Aki csak egyszer is látta, bizonyára nem tudja feledni a Great Rock ’n’ Roll Swindle ikonikus jelenetét, amelyben a párizsi Olympia színpadán, a My Way elvetemült elkornyikálását követően Sid Vicious pisztolylövésekkel végez néhány lelkes rajongóval, majd a sznob publikum felé fuck off-ot mutogatva feldúltan távozik. Mindeddig ez volt számomra az Olympia. Május 28-a óta azonban másként van.
Alice in Chains (Fotó: Barki Gergely)
Olympia
Százharminc éve nyitotta meg kapuit, de csak négy évvel később nevezték el Olympiának. Az idők folyamán volt varieté, kabaré, cirkusz, mozi. A háború utáni újranyitás óta, azaz hatvanöt éve számít a legelitebb könnyűzenei koncerthelyszínnek Párizsban (sőt talán Európában), ahol megfordultak a francia sanzon sztárjai Edith Piaftól Gilbert Bécaud-ig éppúgy, mint a pop és rock fényes csillagai a Beatlestől a Black Sabbathon át az RHCP-ig. Nem egész 3000-en férnek el benne, ha a földszintről kiszedik a székeket. Nem nagy tehát, de éppen ez az előnye a stadionokhoz képest: a fellépő zenekar fizikai közelsége szinte klubkoncert hangulatot teremt. Már ha jó időben érkezel… illetve… felesleges lett volna nagyon sietni. A kezdés előtt fél órával léptünk a terembe, és még könnyedén eljutottunk a 4. sor közepéig, pontosabban attól kicsit jobbra, a „Cantrell-oldalra”. A színpadot csak egy keskeny folyosó választotta el a nézőktől, látszott, hogy a zenészek karnyújtásnyira lesznek.
A Cantrell-oldalon (Fotó: Barki Gergely)
Black Rebel Motorcycle Club
Nem kellett sokat ácsorogni, mivel már öt perccel a meghirdetett kezdés előtt kijött a San Fransiscó-i előzenekar, és nekilódult az este. Erre aztán betódul a nép is. Többé már nem lehetett ki-be mászkálni sörökkel, mint addig, a megszerzett pozíciót bűn lett volna feladni. A Black Rebel Motorcycle Club külsőre háromtagú rockabilly bandának tűnt, de nagyon jó indie rockot nyomtak, hol bluesos, hol punkos elemekkel színesítve. Nekem mindig szexisnek tűnik, ha fiúbandában csaj a dobos. Léah Shapiro nem virtuóz ritmusképleteivel nyerte meg a közönséget, hanem inkább azzal, hogy jó hangosan döngette az egyeket. Erre az alapra az akusztikus és elektromos gitár-kombó hatásos, zümmögő, de mégis kemény dallamvilágot húzott fel. A bemelegítés első hangjainál azonnal két markáns különbséget lehetett jólesően konstatálni az egy évvel ezelőtti budapesti Alice in Chains koncerthez képest: egyrészt, hogy a BRMC sokszorta jobb banda, mint a tavalyi turné osztrák vendégzenekara, a Mother’s Cake, másrészt – és ez volt igazán ígéretes –, hogy a cucc összehasonlíthatatlanul jobban szól, mint a Budapest Parkban. Persze, persze, az szellős szabadtér, ez meg eleve remek akusztikájú terem, de tavaly a gyatra hangosítás csak azért nem csapta agyon a koncertélményt, mert túlságosan szeretem a Chainst.
Black Rebel Motorcycle Club (Fotó: Barki Gergely)
Alice in Chains
„My cup runneth over” – „csordultig van a poharam” (avagy: „nálam betelt a pohár”) – ki gondolná, hogy a Bleed the Freak első sora a Zsoltárok könyvéből (23:5) származik? Akárcsak egy éve, most is ezzel kezdődik a zúzás: „Nevezd meg az istenedet, és vedd vérét a szörnyetegnek”! Aztán jönnek sorra: az újjáalakulás első nagy slágere, a Check My Brain, majd a „háromlábú kutyáról”, azaz az utolsó Layne Staleyvel készített stúdió lemezről a lendületes Again: „Hey, let them do it again, yeah”! A negyedik számig kell várni az első újdonságra: a közönség jól veszi a Never Fade-et is, az este meg van nyerve.
A program feszes és kiszámított. Bár ez már egy másik turné, a repertoár mégis alig különbözik a tavalyitól – azt World Tour 2018-nak nevezték, ez most a Rainier Fog, de még a számok sorrendje is szinte azonos. Noha az új lemez címét viseli a turné, mindössze négy számot játszanak róla: az említettet, a címadót, aztán a The One You Know-t (amit már Pesten is előadtak), valamint a ruganyos basszusalapon tovagördülő Red Giant-et. A hallgatóság persze a régi számokat várja leginkább, a lassú melódiákban túl is harsogják az énekeseket. Én azonban nem bántam volna ezúttal, ha több van a frissekből: a brutálisan súlyos Drone, a keleties gitárfutammal színezett Deaf Ears Blind Eyes, vagy William DuVall egyetlen, ám tökéletesen AIC-kompatibilis szerzeménye, a So Far Under szerintem bőven elfért volna a menüben, akár más számok rovására is. Kár, hogy legalább ez utóbbit nem tartják műsoron – pedig volt már, hogy előadták –, mivel élő cáfolata lenne a „No Layne – no Chains” destruktív közhelynek. Ez a nyafogás, amit oly sokszor olvasok a kommentekben, Layne Staleyt nem támasztja fel, és valójában nem jó semmire az öncélú kötözködésen kívül. Nem vitás, hogy DuVall nem tudja maradéktalanul pótolni Staley karizmáját, hogy elődjénél egysíkúbb énekes-egyéniség, mivel az átütő erő mellett – ami mindkettejük sajátja – Williamből hiányzik az a mélységes melankólia és fájdalom, ami megvolt Layne-ben. De hogy tökéletesen beépült a bandába, és remek dolgok születtek vele az elmúlt bő évtized folyamán, azt minek tagadni?
