SEATTLE | 09/12/2019 | 08:34

Seattle-Budapest Grunge Magazin

Kevin Martin: Ha Chris vagy Layne vagy bárki más közülük mellénk állt volna…

Szerző:

„Egyszer felléptünk a Sweet Water nevű banda előtt, akkor már énekeltem. Hatalmas teltház volt, nagyon odatettük magunkat, szinte lebontottuk a helyet. Azután kezdték el mondogatni az emberek, hogy ‘imádjuk a Candleboxot’. Olyan volt az egész, mintha jött volna akkor egy repülőgép és ledobott volna minket városban. Ilyen egyébként Seattle mentalitása” – mesél a kezdeti idők nehézségeiről Kevin Martin. A Candlebox frontembere a banda manchesteri koncertje előtt fogadott minket. Nagyinterjúnk.

„Seattle már nem az a hely, ahová 1984-ben költöztem”

Hogy vagy Kevin? Milyen az európai turné?

Köszönöm, jól. A turné jobban megy, mint ahogyan azt vártuk. Nem játszottunk túl sokat errefelé a kilencvenes években. Megpróbáljuk újjáéleszteni a közönséget, talán nem felejtettek el minket. Néhány esetben pár száz, néhány esetben ötven ember jön el esténként megnézni minket, de nem is szól ez az egész többről annál, minthogy visszatértünk, itt vagyunk.

Tegnap Berlinben megnéztem a Stone Temple Pilots-ot és a Walking Paperst. A koncert előtt Dean DeLeo, az STP gitárosa a helyszín körül sétálgatott és FaceTime-on beszélgetett a lányaival. Az időeltolódás miatt az volt az “Apák napi” hívás.

Igen, vasárnap volt Apák napja.

Számodra is nagyon fontos a család. Hogyan éled meg, hogy nem tudsz velük lenni ilyenkor?

Én nem turnézok annyit, mint a Stone Temple Pilots, úgyhogy valamivel könnyebb dolgom van, mint nekik. Apák napján a feleségem és a fiam New Yorkban voltak, mert a nejemnek üzleti dolgai akadtak arrafelé, úgyhogy mi is FaceTime-on beszéltünk. A telefonok miatt nagyon leegyszerűsödött a kapcsolattartás. Tudod, csak felmész a wifire, aztán már megy is a hívás. Ahogyan mondtam, én nem turnézok hat heteket egyhuzamban. Sokkal jobban szeretem a kéthetes körutakat, aztán már megyek is haza. Ugyanúgy szeretek a családommal lenni, mint amennyire imádom ezeket a srácokat [a Candlebox tagjait] és a színpadon állni velük.

Régóta Los Angelesben élsz. Tudom, hogy nem Seattle-ben születtél, de azért nekem mindig is egy seattle-i srác maradsz. Milyen az élet Los Angelesben? Mi a különbség a két város között?

1984-ben költöztem Seattle-be, amikor 14 éves voltam és valóban ott éltem a legtovább. Los Angelest utálom. 20 éve próbálok elköltözni onnan. Nehéz ott gyökeret ereszteni, mert túl nagy és nekem hiányzik belőle az állandóság. Olyan átmeneti az egész. Néhány barátommal heti szinten összefutok, de rajtuk kívül kevesekkel tartom a kapcsolatot. A zenészek közül kizárólag Matt Sorummal (ex-Guns N’ Roses/Velvet Revolver) és Robin Diazzal (kb. mindenki, Candlebox is), másokkal nem nagyon. Matt-tel mondjuk már 1996 óta, de vele is azért, mert egy időben nagyon közel laktunk egymáshoz. De Seattle sem az a hely már, ahová 1984-ben költöztem. Még mindig gyönyörű, csak éppen sokkal nagyobb. A kisvárosból nagyváros lett, mára pedig egy valódi metropolisszá vált. A családom még mindig ott él; anyám, a bátyám és a nővérem is. Évente kétszer meglátogatom őket és velük töltök egy hetet. Seattle és Los Angeles teljesen különböznek egymástól. Seattle szabadbamenős és hideg, míg Los Angeles jómódú és őrült.

