Andy Wood és Chris Cornell nem csak meghatározó alakjai voltak a seattle-i zenei színtérnek, de egyben nagyon jó barátok is. A nyolcvanas évek közepén együtt béreltek apartmant, rengeteg időt töltöttek együtt, közös fénykép mégsem nagyon készült róluk. A legismertebb fotó történetének jártunk utána. Ez a történet egyben a Cult seattle-i históriája is.
„Kurt Cobain oly fiatal volt
Szomorú látni, hogy a költő halott
Andrew Wood oly fiatal volt
Nehéz felfogni, hogy ez a pap itt hagyott”
(The Cult – Sacred Life, 1994)
_
Washington, a Cult-rajongó állam (1985)
1985 izgalmas év volt a metal- és rockzenében. Nem akkor jelentek meg a legfontosabb lemezek, de olyan dolgok történtek, amelyek hosszútávon is meghatározták a mainstream alakulását.
Európában a Brit Heavy Metal Új Hulláma – élén az Iron Maidennel, Amerikában pedig a Los Angeles-i glam bandák, na meg a Def Leppard és a Van Halen uralta a piacot (és David Lee Roth kiválása borzolta a kedélyeket). Egyre-másra jelentek meg a zseniális, underground thrash lemezek, miközben olyan, definitív bandák alakultak meg, mint a Guns N’ Roses, a Jane’s Addiction vagy a Dream Theater – utóbbi még Majesty néven. (Érdekesség: a Mr. Bungle, a White Zombie és a Sanctuary is ekkor indult, de 1985-ben mutatták be a Vissza a jövőbe című trilógia első részét is.) Ebbe a környezetbe érkezett a brit The Cult második albuma, a zenekar számára kereskedelmi áttörést hozó Love.
A lemez 1985. október 18-án jelent meg, a kimásolt kislemez dalok, a She Sells Sanctuary, a Rain és a Revolution pedig kivétel nélkül slágerlistás tétellekké váltak. A kiadvány végül 2,5 millió példányban fogyott el világszerte úgy, hogy az amerikai piac eleinte egyáltalán nem mutatott érdeklődést az album iránt. A Love szinte semmilyen reakciót sem váltott ki a kontinens újságíróiból és a rádiók zenei szerkesztőiből. Egyetlen állam volt kivétel ez alól: Washington. A Pacific Northwest rajongói azonnal rákattantak a lemezre, a She Sells Sanctuary pedig még a Top 40-es listákra is felkerült Seattle-ben.
„Fura módon Seattle volt a legerősebb bástyánk az Egyesült Államokban” – mondta később Ian Astbury egy interjúban, és ahhoz képest, hogy más előadók mennyire elkerülték akkoriban a Pacific Northwestet, a Cult tényleg sokat játszott városban. Először 1986. május 1-jén léptek fel a seattle-i Paramount Theatre-ben, ahol teltház fogadta a bandát.
Ian Astbury: Andy Wood később mesélt arról, hogy mekkora hatással volt rá az az 1986-os koncert. Mérföldkő volt számukra a továbblépéshez: „Váó, ezek az angol srácok megcsinálták! Miért ne tudnánk mi is?”
A Cult 1987. augusztus 30-án látogatott el újra a Paramountba. Azon a bulin már nem csak a rajongók, hanem szinte a teljes seattle-i színtér ott toporgott. Zenészek, menedzserek, mindenki.
Ian Astbury: A Love nagyon fontos lemez volt Seattle-ben. Andrew Wood azt mondta nekem, hogy azon a koncerten „mindenki ott volt, aki számított”. De ugyanezt állította Chris Cornell és Kim Thayil is.
Az angolok és város zenerajongói között különleges kapcsolat alakult ki. De ez még csupán a kezdet volt.
(Az alábbi videó a New York-i Ritzben készült, 1985. november 4-én. Lehet, hogy a dal nem volt máshol Top 40-es, de a felvételen nem tűnik úgy, hogy az amerikai rajongók ne reagáltak volna azonnal a Love-ra.)
Ha a Cult valaha is Seattle-ben játszik, velem kell jönnöd!
