A zenekar, aki azt az elveszett gyerekekről szóló dalt írta, amerikai turnéra vitte azt, amelyiket a legtöbben a Nirvana MTV Unpluggedjából ismernek. Előbbi koncertje nem mozgatott volna meg minket, viszont a Meat Puppets annál inkább. A banda cowpunk-ja olyan zenekarokra volt hatással a Nirvana mellett, mint a Soundgarden vagy a Dinosaur Jr. Éppen csak landolt a gépünk New Yorkban a JFK-en, de már rohannunk is kellett Manhattanből Brooklynba, hogy odaérjünk a kezdésre.
Meat Puppets
Érkezés Manhattanbe
Miután megérkeztünk a szállodánkba, a hoteltől mindössze pár száz méterre lévő Time Square-en kezdtünk egy gyors látogatással. Az időnk eléggé ki volt számítva, már csupán két óránk volt a koncert kezdéséig. Még át kellett metróznunk Brooklynba, úgyhogy nem sokáig időztünk a világ egyik leghíresebb terén. Őszintén szólva nem vártam tőle sokat, és pont ugyanolyan semmilyennek is tűnt, mint mondjuk a Piccadilly Circus Londonban. Brutális méretű ledfalak egy picinyke téren, amit ha jó érzékkel nem marketingelnek meg, akkor úgy mennénk át rajta, mintha ott sem lenne. Azt viszont el tudom képzelni, hogy az éjfélvárás, és a némi alkohol elfogyasztása után érzett mámor hatására szilveszterkor máshogy fogalmaznék róluk.
___
New York-i élmények I.
Mit lehet látni másfél nap alatt New Yorkból? Szerencsére elég sok mindent. Mivel szinte minden fontosabb látnivaló Manhattanben van, ezért arra is volt esély, hogy egy jól szervezett útitervvel jó pár klasszikus nevezetességet meglátogassuk. Bedaráltuk a Time Square Gardent, fellifteztünk az Empire State Building nyolcvanhatodik emeletére, áthajóztunk az ingyenes komppal a Staten Islandre, körbesétáltuk a Liberty Islanden a Szabadság-szobrot, átgyalogoltunk a Brooklyn Bridge-en, és megnéztük a Wall Streeten, hogy hol kanyarodott be az a teherautó a Die Hard 3-ban. Még jó, hogy ott volt velem az öcsém, mert utóbbi bizony lemaradt volna a szűkös listáról. A legnagyobb élmények – teljesen különböző okokból – a Central Parkban és a WTC-nél értek. A parkban rengeteg gyereket láttunk, dübörögtek a testnevelés órák, szinte az elképzelhető összes sportág megjelent valamilyen formában a felhőkarcolók tövében. Találkoztunk kisiskolás csoportokkal, akik éppen valamilyen akadályverseny/felfedezőtúra-szerű foglalkozásokon versenyeztek egymással, és láttunk amatőr baseball meccset is. Olyan békebeli volt az egész, maradjon is így az idők végezetéig.
És ha már New York, akkor persze a sztárok sem hiányozhattak a parkból. Már visszafelé jöttünk a park túloldalán lévő tótól, amikor megláttunk pár fotózáshoz használatos kelléket egy hatalmas fa alatt. Ahogy közelebb értünk, azonnal felismertük a főszereplőket. Hollywood egyik legszimpatikusabb házaspárjáról, az egyébként is gyönyörű, de élőben még sokkal szebb Jennifer Connellyről (Véres gyémánt, Hulk, Egy csodálatos elme, Rekviem egy álomért), valamint férjéről, Paul Bettanyról (A Da Vinci kód, Egy csodálatos elme, A kapitány és katona) készült éppen egy fotósorozat a lombok hűsítő árnyékában. Persze fényképet nem készíthettünk a karnyújtásnyi távolságra lévő színészekről.
Bezzeg a paparazzók! Akár a filmekben: a fák és bokrok között ott bujkált féltérdre ereszkedve egy közülük. Egy hatalmas objektív volt nála. Pár percig kattintgatott úgy 100 méterre a helyszíntől, de aztán az éles szemű biztonságiak gyorsan kiszúrták őt. Fényképező a hátizsákba be, és futás.