Az első Candlebox album tavaly lett 25 éves. Ezen a turnén 10 dalt is elővesztek róla, csupán egyet nem játszotok el, a Raint.

Azért hagyjuk ki, mert egészen egyszerűen nem marad rá időnk. Ma például nincs időkorlát, de az utóbbi négy alkalommal volt, és mindenképpen be szerettem volna illeszteni a setlistbe további öt dalt másik öt albumról. Ma este szándékosan nem fogjuk játszani a Raint, mert elő akarom venni a The Bridge-et, az egyik kedvencemet a Disappearing in Airports lemezről. Azzal fogjuk zárni a koncertet. Lesz néhány dal a Disappearingről, egy-egy a Happy Pillsről, a Love Storiesról és az Into the Sunról, a Lucyről viszont semmi sem.

A Lucyről miért nem?

Mert nekem az nem egy jó lemez. Egy érzelmi katasztrófával ér fel számomra. Nagyon megvisel, amikor előveszünk róla egy-egy dalt.

Kevin Martin (Fotó: Küttel Andrea)

„Nem vagyok Dave Grohl; nincsenek magánrepülőgépeim”

Rengeteg nagyon jó dalotok van, mint például az A Kiss Before Dying

Ó, köszi!

…az I’ve Got a Gun vagy a How Does it Feel. Mind erőteljes, húzós dalok, amelyek úgy szólnak, mintha csak a korai ’90-es évek Seattle-jében születtek volna. Ti mégsem játsszátok őket. Miért nem?

Őszintén? Azért, mert nem gyakoroltuk be ezeket. Talán két évvel ezelőtt áprilisban, a születésnapom környékén játszottuk néhányszor [az I’ve Got a Gunt]. Nehéz élőben jól megszólaltatni, mert rengeteg gitársávból áll össze. Mi pedig nem használunk Pro-Toolst vagy bármi mást. Sok olyan meghatározó pillanat van benne, ami több gitár használatát igényli annál, mint amit képesek vagyunk [élőben megszólaltatni]. Én pedig nem vagyok elég jó gitáros ahhoz, hogy el tudjam játszani őket. Azok a gitártémák adták nekem a szöveghez az inspirációt: amikor meghallottam őket pontosan tudtam, hogy mit akarok énekelni. Mintha csak egy géppisztolyt hallottam volna megszólalni. Szóval nem kerülöm őket, csak azt szeretném, ha úgy szólalnának meg élőben, ahogyan azt megérdemlik.

Mi a helyzet az A Kiss Before Dyinggal?

A Kiss Before „Drop C” hangolásban van, amiatt szólal meg olyan súlyosan. Bariton gitárok kellenek hozzá, és pont most kaptam vissza az enyémet. Lehet, hogy jövőre játszani is fogjuk, még nem tudom. Imádom azt a dalt, mindig is imádtam. Melyiket kérdezted még?

A How Does It Feel-t.

Ó, a How Does it Feel-t? Az a dal George Bushról szól. Amerika azon időszakáról, amiről azt reméltük, hogy mostanra már majd magunk mögött hagyunk. Erre most itt van újra: egy kib…tt bohóc áll az Egyesült Államok élén. Ezek a fickók a hegycsúcsok királyainak képzelik magukat, de nem veszik észre, hogy valójában homokon állnak, azt pedig gyorsan elfújja alóluk a szél. Igen, játszanunk kellene azt a dalt, mert tényleg nagyon jó. Július 20-val lezárjuk a 25 éves debütalbum megünneplését, aztán október után az új dalok mellett elkezdhetjük visszahozni a régieket is. Talán jövőre már képesek leszünk két órát és 17-18-19 dalt játszani a programban és azokat a dalokat újra elő kell vennünk.

