Öt kiváló nagylemez után idén áprilisban új kiadvánnyal jelentkezett a seattle-i Candlebox. A Kevin Martin énekes vezette csapat 2012 után gondolta úgy, hogy eljött az idő az elmúlt években felhalmozott ötleteket stúdióban rögzíteni. A csapatba visszatért a dobok mögé az a Dave Krusen, akinek játéka a Pearl Jam klasszikus első albumán, a Tenen is hallható, így minden adott volt ahhoz, hogy újra egy nagyszerű album szülessen. Immáron a Madonna-kereszt nélkül.
Candlebox: Disappearing in Airports (2016)
A Madonna-kereszt
Bár a Candlebox – még a kevésbé ütős Uncle Duke néven – már 1990-ben elkezdett zajongani Seattle-ben, a zenekart mégis csupán a második generációs grunge bandák közé sorolják.
A Nirvana és a Pearl Jam sikerén alapuló, rockzenei generációváltásnak köszönhetően a lemezkiadók nagyítóval keresték a kategóriába könnyen besorolható zenekarokat. A Maverick – a hiperpopsztár Madonna kiadója – pedig azonnal lecsapott Kevin Martinékra, és ez a lépés sokak szemében örökre el is ásta a csapatot. Mert hogy hogyan lehetne őszinte egy olyan banda, amit kizárólag üzleti célokból, a művészet háttérbe szorításával kreált és szerződtetett egy popdíva?
Sehogy, viszont érdemes gyorsan ezt a dolgot tisztába tenni: a Candlebox nem egy kópia, és nem is egy zeneipari kreálmány!
Érdekes, hogy például a szintén maverickes Alanis Morissette, Deftones, Prodigy triót soha nem érte hasonló, eredetiséget firtató kritika. Nekik vajon miért nem okozott gondot a Madonna-business részének lenni? Velük vajon miért nem voltak olyan ellenségesek a rajongók, mint a Candleboxszal?
Kevin Martinék hosszú évekig cipelték a hátukon a Madonna-keresztet: a zenekar tagjainak nagy része hiába tősgyökeres seattle-i, az embereknek meggyőződésük volt – és ezért Courtney Love is jó sokat tett -, hogy a srácok Los Angelesből költöztek északra, csupán azért, hogy meglovagolják a grunge-hullámot. Hiába zenéltek együtt páran már a nyolcvanas évek közepétől, hiába dolgoztak ebben a felállásban együtt már 1990 óta (a Ten és a Nevermind csak 1991 augusztusában és szeptemberében jelent meg), és hiába készítettek az évek során jobbnál jobb albumokat, a Madonna baby/post-grunge stigma még nagyon sokáig rajtuk maradt.
Az elfogadásban persze az sem segített, hogy az 1993-ban kiadott debütalbum legjobb dalához, a You-hoz a srácok az eredeti, enyhén Alice in Chains/Soundgarden képi világú videója mellé, egy totálisan Even Flow-hatású koncertklipet is rögzítettek, Kevin pedig tényleg Eddie Vedderként gesztikulált bizonyos helyzetekben. A banda hangzása is leginkább a Pearl Jam kezdeti (Ten) időszakához volt rokon. Ők is a hard rock felől közelítettek, sehol egy háromakkordos punkoskodás, sehol egy borult Sabbath/Led Zep riffelés, sehol egy Sub Popos, széthangolt zajongás. Helyette viszont ott voltak a jól megírt dallamok, a jól kiválasztott tempók, az érzelmes énekdallamok, és a McCready-rokon gitárszólók. A srácokat Seattle nem szerette, a Seattle-ért rajongók viszont imádták őket.
És bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 1993-ban grunge-hatású zenével kijönni már valóban csak a követő kategóriában lehetett, azt azért meg kell hagyni, hogy Martinék iszonyú jól csinálták, amit csináltak. A zenekar legnagyobb slágerét, a tragikusan fiatalon elhunyt Mother Love Bone énekes, Andrew Wood emlékére írt Far Behindot annak idején szénné játszotta az MTV, és még a mai napig is gyakran műsorra kerül az amerikai rockrádiók műsorán.
Az album négyszeres platina lett, ami legalább 4 millió eladott példányt jelent.