___
Brooklyn Bowling
Mivel szombat este volt, nem lehetett úgy végigmenni a Brooklyn utcáin, hogy ne jöttek volna szembe velünk a legkülönbözőbb nációk, különböző mértékben beszívott, vagy éppen alkoholos mámorban úszó képviselői. A többségüknek ránézésre maximum fél óra lehetett már csak hátra az aznap esti buliból. Pedig még nyolcat sem mutattak a kezükön az AppleWatch-ok.
A klubba való bejutás nagyjából egy percig tartott, amiben egy gyors útlevél/életkor ellenőrzés, és a jegy megvásárlása is belefért. Még jó, hogy elmúltunk huszonegy évesek. Bár valójában jegyről nem beszélhettünk, mert mindössze egy környezetbarát pecsét jelezte a csuklónkon a belépés jogosságát. Kár, mert jó lett volna a ticket a gyűjteménybe. A Brooklyn Bowling alapból egy nagyon klassz, kifejezetten igényesen összerakott szórakozóhely. Úgy tíz-tizenkét bowling pálya, egy hatalmas bárpult, egy tisztességes méretű színpad, és kb. egy 300 fős nézőtér van benne kialakítva. Viszont egy rock klub feelingje helyett inkább country kocsma feelinget képviselt, és ennek megfelelő zene is szólt a hangfalakból. A pályák folyamatosan mentek, viszont a színpad előtt mindössze három-négy ember lézengett a meghirdetett kezdési időpontban.
Ebből óriási blama lesz – dühöngtünk magunkban. Otthonról egy Meat Puppets/Soul Asylum kettős komoly párosításnak tűnt még akkor is, ha történetesen nálunk egyik bandának sincs igazán komoly rajongóbázisa, és hát mi sem vagyunk a szóban forgó zenekarok megveszekedett rajongói. A Meat Puppets ennek ellenére bakancslistás zenekar számomra, és nagyjából a „valami csodának kell ahhoz történnie, hogy összejöjjön” kategória Top 10-es szereplője. Emellett tény az is, hogy a grunge előfutáraként emlegetett alternatív rock korszakban ezek a fickók olyan albumokat hoztak ki, amik a mai napig maradandónak bizonyultak. A maximális tisztelet ezért már alapból is jár nekik.
Hogy lesz ebből koncert?
Meat Puppets
A Meat Puppetsnek nem lehet könnyű dolga, amikor Nirvana MTV Unpluggedjában való vendégszereplés nélkül kell bemutatnia magát. Pedig esetünkben egy nagyon régi bandáról van szó. A zenekart két testvér, Cris és Curt Kirkwood alapította még 1980-ban. A működés nem volt folyamatos, a szokásos drogos sztorik valamint újrakezdések után harmadszor futottak neki a közös zenélésnek. Állítólag még a korai években látta őket Kurt Cobain egy Black Flag koncert előtt, és akkor szeretett bele a bandába. Kurt foggal-körömmel ragaszkodott Cris Kirkwoodék MTV-s vendégszerepléséhez. A producerek valaki mást, valaki híresebbet szerettek volna vendégként látni az előadáson. A grunge rajongók a Lake Of Fire-t emlegetik fel, mint közös nevezőt, de az Oh, Me és a Plateau is ismerős lehet az előbb említett New York-i akusztikus vendégszereplés óta. Mindhárom dal a nem túl kreatív címmel bíró, de zeneileg annál színesebb, 1984-es kiadású II. albumon található. A zenekar további kapcsolódása még a grunge-hoz, hogy a srácok a Nirvana mellett a Soundgardenre is komoly hatással voltak. Talán a Ty Cobb country-punk zúzdája erre a legjobb példa a Down On The Upside albumról. És hogy legyen valami további érdekesség is: 1992-ben, a Red Hot Chili Peppersből való távozása után majdnem a Meat Puppets tagja lett John Frusciante, de végül egy-két próba után elváltak a fiúk útjai. Pedig azt az együttműködést szívesen meghallgattuk volna.
Meat Puppets – A koncert
Már egy órája sörözgettünk, amikor lassan szállingózni kezdtek az emberek. Feltűnt egy Sub Pop logós baseball sapka, egy Soundgarden meg egy Alice in Chains póló, szóval kezdtük egyre otthonosabban érezni magunkat a helyen. Aztán egyszer csak – mindenféle különösebb intró vagy felvezetés nélkül – felsétáltak a srácok a színpadra, és kezdetét vette egy hatalmas, 14 dalon keresztül tartó örömzenélés. A zenekar dobosának Shandon Sahmnek, ezer százalékig kellett koncentrálni a három gitárosra, mert a srácok egy dalt sem a lemezverzióban játszottak. Emiatt a standard műsor többször is önfeledt improvizációba csapott át. Ráadásul a Kirkwood fivérek egészen kiszámíthatatlanok voltak szombat este.
Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan írjam le pontosan azt, ami a színpadon folyt. Ha csupán zenei szempontból nézem a koncertet, akkor azt kell mondanom, hogy majdnem tökéletes volt. Viszont van itt valami, ami nagyon nem tetszett, és ezt a zenészek iránt érzett legnagyobb tisztelet mellett is szeretném leírni nektek. Szóval a helyzet az, hogy Crisnek szerintem nagyon komoly problémái vannak. Egyrészt nem lehet ráismerni, másrészt egy nagyon komoly adagot tolhatott valamiből (lehet, hogy csupán alkoholból), mert nem hiszem, hogy ő alapból ilyen. Ahogyan viselkedett, és ahogyan kinézett a színpadon, az teljesen méltatlan volt egy ilyen legendás archoz. A többiek már javában zenéltek, amikor basszusgitáros végre bekapcsolódott a műsorba. Egy kb. két számmal nagyobb, kifordított, hajléktalanoknak is határeset minőségű pólót viselt. Torzonborz, semmilyen ősz hajával, és borostás, megviselt arcával úgy nézett ki, mint aki már hosszabb ideje nem törődik semmivel, mint aki valamiért teljesen elhagyta magát. Ha mondjuk a koncert előtt szembe jött volna velem az utcán, akkor egészen biztosan nem ismertem volna fel. Nem akarok a dologba nagyon belemenni, mert nincsen információm róla, meg annál jobban is tisztelem őt, hogy találgatásokba kezdjek.
A többieknek látszólag borzasztóan kellemetlen volt az egész, és ez egy-két színpadi gesztusból látszódott is. Cris fintorgott, jópofáskodott, és úgy bohóckodott, ahogyan azt azok a részegek csinálják, akik megpróbálják bebizonyítani, hogy nekik valójában nincs is semmi bajuk. A környezetük pedig eközben kézbe temetett arccal tűri a performanszt. Négy dal, és egy Crishez hozzávágott, üres vizes palack kellett ahhoz, hogy a tagok között normalizálódjon a rendkívül kínossá vált viszony. A srácok lassan megbocsájtottak, mi meg álmélkodva néztük azt, hogy az ember mindenezek ellenére lemezminőségben basszusgitározik és énekel. Hihetetlen volt. Én személy szerint nagyon szurkolok neki, hogy visszataláljon a helyes útra!
___
Cris Kirkwood, a balhés művész
2013-ban Cris szóváltásba keveredett egy nővel egy parkolóhely miatt egy phoenix-i postahivatal előtt. A dulakodásba beszállt a hivatal biztonsági őre, akitől Cris elvette a gumibotját, és elkezdte ütlegelni vele a férfit. Az őr pisztolyt rántott, rálőtt Crisre, akit életveszélyes sérülésekkel kellett kórházba szállítani. A közelharc során két golyó találta el őt a gyomra környékén. Végül a bíróság bűnösnek találta, és 21 hónap szabadságvesztésre ítélte a basszusgitárost. A büntetést az Arizonai Állami Börtönben töltötte le. Cris jelenleg népszerű podcasteket készít ’The Cris Kirkwood Podcast’ néven, amiben ismert és (általunk) kevésbé ismert művészekkel, zenészekkel beszélget. Eddig tíz rész ment le, itt tudjátok meghallgatni a műsorokat a Soundcloudon. Emellett még elismert művész is, rajzait megnézhetitek a saját weboldalán, a criskirkwoodart.com-on.
___
Curt Kirkwood, a zseni
A Meat Puppets zenészei közül talán Curt Kirkwood arca a legismertebb. Ha más nem onnan, ahogyan Kurt Cobain balján gitározik az MTV Unpluggedon. Azt a képet azonban felejtsétek el, Curt az ősz hajszálak mellett egy tiszteletreméltó pocakot is eresztett. És hát az idő vasfoga mintha őt is egy picit jobban megcibálta volna a kelleténél. A fickó egyébként zseniális zenész – most is nagyszerűen gitározott. Mint valamiféle karmester, úgy irányította a csapatot, hogy a gigantikus jammelésekből valahogy a többiek is visszataláljanak.
