GRUNGERY

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Kovács Krisztián: Mi ezeket a Fish!-ben férfibánat zenéknek hívjuk

„Nálunk a ‘grunge-hang’ kifejezés egy zenekari inside joke, egy belső poén, egy Matyival [Gajda Mátyás, a Fish! gitárosa] közös kód. Azt jelenti, hogy egy nem oda illő akkordot, egy nem egyértelműen odaillő hangot játszunk a dalban, amitől az egész dolognak lesz egy ‘oldalba baszott’ hangzása. Nekem ezt jelenti a grunge igazából” – mondja Kovács Krisztián, a Fish! frontembere. A Pozitív címmel új lemezzel jelentkező zenekar énekes/gitárosa a grunge-hoz való kötődéséről mesélt Kiss Ákosnak.

„Nem én találtam ki, sokan leírták már ezt, de a grunge volt a kilencvenes évek punkja”

Túl van a zenekar a huszadik születésnapján. Az bizonyos, főleg a korai dalaitokat nézve, hogy a grunge és a kilencvenes évek crossover rockzenéje komoly hatással volt rátok. Ha az előbbit el kellene helyezni a saját vagy a Fish! tagok zenei szocializációjában, akkor hol lenne a helye? 

Abszolút meghatározó, bár a zenénken ez nem annyira érződik, főleg nem a mostani anyagainkon. Bár az igaz, hogy a Pozitív című dalunk tényleg eléggé nirvanás.

Annak idején az Unclear vagy a Shine (First Of Many lemez, 2006) is az volt, nem?

Nekem inkább Stone Temple Pilots feeling ugrik be róluk. Az akkori felállásban Maksi Csabi volt a gitáros, és ő nagyon sok ilyen hatást hozott magával. Binges Zsoltinak [Fish! basszusgitáros] és nekem is volt komolyabb grunge-korszakunk, hiszen a kilencvenes évek elején/közepén nőttünk fel. A grunge számomra inkább egyfajta felhajtóerőt jelentett, de igazából sosem voltam keményvonalas rajongó. Alapvetően nem is a fősodor, hanem a műfaj másodvonala jött be inkább, és egy újabb kötődést adott nekem a mindenkori rockzene irányába. Ha a Fish! és a grunge között kapcsolatot keresünk, akkor valószínűleg a Foo Fighters lehet a közös nevező, de még inkább a Weezer-féle college rock.

Előfordult már, hogy Pearl Jam-pólóban léptél fel, de volt más, hasonló gesztusod is, kifejezve a műfajhoz való kötődésedet. Mégis azt mondod, hogy a mai zenétekben ezek a hatások már nem feltétlenül érződnek.

Ha jobban belegondolok, ez így nem teljesen igaz. Minden lemezünkön van pár szám, amin feltűnik azért az a hangulat, például a Savon a Szegénykém, vagy az Idő van lemezen a Hétmillió ilyen dalok. A most megjelent Pozitív címadójáról nem is beszélve. Épp te írtad a kritikádban, hogy egy-két dal és a hangulat kifejezetten nirvanás. A mostani albumnál a kalapálós punk háttérbe szorult, azt már kimaxoltuk szerintem. Alapvetően a kaliforniai dallamos punkból táplálkoztunk, ami műfaji szempontból nekem abszolút a kedvencem. Egyébként, ha már itt tartunk, a Bad Religion egyik legnagyobb rajongója Eddie Vedder, az 1993-as Recipe For Hate lemezen énekelt is vendégként a Watch It Die című dalban. Mostanában belőlem is eggyel érdekesebb akkordok jönnek. Nálunk a „grunge-hang” kifejezés egy zenekari inside joke, egy belső poén, Matyival [Gajda Mátyás, a Fish! gitárosa] közös kód. Pont Binges nem szokta ezt érteni egyébként! (nevet) Azt jelenti, hogy egy nem oda illő akkordot, egy nem egyértelműen odaillő hangot játszunk a dalban, amitől az egész dolognak lesz egy „oldalba baszott” hangzása. Nekem ezt jelenti a grunge igazából. Lehet másképp játszani, nem csak a megszokott módon, sokat és gyorsan. Nem kell nagyon tudni zenélni, elég, ha érzésből jön az egész. Nem én találtam ki, sokan leírták már ezt, de a grunge volt a kilencvenes évek punkja. A Nirvana ettől grunge. Kurt Cobainék miatt mertek sokan elkezdeni zenélni, adott egy ilyen „én is meg tudom csinálni” érzést a srácoknak. 