A folytatás azonban – elsősorban a zenepiaci trendek változása miatt – már nem lett hasonlóan erős. A Lucy (1995) még aranylemez lett, azonban az egyébként tényleg kiváló Happy Pills (1998) már sajnos nem okozott komoly fölrengést a zenerajongók körében. A Candlebox felállása az évek alatt folyamatosan változott, az első lemezes arcokból mára csupán Kevin Martin maradt hírmondónak. Gitárosok, basszusgitárosok jöttek és mentek, a srácokhoz 1997 és 1999 között egyszer már beszállt Dave Krusen, akit az Ugly Kid Joe ütőse, Shannon Larkin váltott két évre, hogy aztán 2015-ben ismét Krusen üljön be a dobok mögé.
Szóval Dave újra itt van, és a srácok ezt a helyzetet iszonyúan jól kezelik. Az Alive-ot számtalanszor játszották azóta a koncertjeiken, Kevin pedig a bemutatásnál külön is méltatja őt, a Tent és a Pearl Jamet. Hatalmas, ezerpontos jófejség!
De hogy a sztori teljes legyen: 2000-ben a srácok meg akartak szabadulni a Maverick béklyóitól, ezért – más kiutat nem találván – a feloszlás mellett döntöttek. A szerződés azonban négy lemezre szólt (hárommal voltak akkor meg), és a kiadó Kevin Martint tekintette jogutódnak. Ő azonban nem akart együttműködni a Madonna-labellel, emiatt a jogdíjak után járó pénzcsapot 2001-től kezdve elzárták Kevin számára, azóta sem látott egy vasat sem a saját dalai után.
Madonna-kereszt második rész?
Az.
A 2006-os újjáalakulást követően, 2008-ban a zenekar az Into The Sun című, egészen zseniális albummal tért vissza. Az ott hallható How Does It Feel szerintem máig az egyik legerősebb daluk, ide is linkelem: annyira jó, hogy akár egy külön posztot is megérdemelne. 2010-ben Kevin, és az egyik akkori gitáros, Sean Hennesey az éppen énekesét (Ed Kowalczyk) vesztett Live hangszereseivel, Chad Taylorral, Patrick Dahlheimerrel valamint Chad Graceyvel kiadott egy egészen zseniális, de ezzel együtt sajnos nem eléggé ismert, messze nem a helyén kezelt és értékelt lemezt, The Gracious Few néven. A 2012-es következő Candlebox soralbum, az Into The Sunhoz hasonlóan méregerős Love Stories & Other Musings (ó, ahogy az kezdődik a Youth In Revolttal) után pedig újabb négy évvel itt van a Disappearing in Airports, Kevinék legújabb kiadványa.
Disappearing in Airports: előzmények
Az albumot eredetileg 2015-ben tervezték Kevin Martinék kiadni, de az időközben Lotus Crush néven egy új bandát alapító Scott Mercado dobos, és a zseniális Peter Klett szólógitáros lelépett, majd nem sokkal ezután Sean Hennesey is otthagyta őt.
Kevinnek és Adam Kurynek, az újjáalakulás óta az énekessel tartó basszusgitárosnak tehát egy új dobos, és új gitárosok után kellett néznie. Dave Krusen visszatérését követően a Candlebox tagsága végül Brian Quinn ritmus-, és Mike Leslie szólógitárossal egészült ki. Az új arcoknak azonban nem volt könnyű dolguk.
A Love Stories & Other Musings ugyanis irtó magasra tette a lécet. Az az album úgy indult a hihetetlenül húzós Youth In Revolttal, hogy szinte lerobbantotta a gyanútlan zenehallgató fejét, és folyamatosan fenntartott a rengeteg fülbemászó refrén mellett egy nagyon büszkén vállalható grunge-rockos zúzdát. Hasonlóan elsöprő kezdésre számítottam most is.
Jó nagyot tévedtem!
Disappearing in Airports: a lemez
A nyitó Only Because Of You ugyanis valamiféle ultralight U2/Coldplay/alterpop hangulattal óvatoskodva próbál meg slágereskedni. A korábbi, gyakran bluesos, emlékezetes szólók helyét meg valamiféle fura prüntyögés vette át.
