SEATTLE | 11/12/2019 | 01:26

Seattle-Budapest Grunge Magazin

A minimum maximuma – Stone Temple Pilots: Stone Temple Pilots (2018)

Szerző:

Amikor 2010-ben Scott Weilanddal visszatért a Stone Temple Pilots, valahogy úgy kezdete a HammerWorld Magazin a lemezkritikáját, hogy a szerző (Uzseka Norbi vagy Szilvás Gergő lehetett?) nem tudja, hogy hányan vannak Magyarországon, akik még lázba jönnek egy új STP album megjelenésétől. Azóta elvesztettük Scottot, majd a 2013 és 2015 között őt helyettesítő Chester Benningtont is, de a DeLeo-fivérek és Eric Kretz dobos még mindig itt vannak, hogy tovább vigyék a nevet. Hogy a 2018-as lemez megjelenését kik várták és ők hányan voltak, még csak megtippelni sem tudjuk. Mi mindenesetre köztük voltunk.

Stone Temple Pilots – Stone Temple Pilots (2018)

A Stone Temple Pilots című lemezt követő Stone Temple Pilots című lemez

Vajon hány olyan zenekar létezhet a világon, amelyik egymás után következő két albumának ugyanazt a címet adja? Pontosabban nem ad neki semmilyen címet sem. A Stone Temple Pilots öndefinitív 2010-es lemeze után nyolc évvel itt van az öndefinitív 2018-as is. Lehet, hogy ez elsőre furcsa, de ha jobban belegondolunk az önmeghatározás jogos igényére (újrakezdés part 1 és 2), teljesen helyénvaló a választás. A 2010-es első még Scott Weilanddal készült, a várakozásokkal ellentétben azonban nem okozott különösebb felfordulást. Nem volt rossz, félreértés ne essék, csak hiányzott belőle valami, ami például a két nagy visszatérő seattle-i zenekar, karrierszinten is sikeresnek mondható újrakezdő lemezeiben (Black Gives Way To Blue, King Animal) benne volt. Ma már egyértelműen jobban működik az STP 2010-es is, de azért annyira nem szépítette meg még az idő sem, hogy az említett Alice in Chains és Soundgarden alkotásokkal azonos lelkesedéssel tartsuk számon.

Aztán évekkel később, a Scott helyére beugró Chester Bennington kiválása és Weiland halála után már attól volt hangos a nemzetközi zenei sajtó, hogy a Stone Temple Pilots megmaradt tagjai a feloszlás helyett a folytatás mellett döntöttek és online énekes-meghallgatásokat hirdetnek meg. Most már talán elárulhatjuk, hogy egy jól ismert magyar jelentkező is volt a pozícióra, de hogy ameddig jutott el az illető, arról nincs információnk. Ez a meghallgatósdi amúgyis inkább valamiféle ingyen promóciónak tűnt, mint valós castingnak. Azt viszont már sokkal érdekesebb volt figyelni, hogy DeLeóék melyik utat választják: vajon egy teljesen önálló karakter (lásd Alice in Chains) vagy egy kvázi hasonmás (lásd Queensryche) mellett teszik le majd a voksukat? Az mindenesetre mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Scott Weilandot nem lehet pótolni: Chesternek sem sikerült, de ő soha nem is akart Scott helyébe lépni, pontosan tisztában volt a rászabott szereppel. Talán ez érződik a vele felvett High Rise EP-n (2013) is.

A zenekar végül Jeff Gutt mellett döntött. Gutt az amerikai X-Faktor második és harmadik szériájában szerepelt, az utóbbiban egészen a második helyig jutott. Az énekes a Stone Temple Pilots előtt egy Los Angeles-i nu metal formációban, a Dry Cellben énekelt (és gitározott). Nem hiszem, hogy itt Európában bárki is ismerte volna őt. A kérdés – és talán ez érdekel mindenkit ez érdekelt a legjobban -, hogy vajon sikerül-e Guttot beilleszteni az STP univerzumba?

Szellem

A már vele felvett, új Stone Temple Pilots album 2018. március 16-án jelent meg, pont azon a napon, amikor a Hot Snakes: Jericho Sirens című, szintén visszatérő lemeze, de ez inkább csak érdekes, mint fontos.