Én ugyanezt gondolom erről.

A Pearl Jam pólóra válaszolva: igen, a mai napig hallgatok ilyen zenéket, és az van, hogy mostanában fedezem fel újra ezeket a korai kilencvenes évekbeli kedvenceimet. A grunge nekem egyfajta kitérő volt, amiből nekem egyértelműen a Stone Temple Pilots maradt meg leginkább. Úgyhogy én nem is Seattle-rajongó voltam elsősorban, az STP zenéjét sokkal játékosabbnak tartottam. Nem értek egyet azzal, hogy ez egy Pearl Jam-kópia zenekar, már az első lemez is inkább egy erős hard rock hatásokat mutató anyag volt. Eddie Vedderékkel meg úgy vagyok, hogy az első lemez varázsát semmi nem tudta felülmúlni. A terjedelmes életműből a Ten-en kívül meg maximum egy dupla Best Of válogatást tudnék összerakni, jóindulattal. 

Mi maradt meg neked abból az időszakból?

Nagyon más volt real time-ban megélni ezt a grunge dolgot. Az a megítélés, ami most elfogadott, hogy a grunge kinyírta a hajmetált, nekem amúgy nem tűnt fel akkoriban. A Bon Jovi például tök jól átmentette magát a kilencvenes évekbe, és gyakorlatilag minden más zenekar is próbálkozott ezzel. Kihagyhatatlan például Bruce Dickinson Balls to Picasso című, 1994-es lemeze, ami nagyon konkrét grunge-hatásokkal operált. De említhetnénk az Aerosmith-t, vagy a Load/Reload lemezpárost a Metallicától. Aztán ott volt az Ugly Kid Joe, akik tökéletesen összehozták a hajmetált a grunge-dzsal, a legutolsó lemezük konkrétan Alice in Chains-es lett. Whitfield Crane egyébként kiadott egy lemezt a Godsmack tagjaival, Another Animal néven és címmel, ami konkrétan tiszta grunge. Nyilván egy idő után egyértelmű volt, hogy a grunge-előadók is a Led Zeppelinből, a Beatlesből, meg Jimi Hendrixtől eredeztetik magukat. De ezek nekünk akkor nem mondtak semmit, maximum annyit, hogy „apámék ezt hallgatták, tehát nem jó”. Persze, amúgy kurva jó mind. A Nirvana nekem egy punk zenekar volt mindig is, és ilyenformán az egész seattle-i mozgalomból nekem ők voltak a kedvenceim. A Nirvanában nyoma sem volt a kiműveltségnek, mint például a Pearl Jamben. De ha ultimate grunge kedvencet kellene megneveznem, akkor az nekem az Alice in Chains lenne. Ott valami olyan pokoli hangulat van, ami minden lemezen át tud jönni. Számomra ők testesítik meg a grunge-életérzést. A Pearl Jam nálam ennek a töredékét se tudta hozni, a Soundgarden pedig picit sok volt. Egyébként tök érdekes, hogy grunge-nak nevezzük ezeket a bandákat, de mindegyik tök más.

A többiek? 

Nagyon megfogott a TAD. A Green Rivert és a Mother Love Bone-t csak utólag szereztem be, megismerkedtem velük, de nekem azoknak nagyon nyolcvanas évek hangzása volt – értelemszerűen, hiszen akkor alkottak ezek a formációk. Nekem a kilencvenes évek újra letisztult rockzenéje jött be, akkor szerettem meg ezeket a csontszáraz, súlyosabb hangzásokat. Nem tettem egyébként különbséget a zenék között. Például rengeteg Helmetet és Quicksandet hallgattunk akkoriban. Nekik például semmi közük sem volt a grunge-hoz, mégis a részei voltak annak a korszaknak. Számomra a grunge inkább ezt az egész időszakot jelenti egyetemesen. Lehet, ha nem hallgatok Nirvanát, akkor nem jutok el a Helmetig, vagy nem ismerem meg a Therapy?-t sem. Akkoriban lehetett a rockzenében kísérletezni, stílusokat keverni. Így értettem, hogy nekem igazából ezt jelenti a grunge-korszak.

