Szakácsi Greg a ’90-es években a C.A.F.B. énekes-gitárosaként az egyik legismertebb, legsikeresebb punk rock zenész volt hazánkban. Az évtized vége felé azonban – a rajongók számára némileg váratlanul – Seattle-be költözött, ahol megalapította a Sledgeback-et. A zenekarban Greg társai korábbi és későbbi Queensryche, War Babies illetve Himsa tagok lettek. A srácok játszottak a legendás Warped turnén az Offspringgel és az Avanged Sevenfolddal, de koncerteztek a Showboxban is a Flogging Molly előtt. A zene mellett volt még egy téma, amit semmiképpen nem hagyhattunk ki. A drogok. És Greg ezzel kapcsolatos múltja. A Seattle északi részén található Ballardban, Keith Bartoloni (Idol Threats) valamint a Soundgarden basszusgitáros Ben Shepherd Hazelwood nevű kocsmájában ültünk le beszélgetni.
Szakácsi Greg
Mit szólnál, ha az interjút Seattle-ben csinálnánk meg?
A találkozásom Greggel, véletlenek egész sorozatának volt köszönhető. A seattle-i elutazásunk előtt nagyjából két héttel csörgött a telefonom. Egy számomra teljesen ismeretlen számról hívott valaki. Nem szeretem az ilyen hívásokat, nem is nagyon szoktam felvenni. Nem veszek semmit.
Egy hölgy szólt bele a telefonba, aki egy közös zenészbarátunktól kapta meg az elérhetőségeimet. Hihetetlen lelkesedéssel kezdte el nekem ecsetelni, hogy Szakácsi Greg a C.A.F.B. és a Sledgeback énekes-gitárosa újra Magyarországon van és ez milyen jó lehetőség nekem, hogy interjút készítsek vele. Két nap múlva visszarepül az USA-ba, mert hogy ott él, úgyhogy egyeztetnünk kellene egy időpontot. Kitalálhattátok már, az egyébként rettentően szimpatikus hölgy Greg, és a Sledgeback menedzsere volt. Kedvelem, ha valaki ennyire hisz abban, amit csinál.
A C.A.F.B. neve és Greg rémlett nekem, de arról már fogalmam sem volt, hogy milyen zenét játszottak annak idején. Ezért kénytelen voltam megkérdezni. Meg, hogy ha már punk – tudtam meg a válaszból – hogyan illeszkedik ez a Grungery vonalába. Miért akarnék én egy punk zenekarról írni? Ez a blog a grunge-ról szól. Aztán egyszer csak valami furcsa véletlen folytán kiderült, hogy Greg Seattle-be megy vissza. Ott él 15 éve. Hoppá, már meg is van a közös pont.
Milyen érdekes lenne beszélgetni egy magyar énekes-gitáros személyes élményein keresztül Seattle zenei életéről. Sztorik első kézből, közvetlenül egy olyan embertől, aki mindent átélt, amit Seattle-ben csak lehetett. Nincs itthon olyan grunge rajongó, akit ez ne érdekelne. Úgyhogy feltettem a legváratlanabb, leggyilkosabb kérdést, amit abban a helyzetben feltehettem: „Mit szólnál, ha az interjút Seattle-ben csinálnánk meg?”
Greggel Seattle belvárosából elautóztunk Ballardba. Gondoltuk, hogy két legyet ütünk egy csapásra. Megnézzük Ben Shepherd és Keith Bartoloni kocsmáját, és ha már ott vagyunk, meg is csináljuk az interjút. Nem sokat húztuk az időt. Kikértük az első kört és belevágtunk.
A Budapest-Seattle trip
Egy viszonylag sikeres zenei karrier közben hagytad ott Magyarországot. Miért ilyen hirtelen, és miért pont Seattle-be jöttél?
„Volt egy gyerekkori barátnőm, aki Seattle-ben élt, és akivel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Internet akkoriban még nem volt, úgyhogy leveleztünk. Aztán amikor 1998-ban hazalátogatott, elég rossz állapotban talált engem. Elég kemény volt az a fajta életforma, amit a korai húszas éveimben folytattam. Akkor már nagyon keményen kábítószereztem. Olyan emberek közé kerültem, akikről jobb nem is beszélni. Miután ő ezt látta, felajánlotta, hogy utazzak ki hozzá egy hónapra, hogy összeszedjem magam. Végül 1999 nyarán kijöttem, és tényleg azt gondoltam, hogy a kábítószerezésből adódó problémáimat ki tudom pihenni annyi idő alatt. Persze ez nem ment, ezért azt mondta, hogy házasodjunk össze, és hogy maradjak itt végleg. És 1999. július 4-én, a függetlenség napján összeházasodtunk. Úgyhogy még tűzijátékunk is volt.” (nevet)
Haza sem mentél már ezután?