A turnékon a Meat Puppets-cel játszik a gitáros fia, Elmo is, és ez kifejezetten jót tesz a produkciónak. Nem csak azért, mert a hangzás vastagabb lett a játékától, hanem a színpadképen is nagyot dobott a többiekhez képest jóval energikusabb arc. Úgy látszott, hogy neki valamiért nagyon fontos volt, hogy a koncert jól sikerüljön. Nagybátyja zavaros viselkedése miatt teljesen ki volt akadva, és voltak pillanatok, amikor szemmel láthatóan nagyon közel került ahhoz, hogy móresre tanítsa az öreget.
A setlist hullámzó volt, kb. fele-fele arányban tartalmazott cowpunk dalokat – ami azért nekünk annyira nem az esetünk – és hatalmas alternatív rock slágereket. A cowpunkot nagyjából úgy kell elképzelni, mintha egyes tempósabb country dalokat punk hangzással és hozzáállással keverve adnának elő. Furcsa párosítás, az biztos. A legnagyobb ováció természetesen a ’Nirvana triót’ fogadta, a Lake Of Fire-nél még a bowling pályákon játszók is leálltak, Curték pedig akkorát zúztak, hogy még most is próbáljuk letörölni a vigyort az arcunkról, ha rágondolunk. A másfél órás buli gyorsan elröppent, és mindenféle különösebb felhajtás és ráadás nélkül a Meat Puppets el is hagyta a színpadot.
Setlist? Na, ne vicceljünk már!
A setlistért volt némi sorban állás, de valamiért senki nem járt aznap este sikerrel. Mintha legalábbis a dalsorrend tabu lett volna a rajongók számára. Amikor megkértem az egyik idősebb roadot, hogy adja már oda, akkor a válasz egy flegma eszmefuttatásba torkollott, miszerint a legkisebb dolga is nagyobb annál éppen, minthogy a setlist-tel foglalkozzon. Azt sikerült mindössze elérnem, hogy egy fotó készítésére megkérjem az egyik vendéget, aki éppen a színpad szélénél lévő pályán játszott. Csakhogy a Meat Puppets egyáltalán nem azt a műsort játszotta, mint ami a fényképen látszott. Valójában a srácok aznap este setlist nélkül léptek fel, ugyanis az ott olvasottak köszönőviszonyban sem voltak a hallottakkal, valamint a felirat a papíron – ’Rock Casino setlist’ – sem arra utalt, hogy az a Brooklyn Bowling programja lett volna. Tény, hogy a zenészek egészen kiválóan játszottak, de valahogy mégis: az egész Meat Puppets egy hatalmas káosznak tűnik számomra.
___
Shandon Sahm, egy kiváló dobos az édesapja árnyékában
Az átszerelés alatt sikerült Shandonnal váltanunk pár szót. Nagyon barátságos volt, és elég jól képben van Magyarországról is. Shandon faterja, Doug Sahm hatalmas név Amerikában. Az öreget főleg a country rajongók ismerhetik, a Sir Douglas Quintett és a Texas Tornados énekes-gitárosa volt. Shandon az ő zenéjén nőtt fel, és emellett rengeteg Kiss-t is hallgatott. Hozzáteszem, hogy biztosan nagyon elege van már az apjához való hasonlítgatáshoz. Tudod, amikor te nem te vagy, hanem valakinek a fiaként emlegetnek. Shandon a Meat Puppets előtt a Pariah nevű, amerikai hard rock banda 1993-as, To Mock a Killingbird című albumán játszott (a srácok nem összetévesztendőek a brit thrash bandával).
___
Soul Asylum
A Soul Asylum koncertet szó szerint végigszenvedtük. A korai kelés, a hosszú utazás, és a hat óra időeltolódás miatt már nem volt energiánk arra, hogy élvezni tudjuk a koncertet. Gyors fejszámolás, a srácok a mi óránk szerint kb. hajnali 4:30-kor kezdtek. A nézőtéren cserélődtek az emberek, akik a Meat Puppets miatt jöttek, előzékenyen átengedték a helyüket a Soul Asylum rajongóinak, és szolid sörözgetésbe kezdtek, üvegenként 7 dollárért (1 dollár kb. 280 Ft, ki lehet számolni). A főzenekar színpadra lépésekor – a bowling pályákon játszó vendégekkel együtt – lehettünk vagy kétszázötvenen.
