Július 14-én érkezik meg Budapestre utolsó, End of the Road elnevezésű világkörüli turnéjával a KISS. A zenekar basszusgitárosát Pintér Miklós, a Grungery főszerkesztője hívta fel, hogy megtudja, milyen érzésekkel vágott neki a banda „az út végének”. Természetesen a grunge-vonatkozású kérdések sem maradtak el a HammerWorld magazin számára készített beszélgetés során. A hatoldalas nagyinterjúból közlünk most egy rövid részletet.
A kilencvenes évek elején a Pacific Northwest olyan bandái, mint a Nirvana, a Pearl Jam és a Soundgarden teljesen átrendezték a zenei piacot. Mike McCready a Pearl Jam és Jerry Cantrell az Alice in Chains gitárosa gyerekkoruk óta hatalmas KISS-rajongók azzal együtt, hogy teljesen más dolgot csináltak a színpadon, más típusú zenét játszottak, mint ti. Mi volt a véleményed akkoriban a hangzásukról, az imidzsükről és arról a teljesen egyszerű, letisztult vizuális koncepcióról, ami totálisan szemben állt a ti látványos, show-jellegű bulijaitokkal?
„Határozottan kihívást jelentett számunkra a helyzet. Nem kérdés, a Nirvana és a Pearl Jam tagjai egészen kiváló dalszerzők voltak. Annak idején el is mentem megnézni őket. Ha valaki csupán zenerajongó volt, ismerte a dalaikat és nem érdekelte a show, akkor nagyon is működött a dolog. De ha a show is fontos volt számára, nem kapott tőlük semmit. A KISS filozófiája ezzel szemben az, hogy ha soha nem hallottál rólunk és egyetlen dalt sem ismersz tőlünk, de eljössz egy bulinkra, akkor úgy menj haza a végén, hogy ez volt életed legjobb koncertje.”
Kik jutnak kapásból eszedbe a zenészek közül, akik Mike-hoz és Jerry-hez hasonlóan szintén a KISS zenéjén nőttek fel?
„Rengetegen vannak, olyanok, mint például Trent Reznor a Nine Inch Nailsből, vagy a western country sztár, Garth Brooks. Garth egyik legnagyobb hatása a KISS volt, a Kiss My Ass: Classic Kiss Regrooved című 1994-es tribute lemezen még játszott is velünk a Hard Luck Woman című dalban. Tom Morello, a Rage Against The Machine gitárosa is hatalmas rajongónk, ő mondta például a beiktató beszédünket a Rock And Roll Hall of Fame-ben. Ace témáin gyakorolt annak idején, ő volt az első gitárhőse gyermekkorában. Szóval nagyon sokan vannak, de számomra nem ez a lényeges!”
Mi számít akkor neked?
„Az egyetlen fontos dolog, hogy amikor a rajongók eljönnek majd megnézni minket, akkor az felérjen számukra egy K.O-val. Felejtsék el a múltat és a jövőt, egyetlen dolog számítson csak, a jelen, az adott pillanat. A múlt ápolására ott vannak a dokumentumfilmek, a könyvek és az olyan magazinok, mint a tiétek. Amikor eljössz egy KISS koncertre, a mi felelősségünk, hogy a golyóid szét legyenek rúgva!”
Azt hogyan éled meg legbelül, hogy hamarosan tényleg befejezitek a KISS-szel?
„Nagyon szomorú lesz, nem is tudom, mit mondjak. Nem beszélhetek mindannyiunk nevében, de én egészen biztosan meg fogom siratni a pillanatot, amikor utoljára jövünk le a színpadról! De azok az öröm és a büszkeség könnyei is lesznek egyben. Ez egy csodálatos utazás volt! Arra fogok gondolni, hogy hány embert tettünk boldoggá. Dél-Amerikában 60 ezer, vagy még annál is több ember előtt játszottunk esténként. Aztán ott volt a már említett Daytona-buli a 100 ezer nézővel. Amikor végignéztem az első sorokon, rengeteg fiatal arcot láttam. Nagyon sokan voltak, akik akkor találkoztak élőben először a KISS-szel. Jó néhány embert láttam sírni is. Szóval, amikor utoljára hagyjuk el a színpadot, az egy nagyon érzelmes pillanat lesz számunkra. De büszkék leszünk! Ahogyan büszkének kell lennünk azokra is, akik minden nap munkába indulnak. Utakat építenek. Nem tapsol nekik ötvenezer ember naponta azért, mert utakat építenek, amin mi közlekedni tudunk. Pedig minden embert, aki jól végzi a munkáját, értékelnünk kellene. Őket is meg kellene tapsolnunk.”
Egyetértek.
„A zene többet jelent a daloknál. Bárhol jártunk, bárkivel voltunk, bármi is történt, a zene mindig ott volt velünk. Szólt, amikor megszülettünk, ott volt, amikor megházasodtunk és velünk lesz akkor is, amikor meghalunk. Borzalmas lenne az élet zene nélkül! Mi azon nagyon-nagyon kevés szerencsés ember között tudhatjuk magunkat, akiknek a dalai után adnak nevet a gyermekeiknek az édesanyják. Christina, Beth, Shandi és így tovább. Emberek tízezrei készítettnek maguknak telihátas KISS tetoválást, keress csak rá a Google-ban: ’Kiss band tattoos on backs’! De őrület a rengeteg tribute zenekar, vagy éppen az, amit említettél. A seattle-i zenészek, akik KISS-nek öltöznek, a ruháinkba bújnak. Mint például az Alice in Chains!”
__
Gene Simmons, a világ legszerencsésebb embere
„Hogy vagy, Miklós? Én beszélek magyarul! Hol vagy most?”
Szia Gene! Budapesten.
„Á, Buda és Pest. Csinálhatjuk az interjút magyarul is, de azt hiszem, az angolom egy kicsit jobb! Tudok beszélni magyarul jól, de tudok beszélni német és héber és angol és egy icipici japán.”
Gene, én maradnék az angolnál vagy a magyarnál, a japánom ma nem az igazi!
„Oké, akkor legyen angol!”
És hogy vagy mostanság, Gene?
„Fantasztikusan! Én vagyok a legszerencsésebb ember a világon!”
Igazán? Miért?
„Mert én lehetek Gene Simmons!”
Ööö, okééé… (…)
__
__
(A teljes interjút a HammerWorld magazin július-augusztusi számában találod, aminek kiegészítéseként A jándi szatócs unokája címmel egy Gene Simmons-családtörténetet, valamint egy híres magyar származású rockzenészekről szóló összeállítás is olvashatsz!)