„Nem. Megpróbáltam elkerülni a kábítószereket, de azért nem volt könnyű megállni a dolgot. Itt-ott még hozzányúltam a drogokhoz, de már nem olyan keményen, mint Magyarországon. Ráadásul az sem könnyítette meg a leszokást, hogy Seattle-ben nagyon könnyű hozzájutni az anyaghoz. Elkezdtem dolgozni. Képzeld el, hogy egyik pillanatban a Metal Hammer meg a Rockinform címlapján vagy, a zenetévék játsszák a dalaidat, ott vagy ezeknek a slágerlistáin, aztán kimész Amerikába, és hajókat kezdesz takarítani a legszakadtabb emberekkel együtt. Te vagy az utolsó a sorban. Onnan kellett újrakezdenem.”
Akkor már beszéltél angolul?
„Nem, egyáltalán nem. Az első két szó, amit megtanultam, az a vödör és a kefe volt. Azt mondták, hogy itt van a bucket, itt van a brush, mosd a hajót. Így kezdődött az amerikai pályafutásom. Úgy próbáltam elfelejteni a kábítószeres időszakomat, hogy hajókat takarítottam.”
Hangszereket hoztál magaddal?
„Mindössze egyetlen gitárt. Azt, amit ma is használok. Még 1996-ban vásároltam Szentpéteri Zsolttól, aki Southern Specialben, a Hisztériában, meg a Superbuttban játszott. Most pedig az Ördög gitárosa. Ez egy régi Hohner, amit aztán kiszuperáltam a saját ízlésem szerint. Még a tokja is megvan.”
Keményen drogoztál, amikor úgy döntöttél, hogy Seattle felé veszed az irányt. Akkoriban nem csak vízumkényszer volt, de nagyon át is néztek, ha be akartál utazni az országba. Gond nélkül átjutottál így a határon?
„Nem, egyáltalán nem. Mielőtt felszálltam a gépre otthon, az egész éjszakát átkokainoztam. És a kutyák ezt megérezték, de nem voltak pontosak, nem tudták pontosan megmutatni, hogy honnan jön a kokain szag. Szétszereltették velem a gitárt is, úgyhogy azt újra össze kellett rakni. Az volt az egyetlen dolog, amit magammal hoztam. Meg néhány ruhát. Semmi másom nem volt.”
Úgy szálltál fel a repülőgépre, hogy előtte anyagoztál?
„Igen. Az előző napokat végigkokainoztam az akkori barátnőmmel. Az utazás előtti éjszakán pedig volt egy búcsú buli Szentendrén, ami aztán hajnalban Békásmegyeren végződött. Az utolsó dolog, amit otthon tettem, hogy szétcsaptam magam. Alkohollal, droggal, mindennel. Úgy vittek ki a reptérre, hogy nem is aludtam. Korábban még sohasem voltam az Egyesült Államokban, soha nem utaztam egyedül sehova így. Fogtam a csomagomat, meg a gitáromat, átszálltam Amszterdamban és 13 óra múlva megérkeztem. Ahogy landoltunk Seattle-ben, azonnal kiszedtek. A kutyák még érezték a 20 órával korábbi anyagot rajtam, de nem volt nálam semmi, így elengedtek. Aztán később mondták is itt kint a haverjaim, hogy te hülye vagy? Pont Seattle-be kellett jönnöd leszokni? De így történt.”
Mikor jött el az a pillanat, amikor újra kezdett összeállni az életed, és újra elkezdtél zenekar után nézni?
„Amikor elkezdtem dolgozni úgy éreztem, hogy egyenesbe kerültem. Azzal együtt, hogy még mindig hozzányúltam olyan dolgokhoz, amikhez nem kellett volna. Ami egy váláshoz vezetett.”
Mennyi idő után váltatok el?