Nem is engednék mást akusztikban játszani, csak a Pearl Jamet!”

A BPRNR időszaka a 2000-es évek elejére tehető, amikor ti, a Superbutt, a Subscribe, a Mind The Gap és még sokan mások a magyar rockzene feltörekvő nemzedékét jelentettétek. Ott, akkor, mennyire pörgött a grunge a zenészek között?

Abban a körben senki sem játszott grunge vagy grunge-hatású zenét, talán csak a Shapat Terror. A BPRNR-en kívül a Rémember volt az a zenekar, amelyik deklaráltan ezt a stílust képviselte itthon. Ők konkrét grunge-ot játszottak, bár a zene inkább nirvanás volt, mint Pearl Jam-es. Később meg inkább Queens of the Stone Ages volt, mint bármi más. (nevet) Nem volt kifejezetten grunge-hatású banda, de az Isten Háta Mögött meg az Óriás néha belecsúszott azért. A BPRNR inkább a metal/hardcore/punk vonalat tömörítette. Közülük mi játszottuk a „leglágyabb” zenét, akkoriban jellemzően inkább a Faith No More és az Incubus lemezeit függtük. Meg a Red Hot Chili Peppperst, főleg Binges Zsolti csatlakozása után. (nevet) Ha nagyon meg akarjuk fejteni az itthoni helyzetet, akkor mondhatjuk, hogy a Connector 567 a Tankcsapda grunge-lemeze. A Black-Outról nem is beszélve! Nem mondom, hogy nem volt visszatetsző, amikor Kowalsky fekete-piros kötött pulcsiban, Kurt Cobainnak öltözve Eddie Veddert játszott, de abszolút megtalálták később a saját hangjukat, főleg a vokális megoldásaikban, azok iszonyat jók voltak. A Tridenttől még kazettát is vettem 1995-ben, a Junkies Sörkertben. Megöl a hideg. Imádtam! Vagy ott volt még az Én és a Magnum is. Szóval voltak próbálkozások. Amikor viszont beindult a mikroszinten vett stoner/doom boom itthon – de szép mondat ez így (nevet) -, akkor a Saint Patrollal csináltunk egy lemezt, ami alapvetően stoneres hard rock volt, de abba nagyon sok grunge-hatás belefért. Hozzáteszem, a dolog nem volt tudatos, nem is beszéltünk róla soha, csak a korunkból fakadóan ez jött belőlünk. De ahhoz képest, hogy a kilencvenes években mennyire meghatározó volt itthon a Black-Out és a seattle-i grunge, később, a 2000-es években szinte nem is volt Magyarországon olyan banda, amelyik ilyesmi zenét játszott volna.

Ha most megnézzük a lejátszási listádat, akkor milyen helyet és arányt foglal el benne a grunge? 

Időszakosan visszatér. Nagyon sokszor van, hogy elkap ez a hangulat, és akkor végig pörgetem ezeket a lemezeket. Nemrég például a Pearl Jam unplugged koncertjét hallgattam végig, ami kurva jó és fontos anyag. Nem is engednék mást akusztikban játszani, csak a Pearl Jamet, de őket is csak a Ten számaival! (nevet) Amikor elkap a grunge feeling, akkor elindulok valamelyik klasszikustól és kikötök valahol. Ezeket mi zenekaron belül egyébként férfibánat zenéknek hívjuk.

Mennyire követted le a nagy seattle-i klasszikusokat? 

Az Alice in Chains-ben nagyon bejött a kényszer énekes váltás, a Black Gives Way To Blue-t imádom és a mai napig is hallgatom, a Lesson Learned az ultimate Alice in Chains-számom.  Az utána következő dinoszauruszos albumot viszont nem annyira. A Soundgarden King Animal lemeze egyáltalán nem adta. A Pearl Jamet meg, mint mondtam, nem nagyon tudom értékelni. Én mindig valami tökös rockzenét várnék tőlük, de sosem azzal jönnek ki. De ugyanígy vagyok a Foo Fighters-szel is. Valahogy a szilajságot hiányolom ezekből a lemezekből. Dave Grohlékra is inkább azt mondom, hogy szimpatikusak, de annyira nem szeretem őket. Sok a nyugger sztori, a nyugger dal, ami már akkor jellemző volt rájuk, amikor még nem is voltak öregek.

