A Blood Mothernek egyébként tényleg egy olyan igazi, csúnya, grunge-os nyitó riffje van. Ha egy másik dallal kellene indítanunk a lemezt, akkor bizonyosan ez lenne – mondja Lee Jennings, az atlantai The Funeral Portrait frontembere a banda második nagylemezének egyik legnépszerűbb felvételéről. Az emo rockot punkos, alternatív és poszthardcore-os elemekkel vegyítő banda a Greetings From Suffocate Cityvel a Billboard lista első helyéig jutott. Az eredetileg a Hammerworld magazin novemberi különszámában megjelent beszélgetésből idézünk fel egy rövid részletet. A roppant barátságos Lee Jennings énekest Pintér Miklós hívta fel Zoomon.
Georgiából, egészen pontosan Atlantából jöttök. Egy átlagos európai embernek talán az 1996-os nyári olimpia vagy az Atlanta Hawks kosárlabdacsapata jut először az eszébe a városról, pedig itt született Martin Luther King Jr. is, meg egy sor hollywoodi színésznő, mint például Jane Fonda, Julia Roberts, Holly Hunter vagy éppen szegény Britanny Murphy. Mi lehet szerinted Atlanta titka?
„A kilencvenes évek nagyon fontosak voltak Atlanta számára. Nagyon sok dolog történt itt akkoriban, bár nekem, a korom miatt, erről nincsen túl sok személyes emlékem. Rengetegen látogattak el akkoriban ide, az üzlet élet felélénkült, Atlanta minden korábbinál sokszínűbbé vált. Sokan költöztek ugyanabban az időben az agglomerációba, egy valódi nagyvárossá váltunk. Az egyik utcában koreai étterembe tudtál ebédelni, a másikban japán ételeket találtál. Ami azonban Atlantát Atlantává teszi, az a szív és a szenvedély. Az általad felsorolt színésznőket, vagy éppen Martin Luther King Jr-t mind-mind a lelkükből jövő szenvedély tette naggyá. És persze, nálunk a vallás is nagyon fontos. Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy délről, Atlantából jöttünk!”
És akkor még az atlantai rockbandákról nem is beszéltünk! Az Algiers, a Black Lips, a Norma Jean, a Sevendust, a Collective Soul, a Zac Brown Band vagy éppen a Mastodon mind-mind a városból érkeztek.
„A zene nagyon fontos része volt az ifjúságomnak. Az tett azzá, ami most vagyok. Miközben felnőttem, láttam a Norma Jeant kisebb helyeken játszani, majd azt is, ahogyan berobbannak és a környék legnagyobb zenekarává válnak. A Mastodont szintén többször megnéztem egy itteni, legendás klubban, a The Masquerade-ben. Ez egy különleges hely, ahol három különböző színpad van: egy nagy, egy közepes és egy kicsi. A Mastodon nagyon sokszor fellépett az utóbbin. Ezek a bandák időközben legendássá váltak, de például rengeteg country és southern rock is érkezik Georgiából. Szerintem valahol mindegyikük dalaiban megjelennek ezek a hatások, nálunk is, elég csak a Holy Waterre vagy a Blood Motherre gondolni. Szerintem a következő lemezünkön még markánsabban megmutatkoznak majd a gyökereink, a southern rock dolgok!”
Azt nyilatkoztad korábban, hogy „fura srácokként nőttünk fel, minket az alternatív zene és kultúra mentett meg”.
„Egyedüli, kiközösített gyerekként nőttem fel. Senki sem szerette felsőben és a középiskolában azt a fajta zenét, amit én. Senki! Egy extrém magas óriáskölyök voltam, akit mindenki kinevetett. Iszonyatosan nehéz volt reggelente elindulnom otthonról a suliba.
Itt délen, különösen Atlantában, a sport a minden. Ha nem vagy kosárlabdázó, amerikai focista vagy baseball játékos, akkor egy senki vagy.
