SEATTLE | 15/07/2019 | 19:59

Seattle-Budapest Grunge Magazin

Saját címkével ellátva – Alice in Chains koncert (Zürich, Halle 622)

Szerző:

Nagyot megy idén az Alice in Chains. Hívjuk nyugodtan világkörüli turnénak a tavaly tavasz óta tartó menetelést: Egyesült Államok, Európa, Egyesült Államok, Dél-Amerika, Új-Zéland és Ausztrália, Kanada, Európa majd újra csak az Egyesült Államok következett/következik sorrendben egymás után. Június vége és július közepe között ugyan lesz egy pár hetes pihenőjük Jerry Cantrelléknek, de ez akkor is brutális. Más, hasonló korú zenekar esetén még azt is mondhatnánk, hogy ez a tempó a banda fénykorát idézi, ha a fénykor nem lett volna olyan zűrös az Alice in Chains esetében. Szerencsére most nem kell az énekes miatt lemondásoktól tartani, így a CenturyLink Field-beli, seattle-i zárásig hátralévő önálló európai, valamint a Kornnal közös amerikai turné végére valószínűleg nem az új daloknak, hanem a rehabilitációnak fog nekikezdeni a négytagú társaság. Ahogyan Zürichben odatették magukat, minden esélyük megvan rá.

Halle 622

A Halle 622 egy vasútállomás és egy többemeletes Coop szupermarket közé beékelt méretes alumínium doboz. Oldalán hatalmas „Ticket” felirat jelzi, hogy valamilyen rendezvényközpontot rejt magában a gyorsan felhúzott ipari raktárakra emlékeztető épület. Ki tudja, lehet, hogy korábban az is volt.

A környéken főleg a Balkánról érkezett bevándorlók élnek. A késő délutáni óráktól kezdve egyre több kazán hangú, vadonatúj BMW és Mercedes jelent meg és körözött utcákon; a „fehér kasznihoz fekete felni” alapfeltételnek kell megfelelni itt csupán, hogy valaki igazán menő lehessen. A sofőrök piros lámpától piros lámpáig versenyeztek, de a békés svájciakat ez sem tudta kizökkenteni, zavaratlanul fogyasztottak a környező kávézókban. Aztán ahogyan telt-múlt az idő, egyre több fekete pólós alak tűnt fel a szikrázó napsütésben. Egyre több szakáll és a hosszú haj (ebben a sorrendben), a Coop menedzsmentje pedig elégedetten dörzsölhette a tenyerét a hirtelen megugró italforgalom miatt.

Az épületbe lépve aztán kiderült, hogy a dobozt a funkciónak megfelelően alakították ki (vagy át) belül: a falakat fával és sötét színű lambériával borították be, szabályos közönként pedig hangelnyelők és terelők vannak beépítve. Visszhangnak nyoma sem volt, az elsőként fellépő Black Rebel Motorcycle Club és az Alice in Chains is nagyon szépen, arányosan szólt. A nagy belmagasságot is kihasználták, erkélyszerű ülőhelyek magasodtak a küzdőtér hátsó részében.

 Sean Kinney és Jerry Cantrell (Fotó: Pintér Miklós)

Black Rebel Motorcycle Club

Ahogy a turné többi állomásán, úgy Zürichben is a Black Rebel Motorcycle Club (BRMC) nyitott Jerry Cantrelléknek. Egyetlen felvételüket ismertem korábbról, a Fault Line-t, azt is egy Netflix-sorozatból, a szesztilalom idején játszódó, egy évadot megélt (amúgy zseniális) Damnationből. A San Franciscó-i trió tempós, ugrálós, táncolós zenét játszik, ügyesen mixelik a pszichedelikus és a country elemeket, néha a Queens of the Stone Age, néha pedig a ritmusok miatt a Cult jutott eszembe róluk.

A country ne ijesszen meg senkit, nem a cukormázas, háziasszonyoknak szóló verziót tolják, hanem az autentikus hatásokat használják fel egyes dalaikban. A bandában valahogy mindenki frontember, de leginkább a két alapító gitáros, a láncdohányos Peter Hayes (ex-The Brian Jonestown Massacre), valamint a basszus- és akusztikus gitárokat is kezelő Robert Levon Been. A show-t mégsem ők, hanem a dobok mögött ülő, elragadó Leah Shapio vitte el. A zenekarhoz 2008-ban csatlakozó zenészhölgy pár éve túlesett egy sikeres agyműtéten (a problémát az úgynevezett Arnold-Chiari szindróma okozta), a beavatkozás hatására az egyensúlyi és koordinációs zavarai mellett a folyamatos fejfájása is megszűnt szerencsére. Leah kerülte a felesleges cicomát, cserébe nagyon stabilan hozta az alapokat: úgy tűnt, mintha mindig pár ezredmásodperccel később sújtana le a pergőre, emiatt pedig kivételesen erőteljes húzása volt a játékának.