Ez a nyugger dolog mit jelent nálad? 

Én ugyanúgy vagyok ezekkel a dinoszaurusz korú grunge zenekarokkal, mint mondjuk a Metallicával. Tisztességgel elkészítik a lemezeiket, van is mondanivaló, nincs erőltetve semmi. Ez egyébként nagyon fontos, és főleg a grunge előadókra igaz. Mellékesen megjegyzem, a grunge az egyik leghitelesebb műfaj. De koromból fakadóan, meg a szakmai ártalom miatt is, én már annyi zenét hallgattam végig, hogy nem igazán tudnak ezek elvarázsolni. A régi nagy kedvencek új dolgaival így vagyok, de nem csak a grunge előadókkal, hanem a Bad Religionnal is, ami az ultimate kedvenc punk bandám ever. Mondjuk annyi különbség van, hogy bármelyik Bad Religion lemezt jóra tudom hallgatni, de egy Alice in Chainst már nem feltétlenül. Ha jön az az érzés, ami annak idején elkapott, akkor tök jó, de én már nem tudok rajongani. Koncerten mondjuk bármikor megnézek bármit, hogy szélesítsem a látókörömet. Csak ne játsszanak zenekarok 2,5-3 órát, mert azt nem bírom végig! (nevet) Binges Zsolti elmegy egy európai Pearl Jam turné két-három állomására is, és végig tudja nézni ezeket a maratoni koncerteket. Nekem sokszor az energia és az erő hiányzott a lemezekből. A szikárság is lehet erő, ami az Alice in Chains-t abszolút jellemzi, de a Pearl Jam-et már kevésbé. 

Akkor a grunge zenekarok szerinted alapvetően koncertzenekarok, mint a Fish?

Mi azért alapvetően egydimenziósak vagyunk. Nálunk az energia az első. Alapvetően egy punk/rock zenét játszunk, pozitív felhanggal, ezzel szemben egy grunge koncerten egy érzelmi hullámvasútra ültetik fel a nézőt. Engem például ez nem fog meg, én az egyenes „pure energy” jellegű dolgokat szeretem. 

Te akkor nem is jársz ezeknek az előadóknak a koncertjeire? 

Alice in Chains-en voltam, Pearl Jam-en nem, viszont, ha tehetem, megnézek egy csomó zenekart, csak hogy lássam, mit tudnak adni élőben.

“A grunge úgy tud tovább élni, ha beoltódik punkkal vagy hardcore-ral”

Binges Zsoltinak több projektje is van (Storm The Studio, Tulpa), ezt hogyan kezelitek zenekaron belül? 

Mivel Binges Pearl Jam-es, neki szüksége van másra is azon túl, hogy három torzított hangra rájátssza az egyeket basszuson. Dácinak [Hámori Dávid dobos] is van egy-két hálószobai, vagy már annál is érettebb formációja, ahol sokkal technikásabb dolgokat játszik, mint a Fish!-ben. A Fish! tök másról szól. Nem csodálkoztam egyébként azon, hogy Binges beszállt egy olyan bandába, mint a Storm The Studio, mert a fent említett Pearl Jam és egyéb rajongás miatt ez abszolút neki való. De mitől grunge ez és mitől nem? Meghallgattam a lemezt, alapvetően nem az én zeném, de nagyon hiteles. Értem, hogy mitől működik. Nem nosztalgia, abszolút up-to-date a sztori. A bemutatkozó koncerten viszont az lett volna fasza, hogy ha például a Kies lép fel előttük. Így össze lett volna kötve a múlt és a jelen. Ott volt Csányi Szabi a Black-Outból, aki egy ikon, szóval lehetne egy színtér építő dolog ebből a Grungery szintjén. De kérdés, hogy akkor ez az, vagy nem az? Ki csinálná, ha nem a Grungery? 