Ajaj, mi lesz így ebből?!
Az ilyen dalokat jobb esetben negyedik-ötödik trackként, rosszabb esetben a régi kiadványok B-oldalain lehetett hallani. Olyan messze van ez a dal Seattle-tól, amilyen messze csak lehet, és bár készített már hasonló típusú dalokat a zenekar, ilyen kezdésre azért szerintem senki sem számított.
Persze Kevin Martinék nem lennének azok, akik, ha negyedik-ötödik hallgatásnál ne kezdene el működni a dolog, és ez pont ugyanígy van az első klipes dal, az Only Becuse Of You-t követő Vexatiousnál is.
És szépen lassan el is kezd építkezni a lemez.
Jön a funkys (!) gitárokkal kezdődő, rendkívül fülbemászó Supernova, a tipikus védjegynek számító, szárnyaló, vokálokkal megtámogatott refrénnel, és a dalvégi szólóval. Dave Krusen is végre elkezd davekrusenesen dobolni, bár azért ez a dal sem lesz grunge himnusz. Sokkal inkább lehetne egészséges, letisztult rockzenének nevezni.
A Live-os kapcsolat megmaradt, és míg az előző lemeznél konkrét hatásnak éreztem a Gracious Few projektet, addig most inkább egy-egy hangulat emlékeztet a yorki srácok munkáira. Már csak azért is lehet ez így, mert a lemezt Live gitáros Chad Taylor stúdiójában rögzítették, és az album valami elképesztően gyönyörűen szól!
Az amerikai rádiók egészen biztosan imádni fogják az Alive At Leastet: egy prémium kategóriás lassú rockdal, Kevin Martin szentimentális énekével és egy tízpontos gitárszólóval. A Les Paul szinte sír Mike Leslie kezében, és először tűnik úgy, hogy a pótolhatatlannak tűnő Peter Klettet valahogy mégis sikerült pótolniuk a srácoknak.
A borító története
A szentimentalitás több helyen is tetten érhető a lemezen, és ez alól az album borítója sem kivétel. A festményt Scott Fisher, Kevin közeli barátja készítette. Évekkel korábban Martin felkérte a művészt, hogy a Love Stories & Other Musings lemezhez készítsen borítót. A kiadó azonban túl művészinek találta a végeredményt, így az végül nem került felhasználásra. Az új album készítésénél az énekes újra megkereste Fishert, aki el is kezdett dolgozni egy új festményen, de egy héttel később, teljesen váratlanul szívroham következtében elhunyt. Mindössze 41 éves volt. A lánya tudott arról, hogy az apja min dolgozik, ezért megmutatta az énekesnek a befejezetlen alkotást, de azt abban a formában nem lehetett felhasználni. Viszont eszébe jutott Scott egy korábbi munkája, a művész egyik kedvenc festménye. Átküldött róla Kevinnek egy fotót, akit teljesen lenyűgözött az alkotás, és annak címe: Disappearing in Airports is. Ezt láthatjuk most a borítón, Kevin elmondása szerint így tisztelegve barátjának művészete előtt.
I’ve Got A Gun
Az Alive At Least után el is jutottunk ahhoz a trackhez, ami miatt kis túlzással az egész lemezajánló írásába belefogtam.
Az I’ve Got A Gun volt már a nap dala a Grungery Facebook oldalán, és minden benne van, ami miatt mondjuk a hard rock felől érkezők annyira megszerették Seattle-t, de leginkább a Ten-korszakos Pearl Jamet. Még a dal végi, Aerosmith-jellegű fúvós betétek is meglepő módon odaillenek, de legalábbis nem teszik tönkre az összhatást. Dave Krusen ebben a dalban érkezik meg igazán a lemezre, és pont úgy dobol, ahogyan mondjuk azt 1991-ben is tette. Ez az ember felháborítóan alulértékelt, pedig legalább annyit hozzátett a nagyvilág által megismert Pearl Jam, és a zenekaron keresztül a grunge-nak elnevezett hangzáshoz, mint bármelyik másik társa.