„3 év után. És pont azért, mert még mindig nem voltam egészen magamnál. Nagyon hosszú időbe telik, amíg egy durva kábítószeres, meg rock n’ roll múltat megpróbálsz átformálni. És ez akkor még nekem nem is sikerült. A válás után jöttem rá végleg, hogy ezt nem lehet így tovább csinálni. Megpróbáltam összeszedni magamat, és egy kicsit a saját lábamra állni. Elköltöztem egy ablak nélküli garázsba, ami be volt rendezve lakásnak. A szemetesek mellett, egy alagsori, egy szobás valamiben laktam. Volt benne egy olyan sütő, aminek az alja hűtőszekrényként működött, meg egy hálószobának berendezett sarok. Ennyi. Egy gitáron, és egy nagyon régi számítógépen kívül semmim nem volt. Ott laktam egy évig a pókok között, amíg össze nem találkoztam a későbbi feleségemmel. Akkor még mindig hajókat takarítottam, és ezt tényleg nem lehetett már így tovább folytatni. Akkor már csak az alkohol volt, de már nem kábítószereztem.”
Hogyan tudtál továbblépni ebből a garázsból?
„Összeismerkedtem Keith-tel, aki bevett a zenekarába, az Idol Threatsbe, így el tudtam foglalni magam valamivel. Bekerültem egy igazi punk együttesbe, ahol jól éreztem magam. Végre valami értelmes dolgot csinálhattam. A banda már működött előttem, de az egyik tag meghalt, és újsághirdetést adtak fel, hogy gitárost keresnek. Ez alapján hívtam fel őket. Megjelentem egy bakancsban, felvettem komoly ruhákat, ezek meg néztek, mert ennél ők sokkal lazább srácok voltak. Azt mondták nekem, hogy ’jaj istenem, te nagyon punk vagy’. (nevet) Úgyhogy hajnalban keltem hajót takarítani, délután pedig zenéltem, és ez segített. Teltek-múltak az évek, játszottam más zenekarokban is, közben kisegítettem a C.A.F.B-t, írogattam nekik dalokat, amit rögzítettem a régi kompjúteremen.”
Live in Seattle
1999-ben már vége volt a nagy grunge őrületnek, nem volt már annyira aktív az a színtér, ami a korábbi években a várost jellemezte. Milyen volt a zenei élet Seattle-ben, amikor kijöttél?
„A napon, amikor megtalálták Layne Staley holttestét, és megjelent a hír az újságokban, akkor a munkahelyen, ahol dolgoztam, olyan emberek is leálltak a munkával, akiknek alapvetően semmi közük nem volt a grunge-hoz. Teljesen mindegy, hogy valaki milyen zenét hallgatott, jazzt, bluest, vagy punkot. Nagyon sokan azt mondták, hogy ez várható volt, de az egész város ledöbbent. De az a fajta grunge őrület, ami a ’90-es évek elején volt a városban, akkor már nem volt érzékelhető. Addigra a punk rock és a rock n’ roll bandák – mint például a Supersuckers – visszavették a klubszíntért. A stadionok, meg a nagyobb koncerthelyszínek helyett a klubok pörögtek újra. Az én véleményem szerint a grunge előtt is több volt, és most is több Seattle-ben a punk zenekar. De a grunge valahol most már ott van ezekben a zenekarokban. Mindig találsz olyanokat, akikben megmaradt a dolog, mert a város jellege, az itteni emberek élethez való hozzáállása, valamint a környezet hozza magával ezt a fajta hangzást. A Seattle sound egy naturális dolog.”
2002-2003-ban az Idol Threats egyik albumát Ben Shepherddel vettétek fel, a Soundgarden basszusgitáros seattle-i stúdiójában. Hogyan kerültetek kapcsolatba egy ilyen legendás arccal?
„Amikor a stúdióban voltunk nála, akkor már volt Bennel egy valamilyen szintű kapcsolatom. Amikor esténként elmentünk kiengedni a gőzt a Hattie’s Hatbe, akkor láttam, hogy Ben is ott iszogatott a bárpultnál, úgyhogy gyakran beszélgettünk. Aztán Keith mondta, hogy fel fogunk venni egy anyagot, és el tudják intézni, hogy Ben stúdiójába menjünk, az Aurora Avenue-ra. Gondolhatod, hogy milyen nagy dolog volt az nekem, hogy az egyik kedvenc zenekarom, a Soundgarden egyik tagjának a stúdiójában tudtam dolgozni. És Ben ott volt a felvételek nagyobbik részében is. Tetszett neki, amit csináltunk, mert még lejött egy-két koncertünkre is. Aztán később a stúdiót sajnos kirabolták, a Soundgarden abban az időszakban éppen nem működött, és attól eléggé megreccsent az ember. Nem csak lelkileg, anyagilag is. Akkoriban rengeteget ivott.”