Dáci tíz évvel fiatalabb nálatok. Az ő zenész/rajongói generációja hogyan viszonyul a grunge-hoz?

Nekik a grunge az már a poszt előtaggal kezdődik. Dáci korosztályának a Linkin Park volt az első metal zenekara, ami lássuk be, kicsit szomorú. (nevet) De nyilván előbb-utóbb utánanéznek, hogy honnan gyökereznek ezek a dolgok. A Linkin Parkból én amúgy nagyon sok grunge-hatást kihallok, arról nem is beszélve, hogy Chester a Linkin Park előtt játszott egy Grey Daze nevű bandában, ami amúgy full grunge, a Stone Temple Pilots-cal közös dolgairól nem is beszélve. Dácira visszatérve, ő komolyabb zenész, nyilván sokkal jobban érdeklődik, mint az átlag. Az Alice in Chains nagyon súlyos, metálos dolgai, és egyedi ritmusképletei például biztos, hogy megfogják. A Puddle of Mudd, a Creed meg a többi 2000-es évekbeli post grunge dolog biztos hatott rájuk. A Nickelback első három lemezre rá is lehet fogni, hogy az. Szóval ez a harmincas generáció már inkább ekkor, és ebben a formában találkozott a grunge-dzsal. 

Ha ezt 2000-es évek post grunge érát nézem, akkor a Fish! zenéjében ezek hatása sokkal direktebben felfedezhető, mint a nagy seattle-i elődöké.

Ez azért fura, mert ezeket a zenekarokat rajtam meg Dácin kívül senki nem hallgatta a zenekarban. Binges biztos nem! (nevet) Mondjuk Matyi imádja ezt a hangulatot egyébként. De most, hogy mondod, lehet ebben valami, csak mi gyorsabban játsszuk ugyanazokat a riffeket. A post grunge egyébként egyfajta lebutított grunge volt, de például a Puddle Of Mudd első lemeze, a Come Clean, faltól falig kibaszott jó, közös kedvencünk Mátyással. De ezek a zenekarokra nem csak a grunge, hanem a nu metal is hatott. Szaggatott riffelések, satöbbi. Dáci generációjának inkább ez tetszik, és nem is tudja, hogy ez a dallamvilág a Pearl Jamtől ered. A punkban is van „pearljamesedés” napjainkban, a Bruce Springsteen-féle amerikai melós rock meg a Gaslight Anthemben és a Hot Water Music-ban köszön vissza. Én kihallom, bár nekem is jobban tetszik ez az egyszerűbb megközelítés, hiszen én is tufa rockot játszom. (nevet)

Egy korábbi beszélgetésünkben volt egy érdekes mondatod, hogy szerinted a többség a grunge másodvonalának soha nem néz utána. Egy átlagos grunge-rajongó is sokszor megáll a Soundgarden/Alice in Chains/Pearl Jam szentháromságnál, vannak, akiknek már a Nirvana is ciki. Te hogy állsz ezzel? 

Más az elitizmus, és más az érdeklődés. A punkban ugyanez a helyzet. Valaki meghallgatja a Blink-182/Green Day/Sum 41 dolgokat, de a Bad Religionig már nem jut el. Én utánanéztem anno ezeknek a grunge-dolgoknak, és tettem velük egy próbát. A már említett TAD mellett például a Screaming Trees is tud adni egy érzelmi többletet. A Grungery körében folyik a hagyományőrzés, de kevésbé hangsúlyos a hagyományápolás. Mondjuk magyar viszonylatban van egy Storm The Studio, meg volt például Ozone Mama, de Ørdøg-hírek is megjelennek folyamatosan nálatok, ami kicsit fura, de persze abszolút értem, mert vannak benne grunge-elemek, és indíttatások. Vörös Andris is a grunge idején szocializálódott, anno a Spit Milk című Superbutt-dal Alice in Chains is lehetett volna. Tehát, akik szorosabban, vagy lazábban kötődnek a grunge-hoz, megjelennek a Grungery-n. De nem látom például a Kiest, akik a Fish! miatt csak Magyarország második legjobb zenekara, de nekem ők a kedvenceim! (nevet) Az ő zenéjük hemzseg a grunge-hatásoktól, főleg Kiss Milán énekes/gitáros miatt, aki korábban a Mad Dollsban játszott 100% grunge rockot. A Kiesben ez van megfejelve egy modernebb megközelítéssel. Aki szereti a Pearl Jamet, vagy a Foo Fighters-t, az tuti imádná őket. Az ilyen nagyon fiatal zenekaroknál, itthon és külföldön egyaránt, van egy erős grunge-befolyás, ami azért is érdekes, mert ők már csak az apjuktól, vagy a sokkal idősebb bátyjuktól hallhattak ilyen dolgokról. A külföldiek közül ott van az ausztrál Violent Soho, az egy kibaszott nagy banda. Úgy szólnak, mintha 1995-ben készült volna a lemezük. A brit Basement a hardcore közegben lett népszerű, pedig abszolút grunge-zenét játszanak. És huszonéves arcokról beszélünk. A személyes kedvencem pedig a Superheaven.

