Amikor 2010-ben Scott Weilanddal visszatért a Stone Temple Pilots, valahogy úgy kezdete a HammerWorld Magazin a lemezkritikáját, hogy a szerző (Uzseka Norbi vagy Szilvás Gergő lehetett?) nem tudja, hogy hányan vannak Magyarországon, akik még lázba jönnek egy új STP album megjelenésétől. Azóta elvesztettük Scottot, majd a 2013 és 2015 között őt helyettesítő Chester Benningtont is, de a DeLeo-fivérek és Eric Kretz dobos még mindig itt vannak, hogy tovább vigyék a nevet. Hogy a 2018-as lemez megjelenését kik várták és ők hányan voltak, még csak megtippelni sem tudjuk. Mi mindenesetre köztük voltunk.
Stone Temple Pilots – Stone Temple Pilots (2018)
A Stone Temple Pilots című lemezt követő Stone Temple Pilots című lemez
Vajon hány olyan zenekar létezhet a világon, amelyik egymás után következő két albumának ugyanazt a címet adja? Pontosabban nem ad neki semmilyen címet sem. A Stone Temple Pilots öndefinitív 2010-es lemeze után nyolc évvel itt van az öndefinitív 2018-as is. Lehet, hogy ez elsőre furcsa, de ha jobban belegondolunk az önmeghatározás jogos igényére (újrakezdés part 1 és 2), teljesen helyénvaló a választás. A 2010-es első még Scott Weilanddal készült, a várakozásokkal ellentétben azonban nem okozott különösebb felfordulást. Nem volt rossz, félreértés ne essék, csak hiányzott belőle valami, ami például a két nagy visszatérő seattle-i zenekar, karrierszinten is sikeresnek mondható újrakezdő lemezeiben (Black Gives Way To Blue, King Animal) benne volt. Ma már egyértelműen jobban működik az STP 2010-es is, de azért annyira nem szépítette meg még az idő sem, hogy az említett Alice in Chains és Soundgarden alkotásokkal azonos lelkesedéssel tartsuk számon.
Aztán évekkel később, a Scott helyére beugró Chester Bennington kiválása és Weiland halála után már attól volt hangos a nemzetközi zenei sajtó, hogy a Stone Temple Pilots megmaradt tagjai a feloszlás helyett a folytatás mellett döntöttek és online énekes-meghallgatásokat hirdetnek meg. Most már talán elárulhatjuk, hogy egy jól ismert magyar jelentkező is volt a pozícióra, de hogy ameddig jutott el az illető, arról nincs információnk. Ez a meghallgatósdi amúgyis inkább valamiféle ingyen promóciónak tűnt, mint valós castingnak. Azt viszont már sokkal érdekesebb volt figyelni, hogy DeLeóék melyik utat választják: vajon egy teljesen önálló karakter (lásd Alice in Chains) vagy egy kvázi hasonmás (lásd Queensryche) mellett teszik le majd a voksukat? Az mindenesetre mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Scott Weilandot nem lehet pótolni: Chesternek sem sikerült, de ő soha nem is akart Scott helyébe lépni, pontosan tisztában volt a rászabott szereppel. Talán ez érződik a vele felvett High Rise EP-n (2013) is.
A zenekar végül Jeff Gutt mellett döntött. Gutt az amerikai X-Faktor második és harmadik szériájában szerepelt, az utóbbiban egészen a második helyig jutott. Az énekes a Stone Temple Pilots előtt egy Los Angeles-i nu metal formációban, a Dry Cellben énekelt (és gitározott). Nem hiszem, hogy itt Európában bárki is ismerte volna őt. A kérdés – és talán ez érdekel mindenkit ez érdekelt a legjobban -, hogy vajon sikerül-e Guttot beilleszteni az STP univerzumba?
Szellem
A már vele felvett, új Stone Temple Pilots album 2018. március 16-án jelent meg, pont azon a napon, amikor a Hot Snakes: Jericho Sirens című, szintén visszatérő lemeze, de ez inkább csak érdekes, mint fontos.