A nyolcvanas évek közepén Andy Wood, a Malfunkshun énekes/ basszusgitárosa, Jeff Ament, a Green River basszusgitárosa és a későbbi Sky Cries Mary frontember, Roderick Romero ugyanott, a seattle-i Raison d’Être nevű, elitista kávézóban dolgoztak. Ament baristaként, Wood pedig mosogatófiúként tevékenykedett.
Tim Appelo, a Hollywood Reporter újságírója ez időtájt hosszabb időt töltött a városban, és pontosan emlékszik a hosszúhajú fickókra a pult mögül.
Tim Appelo: A nyolcvanas évek között minden nap a Raison d’Être nevű kávézóban vette meg a lattémat két, a rocksztárrá válás téveszméjével ott dolgozó baristától. Csakhogy a dolog egyáltalán nem volt téveszme. 1987-ben megalapították a Mother Love Bone-t, a bandát, ami a legnagyobb szerződést kötötte, amit csak Seattle valaha is látott.
A srácok minden nap kora hajnalban érkeztek, hogy a nyitásra előkészítsék a helyet.
Roderick Romero: Fantasztikus volt! Állandóan azon harcoltunk, hogy mit hallgassunk nyitásig, mert utána egész nap jazznek kellett szólnia a kávézóban. Andy Kisst és Elton John akart, Jeff Aerosmith-t, én meg Bauhaust. Gyakran előfordult, hogy a megoldás aztán egy olyan banda lett, amit mindannyian bírtunk. Ez pedig a Southern Death Cult volt. Így hívták őket, még mielőtt Cultként folytatták volna tovább. De Jeff mozgatta a szálakat. Végül mindannyian azt hallgattuk, amit ő szeretett volna. Csak ránk nézett, elmosolyodott, mi meg azt mondtuk, „oké, rendben, igazad van, legyen, amit te gondolsz”.
Romero szavai azért is érdekesek, mert Xana La Fuente, Andy barátnője szerint egy ideig Andy Wood nem mutatott különösebb érdeklődést Ian Astburyék iránt, nem kattant rá egyből a Cultra, vagy ahogyan ő fogalmazott „nem volt egy szerelem első hallásra a dolog”.
Xana La Fuente: Mindig piszkált [Andy], amiért imádtam Iant és a Cultot. Voltak más olyan bandák is, amiket én szerettem, de ő nem. Elkísért például egy Cure koncertre, de nem jött be a bulira. Kint várakozott a Seattle Center szökőkútjánál, és inkább a szövegfüzetébe írogatott. Úgy várt rám, mintha az apám lenne, majd amikor kijöttem, megkérdezte, hogy jól éreztem-e magam… aztán haza sétáltunk a Queen Anne-i lakásunkba. Emlékszem, azt mondtam neki: „Ha viszont a Cult valaha is Seattle-ben játszik, velem kell jönnöd”. Csak mosolygott.
A seattle-i rádiók rommá játszották a She Sells Sanctuary-t, Andy számára az áttörést mégsem a Love, hanem az 1987-es Electric hozta meg. A lemezt Xana mutatta meg Andynek. Egyik nap korábbi albérlőtársuk és barátjuk, Chris Cornell ugrott fel az apartmanjukba, hogy Xanával a szokásos éjszakai barangolásukra induljanak.
Xana La Fuente: Mondtam neki, hogy „a Cult jön a Paramountba.” Arra nem emlékszem, hogy reagált-e valamit a hírre, de arra igen, hogy akkor ő már végighallgatta az albumot, és valami olyasmit kérdezett, hogy „Andy tényleg nem szereti őket?”. Pontosan emlékszem a napra, mert aznap hazahoztam egy apró, kör alakú dobogót, amit a munkahelyem, a Fantasy Unlimited mögötti sikátorban találtam. Kerekek voltak az aljára szerelve, egy ember fért fel rá – valószínűleg egy régi sztriptíz-dobogó volt, amit a szomszédos bárból, a Deja Vuból dobhattak ki. Bárhogy is volt, Chris felállt rá, és úgy csinált, mintha ő lenne Ian – egy ritka pillanat, amikor Chris valóban spontán módon vicces volt -, de nem azért, hogy kifigurázta őt. Szerintem egyszerűen csak az volt a helyzet, hogy ő és Andy nem hallgatták eleget a Cultot. Az Electric album aztán változtatott ezen.
Xana La Fuente és Andy Wood
Itt van a Cult! Itt van a Cult!