Tudtad, hogy ők Pennsylvaniából származnak? Ott grunge-ot játszani teljesen indokolatlan.

A saját, negyvenes korosztályunk tuti, hogy két pofára zabálná a Superheaven eddig megjelent lemezeit. A mai fiatalok mind grunge-lemezeket hallgattak otthon, pont úgy, ahogy anno apáink a Beatles albumait. Mi már felnőttünk, és a mai negyvenes-ötvenes arcok gyerekeinél valószínűleg az indirekt hatás miatt kezd visszajönni ez a grunge-os dolog. Ott van például a brit Higher Power, ahol a Smashing Pumpkins világa ötvöződik a hardcore kiabálással. Óriási! De miért csinálják ezt? Úgy néznek ki, mint nálunk a Rémember 2005-ben. A mai fiatalok a grunge-ra tekintenek klasszikusként, és ez hat rájuk. A Turnstile nevű baltimore-i banda olyan dizájnokkal operál, mint a Living Colour, teljes agyrém, hogy huszonéves arcok miért csinálják ezt. (nevet) A zenéjük telis-tele van Nirvana-hatásokkal. Ezeket a bandákat mind ajánlom a Grungery olvasóinak, mert sehol máshol nem lehet róluk itthon hallani. Egy Dürer kistermes koncerten ezekre tomboltak a hardcore arcok. Ez most a hardcore egyik új hulláma. 

Tehát a hardcore most a grunge?

Abszolút van egy ilyen vonulat. (nevet) Nyilván az erő megmarad benne, de az ének dallamos. Ott van benne a grunge-hangulat, ami fura, de nekem nagyon tetszik. Úgy gondolom, ez a grunge túlélése vagy folyamatossága ma. Ha az említett zenekarok utánanéznek és tudatosabban kezelik a gyökereket, akkor rájönnek, hogy a kedvenceik egyes felvételei simán lehettek volna Nirvana vagy Pearl Jam dalok is. Cirkulálódnak a dolgok, mindig van egy retró-kör, és ezt nem negatív értelemben mondom. A grunge-ot valószínűleg most érte el. Úgy tud tovább élni, ha beoltódik punkkal vagy hardcore-ral. Ez egyébként minden más zenei stílusra is érvényes szerintem. Ha a mondjuk a Higher Power énekese lenyilatkozná a saját, huszonéves rajongóinak, hogy „az apám Nirvana lemezein nőttem fel”, akkor ez gyorsan egyértelművé is válna. A Rage Against The Machine és a Faith No More azért lettek jók, mert merték keverni a stílusokat, pedig alapvetően mind rockzene volt. De a fúziók miatt mindenki egyedivé tudott válni. 

A grunge alapvetően szociálisan érzékeny, a zenészek számos jótékonysági dologba állnak bele. Ez rátok is jellemző, hiszen a Fish! támogatta a Food Not Bombs mozgalmat és más karitatív ügyeket is. Ez a fajta hozzáállás nektek a grunge-ból jön? 

Inkább a punkból. De már megállapítottuk, hogy a grunge a kilencvenes évek punkja, úgyhogy ez így kerek.

___

Fotó: Lénárd Tamás

Az új Fish! CD-t és más merch-cuccokat ide kattintva lehet beszerezni!

Bővebben