A Candlebox mellett rengeteg más projektben is részt vettél vagy részt veszel. Olyanokban, mint a The Gracious Few a Live tagjaival és a Kevin Martin and The Hiwatts. Vérzik a szívem az olyan dalokért, mint az Appetite, a Honest Man vagy az Enemy. Nem tervezed, hogy ezek közül valamelyik dalt újra játsszátok?

Carlos, a hangmérnökünk és turnémenedzserünk imádja azokat a keményebb témákat, mindig kérdezi tőlem, hogy mikor fogom már játszani a Hiwatts dalokat? Imádnám, ha így lenne, az Enemy az egyik kedvenc dalom. Meg az Identify. Tudod, az egy másik időszak volt a számomra, és szeretném külön kezelni azokat a dolgokat. Végül is csinálhatnék egy olyan turnét, ahol a teljes életművemből merítek. Minden bandától valami, amiben valaha is benne voltam. Például Adammel [Adam Kury, a Candlebox basszusgitárosa] van egy új zenekarunk, az a neve, hogy Le Projet. A dobosunk Morgan Rose a Sevendustból. Azokat a dalokat imádom. Csak nem vagyok elég termékeny sajnos. (nevet)

Kívülről nem úgy látszik.

Mostanában sokat kérdezgetem magamtól, hogy hol is tartok tulajdonképpen? Tudod, épp most lettem 50 éves és felmerül többször, hogy meddig akarom ezt az egészet csinálni? Azoknak az embereknek játszom itt Nagy-Britanniában, akik tényleg látni akarnak és imádom ezt, de közben nagyon hiányzik a feleségem és a fiam. Nem vagyok Dave Grohl; nincsenek magánrepülőgépeim, amik bárhova elvisznek a világon. Keményen dolgozom. Félre ne értsd, semmi bajom azoknak a bandáknak a sikereivel. Nagyon boldog vagyok, ahol most vagyok, csupán azt nem tudom, hogy milyen sokáig akarom még ezt csinálni. Remélem nem kap el a „midlife crisis”. Bár még elkaphat. Nem tudom, talán tényleg kellene csinálnom egy turnét, ahol az összes kedvenc dalomat eljátszom, amit a karrierem során írtam.

Az nagyszerű lenne. Egy ötórás show!

Fene tudja. Talán három-három dal mindegyik lemezről vagy valami ilyesmi. Pár éve megcsináltuk ezt Dél-Amerikában. Az egy két és félórás koncert volt, 27 dallal.

Az is extrém-hosszú lehetett.

Kib…tt hosszú volt.

Úgy értem a hangodnak.

Jól bírta. De K.O. voltam a koncert végére. Belepusztultam, de nagyon élveztem. Nem is tudom, hogy Eddie Vedder hogy a fenébe tud 26-27 dalt elénekelni estéről estére, de megcsinálja. Oké, ő bariton. Különböző a hangunk.

„Pat Smear azt kérdezte tőlem: Te miért nem énekelsz ma este?”

Néha elővesztek feldolgozásokat, seattle-i bandák dalait. Játszottátok a Say Hello To Heavent a Temple of the Dogtól, az Alive-ot a Pearl Jamtől vagy a Bone Chinát a Mother Love Bone-tól. Utóbbit megmutattam Andy Wood édesanyjának, Toninak, aki teljesen le volt nyűgözve, mert teljesen úgy énekelted a dalt, mint Andy.

Ó, ember, imádtam Andyt! Ő volt a legnagyobb!

Milyen volt a kapcsolatod ezekkel a bandákkal és énekesekkel? Tudom, hogy Andyt személyesen is ismerted és inspirált téged, de mi a helyzet Chris Cornellel és a többiekkel?

Eddie Vedderrel akkor futottam össze, amikor először jött fel Seattle-be, a Temple of the Dog lemezfelvételek idején. Nem voltam vele szoros kapcsolatban, viszont Jeff Amenttel és Stone Gossarddal nagyon-nagyon jóban voltam. Chris érdekes fickó volt. Akkor barátkoztunk össze, amikor egy cipőboltban dolgoztam a feleségénél, Susannál [Susan Silver, a Soundgarden menedzsere].