A Mother Love Bone 1989-ben aláírt a Polygramhez. A kiadó nem szöszölt sokat: 1989. március 10-én megjelentette a hatszámos bemutatkozó EP-t, a Shine-t, majd azonnal be is tolta egy épp akkor induló turnéra. Tíz nappal később már úton is voltak Andy Woodék a londoni Dogs D’Amour előzenekaraként.
Az alkohollal igen szoros barátságot ápoló britek harmadik albumuk, az In the Dynamite Jet Saloon felvezetése miatt repültek át Kanadába és az Egyesült Államokba. A Polygram együtt hirdette a két banda új kiadványait az újságokban. „Ha a pokol egy bár lenne, akkor a Dogs D’Amour lenne a hely bandája” – írták.
Az 1989. április 3-i, torontói állomáson a Diamond Clubban léptek fel, legnagyobb meglepetésükre a közönség soraiban ott ácsorgott két szigetországbeli zenész is.
Bruce Fairweather: Az egyetlen turné, amin [a Mother Love Bone-nal] valaha is részt vettünk, az a Dogs D’Amour-turné volt. A torontói bulin ott álldogált a nézők között Ian Astbury és Billy Duffy is. Andy leugrott a közönségbe, ment egy kört és hatalmas vigyorral az arcán tért vissza a színpadra. Mindegyikőnkhöz odament, leeresztette a mikrofonját, és azt mondta: „Itt van a Cult! Itt van a Cult!” Később aztán összefutottunk a srácokkal, Andy futkározott körülöttük, meg fel-le ugrált, és folyamatosan mosolygott. Nagyon izgatottá tudott válni az ilyen dolgok miatt.
Hogy mi járatban volt Astbury és Duffy Torontóban, arról pontos információ nem áll rendelkezésre. Valószínűsíthető, hogy mivel a következő lemezt, a később brutális mainstream sikereket hozó Sonic Temple-t előző év végén Montrealban vették fel, és a hivatalos megjelenésig (1989. április 4.) már csak egy hónap volt hátra, valamiféle promóciós vagy sajtókörúton vehettek részt. Vagy szimplán csak hónapok óta az Egyesült Államokban és Kanadában dekkoltak.
Ian Astbury: Nagyon sok közös van bennünk és a Mother Love Bone-ban, meg mindabban, ami Seattle-ben történt. Amikor találkoztam Andrew-val, azonnal megtaláltuk a közös hangot, ugyanazt a nyelvet beszéltük. Pontosan tisztában volt a Joy Division fontosságával, ahogy Freddie Mercuryéval, a Led Zeppelinével és a Public Image-ével is, úgyhogy rengeteg közös témánk volt. Még az olyan zenekarok, mint a Soundgarden is ugyanebből az energiából táplálkoztak.
A torontói koncert fontos mérföldkővé vált a két zenekar kapcsolatában: a Cult és a Mother Love Bone tagai szoros, életre szóló barátságot kötöttek.
A Metallicával, Seattle-ben
1989. augusztus 29-én és 30-án a Cult újra Seattle-ben járt. Most nem önálló bulin, hanem a Metallica vendégeként léptek fel a Seattle Center Coliseumban (újabb kori, ismertebb nevén a Key Arénában, amit azóta már Climate Pledge Arenának hívnak).
A Metallica a Damage Justice-ra keresztelt turnén egy éven át volt úton az …And Justice For All albummal (a körút első koncertje az MTK stadionban volt, 1988. szeptember 11-én). James Hetfieldék más-más előzenekart vittek magukkal az egyes etapokra: Európában a Danzig és a Queensryche, az első amerikai körön csak Geoff Tate-ék, a másodikon pedig az óriási sikerek küszöbén álló Cult kísérhette el őket.
A Metallica brutális tempót diktált: a zenekarok szinte minden nap felléptek, a két seattle-i buliig egészen pontosan kilencven nap alatt hatvankétszer (!) úgy, hogy közben bejárták egész Kanadát és az Egyesült Államok nagy részét.
1989. augusztus 28-án, azaz egy nappal a Seattle Center Coliseum-buli előtt a zenekarok Spokane-ben játszottak. A koncerten ott volt a Cult egyik legnagyobb rajongója, egy helyi, tolókocsis srác, Jesse Higman is.