William DuVall (Fotó: Barki Gergely)
Na, de vissza a programhoz! A körút állomásain mindenütt ugyanazt adják elő: komplett műsor, tudatosan felépített sorrend. Az Alice in Chains tudhatóan nem szereti a spontaneitást, a kiszámíthatatlanságot. Náluk nem úgy van, mint a Pearl Jamnél, hogy egy turné egymást követő állomásain legalább 30%-ban mást játszanak, mint az előzőkön. A zene is következetes, pontos, a gitárszólók szinte megegyeznek a lemezverzióval. Az előadás zárt egész, olyasmi, mint a legutóbbi album, a Rainier Fog. Nincsenek kiemelkedő csúcsok, mert az egész lemez egyetlen monolit hegycsúcs, és valahogy így van ez a koncerttel is. Nincs üresjárat, nincs felesleges szócséplés. DuVall ugyan megtehetett volna, hogy hízeleg a párizsiaknak, hiszen kiválóan beszél franciául –, de sem ő sem Cantrell nem áll le politizálni vagy moralizálni, itt csak a zene van fókuszban. Pedig köztudottan van véleményük társadalomról, erkölcsökről, politikáról, elegendő a Red Giant-re utalni, amit az aktuális amerikai elnökről írtak. A látványvilág is minimalista, nem igen van itt más színes fényeken kívül – mindössze a Rainier Fog-hoz, a Man in the Box-hoz és talán még egy-két dalhoz társul valami vetítés.
Jerry Cantrell (Fotó: Barki Gergely)
Jerry Cantrell hál’ Istennek levágatta a szakállát, amivel nemrég még úgy nézett ki, mint az ezeréves vitéz, az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag című filmben, most valahogy külsőleg is magára talált. Jégember: csak áll, gitározik, énekel, néha sétálgat egy kicsit. Olykor helyet cserél a baloldalon sörényét rázó Inezzel, aztán visszaballag a helyére. Uralja a színpadot, egyértelműen ő a főnök. A szeme villanásával irányít mindent. William DuVall, túl az ötödik ikszen is örökifjú, gumilabdaként pattog a tornacipőjében, mutogat, és hergel, feltartott mikrofonnal énekelteti a közönséget, mégsem ő a frontember. Cantrell olykor a mikrofonhoz lép és belesüvölti: „I don’t hear your fucking voice!” – Pedig nem igaz, a közönség tombol, együtt énekli a dalokat. De Jerrynek ez nem elég. Hey, hey, hey… ordítja vissza kétezer ember. Jerry bólint, hátralép, és belekezd a következő szám riffjébe. A tömeg hullámzik, beindul a body surf. A hátsó sorokból a felemelt kezeken előre kúszó testek végül a zenekar előtti árokban landolnak. A biztonságiak gyorsan kikísérik őket, hogy aztán valahol újra beverekedjék magukat.
„We die young!” – ordítja mellettem lelkesen egy ötvenpluszos arc. A közönségben bőven akadnak, akik koruknál fogva egy suliba járhattak volna Cantrellékkel. We Die Young! – követelik a fiatalabbak is a Facelift nyitó opuszát. Meg is kapják hamarosan, hát persze hogy benne van a setlistben. A Nutshell megidézi Layne Staleyt, az Olympia nézőtere egyetlen hatalmas kórus: „If I can’t be my own, I’d feel better dead.” A legnagyobb siker azonban a Man in the Box. Csak dicsérni lehet a programtervezést, a levonulás előtt járatják a koncertet csúcsra. De nem sokat kéretik magukat – olyan ez, akár az újévi Strauss-koncert Bécsből – mindenki tudja, hogy hátra van még két kötelező a Dirtről – pár perc múlva jönnek is vissza. A közönség türelmesen kivárja a két felvezető ráadást, hogy végre megszólaljon az „Into the flood again” – újra az árban… és valóban ellenállhatatlanul ragad magával a Would. És végül Jerry Cantrell katonadala, a Rooster zárja az estét.
Igen, itt vége van, nincs tovább, nincs értelme erőszakoskodni, a történet kerek egész, folytathatatlan. Sean Kinney még dobverőket osztogat, Cantrell, Inez és DuVall pengetőket dobál. Aztán adieu Párizs, holnapután Brüsszel, majd Luxemburg, Zürich…
A közönség oszlik, kifelé menet telefonnal világítják a padlót, nem bújt-e meg valahol egy pengető.
– Rock’n’Bauer –
___
Alice in Chains – Summer 2019 European Tour
Időpont: 2019. május 28.
Helyszín: Párizs, Olympia
Alice in Chains:
William DuVall – ének, gitár
Jerry Cantrell – gitár, ének
Mike Inez – basszusgitár
Sean Kinney – dob
Setlist:
- Bleed the Freak
- Check My Brain
- Again
- Never Fade
- Them Bones
- Dam That River
- Hollow
- Your Decision
- Rainier Fog
- Down In A Hole
- No Excuses
- Stone
- Red Giant
- We Die Young
- Nutshell
- Angry Chair
- Man in the Box
- The One You Know
- Got Me Wrong
- Would?
- Rooster