Egy cipőboltban?!

Igen, Susan egy Fluevog cipőboltot vezetett [a Fluevog egy kanadai cipőmárka]. Plusz volt mellette egy menedzsment cége, a Susan Silver menedzsment. Az irodája a cipőbolt végében volt. A First Avenue-n működött egy hotel is, az volt a neve, hogy The End of Market, a Fluevog annak a sarkán volt. Susan ott lakott a hotelben, az egyik apartmanban. Bárki is jött hozzá az irodába, keresztül kellett mennie a cipőbolton. Így találkoztam Andyvel. Aztán ugyanígy Layne Staleyvel és Jerry Cantrellel. Csak 16 éves voltam. Fantasztikus volt, hogy találkozhattam azokkal, akikre felnéztem és akikért rajongtam. Akkoriban már doboltam egy zenekarban. Sosem gondoltam, hogy valaha is a barátjuk lehetnék, mert sokkal fiatalabb voltam náluk.

Ez érthető.

Melyik 21 éves srác akarna lógni egy 16 éves kölyökkel? Szóval alapvetően a bolt miatt ismertük egymást, aztán ahogyan teltek az évek és a Candlebox elindult, Chris-szel haverok lettünk, bármiről el tudtunk beszélgetni. Layne-nel viszont igazán jól összebarátkoztunk. A Candlebox és az Alice in Chains próbaterme egymás mellett volt a Music Bankben. Amikor Layne-nel leültünk dumálni, szinte mindig az énekesek és a rock and roll volt a téma.

És mi a helyzet Andyvel?

Hatalmas Malfunkshun rajongó voltam, Andy nagyon inspirált engem. Talán még nyúltam is pár frazírt tőle. (nevet) Ahogyan énekelt, ahogyan játszott a szövegekkel és a dallamokkal – énekesként ez vonzott benne a legjobban. Jobban, mint Chris. Chris elképesztően erőteljes volt. Layne meg egy kígyó. De csak Andy volt képes olyan briliánsan dallamokat és szövegeket írni. Mindenféle zenekari dologról meg más hülyeségekről beszélgettünk, amikor bejött a boltba. Imádott a zenéről társalogni. Folyamatosan zenét írt. Azt hiszem, alkotói szinten nagyon bensőségesen viszonyulok hozzá. Szóval ezért játszottuk azokat a dalokat.

A Say Hello to Heavent Chris halálának másnapján vettétek elő. Hosszan vezetted fel a dalt, a felvételeken látszik, hogy sokkoltak a történtek.

Jól láttad, sokkoltak. Le voltam döbbenve. Nem ismertem Chrisnek ezt az oldalát. Szeretném azt hinni, hogy valami más volt, nem öngyilkosság. Valami olyasmi, mint amit Michael Hutchence [INXS] művelt vagy ki tudja mi. Az embereknek létezik egy sötét oldaluk, amiről nem tudhatunk. Még most is a történtek hatása alatt állok. Elmentem megnézni a Chris Cornell emlékkoncertet, amit Vicky Cornell, Chris második felesége szervezett. Teljesen össze voltam zavarodva. Ahogyan figyeltem a show-t, az járt a fejemben: „Hihetetlen, hogy a fenébe történhetett ez meg?”

Ott voltam és én is ugyanezt éreztem.

Ott voltál? Az járt a fejemben végig, hogy nem hiszem el, hogy ez történik. De elmesélek egy vicces történetet. Pat Smear [ex-Nirvana, Foo Fighters] megállított a backstage-ben és beszélgetni kezdtünk a koncertről, a vendégekről és a fellépőkről. Azt kérdezte tőlem: „Te miért nem énekelsz ma este?”

Jó kérdés!

Azt válaszoltam neki, hogy „nem hívtak meg, nem tudom”. Aztán még jó sok ember megkérdezte ugyanezt. Kemény pillanatok voltak. Én nem ismertem Vickyt, csak Susant. Sohasem találkoztam Vickyvel, talán azt sem tudja, hogy létezem, de amikor Pat rákérdezett a dologra, az járt a fejemben, hogy ez azért tényleg kibaszottul furcsa! És talán emiatt, az egész koncert bizarr is volt számomra.