Jesse
Jesse imádta a gyors autókat. Tizenévesen gyakran vezette az apjával közösen épített sportkocsijukat. Az egyik alkalommal váratlanul egy mókus szaladt át előttük az úton. A fiú ösztönösen félrerántotta a kormányt. Az autó felborult, Jesse pedig kirepült belőle. A biztonsági öve nem volt bekötve.
Az orvosok napokig küzdöttek az életéért. Amikor végre képes volt látogatókat fogadni, a következőket mondta a szüleinek: „Tudom, hogy soha többé nem leszek képes lábra állni, Anya, de ne aggódjatok miattam.” Jesse életében új fejezet kezdődött. Élete hátralevő részét tolókocsiban kellett töltenie, de ami ennél is megrázóbb: végtagjai lebénultak, csak a bal kezét tudta valamennyire használni.
Jesse már kisgyermekként is szeretett rajzolni, de festeni csak azután kezdett el, hogy kikerült a kórházból. Aztán egyszer csak fogta magát, és úgy döntött, hogy elkezd koncertekre járni. Hatalmas Cult-rajongó volt, tinédzserként mindenhová követte a bandát, ahogy ő fogalmazott „úgy, mint egy kiskutya”. Végül Spokane-ben végre találkozhatott Ian Astburyvel és a Cult többi tagjával. Jesse egy saját kezűleg festett bőrdzsekivel lepte meg Iant.
Ian a szárnyai alá vette a fiút. Elhívta magukkal a másnapi, seattle-i koncertre, és olyan helyi bandákra irányította a figyelmét, mint a Soundgarden, az Alice in Chains és a Mother Love Bone. Egy hónappal később Jesse Seattle-be költözött.
Jesse Higman: Ian [Astbury] hívott el Spokane-ből Seattle-be, hogy találkozzak ezekkel a bandákkal [a Mother Love Bone-nal és a Soundgardennel]. Azt mondta, hogy hamarosan hatalmas nagyok lesznek.
Nem tévedett.
A kép története
Az 1989-es, augusztusi Metallica és Cult koncert backstage-be a Mother Love Bone teljes tagsága, Chris Cornell és Jason Everman is hivatalos volt. Az egyetlen, elfogatható minőségű közös fotó ott, a Seattle Center Coliseum öltözőjének mosdójában készült Chris Cornellről és Andy Woodról. (A másik érdekes módon szintén egy Cult bulin, 1990-ben, de az még annyira sem jó, mint ez.)
Chris Cornell egy megtépett, Bleach-korszakos Nirvana pólót visel (hiába, nem volt még Nevermind), míg Andy Wood egy világos farmert és egy fehér selyeminget húzott az alkalom kedvéért. Az az ing még mindig ott lóg Xana LaFuente ruhásszekrényében.
Xana La Fuente: Csak hogy tisztázzuk: Andrew-ra hatalmas hatással volt Ian. Emlékszem, a barátnője két órán keresztül fésülte ki Ian haját, miközben mi csak ültünk és figyeltük őket. És nem sokkal később Andynek is venni kellett egy csörgőt.
Nem csak Ian Astbury látta, hogy a Soundgarden és a Mother Love Bone-ra mi várhat, Chris Cornell is tudta, hogy mi következik. A Bleach még csak két és fél hónapja jelent meg akkor, amikor a kép készült, szinte alig tudott valaki a Nirvana létezéséről, de neki azonnal leesett, hogy az Kurt Cobainék valami egészen különlegeset csinálnak, rajongása jeleként már akkor őket promotálta. Tegyük gyorsan hozzá, szinte kizárt, hogy az aberdeeniek valaha is ebben a fura, glamesen átalakított, tépett atléta formájában álmodták volna meg az egyik első hivatalos pólójukat.
Chris Cornell és Andy Wood (Fotó: Jim Marshall)
A képet a legendás amerikai fényképész, Jim Marshall lőtte. A fotózásról készült felvételeket pedig Jesse Higman.