Greg és Ben Shepherd
Te hogy látod ezeket a nagy seattle-i grunge-sztárokat? Össze lehet velük még futni a klubokban vagy az utcán?
„Ez érdekes, mert talán össze lehet futni velük úgy, ahogy néhányszor Ben Shepherddel én is találkoztam a különböző helyeken. Mondjuk ő egy bulizósabb alkat. De itt simán előfordulhat, hogy nem is tudod, hogy kik vannak még ott. Valakin van valami sapka, mindenki be van rúgva, senki nem tudja senkiről, hogy kicsoda. Aztán meg valaki odafordul hozzá, te tudod, hogy ki volt ez? (nevet) Vagy például amikor vettük fel az anyagot, akkor az egyik alkalommal lejött a stúdióban a Matt Cameron. Ő például szintén egy nagyon rendes srác, és Seattle-ben egyértelműen a legnagyobb dobosnak számít. Számtalan, különböző stílusban tevékenykedő zenészt megkérdezhetsz, hogy ki a legjobb dobos Seattle-ben, és mindenki a Matt Cameront mondja. A mi dobosunk is, Tim is így van ezzel, pedig ő a Himsával sokkal durvább zenét játszott. Aztán nem is olyan rég Eddie Vedder váratlanul megjelent a Supersuckers egyik koncertjén és elénekelt velük egy dalt. Ezeket a dolgokat viszont titokban tartják, ezeket nem tudhatod meg előre sehonnan. A nagyon nagy sztárokkal, mint például a Chris Cornellel talán már nem lehet összefutni csak úgy. Az Alice in Chainsesek pedig ugye Califoriniába költöztek.”
Queensryche, Warbabies, Himsa, azaz a Sledgeback kezdetek
Még a beszélgetésünk előtt említetted nekem, hogy több ismert, és népszerű zenésszel is játszottál, és játszol most is együtt, immár tíz éve a saját zenekarodban, a Sledgebackben.
„Így van. Úgyhogy 2004-ben a helyi barátaimmal megalapítottam a Sledgebacket. Még ugyanabban az évben kijött az első lemezünk, aminek köszönhetően helyi szinten elég jó nevünk lett, egyre többen hallottak rólunk zenészkörökben is. 2005-ben feladtam egy hirdetést a helyi újságban, hogy gitárost keresek a bandába. Felhívott egy arc, és azt mondta, hogy ’te ide figyelj, meghallgattam az anyagot az interneten, beszállnék hozzátok gitárosnak’. Jól van apám, hány éves vagy? – kérdeztem tőle. ’Miért az most számít?’ Nem, de mennyi vagy? ’Harminc valamennyi.’ Akkor én még a húszas éveim végén/harmincas éveim elején voltam, és nem akartam, hogy sokkal öregebbek legyenek a tagok nálam. Jól van – mondom – megkérdezem tőle legalább, hogy mi a neve. ’Guy Lacey’ – mondta teljesen természetes hangsúllyal a srác.”
Erre gondolom te meg dobtál egy hátast, nem?
„Én akkoriban még nem voltam annyira képben. De volt itt egy tag, akivel zenélgettünk, és mondom neki, te felhívott valami arc, harminchét éves. ’Igen?’ Aha, úgy hívják, hogy Guy Lacey. Az meg rám nézett: ’Te hülye vagy? A Guy Lacey az a War Babies gitárosa volt. Hívd vissza azonnal, te tudod ki az?’ (nevet) Erre felhívtam, hogy gyere akkor le egy próbára, megnézzük, hogy mit tudsz. Megjött egy Gibsonnal, szénné volt varrva, taréj a feje tetején, na mondom hú b…meg, ez az. Ő lesz az emberünk. Én meg eredetileg fel sem akartam hívni. És ő volt az egyik leglelkesebb gitáros, aki valaha játszott a zenekarban. Aztán később kilépett, mert családi feszültségek, meg más zűrös dolgai voltak otthon. Úgyhogy megint gitáros után kellett nézni.”