Volt néhány csodálatos pillanat, de még több nagyon gyenge.

Mindegy is. Brandi Carlile óriási volt szerintem. És Stone beszédét is imádtam.

Egyetértek, én is.

Biztos lehetsz benne, hogy azoknak a zenekaroknak minden egyes tagja tudta, hogy Susannak köszönheti, hogy sikeressé válhatott. Az a pillanat, Stone szavai nagyon mélyen megérintettek. Szóval akkor is sokkolt és még mindig sokkolnak a történtek. Azóta nem is hallgattam Soundgardent. Temple of the Dogot tudtam már, mert az ahhoz való kapcsolatom más, de Soundgardent nem.

Kevin Martin (Fotó: Küttel Andrea)

„Ha Chris vagy Layne vagy valaki bárki más közülük mellénk állt volna, történhetett volna másképp is”

A Candleboxot még a nagy grunge-robbanás előtt alapítottad, vagyis ott voltatok már a kezdeteknél, és mintha ezt sokan hajlamosak lennének elfelejteni. Mit gondolsz, miért van az a fejekben, hogy a Candlebox nem volt része ennek a – nevezzük így – zenei forradalomnak?

Mert mi fiatalabbak voltunk a többieknél. Öt évvel fiatalabbak. Mindannyian zenéltünk, de azok a srácok együtt nőttek fel Seattle-ben. Mindenki, a zenészek, a menedzserek, a közösségük minden egyes tagja. A Soundgarden Ultramega OK lemezének megjelenése óta tudtuk, hogy valami történni fog. A klubokban és a bárokban nem játszhattál 21 éves korod előtt. Be sem tehetted oda a lábadat. Nagyon szigorúak Washington állam törvényei, különösen Seattle-ben. Az egyik oka talán pont ez lehetett a kábítószerek elterjedésének: fiatalabbak egyszerűen nem tudtak bemenni, és jól berúgni, így maradtak számukra a drogok. De a lényeg, hogy mindenki tudta, hogy valami történni fog. Kelly Curtis [Pearl Jam] és Susan Silver [Soundgarden, Alice in Chains] menedzselték a zenekarokat. Jonathan Poneman és Bruce Pavitt megalapították a Sub Pop Recordsot. Mark Arm volt ennek az egész grunge mozgalomnak a keresztapja. Mindenkinek volt valamiféle kapcsolata vele, vagy játszott vele, vagy ha valaki zenekart akart alapítani, akkor ő segített benne. Azt hiszem, neki kellett volna menedzselnie mindenkit, még akkor is, ha nagyon szeretem, amit a Mudhoneyval csinált. Annak ellenére, hogy ott voltam az egész körül és láttam, hogy mi fog történni, kemény volt szembesülni azzal, hogy basszus, még öt évet kell várnom arra, hogy felléphessek a Central Tavernben, az OK Hotelben, a RKCNDY-ben vagy az Off Rampben.

Durva.

Miért nem lehetett úgy, ahogyan Los Angelesben? Ahol ha benne voltál egy zenekarban, akkor felléphettél: bementél a klubba, lejátszottad a koncerted, aztán elhúztál. Ez ott így működött. Úgyhogy senki sem látott minket Seattle-ben. Sokat lógtam a Luna’s cipőboltban, ami egy hatalmas üzlet volt a Broadway-en, az alatta lévő helységben pedig koncerteket tartottak. Olyanok játszottak ott, mint a Malfunkshun vagy a Blood Circus. Mi is felléptünk ott a korai időkben, de senki sem látott engem, mert akkor még nem énekeltem, hanem doboltam. Aztán egyszer felléptünk a Candlebox-szal a Sweet Water nevű banda előtt. Akkor már énekeltem. Hatalmas teltház volt, nagyon odatettük magunkat, szinte lebontottuk a helyet. Azután kezdték el mondogatni az emberek, hogy „imádjuk a Candleboxot”. Olyan volt az egész, mintha jött volna akkor egy repülőgép és ledobott volna minket városban. Ilyen egyébként Seattle mentalitása. Ha Chris elmondta volna egy interjúban, hogy „16 éves kora óta ismerem Kevint, a bandája egy legitim seattle-i zenekar”. Vagy Layne vagy valaki bárki más közülük mellénk állt volna, történhetett volna másképp is, de nem történt és már nem is fog. Mit gondolsz miért nem lépett fel soha az Alice in Chains a Pearl Jam előtt, amikor Jeff, Stone, Jerry és Sean mindig is barátok voltak? Ez egy kib…ttul furcsa város. Teli klikkekkel.