Én viszont semmilyen sportágban sem voltam jó. Viszont imádtam a punkot, a rockzenét, de annyira, hogy 14 éves koromban önkéntesként, vagyis ingyen melóztam egy koncerthelyen. Rengeteg új dolgot hallottam ott, rövid időn belül számos különböző kultúrával ismerkedhettem meg. Ez az időszak az ifjúságom nagyon fontos részévé vált, hatalmas segítséget adott ahhoz, hogy frontemberré válhassak, vagyis azzá, ami mindig is lenni akartam.”
Úgy tűnik, hogy a ’weird’ (furcsa) szó kulcsfontosságú számotokra abban az értelemben is, hogy mindenkit arra biztattok, hogy maradjon önmaga, ne akarjon más lenni, mint aki. Ott van például a Stay Weird (Maradj furcsa) című dalotok szövege.
„Ez az egyik kedvencem az albumról, egy szerelmeslevél, amit a fiatalabb önmagamnak írtam. Ha lenne időutazás, megmutatnám a dalt a 14 éves Lee-nek: csak légy önmagad és minden rendben lesz, 15 évvel később majd arénákban fogsz fellépni egy Five Finger Death Punch-turnén! A Stay Weirdet nagyjából négy évvel ezelőtt írtuk, még nem tudtuk, mit hoz számunkra a jövő. Azt sem sejthettem, hogy majd Zoomon fogok veled beszélgetni. (nevet) Fogalmam sem volt semmiről, de az az érzés akkor is bennem volt, hogy nem számít, mit mondanak az emberek, csak szeresd önmagad. Semmi más nem számít!”
A Blood Mother című dalban feltűnik némi Alice in Chains-hatás. Mit jelentenek számotokra a kilencvenes évek seattle-i grunge bandái, mint például a Nirvana, a Pearl Jam, a Soundgarden vagy az Alice in Chains?
„A zenekar tagjaira rengeteg banda hatott. Személy szerint rám mondjuk semmilyen hatással sem volt a grunge fiatal koromban, viszont a gitárosunk, Cody imádja az Alice in Chainst és a Pearl Jamet! A dobosunk, Homer a prog rockért rajong, próbálja is ízlésesen beépíteni a zenénkbe. A Blood Mothernek egyébként tényleg egy olyan igazi, csúnya, grunge-os nyitó riffje van. Ha egy másik dallal kellene indítanunk a lemezt, akkor bizonyosan ez lenne. A ’mindenki kedvence’, azzal a grunge-os vibe-bal!” (nevet)
Vannak, akik azt mondják, nehéz már újat kitalálni a rockzenében. Mit gondolsz a zene jövőjéről, merre tart majd a következő évtizedben?
„Zenekarok mindig lesznek. A kérdés, hogy mi az, amitől igazán jó lesz egy lemez? Rengeteget beszélgetünk erről a bandán belül. A kedvenc albumaimhoz hozzátartozik, hogy mikor és hol hallgattam őket, ezért mindig vissza tudom hozni ugyanazokat az érzéseket, mint amikor először találkoztam azokkal a dalokkal. De mi az a dolog, amin a művész keresztül ment, mi az, ami arra késztette, hogy a lemez dalait megírja?
A kedvenc anyagaimon éneklő frontemberek ki-bejárkáltak az elmegyógyintézetbe és azon gondolkodtak, hogy kinyírják magukat.
Azok a lemezek jelentettek számomra sokat, amelyeknek meg kellett teremteniük a különbséget, de nem azért, mert a hangzás más volt vagy mert annyira eredeti dalokat hallottam volna! Ott van például a Sleep Token vagy a Bad Omens: ha nem készítik el azokat a bizonyos LP-ket, végük lett volna. Különösen a Bad Omensre igaz ez. Ahhoz, hogy szintet lépjenek szükségül volt egy igazán jó albumra, végül megcsinálták és át is törték a határokat!”
(A teljes interjú ide kattintva olvasható, betördelve pedig megtalálható a HammerWorld magazin novemberi digitális különszámának 70-75. oldalán.)
__
___