Egy ilyen kaliberű gitáros után egyből találtatok megfelelő helyettest?
„Elsőre nem, úgyhogy eleinte viszonylag sűrűn cserélődtek a tagok. Jártam egy helyre gitárt javíttatni, aminek az volt a neve, hogy Guitar Center. Ismertem ott egy tagot, aki a Nihilists nevű punk bandában játszott. Úgy hívták, hogy Parker Lundgren. Nem volt éppen gitárosunk, én meg megkérdeztem őt, nem akar-e játszani velünk? Gondolkodás nélkül rávágta, hogy ’oké, nézzük meg, kipróbálom’. Megkértem, hogy nézzen át egy-két számot, ő meg megtanult vagy ötöt-hatot. Fel vagy véve! Másfél év múlva odajött hozzám, hogy ’meg lettem hívva egy turnéra, egy arccal, mennem kell’. Ki az? ’Geoff Tate’. Mondom hülye vagy? Menjél. És akkor elkezdett játszani Geoff Tate szólózenekarában, majd aztán átvették őt a Queensryche-ba is. Parker hálás volt, mert a Sledgebacken keresztül került Seattle-be. Előtte a Nihilisttel Port Angelesben játszottak. Jó haverok vagyunk egyébként most is.”
Szakácsi Greg és Parker Lundgren a Sledgebackben
Hogy alakult ki köztetek ilyen rövid idő alatt olyan jó barátság, hogy Parker még az esküvőjére is elhívjon?
„Mi mindig nagyon jól megértettük egymást, mert Parker mindig azt gondolta rólam, hogy én egy vicces gyerek vagyok. Én is nagyon megkedveltem őt, így amikor lehetett, együtt lógtunk. Nagyon tudott inni meg bulizni. Néha, de tényleg nagyon ritkán egy csíkot is csináltunk magamnak. Volt egy kötelék közöttünk. Nagyon szerette a Sledgebacket, bulis zenének tartotta. Barátok lettünk. Meghívott az esküvőjére, ahol láttam Geoff Tate-et énekelni nagyon közelről, az esküvői színpadon. A buli Geoff házában volt. Jól szórakoztunk.”
A sztorit, amit tegnap meséltél leírhatom?
„Persze, ha akarsz, nyugodtan utána is járhatsz. Szóval a Miranda Tate – tudomásom szerint – nem a saját, hanem a fogadott lánya Geoff Tate-nek. Erről már lehetett olvasni dolgokat itt-ott. Ami a csavar, hogy az anyja, valamilyen kapcsolatba került a Queensryche háttérénekesével, és ő a valódi apa. Aki egyébként Geoff-fal énekelt egy duettet az esküvőn.”
Ezt úgy érted, hogy a Geoff Tate mögött énekel valaki koncerten a színpad mögött, Geoff Tate hangon?
„Igen, de ennek a fickónak még a hangja jobban is tetszett.”
A Queensryche többi tagja meg volt hívva az esküvőre?
„A ceremónia 2008-2009-ben lehetett, akkor még együtt zenéltek, de én nem emlékszem, hogy ott lettek volna.”
Parker tehát elment, de ahogyan a hangodon hallom, azért ez egy kicsit megviselt, nem?
„Én örültem neki, hogy Parker elmegy egy olyan zenekarba játszani, ami igazán megy, de azért lelkileg megzuhantam. Pedig korábban beszélgettünk róla, hogy ha lenne egy ilyen dolog, akkor elengedném-e. Persze – mondtam neki – egy ilyen lehetőséggel élni kell sőt, én vinnélek oda. És megbeszéltük ugyanezt a jelenlegi dobosunkkal, Tim Mullennel is, aki szintén egy nagy zenekarból, a Himsából jött a Sledgebackbe. Hogyha visszahívnak turnéra, akkor menj, neked ez az életed.”
Sledgeback, Seattle
Említetted, hogy korábban játszottatok Seattle-ben jó pár kultikus helyen.
„Sok helyen megfordultunk, például a Pioneer Square-en lévő Centralban. Ha jól tudom ott játszotta egyik első koncertjét a Nirvana. Nekünk viszont azért is fontos, mert ott kaptunk lemezszerződést 2004-ben. Aztán felléptünk 2005-ben a Flogging Molly vendégeként a Showboxban, de ott voltunk a Warped Touron is ugyanabban az évben.”
