t, a Seasonst, a Hunger Strike-ot és még egy csomó más klasszikust a Pacific Northwestről.
Nem csodálkozom, hogy Martin mentális és fizikai szempontból is belefáradt a folyamatos küzdelembe. Maga nyilatkozta, hogy elege van a zeneiparból, ami szerinte „teljesen el van cseszve”, a jogdíjakból megél már, a dalszerzéstől nem határolódott el, szóval nem kell miatta aggódnia senkinek, boldog tölti majd „nyugdíja éveit’ feleségével és fiával. Utóbbi interjúiban meglehetősen felszabadultnak tűnt, volt kellő önirónia benne a jelenkor szürreális zeneipari változásaival kapcsolatban.
„Ez a turnébusz 1500 dollárba kerül egy napra. Ez egy baromság. 10 évvel ezelőtt 400 dollárt fizettem volna ezért – mondta el egy interjúban. A légkondicionálás nem működik, soha nem tisztították még meg a szellőzőket, soha nem cserélték még ki a szőnyegeket. Egy Petri-csészében élek, és ez undorító. De természetesen nagyon hálás vagyok mindenért!”
A Candlebox pályafutása zenei szempontból három, egymástól jól elkülöníthető részre osztható: az első az eredeti felállás lemezeit foglalja magába (Candlebox, 1993; Lucy, 1995; Happy Pills, 1998), a második az újjáalakulás LP-it (Into the Sun, 2008; Love Stories & Other Musings 2012), a harmadik pedig a már Peter Klett gitáros nélküli, új arcokkal frissített csapat három albumát (Disappearing in Airports, 2016; Wolves, 2021; The Long Goodbye, 2023). Utóbbi korszakban az állandóságot Adam Kury basszusgitáros és Brian Quinn gitáros jelentette Kevin Martin mellett, de Dave Krusen, egykori Pearl Jam-dobos is egészen az utolsóelőtti pillanatokig a csapat tagja volt.
Mostanában többször belefutottam a véleménybe, miszerint ez a Candlebox már nem az a Candlebox, amely annak idején Seattle-ből elindult, sőt, vannak olyanok is, akik a zenekar létjogosultságát is megkérdőjelezik. Jókora sznobizmust érzek ebben a hozzáállásban, mert bár való igaz, hogy Kevin Martin már jó ideje Los Angelesben él, a banda eredeti felállásából pedig már csak egyedül ő tagja a csapatnak, de amíg – fő dalszerzőként és a Candlebox arcaként – a hátán viszi/vitte a produkciót, addig az ilyen fajta megnyilvánulások meglehetősen ócska dolognak tűnnek számomra.
A The Long Goodbye tehát egy búcsúkiadvány, ennek megfelelően kicsit talán lazábban kezeli önmaga határait, Seattle-ből csupán annyi dereng belőle, mint amennyit a frontember egymagában hozott magával a ma már nagyon távolinak tűnő múltból merítve. Amit hallunk, az semennyire sem grunge, sokkal inkább színtiszta amerikai rockzene, itt-ott minden szégyenlősségtől mentes, aktuális hatásokkal, de jól felismerhető Candlebox-jegyekkel.
Egy valami azonban nem változott, Kevin Martin most is fantasztikusan énekel: egészen hihetetlen, ahogyan átmentette a hangját a húszas éveiből az ötvenesekbe!
A tízdalos lemezről a fiatal bandák számára írt, a zeneipar ingatagságára figyelmeztető Punks, a Nails on a Chalkboard (abszolút favorit!) és a záró, zongorával felturbózott Hourglass minden Candlebox-válogatásra ráférne, de az I Should Be Happy és az Ugly is nagyszerű dalok, a többi azonban inkább simán „csak” kellemes hallgatnivaló.
A What Do You Need például hiába kiált színpadért, nagyon rutinszerűnek érzem, zenei középszerűségét Nick Brown (MONA) vendégszereplése se menti meg. Kifejezetten sajnálom, hogy az élőben káprázatos Elegante nem működik annyira stúdióverzióban, a „tick-tock”-ozó Cellphone Jesus, valamint a poposkodó Foxy pedig a zenekar történetének legkevésbé rockos dalai lettek. Pedig ennyire keményen ütő dobos, mint BJ Kerwin még sosem játszott a Candleboxban!
„A szervezett vallás számomra a világ legrosszabb dolga. Sokkal jobban aggódunk a drag queenek miatt, mint azért, hogy a gyerekeket rohamfegyverekkel gyilkolják meg a rohadt iskolában. A művészeknek azt tanácsolják, hogy ne mondjanak semmit. Ne foglaljanak állást. Hát, tudod mit? Engem ez egyáltalán nem érdekel. B…a meg. Ez az utolsó lemezem. Mit tudnak tenni velem?” – dühöngött egyet Martin a Cellphone Jesus szövegét magyarázva a jövővel kapcsolatban.
A zenekar egyébként egészen szépen, visszafogottan szolgálja ki a dalokat, különösen Adam Kury basszusgitár játéka az, ami nem tolakodik, pont annyit ad, amennyire szükség van, ez pedig egy képesség, kifejezetten a hangszeresek legjobbjainak sajátja. Egyes esetekben viszont pont az ellenkezőjét érzem: egy kicsit lelazulhattak volna jobban a gitárosok is. Brian Quinn és Island Styles óriási játékosok, egy-két szólót vagy kreatívabb díszítést igazán megengedhettek volna maguknak a lemezen. Az I Should Be Happy középrésze például nagyon szépen fel van építve, de üvöltve könyörög egy hosszabb szólóért!
A The Long Goodbye összességében egy kifejezetten izgalmas, szépen kidolgozott, változatos lemez, azonban – valamiféle furcsa paradoxonként – mégis érzek némi fásultságot, fáradtságot az anyagon. Ha az albumot el akarnánk helyezni az utolsó korszak kiadványai között, akkor a Disappearing in Airports és a Wolves LP-ket is erőteljesebbnek, erősebbnek érzem.
Biztos vagyok benne, hogy Kevin Martin a pályafutásához méltó lemezzel akart elköszönni, és nem is okozott csalódást, büszke lehet a The Long Goodbye-ra és a Live at The Neptune akusztikus albumra is. Úgy tűnik, amit el akart mondani a Candleboxszal, azt el is mondta, a lemez szép búcsúajándék a rajongók számára, ő pedig emelt fővel távozhat a világot jelentő deszkákról. Már csak pár ausztráliai koncert maradt hátra 2024-ben, és jöhet a megérdemelt pihenés!
Nagy kár a Candleboxért.
Pontszám: 8/10
__
Candlebox – The Long Goodbye (LP)
Megjelent: 2023. augusztus 25.
Kiadja: Round Hill Records
Candlebox:
Kevin Martin – ének
Brian Quinn – gitár
Island Styles – gitár
Adam Kury – basszusgitár
BJ Kerwin – dob
Közreműködött:
Nick Brown (MONA) – ének (What Do You Need)
Dallista:
- Punks
- What Do You Need
- Elegante
- I Should Be Happy
- Nails on a Chalkboard
- Ugly
- Maze
- Cellphone Jesus
- Foxy
- Hourglass
__
__