Kívülről soha nem tűnt úgy.

Egyszer összefutottam Ben McMillannel, a Gruntruck énekesével. Hatalmas rajongója voltam, imádtam a Gruntruckot és minden mást, amit a zenei színtéren csinált. Ez 1993-ban volt, amikor három egymást követő este teltházat csináltunk a Paramount Theatre-ben, Seattle-ben. A háromból az egyik koncert után lenéztem este a Frontier Room nevű bárba, ami a First Avenue-n volt. Ott iszogatott Ben az egyik barátommal, aki odajött hozzám: “Bemutassalak Bennek?” Azonnal rávágtam, hogy persze, tök jó lenne. Kezet akartam rázni vele, ő meg: “„Hogy a fenébe tudtátok háromszor megtölteni a Paramountot?” Mondtam neki, hogy nem tudom. „Hát én sem!” – vágta és nem fogadta a kézfogásom. Ez a fajta ellenségeskedés, ami a városban kifejlődött egy rettenetesen ostoba dolog volt.

Pláne, hogy akkor még egy viszonylag kis közösségről beszélünk.

Mindenki tudott volna segíteni a másiknak. Az a három banda – a Pearl Jam, a Soundgarden és a Nirvana – hatalmasra nőttek már akkor. Ők voltak a királyok. Senki sem segített a másiknak többé. Gondolj csak bele abba például, hogy micsoda szardobálás ment a Pearl Jam és a Nirvana között. Nagyon furcsa volt.

A Nirvanás srácokkal volt bármilyen kapcsolatod?

Krist Novoselic-kel egy házban laktunk 1996-ban.

Ez már akkor Kurt Cobain halála után volt.

Igen. Capitol Hillen éltem. Egyik nap valaki kopogott az ajtómon. Kinyitom, ott áll Krist. “Hé haver, Krist vagyok!” – mondta. Én meg: “Hé, tudom ki vagy!” Azt mondja: “Tudom, hogy ez egy furcsa kérdés lesz, de van itthon cukrod?” (nevet) Átjött hozzám, hogy kérjen egy kis cukrot! Innentől kezdve kezdtünk el lógni együtt.

Ő tudta, hogy te ki vagy?

Persze. Épp akkor költöztem be a házba. Ann Wilson [a Heart énekesnője] is ott lakott. Szóval az egy igazán bizarr pillanat volt, ahogy kinyitom az ajtót, ott áll Krist, mert nincs otthon nála cukor. Igazán imádni való a fickó. 15-16-17 éven keresztül esélyünk sem volt arra, hogy beszélgessünk csupán csak azért, mert nem ugyanabba a klikkbe tartoztunk. Mi voltunk a kopaszok, ők meg az öregek.

„Henry Rollins miatt csinálom azt, amit csinálok”

A debütalbumból 4 millió példány kelt el csak az Egyesült Államokban. Az 1994-es Woodstock fesztiválon headlinerek voltatok és tízezrek őrültek meg a zenétekre. Így utólag visszagondolva mikor volt a Candlebox a csúcson szerinted?

Erre könnyű válaszolni: a legutolsó lemezünket érzem a csúcsnak.

A Disappearing in Airports-ot.