Az nagyon durva. Kik voltak a headlinerek?
„Az Offspring és az Avanged Sevenfold. Aztán játszottunk az El Corazonban, aminek az eredeti neve Off Ramp volt. Ott például a seattle-i legenda Supersuckers vendégei voltunk. Az Off Ramp arról volt híres, hogy ott lépett fel először a Pearl Jam, még Mookie Blaylock néven. A Funhouse-ban pedig – ami egy legendás hely volt, de most már nem működik – én csináltam a karácsonyi punk fesztiválokat 2006-2010 között.”
Sokat beszélgetek zenészekkel, és amikor arra terelődik a szó, hogy milyen zenéken nőttek fel, akkor szinte kivétel nélkül az általam is nagyon kedvelt klasszikus rock/metal bandákat említik. Egy vérbeli punk zenésznél ez hogy néz ki, neked mik voltak a fő hatásaid?
„A szüleim elváltak, és a válás után anyámnak volt egy újságíró barátja, aki mindig hozott nekem zenéket. Rajta keresztül ismertem meg még kisgyerekként Miles Davist, a Rolling Stonest, a Clash-t, és a Sex Pistolst is. Ez a zenei világ nagyon hozzám nőtt. Aztán valamikor ’87-ben meghallottam Billy Idol Flesh For Fantasy dalának riffjét, majd a Dancing With Myself-et, az végképp megpecsételte a sorsomat. (nevet) Később jött az MTV korszak, jött a Nirvana, az Alice in Chains – a Them Bones az milyen volt már – végül pedig a Green Day, ami hasonló elemekre épült, mint a Ramones. Együtt húzott magával a punk és a grunge. A C.A.F.B-ben is ott volt a grunge hatás, ezért nem lehetett beilleszteni tisztán a punkba. Sőt, vannak dalok, amik szerintem sokkal közelebb állnak a grunge-hoz, mint a punkhoz.”
Jó, hogy ezeket felsoroltad, mert akarok tőled kérni egy Top 10-es listát is.
„Azon például a Faith No More valamelyik albuma is rajta lesz nagy valószínűséggel. De ami egészen biztos, az a Therapy Troublegumja. Abban minden benne volt, amit szerettem, ráadásul volt egy európai hangzása. Sokan a C.A.F.B. kapcsán is felemlegetik, hogy zenénkben a Therapy jócskán benne volt.”
Úgy tudom, hogy az egyik albumukat, a Shamelesst itt vették fel Seattle-ben.
„Amikor 2001-ben olvasni lehetett az újságokban, hogy Jack Endinoval fognak dolgozni a városban, írtam nekik egy e-mailt. 1996-ban találkoztam már velük pár percre a Szigeten, így legalább tudtam valamire hivatkozni. Még akkor is, ha nyilván fogalmuk sem volt arról, hogy ki vagyok. Erre a legnagyobb meglepetésemre visszaírtak – ha jól emlékszem egészen pontosan Michael McKeegan, a Therapy basszusgitárosa – hogy igen, ott leszünk. Ismertem a Robert Lang Studios címét Shoreline-ban, úgyhogy elmentem hozzájuk. Dolgozott már ott korábban az összes seattle-i legenda, a Pearl Jam, a Soundgarden, az Alice in Chains, a Nirvana, a Queensryche és a Foo Fighters is. Egy fa ajtó volt a bejárat, én meg bekopogtam. Pár pillanat múlva személyesen a Graham Hopkins, a zenekar dobosa nyitott ajtót. Bevittek a stúdióba, a srácok meg ott álltak tréninggatyában. (nevet) Megmutatták a keverőpultot, aláírták az összes cd-met, beszélgettünk, és még át is küldtem nekik a demómat, amit akkoriban csináltam.”
Jack Endino hatalmas legenda, de nekem elég kemény embernek tűnik.