Az I’ve Got A Gun témája ráadásul teljesen aktuális: Kevin a fegyverviseléssel kapcsolatos törvényről fellángoló viták közepette írta, és a szöveg alapján elég egyértelműnek tűnik az álláspontja. „So you better run, run, run.” Szóval itt van ez a dal, az utóbbi évek legjobbja, videoklipért kiált, ehelyett még egy nyomorult YouTube videót sem töltött fel a zenekar (és senki más sem) róla, hogy az újságírók és a bloggerek beágyazhassák egy-egy lemezajánlóba (azért valahogyan mégis meg lehetett oldani, lásd lejjebb beágyazva).
Ki érti ezt?!
Innentől kezdve pedig nagyon amerikaivá válik a lemez. Krusen továbbra is brillírozik, Martin pedig a lelkét is kiénekli a dalokban: elképesztő a fickó, ahogyan ezer hangon megszólal, ahogyan a mondanivalónak, és az adott dal hangulatának alárendelve játszik a dinamikával. Az I Want It Back poszt-grunge-os, smegint csak slágers dallamai után, a The Bridge a történetmesélős verzéivel, a „She says save me”-t üvöltős bridge-ével, majd a „’Cause it’s a long way down” szárnyaló refrénjével egy kiváló példa Kevin sokszínűségére. Ráadásul itt van a lemez legmetálosabb riffje, valamint a kiemelkedően legjobb gitárszólók is! Koncerten kötelező tételnek kellene lennie, még ha egyelőre a setlist.fm szerint nem is mindig az.
A korong hátralévő dalai sokkal rockosabbak, sokkal keményebbek, mint a kezdeti popos megközelítések alkalmával, emiatt sokaknak jobban is fognak tetszeni ezek a számok, mint az elsők. Valami furcsa oknál fogva nem a lemez elejére tették őket, pedig mennyivel magával ragadóbb lenne mondjuk az I’ve Got A Gun/Crazy/Gods Gift trióval indítani, mint az Only Because Of You/Vexatious/Supernova hármassal.
Az pedig tényleg rejtély, hogy a szintén keményebb, simán kiemelkedő, szögelős ritmusú, de mégis csak tök utolsó Keep On Waiting miért csak a digitális verzió bónuszfelvételeként vált elérhetővé!
Összegzés
A számomra sokkal nehezebben befogadható, ultrakönnyű dalok viszonylag meghatározó jelenléte miatt nem tudok úgy gondolni a Disappearing in Airportsra, mint egy 100%-os alkotásra. A lemez a jelenlegi lemezpiacon azonban még így is kiemelkedően jó, rajta is lesz az év végi listámon. Kevinék eddigi albumaihoz képest sajnos nem 10 pontos, viszont az aktuális hangulattól függően még így is simán megér egy 8-ast vagy 9-est.
A Candlebox azon kevés zenekarok közé tartozik, akiknek saját, mindenki mástól jól megkülönböztethető, egyedi hangzása van. Náluk játszik Seattle egyik legfontosabb, és legjobb rockdobosa, és az elmúlt 25 év egyik legjobb énekese. Egyszerűen nem lehet nem szeretni őket. Minden tiszteletem Kevin Martiné, hogy ennyi viszontagság (tagcserék, kiadói problémák, stb.) ellenére életben tartja a csapatot, és bízom benne, hogy még nagyon sokáig készítenek Candlebox lemezeket a nagyvilág számára.
A srácok a Jeff Angell’s Staticland társaságában jövő januárban átjönnek Európába, és egy Seattle/grunge/rock rajongónak ennél kevés jobb párosítást lehet jelenleg klubszinten elképzelni. Aki teheti, nézze meg őket élőben is!
De tényleg, ki emlékszik ma már arra a Madonna-keresztre?
A lemez
Candlebox: Disappearing in Airports
Megjelenés: 2016. április 22.
Kiadó: Pavement Music
Candlebox: Kevin Martin – ének, Mike Leslie – szólógitár, Brian Quinn – ritmusgitár, Adam Kury – basszusgitár, Dave Krusen – dob
A dalok:
Only Because Of You
Vexatious
Supernova
Alive At Last
I’ve Got a Gun
I Want It Back
The Bridge
Spotlights
Crazy
Gods Gift
Keep On Waiting (Bonus Track)