Az Alice in Chainstől 35 percet kaptak, de ennyi idő is elég volt arra, hogy utat találjanak a közönség szívéhez: a főként olasz ajkú keménymag óriási beindulással reagált a BMRC zenéjére. Ezeket a dalokat tűzték műsorra: Red Eyes And Tears, Beat The Devil’s Tattoo, Berlin, Shade Of Blue, Teenage Disease, Spread Your Love, Whatever Happened To My Rock n’ Roll (Punk Song). Ha valaki a napokban megy Krakkóba, vagy más helyszínre, semmiképpen ne hagyja ki őket!

 Leah Shapio (Fotó: Pintér Miklós)

Alice in Chains

A Rainier Fogról tavaly még csak a The One You Know-t kapta meg az európai közönség, idén viszont még további három dalt – Never Fade, Rainier Fog, Red Giant – emelt be a koncertprogramba az Alice in Chains. Hogy ez sok vagy kevés, arról megoszlanak a vélemények: az egyik oldal szívesen hallgatna még több újdonságot vagy pár kevesebbet játszott, korábbi dalt; a másik meg azt kérdezi, hogy mégis, akkor mit hagyjanak ki helyettük Jerry Cantrellék? Én az előbbiek táborába tartozom, a teljes életműt tekintve is a legjobb lemezek közé sorolom a Rainier Fogot, tőlem még további négy dal simán belefért volna sorrendben a Your Decision, a Stone, a Got Me Wrong és a Hollow terhére. Variálásra azonban esély sincs, a zenekar fix programot játszik az egész körúton. Meglepetés nem volt, az Alice in Chains az őszi USA-setlistjét hozta át a kontinensre.

Néhány villanással egybekötött ütemes, horrorfilmes kopogás után (hívjuk intrónak?) a Bleed The Freak-kel léptek Jerryék a színpadra. A gitáros széles vigyorral állt meg a többezres tömeg előtt, a haját valami furamód nagymamásan betűrték egy baseball sapka alá, ami aztán némi headbang után hál’ Istennek leomlott. Mike Inez és Jerry Cantrell a színpad két oldalán állva rázta a fejét, a zenekar kiállása metálosabb volt, mint valaha. A tavalyi fáradt és kissé morózus formához képest kontrasztos volt a különbség: a 2018-astól éltérően most egy nagyon jó passzban lévő, energikus, magabiztos Alice in Chainst láthatott a közönség.

 Jerry Cantrell itt pont nem energikus annyira (Fotó: Pintér Miklós)

A programban tehát nem volt meglepetés, azt a színpadon történő váratlan dolgok jelentették. Előfordult, hogy két dal között Jerry leállt improvizálni – idővel a többiek is beszálltak – így olyan dalok riffjei szólaltak meg egy-egy furán megkavart ritmusban, mint a Hate To Feel vagy a Paranoid a Black Sabbathtól. Mindenki mosolygott, de az este legviccesebb jelenetei csak ezután következtek.

Épp csak belekezdett a zenekar a Your Decision-be, amikor valaki úgy gondolta, hogy a hátsó sorokból előrefurakodva támadást indít a színpad ellen. Valószínűleg ő lepődött meg a legjobban, hogy az elmélázó biztonságiak között különösebb gond nélkül sikerült is feljutnia. Szegény gyerek megállt William mellett, de úgy lefagyott, hogy ahhoz képest Quinnen Williams (NFL játékos) decemberi, mondat közbeni rebootja említést sem érdemel. Csak állt ott földbegyökerezett lábbal, nézte DuVallt és ötlete sem volt, hogy mi legyen a következő lépés. Visszaugorjon a tömegbe, megölelje zenészeket vagy esetleg valami más? Pár, végtelennek tűnő másodperc után aztán a kordon és a színpad között végre megjelentek a rendezők, akik ahelyett, hogy leszedték volna színpadról, elkezdték kérlelni (!) őt, hogy ugyan, jöjjön már le onnan. De hiába! Kezdett az egész burleszkbe fordulni, pláne amikor fent, a dobállvány mögött Sean Kinney is aktivizálta magát: több méter távolságból, mértani pontossággal vágta hozzá az amúgy szemmel láthatóan jó szándékú kölyökhöz az egyik dobverőjét. Kinney egy pillanatra sem esett ki az ütemből: aki kizárólag a dalra koncentrált, észre sem vette a zenei intermezzót. Eközben DuVall énekelt és barátságosan rámosolygott a srácra, mígnem a szemmel láthatóan eléggé zabos technikusok aztán csak lekísérték a renitenst. A mellettem álló olaszok még percekkel később is Sean precízen kivitelezett dobásán röhögtek, annyira abszurd volt a történet!