Az a legjobb lemez, amit valaha is készítettünk. Ha személyesen az én legnagyobb sikeremre vagy kíváncsi, én azt érzem annak. Pénzügyi, lemezeladási vagy Billboard-listás helyezés szempontjából 1995 volt a csúcs. Akkor kaptuk a legnagyobb figyelmet az emberektől. 1994-ben, a Woodstock-fellépés után Henry Rollins-szal turnéztunk, aztán a nyarat a Metallica vendégeként csináltuk végig, majd szeptemberben átjöttünk Európába ugyancsak Rollins vendégeként. Három hetet töltöttünk el vele, az volt a karrierem csúcspontja. Punk rockon nőttem fel, az első koncertem egy Black Flag buli volt a texasi San Antonióban. 12 éves voltam.

Eléggé bekezdtél!

Henry Rollins volt a kedvenc előadóm. A Black Flag, a Dead Kennedy’s, a Butthole Surfurs és ha minden igaz a Big Boys lépett fel aznap este. Őrület! Imádtam a punk rockot! Innen jönnek az olyan dalok, mint az Enemy vagy az I’ve Got A Gun.

Melyik volt a kedvenc koncerted zenészként?

Az említett Black Flag koncert és a Rollinssal való közös turné. Nem is tudtam vele beszélgetni. Annyi jött ki belőlem csupán, hogy „Basszus. Az ott Henry Rollins!” Amiatt a fickó miatt csinálom azt, amit csinálok. Láttam őt a színpadon és azt mondtam: „Én is ezt akarom csinálni!” Ez volt az abszolút csúcspontja a karrieremnek!  A Metallicával turnézni hatalmas dolog. Ahogyan az Aerosmith-szel és Steven Tyler is az. Ő is hatalmas hatással volt rám, de ha a legnagyobb pillanatról beszélünk az Henry Rollinshoz köthető: minden egyes este megváltoztatta az életemet, amikor láttam őt a színpadon. Arra sarkalt, hogy lebontsam azokat a kurva falakat, amiket az emberek húztak maguk köré. Henry Rollins hozta ezt ki belőlem. Azt kell, hogy mondjam, az Andyvel való első találkozás az egyik legjobb pillanat volt az életemben. Nem tudom pontosan meghatározni, de a siker számomra a Disappearing in Airports, mert az a legszabadabb lemez, amit valaha is készítettem. Minden egyes dalt imádok róla! Pedig mindössze 12 nap alatt vettük fel.

Tizenkét nap?

Hat nap alatt felmentek a dobok, a basszusgitárok és a gitárszólók és hat nap maradt az éneksávokra.

Nagyon spontán lehetett.

Az volt, ráadásul a felvételek közepén tartottunk két hét szünetet, utána mentem csak vissza Pennsylvaniába, hogy felénekeljem a dolgaimat.

Lehet, hogy pont abban rejlett a lemez ereje, hogy csak tizenkét napot dolgoztatok rajta és nem agyaltátok túl a dolgot?

Nem, nem gondolnám, hogy túlagyaltuk volna. Mindez csak zene, a szíved mutatja az utat, hogy merre tarts a dalokkal. Emiatt lehetett olyan az I’ve Got A Gun, amilyen lett. Halálos fenyegetéseket is kaptam e-mailben miatta [a dal a fegyvertartás ellen emel szót – PM].

A Candleboxnak egy ideje újra Dave Krusen a dobosa, ő játszotta az utolsó lemezeteken is.

Micsoda dobos! Nagyon jó volt őt látni a Rock and Roll Hall of Fame beiktatáson is. Vajon időben be fog lépni? Ez ő, ahogyan ő játszik. Láthattad Eddie arcát, mintha csak azt mondta volna: “Ó, Istenem!” Imádok Dave-vel játszani.

Bizonyos vagyok abban, hogy a Ten azért is minden idők egyik lemeze, mert ő játszik rajta. Mintha sokan elfelejtenék azt, hogy a Jeremy, az Alive, az Even Flow dobtémáit neki köszönhetjük. A legtöbben mégis Dave Abbruzzese-t gondolják a nagybetűs Pearl Jam dobosnak.