Rengetegszer hallgattam meg azóta az albumot, próbálok kapaszkodókat találni benne, de őszintén szólva nagyon nehezen megy. A kíméletlenebb kritikusok talán úgy jellemeznék az anyagot, hogy „tisztességes iparosmunka”. Én nem lennék ennyire sarkos, mert az anyagnak rengeteg értéke van. A nyitó Middle of Nowhere tempója és lendülete mondjuk pont nem sodor magával, pedig nyilván azzal a szándékkal került legelőre. Igazából felidézni sem tudom, hogy mi történik benne. Semmiféle emóciót nem vált ki, de azt nem mondanám, hogy rossz lenne. A Guilty három perce már sokkal jobban működik, az egy kifejezetten jó dal, ahogyan a klipesített, elsőként publikált felvétel, a Meadow is. A Just A Little Lie jó értelemben vett, tipikus Stone Temple Pilots. Könnyű vele azonosulni – főleg a visszatérő riffel, az azt követő kiállással és a nagyszerű, jellemző Dean DeLeo gitárszólóval.
Viszont a Roll Me Under, a lemez kiemelkedően legjobb dala, legalább az ő szintjükön odacsap. Minden egyes hallgatáskor felkapom rá a fejem. Az ilyen pillanatokból van egy kicsit kevés: hiányoznak a nagy rácsodálkozások, az érzelmi hullámvasutak és az őrült beindulások. Nem belez ki, de nem is ölel magához, egyszerűen csak neutrálisan szép. Ott van például a The Art Of Letting Go, ami elsőre tipikus Stone Temple Pilots-lassú és már a címe is kiakasztóan közhelyes, de olyan gyönyörű jazz-hangulatú gitárszóló van benne, hogy képes vagyok akár egymás után tízszer is visszapörgetni a tracket. Ne legyen kétsége senkinek, ezek egytől egyig kiváló, karakteres zenészek, a hangszeres játékukban kár is lenne hibát keresni, mert nincsen.
Összefoglalás
Hogy a korábban feltett kérdésre válaszoljak: Jeff Gutt nem klón. Inkább egy szellem. A lemez teljesen nyilvánvaló dallamait, az egyes frazírokat tekintve néha egészen kísérteties a hasonlóság, de azt azért nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy bizonyos esetekben ne villanna meg a karaktere. Mondjuk a Guilty, a Six Eight, a Roll Me Under vagy a Finest Hour hallatán ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy Scott Weiland vagy ő énekel! Mintha csak lett volna egy Weiland-feliratú potméter a keverőn, amit feltekerve hagytak a felvételek nagy részében. Az összhatásra ráerősítenek Robert DeLeo basszusgitáros zseniális vokáljai is.
Talán érdekesebb lenne a lemezt az első éra utolsó kiadványához, a Shangri-La Dee Dához képest meghatározni. Emlékszem, a zseniális Purple vagy a Tiny Music után úgy tűnt, hogy ahogyan a No.4, úgy a Shangri-La Dee Da sem tudja hozni ugyanazt a színvonalat, mint az elődei. És tessék: az olyan dalok, mint a Dumb Love, a Days Of The Week, a Hollywood Bitch vagy a Transmissions From A Lonely Room ma már a képzeletbeli Stone Temple Pilots best of válogatások kihagyhatatlan részét képezik. Nehéz elképzelni, hogy az idő ezzel a lemezzel is ugyanígy tesz majd. Valahogy az az érzésem, hogy a Stone Temple Pilots tagjai már nem akarnak világot váltani, nem akarnak mást, mint egy szépen összerakott, zenei és vokális szempontból tökéletesre csiszolt anyagot. A minimum maximumát hozzák. Se többet, se kevesebbet. És ez baj, mert ennél azért sokkal több van bennük.
___
Stone Temple Pilots – Stone Temple Pilots
Megjelent: 2018. március 16.
Kiadta: Rhino
Stone Temple Pilots:
Jeff Gutt – ének
Dean DeLeo – gitár
Robert DeLeo – basszusgitár, vokál
Eric Kretz – dob, percussion
Tracklist:
- Middle of Nowhere
- Guilty
- Meadow
- Just a Little Lie
- Six Eight
- Thought She’d Be Mine
- Roll Me Under
- Never Enough
- The Art of Letting Go
- Finest Hour
- Good Shoes
- Reds & Blues