Chris Cornell, Andy Wood és Ian Astbury, Jim Marshall fotóssal (Fotó: Jesse Higman, 1989)
Bruce Fairweather, Jason Everman, Jeff Ament, Andy Wood, Stone Gossard, Ian Astbury, Jamie Stewart, Chris Cornell, Greg Gilmore (Fotó: Jesse Higman, 1989)
A koncert után mindannyian, a Cult tagjai, a seattle-i zenészek és barátnőik, valamint Jesse Higman is felszálltak a csapat buszára, és a Sorrento Hotel felé vették az irányt. Jesse épp akkor lett huszonegy éves, az első söreit rendelte ki a szálloda bárjában, miközben a zenekarok tagjai jövőbeli koncerthelyszínekről és különböző távoli városokról beszélgettek.
Jesse Higman: Emlékszem, azon gondolkodtam, hogy egész hátralévő életemben ezt akarom csinálni. Közel kerültem Andy Woodhoz és Bruce Fairweatherhez [a Mother Love Bone gitárosa], ők, meg Stephanie, Bruce későbbi felesége lettek az első seattle-i barátaim. Annyira jó fejek voltak, hogy amíg nem költöztem végleg Seattle-be, addig lakhattam náluk, a Green Lake közelében lévő lakásukban.
Aznap Jesse egy saját kezűleg festett bőrdzsekit viselt. Bruce Fairweathernek, a Mother Love Bone gitárosának annyira megtetszett a fiú munkája, hogy felkérte őt, fesse rá az 1967-es Fender Stratocasterjére Stephanie arcképét. Bruce és Stephanie hamarosan összeházasodtak és azóta is együtt vannak, a gitár pedig a Rock ‘N’ Roll Hall Of Fame-be került.
Jesse Higman: A Mother Love Bone volt a belépőm a seattle-i zenei színtérre. Andy Love Rockjának szellemében alkotni – ma is ez a művészetem célja.
Jesse később olyan bandáknak tervezett pólókat, lemezborítókat vagy éppen logókat, mint a Pearl Jam, az Alice in Chains, a Soundgarden, a Heart, a Blind Melon vagy a Candlebox.
És hogy a Metallica-vonalat is lezárjuk: utólag már tudjuk, a Metallica óriási koncerteket adott Seattle-ben. Mindenki meggyőződhet róla, aki akar: James Hetfieldék 2018-ban, a Justice újrakiadásának DeLuxe verziójában három (!) bakelit LP-n megjelentették a két este legjobb pillanatait.
Jesse Higman, Chris Cornell és a Spoonman (Forrás: Jesse Higman)
A híres backstage felvételek
1990. január 4-e volt. A kamera össze-vissza rázkódott, leginkább a földet meg az úttestet mutatta a sötétben. Hideg volt, a srácok kabátban és sapkában ácsorogtak a téglaépület túloldalán. Egyikük, Stone Gossard, a Mother Love Bone gitárosa, a kamerával viaskodó társához fordult.
– Ülj ide mellém. Ülj ide mellém, gyermekem. Azok ott a túloldalon rendőrök. Integess nekik – suttogta, de azzal a lendülettel, ahogyan az egyenruhások észrevették őket, hangerőt váltott. Hogy vannak?
– Jól – jött a válasz. Az MTV-től jöttetek?
– Nem, nem az MTV-től. De mi is bármikor befuthatunk!
– Ó, milyen szerencsés vagyok – szürcsölt egyet papírpoharából a szerv.
– Szarkasztikus rendőrök. Remek! Állítólag azért vagyunk itt, hogy találkozzunk a Cult tagjaival, de eddig még senki sem jelent meg közülük – fordult az operatőrhöz Gossard.
Snitt.
– Végül csak bejutottunk a koncertre. Egy csomó ideig vártunk kint, nem engedtek be minket, aztán megkaptuk ezeket a backstage pass-eket – magyarázta Stoney egy padon ülő lánynak.
Snitt.
A kép Stone Gossardot és a mellett álló, kalapos Jeff Amentet mutatta. A gitáros számonkérően fordult Jeffhez.
– Miért nem jöttél ki korábban és adtad oda a belépőmet? Tök sokat várakoztam kint.
– Mi is pont ugyanezt csináltuk, itt vannak rá a tanúim – mutatott Jeff a koncertterem lelátóján ücsörgő, és éppen a Cult Sonic Temple lemezéhez készült promóanyagot böngésző Andrew Woodra és barátnőjére, Xana La Fuentére. Soha nem hiszel nekem, Stone. Kibaszottul soha nem hiszel nekem. Ilyen, amióta ismerem – sóhajtott a kamerába.