Pedig Dave Abbruzzese és Matt Cameron sem tudja úgy eljátszani azokat a dalokat, mint ő, mert Dave és Matt is olyanok, mint a gépek: hihetetlenül pontosak! Nagyon jók a szakmájukban. Matt Cameron egyike minden idők legjobb dobosainak. Ott van például a Jesus Christ Pose. Megpróbáltam megtanulni. Olyan sok mindenre kell figyelni közben, hogy feladtam. De Dave Krusen szíve a helyén van, amikor játszik. Az egész onnan indul ki nála és imádom őt emiatt. Ott van a Disappearing in Airports lemezünk. Nem voltak dalaink. Bár a producereinknek elküldtem őket, de a zenekar tagjainak elfelejtettem. Amikor megérkeztünk a stúdióba, kérdezték tőlem a többiek: “Mi a fenét fogunk felvenni?” Mondtam nekik, hogy amit elküldtem nektek e-mailen. Azt mondják: “Hát, mi nem kaptunk semmit!” (nevet) Szóval fogalmuk sem volt róla, hogy milyenek a dalok. Erre jön Dave és elkezdi dobolni ezt: [Kevin a Vexatious felsőtamos dobtémáját dúdolja.] Felkiáltottam, hogy ez az, így vegyük fel! Megőrülök attól, hogy a dobosok milyen spontánok tudnak lenni! (nevet)

Óriási!

Két nekifutás. Minden egyes dalt feljátszott két nekifutásból.

„Hatalmas hibát követtünk el a ’90-es években, hogy nem töltöttünk több időt errefelé”

Manapság az újrakiadások korát éljük. Tudom, hogy nektek voltak problémáitok a kiadóval és a jogokkal már korábban is. Várhatóak valamikor újrakiadások?

Már megtörténtek volna, de nem kaptuk meg a Warner Bros-tól a licenceket hozzájuk.

Ez csupán pénzkérdés?

Azt akarják, hogy vegyük meg a jogokat tőlük. Ők nem adják ki a lemezeket, mert akkor nekik kellene fizetniük nekünk és azt nem akarnak. Mi birtokoljuk a lemezek és a dalok jogait, ha újra megjelentetnék a lemezeket, az 150.000 dollárban fájna nekik. Ez egy igazi 22-es csapdája. Azt mondtam: “Ne állítsatok ki nekem egy csekket. Kibaszottul nem érdekel!” Én csupán szeretném re-masterelni a dalokat, majd egyenként kiadni a lemezeket 180 g-os vinylen. Ennyi, amit akarok.

Mik a terveitek a közeljövőre?

Augusztusban felvesszük a következő lemezt, remélhetőleg ősszel meg is jelenik. Nem tudom, hogy mi a kiadó terve, mi mindenesetre leszállítjuk nekik időben az anyagot. Van még néhány koncertünk az Államokban is, azzal elleszünk ősszel. A decembert, a januárt és a februárt pedig a családjainkkal töltjük. Mindannyian családos emberek vagyunk, így a fonalat csak február végén-március elején vesszük fel újra a turnék szempontjából. Szuper lenne jövőre újra ellátogatni Európába!

Terveztek közelebb is jönni Európa középső részéhez, Magyarországra, Csehországba vagy Lengyelországba?

Igen, beszélgettünk már erről. Szóba került Spanyolország, Csehország, Portugália, Németország, Svájc… Dánia és Belgium hatalmas piac számunkra. Remélem, hogy ott két fesztiválon is tudunk majd játszani. Ha itt élnék Európában, eszembe sem jutna, hogy abbahagyjam a zenélést. Rohadt nehéz az Egyesült Államokban karriert csinálni. Hatalmas hibát követtünk el a kilencvenes években, hogy nem töltöttünk több időt errefelé. Most próbálom ezt a mulasztást helyrehozni.

___

(The English version of the article is available here.)

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Interjú

A LAP TETEJÉRE