 Sean Kinney (Fotó: Pintér Miklós)

Az új dalok közül egyik sem lógott ki, sőt, a Rainier Fog középrésze már most klasszikus: a Check My Brain pofonegyszerű szövege óta nem énekelt új dalt együtt úgy több ezer ember Cantrellel, mint ezt! A középrész “Left me here so alone / Only for me to find / Hear your voice on waves we road / Echoes inside my mind” kezdése libabőrös volt, a záró “Grinding, grinding on / Always half empty / Grinding, grinding on / Always half empty” sorokat pedig csak a régi lemezek örökérvényű, hallhatatlan pillanataihoz lehet hasonlítani. A legnagyobb beindulás a We Die Young-ra és a Man In The Box-ra, na meg a záró Rooster (!) refrénjére volt, bár az még mindig nem fér a fejembe, hogy hogy a francba lehet arra pogózni.

A Got Me Wrong viszont ma sem állt össze rendesen, bár most sokkal inkább egyben volt, mint tavaly Bécsben. Mintha az eredeti verziónál lassabban, darabosabban is játszották volna a SAP EP-t egyedüliként képviselő dalt. A hangulat ezen az egy ponton ült le egy kicsit. Jerry szemmel láthatóan nem értette a dolgot. A Would? és a Rooster aztán visszaterelte a rendes mederébe, majd a hatalmas együtt éneklés után le is zárta a koncertet. A zenekar tagjai a négydalos ráadás blokk végén kiszórtak még egy tonnányi pengetőt, de a virágcsokrok szerencsére elmaradtak.

Mike Inez és William DuVall (Fotó: Pintér Miklós)

Összegzés

Meggyőződésem, hogy a ’90-es évek eleje óta egyetlen gitáros-dalszerző sem volt olyan hatással a rock/metal színtér alakulására, mint Jerry Cantrell. Ma már nincs olyan “alműfaj”, amelynek rajongói és újságírói kelléktárában ne lenne mindennapos használatban a “csénszes” jelző. A szőke gitáros-zseni Black Sabbathon, korai heavy metal együtteseken, southern rock és country zenéken alapuló szemléletmódja, az elképesztő vokális érzéke immáron legalább két generáció számára számít úttörőnek (azért ne felejtsük el a King’s X-et sem). Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a zenekar meghatározása (grunge vagy metal vagy mi is pontosan) azért problémás, mert az egyedisége miatt akár önálló címkét is kaphatna.

Sokan – főleg a metal felől érkezők – kizárólag a Dirt bűvkörében élnek és nem is látnak tovább annál. A szélesebb közönség mindig a lemez klipes dalainak egy részével, a Them Bones/Down In A Hole/Rooster/Would? négyessel fogja azonosítani a bandát. Pedig a zenekar image-ével kapcsolatban kialakult, lázálmokkal teli, verejtékben vergődő kép nem is elsősorban ezeknek, hanem a Rain When I Die-nak, a Sickmannek, de még inkább a B-oldalas daloknak és persze Layne Staley karakterének köszönhetőek. A Junkhead/Dirt/God Smack/Hate To Feel kvartett annyira súlyos, hogy azokhoz képest az Angry Chair maga a feloldozás (pedig nyilván nem), a Would? meg kék ég, napfény, játszótér (dehogy az). Soha, egyetlen zenekar sem tudta megközelíteni ezt a brutális mélységet, még maga az Alice in Chains sem, bár a háromlábú kutyás lemez B-oldala (mínusz Over Now) egészen figyelemre méltó kísérlet volt erre. Ehhez a képhez képest kellene ma meghatározni és elfogadni a Layne Staley nélküli bandát és ez sokaknak nem sikerül.

A legtöbbjük azután engedi el a dolgot, miután ellátogatott egy Alice in Chains koncertre. Három DuVall-érás nagylemezzel a háta mögött a zenekar végre eljutott oda, hogy a jogfolytonosságot prezentálva Jerry Cantrellnek már nem kell a színpadon álfrontemberként állandóan középre sétálnia. A 2009-ben még lehetetlen küldetésnek tűnő átmeneten sikeresen túl vannak: a három legutóbbi album újradefiniálta a csapatot, William pedig teljes értékű énekes lett. Nagyon kevés olyan zenekar van a történelemben, amely ilyen meghatározó múlttal, egy ilyen változást képes lett volna sikeresen végigcsinálni. Hatalmas ajándék a rajongóknak, hogy az Alice in Chains képes volt erre!

___

Alice in Chains – Summer 2019 European Tour

Időpont: 2019. június 1.
Helyszín: Zürich, Halle 622

Alice in Chains:

William DuVall – ének, gitár
Jerry Cantrell – gitár, vokál
Mike Inez – basszusgitár
Sean Kinney – dob

Setlist:

  1. Bleed the Freak
  2. Check My Brain
  3. Again
  4. Never Fade
  5. Them Bones
  6. Dam That River
  7. Hollow
  8. Your Decision
  9. Rainier Fog
  10. Down In A Hole
  11. No Excuses
  12. Stone
  13. Red Giant
  14. We Die Young
  15. Nutshell
  16. Angry Chair
  17. Man in the Box
  18. The One You Know
  19. Got Me Wrong
  20. Would?
  21. Rooster

 

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Koncert

A LAP TETEJÉRE