A fentiek mindenki számára ismerősek lehetnek. A Cameron Crowe, Pearl Jam Twenty című dokumentumfilmjének elején látható, VHS-kamerás felvételeken a Mother Love Bone tagjai, Chris Cornell és Susan Silver a Cult zenészeire várnak.
Billy Duffyék a Sonic Temple-t turnéztatták. Az előzenekarok a Dangerous Toys és a Bonham voltak. Egy korabeli beszámoló szerint a koncert minden idők legjobbja volt és képet is ad arról, hogy egy átlagos buli, hogyan zajlott akkoriban Seattle-ben.
Dave O: Ez volt az első Cult bulim. Nem jártam koncerten az elmúlt négy évben, legutóbb az AC/DC-t láttam, de azt is otthagytam, annyi verekedés volt a nézőtéren. Undorító jelenetek. Az emberek a szart is kiverték egymásból. Ez a buli kellemes meglepetés volt. Kezdetben úgy tűnt, hogy a hely tele van 18 és 20 év közötti lányok százaival, akik mintha semmi mást nem viselnének, csak csipkés fehérneműt. És nem éppen csúnya lányok voltak, azt kell mondanom. Billy megjelent azzal a kib…tt, lyukas gitárjával [Duffy üreges testű Gretch-ére gondol – PM], belekezdett a She Sells Sanctuarybe, én meg azon kezdtem gondolkodni, a pokolba is, ki ez a srác? Szerettem a zenéjüket, de nem tudtam, hogy ilyenek élőben. Abban a pillanatban tudtam, hogy ez a legjobb rockkoncert, amit valaha láttam. Imádtam az egészet.
Ian Astbury jó formában volt. Nem sokkal korábban hagyott fel az alkoholfogyasztással. Hasonló cipőben járt, mint Andy Wood, aki pedig éppen akkor jött a drogrehabról. A Cult énekese egy könyvet ajándékozott Andynek, a címe Witness of Fire (A tűz tanúja) volt. Arról szólt, hogy a kreatív emberek hogyan és miért lesznek sokkal inkább függők, mint mások.
Xana La Fuente: Ian nagyon örült, hogy Andy tiszta volt. Úgy látszott, hogy jól érzik magukat együtt. Hosszú ideig ücsörögtek és beszélgettek egymással. Ian akkori barátnője mesélt nekem Ian alkoholizmusáról, ott sírt a karjaimban. Évekkel később, amikor összefutottunk Torontóban, elmesélte, hogy Ian apjának halála hogyan taszította újra az ivászatba. Azt hiszem, ez az egész [vagyis bármilyen függőség kialakulása – PM] jóval többről szól, minthogy kreatív valaki vagy sem.
Pár hónappal később, 1990. március 19-én Andy Wood elhunyt. Halálát drogtúladagolás és az arra adott allergiás reakciók okozták.
Andy és Chris halála
Ian Astburyt rettenetesen megrázta Andy elvesztése. Mindenképpen ott szeretett volna lenni a temetésen, de nem tudott elmenni, mert édesapja szinte pont ugyanakkor hunyt el. Az énekes egy hatalmas, narancsszínű orchideákból álló csokrot és egy levelet küldött Xanának, „a legszomorúbb verssel, amit valaha is írtak”.
Amikor 1990. március 23-án megemlékezést szerveztek a Paramount Theatre-höz, Ian tevékenyen részt vett egy adományokból finanszírozott, ott bemutatott drogellenes videó elkészítésében.
Az 1994-es, cím nélküli The Cult lemez Sacred Life című dalában a szintén fiatalon elhunyt politikai aktivista, Abbie Hoffman, a színész River Phoenix és Kurt Cobain mellett Andy Woodról is megemlékezett.
15 évvel később, 2009. augusztus 27-én, amikor a Love jubileumi turnéján a Cult Seattle-ben játszott, Ian a Brother Wolf; Sister Moon című dalt Andy emlékének ajánlotta.
2017. május 18-án a másik seattle-i barát, Chris Cornell is elhunyt. Aznap este a Cult Houstonban lépett színpadra. A zenekar a Soundgarden énekesének emlékére elővette a Sound And Fury című dalát a 2016-os Hidden City című albumról. Soha korábban nem adták még elő élőben. Ian Astbury a közönséghez fordult.