„Nem tudom, nem beszélgettem vele, sokkal izgatottabb voltam annál. Amúgy a Michael McKeegan a legbarátságosabb arc, akit a nagyobb zenészek közül megismertem. Egy nagyon nyitott fickót képzelj el, akin soha sincs álarc. Vagy ott az énekes, Andy Cairns, aki hasonlóan jó fej, pedig mivel ő van mindig elől, róla mindenki azt gondolhatná, hogy azért már egy kicsit sztár. Szóval nekem a velük való találkozás volt a legnagyobb élményem. Gondolj bele, a kedvenc együttesemmel, lemezfelvétel közben, a stúdióban el tudtam tölteni egy órát. És egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy ők mutatni akarják, hogy mi a Therapy vagyunk.”
Térjünk egy kicsit vissza a Sledgeback-hez. Tudomásom szerint készül új album. Hogy álltok vele?
„Nekem az egy személyes dolog, hogy magyar ember lévén, magyar nyelvű dalokat is rátegyünk egy olyan albumra, amely alapvetően egy amerikai zenekar lemeze. Szívemből is jön, meg kötelességemnek is tekintem a dolgot. A terveim szerint az új Sledgeback lemez egyik felén magyar nyelvű dalok, a másik felén pedig angol nyelvűek lesznek. Szeretnék egy kicsit jobban Magyarország felé nyitni ezzel a lemezzel, és a tagok – akik nyilván amerikaiak – ezt kifejezetten jó néven veszik. Ők is szokták üvölteni a Palinka című számunkat: ’Red, white, green is the Hungarian flag’. Ősszel lesz egy turnénk a Tankcsapdával itt a Nyugati-parton, jövőre pedig szeretnénk elmenni Magyarországra is játszani. Ráadásul 2015-ben 25 éves lesz a C.A.F.B. Igazán örülnék annak, ha erre az alkalomra lenne valami megjelenés.”
A magyarországi lelépésedről meséltél érdekes dolgokat. Talán elárulhatom a Grungery olvasóinak, hogy az interjú előtt megkérdeztelek arról, hogy mindent leírhatok-e, ami a beszélgetésünk során elhangzik. És itt elsősorban a drogokkal kapcsolatos múltadra gondoltam. Te viszont gondolkodás nélkül rávágtad, hogy mehet a dolog.
„Nézd, nekem nincsen semmi rejtegetni valóm. Az, hogy ezek megtörténtek, és hogy ezt elmeséltem most neked, hozzátartozik a teljes önmagamhoz. Ez én vagyok. Semmit sem bánok abból, amit csináltam. Azt persze rettentően sajnálom, hogy elvesztettem barátokat. A legjobb barátomat például a C.A.F.B. basszusgitárosát, a Misit. Vele a heroin végzett. A Good Bye My Friend című dal róla szól. Mindig el szoktam mondani, hogy mielőtt hozzányúl valaki a drogokhoz, próbáljon meg tanulni olyan emberek hibáiból, akik ezen átestek már, vagy nem élték túl. Egyáltalán ne nyúlj hozzá olyan dolgokhoz, amik biztosan le fognak rombolni. Én nem akarok okoskodni, nem vagyok senkinek a tanár bácsija, nem akarom azt mondani, hogy ne bulizzál. Bulizzál, ha nagyon kell. Akkor viszont, ha már úgy érzed, hogy szükséged van rá, azonnal abba kell hagyni. Mert azután lesz nagy a baj, amikor a kábítószer szükségessé válik a mindennapi élethez, ahhoz hogy működjél, hogy színpadra állj vagy dolgozni menjél, hogy egyáltalán reggel felkeljél. Ha ehhez kell valami, akkor azonnal vissza kell fordulnod.”
Ez történt veled is?
„Pontosan. Nem mentem úgy színpadra, hogy ne lettem volna valamilyen szinten beállva. Általában a fellépés előtt lőttem be a heroint. Ha viszont nem, akkor a színpadon állva végig azon járt az eszem, hogy mit fogok csinálni a koncert után. És semmi más nem érdekelt. Ez vezetett a ’90-es évek végére a C.A.F.B. feloszlásához is. Minden tönkrement. Amikor már csupán a kábítószerezés tart életben, bármi áron abba kell hagynod. Engem a drogok mentálisan és fizikálisan is felemésztettek. Minden nap oda kell figyelnem rá. Vissza kell fognom magamat, ha a közelébe kerülök. A vágy már örökre benne van sajnos az emberben. Szóval, ha tudod, kerüld el.”
Sledgeback: Tim Mullen, Szakácsi Greg, Justin McCawley