Rengetegszer hallgattam meg azóta az albumot, próbálok kapaszkodókat találni benne, de őszintén szólva nagyon nehezen megy. A kíméletlenebb kritikusok talán úgy jellemeznék az anyagot, hogy „tisztességes iparosmunka”. Én nem lennék ennyire sarkos, mert az anyagnak rengeteg értéke van. A nyitó Middle of Nowhere tempója és lendülete mondjuk pont nem sodor magával, pedig nyilván azzal a szándékkal került legelőre. Igazából felidézni sem tudom, hogy mi történik benne. Semmiféle emóciót nem vált ki, de azt nem mondanám, hogy rossz lenne. A Guilty három perce már sokkal jobban működik, az egy kifejezetten jó dal, ahogyan a klipesített, elsőként publikált felvétel, a Meadow is. A Just A Little Lie jó értelemben vett, tipikus Stone Temple Pilots. Könnyű vele azonosulni – főleg a visszatérő riffel, az azt követő kiállással és a nagyszerű, jellemző Dean DeLeo gitárszólóval.

Viszont a Roll Me Under, a lemez kiemelkedően legjobb dala, legalább az ő szintjükön odacsap. Minden egyes hallgatáskor felkapom rá a fejem. Az ilyen pillanatokból van egy kicsit kevés: hiányoznak a nagy rácsodálkozások, az érzelmi hullámvasutak és az őrült beindulások. Nem belez ki, de nem is ölel magához, egyszerűen csak neutrálisan szép. Ott van például a The Art Of Letting Go, ami elsőre tipikus Stone Temple Pilots-lassú és már a címe is kiakasztóan közhelyes, de olyan gyönyörű jazz-hangulatú gitárszóló van benne, hogy képes vagyok akár egymás után tízszer is visszapörgetni a tracket. Ne legyen kétsége senkinek, ezek egytől egyig kiváló, karakteres zenészek, a hangszeres játékukban kár is lenne hibát keresni, mert nincsen.

Összefoglalás

Hogy a korábban feltett kérdésre válaszoljak: Jeff Gutt nem klón. Inkább egy szellem. A lemez teljesen nyilvánvaló dallamait, az egyes frazírokat tekintve néha egészen kísérteties a hasonlóság, de azt azért nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy bizonyos esetekben ne villanna meg a karaktere. Mondjuk a Guilty, a Six Eight, a Roll Me Under vagy a Finest Hour hallatán ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy Scott Weiland vagy ő énekel! Mintha csak lett volna egy Weiland-feliratú potméter a keverőn, amit feltekerve hagytak a felvételek nagy részében. Az összhatásra ráerősítenek Robert DeLeo basszusgitáros zseniális vokáljai is.

Talán érdekesebb lenne a lemezt az első éra utolsó kiadványához, a Shangri-La Dee Dához képest meghatározni. Emlékszem, a zseniális Purple vagy a Tiny Music után úgy tűnt, hogy ahogyan a No.4, úgy a Shangri-La Dee Da sem tudja hozni ugyanazt a színvonalat, mint az elődei. És tessék: az olyan dalok, mint a Dumb Love, a Days Of The Week, a Hollywood Bitch vagy a Transmissions From A Lonely Room ma már a képzeletbeli Stone Temple Pilots best of válogatások kihagyhatatlan részét képezik. Nehéz elképzelni, hogy az idő ezzel a lemezzel is ugyanígy tesz majd. Valahogy az az érzésem, hogy a Stone Temple Pilots tagjai már nem akarnak világot váltani, nem akarnak mást, mint egy szépen összerakott, zenei és vokális szempontból tökéletesre csiszolt anyagot. A minimum maximumát hozzák. Se többet, se kevesebbet. És ez baj, mert ennél azért sokkal több van bennük.

___

Stone Temple Pilots – Stone Temple Pilots

Megjelent: 2018. március 16.
Kiadta: Rhino

Stone Temple Pilots:

Jeff Gutt – ének
Dean DeLeo – gitár
Robert DeLeo – basszusgitár, vokál
Eric Kretz – dob, percussion

Tracklist:

  1. Middle of Nowhere
  2. Guilty
  3. Meadow
  4. Just a Little Lie
  5. Six Eight
  6. Thought She’d Be Mine
  7. Roll Me Under
  8. Never Enough
  9. The Art of Letting Go
  10. Finest Hour
  11. Good Shoes
  12. Reds & Blues

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Lemez

A LAP TETEJÉRE