Ian Astbury: A mai, egy nagyon nehéz nap számunkra. Chris Cornell… Ha vannak könnyeitek, itt az idő, hogy szabadjára eresszétek őket. Mindet. Kib…ttul mindet. Az összeset. Mindent, amit szégyelltek, mindent, amit kib…ttul sajnáltok, a dolgokat, amiket nem tettetek meg, az embereknek, akiknek nem mondtátok el, hogy szeretitek, a lányak és a finak, aki elhagyott benneteket. Az élet törékeny. Tudjátok, mindannyian hozunk döntéseket. Ez a dal, amit nem igazán gyakoroltunk, tényleg nem, most el fogjuk játszani Chrisért, a családjáért, értetek srácok, akik a rajongóink és barátaink vagytok. Nekifutunk, és meglátjuk, hogy mi jön ki belőle. A szöveget olvasni fogom. Szóljon ez a dal a Cornell-családért, Susan Silverért és a gyermekeikért. Ez a Sound and Fury.
Epilógus
Ian Astbury azt mondja, hogy a seattle-i zenekarok olyanok voltak, mintha az unokatestvéreik lettek volna. Billy Duffy, a Cult gitárosa szerint nagyobb hatásuk volt a grunge elindulásában annál, mint amekkora jelentőséget tulajdonítanak nekik.
Billy Duffy: Azt nem mondanám, hogy mi találtuk fel a grunge-ot. De néhány dologot nem lehet elvitatni. A Love-lemezünk első dalának az a címe, hogy „Nirvana”. És az egyetlen nagyváros, ahol sláger lett a rádióban a She Sells Sanctuary, az Seattle volt. Ha pedig megnézed a Pearl Jam „Twenty” című dokumentumfilmjének nyitójelenetét, a srácok ott éppen egy Cult koncert backstage-ébe próbálnak bejutni.
Kétségtelen: a Cult zenéje az indie, a posztmodern-, és a grunge-mozgalom számára is fontos inspirációt jelentett.
Xana La Fuente: Úgy gondolom, hogy Seattle-nek kétségbeesetten szüksége volt olyan bandák hatásaira, mint a Cult és a Guns N’ Roses. Úgy értem, hogy ti, Sub Popperek bárminek képesek vagytok hátatfordítani, de közben meg tudom, hogy bírjátok őket. Titokban mindannyian újra és újra meghallgattátok az Appetite For Destructiont, amíg csak tönkre nem vágtátok a lemezt – ahogyan azt Chris is tette az én példányommal – és titokban ugyanúgy akartatok jampiskodni, ahogyan azt Ian is tette.
Az elmúlt évtizedekben rengeteg alkalommal keresztezte egymást a Cult és a seattle-i bandák útja. Közös fesztiválkoncertek a Soundgardennel és a Pearl Jammel, Billy Duffy és Jerry Cantrell feldolgozás projektje Cardboard Vampyres néven (az énekes John Corabi volt), Jeff Ament éjjel-nappal Love pólót hord, abban lép színpadra ma is, és így tovább.
Ian Astbury: Rengeteg olyan művész jött el a koncertjeinkre, akik később zenekarokat alapítottak Seattle-ben. Ilyen volt Andrew Wood, Jeff Ament és sokan mások. Szóval, szeretném azt hinni, hogy valamiféle szimbolikus kapcsolatunk van Seattle-lel. Nagyon közel álltunk a Mother Love Bone-hoz, majd később a korai Pearl Jamhez. A kilencvenes években összehoztunk pár fesztivált, az egyik angliainak „Cult in the Park” volt a neve, és egy nagyon fiatal, épp csak induló zenekar játszott előttünk, a Pearl Jam. De a Soundgarden és az L7 is fellépett.
A seattle-iek Cult iránti rajongása azóta sem kopott meg. Nagy kár, hogy nem maradt fenn több fotóemlék az akkori találkozásokról.
Chris Cornell, Andy Wood és Ian Astubry örökké tartó barátságáról.
Ben Shepherd, Matt Cameron, Kim Thayil, Ian Astbury, Chris Cornell és Susan Silver (Forrás: Pinterest)