A zenekar hihetetlenül profi volt, de a korábban Prince, a Backstreet Boys, Chaka Khan, és Paul Westerberg (utóbbit lásd Singles/Facérok filmzenealbum) dobosaként ismertté vált Michael Blind szürreális szereplésén kívül más nem ragadta meg a figyelmünket. A beállás alatt a kétszáz kiló körüli óriás egyszer csak valahogy a dobfelszerelés mögé került, és sem az átszerelés végén, sem a ráadás alatt nem is mozdult el onnan. Az előbbi nagyjából húsz percig tartott, az ember meg ott ült a színpadon tökegyedül, szemben a közönséggel (majdnem azt írtam, hogy magatehetetlenül). A kezeiben a dobverők hurkapálcikának tűntek, a cucc pedig játékfelszerelésnek. Bárhogyan is próbáltuk összhangba hozni a stílust az emberrel, nem jött össze a kettő.
Hallgattuk becsülettel a számunkra teljesen ismeretlen dalokat, és minden erőnkkel azon voltunk, hogy szeressük őket, de aznap este ez már fizikailag kivitelezhetetlennek tűnt. A Runaway Train a normál program vége felé csendült fel, és bármennyire is nem szeretem, azt el kell ismernem, hogy élőben sokkal jobban megdörrent, mint az eredeti felvételeken. Az el nem alvás gyötrelmei miatt csupán azt állapítottuk meg, hogy a cucc jó szólt, a dalok kellemesen elcsordogáltak, de sajnos a Soul Asylum egyetlen dobbanásnyival sem került közelebb a szívünkhöz. Talán legközelebb. Ha még lesz valaha lehetőségem a Meat Puppets-et élőben megnézni, akkor habozás nélkül ott leszek az első sorok egyikében. A Soul Asylumnak viszont egészen Budapestig kellene utaznia ahhoz, hogy újra jegyet váltsak egy bulijukra.
New York, Meat Puppets. A bakancslista újabb két tétele kipipálva.
Soul Asylum
___
WTC
A Central Park hangulata teljesen magával ragadott, de ha az lenne a kérdés, hogy mi volt rám New Yorkban a legnagyobb hatással, akkor egyértelműen a Ground Zerót említeném. Az emberiség leggyalázatosabb terrorcselekményének a helyszínét. Ahogyan közeledtünk felé a hatalmas felhőkarcolók között, egyre jobban ott volt a görcs a gyomrunkban. Néztünk felfelé, próbáltuk elképzelni az elképzelhetetlent, ahogyan közelednek a gépek az ikertornyok felé. Ott álltunk, néztük az épületeket, a szűk utcákat, és próbáltuk felfogni, hogy mindez hogyan történhetett meg. Amit addig csak a televízióban láttunk, könyvekben olvastunk, az egyszer csak ott volt a szemünk előtt. Még most is elfog az a torokszorító érzés, ahogy ezeket a sorokat írom. New York mindent megtesz azért, hogy a hősök emlékét megőrizze, de arra is nagyon nagy figyelmet fordít, hogy a jövőt továbbépítse.
Az egyik torony helyén egy még épülő emlékmű, és egy csodálatos felhőkarcoló áll. Az másik torony alapját megtartották. Most egy hatalmas vízesésekkel körbeágyazott gödörként állít emléket, körben az áldozatok neveivel. Az emberek csendben álldogáltak vagy halkan beszélgettek. Hangos szó vagy nevetés sehonnan nem hallatszott. Éppen mellettünk egy nagypapa könnyes szemmel beszélgetett az unokájával arról, hogy mi is történt 2001. szeptember 11-én. A tűzoltók hőstetteiről mesélt.
Az a gödör örök sebként tátong New York, Amerika és a nagyvilág szívében
___
Meat Puppets, Soul Asylum
Időpont: 2015. június 20.
Helyszín: Brooklyn Bowling, New York
Meat Puppets
Setlist: Seal Whales | Comin’ Down | Oh, Me | The Monkey and the Snake | Plateau | Sam | Up on the Sun | I’m Ragged but I’m Right| Seven Spanish Angels (Willie Nelson & Ray Charles cover) | Backwater | Lost | Touchdown King | Sloop John B (traditional) | Lake of Fire
Soul Asylum
Setlist: Somebody to Shove | Shut Down | Just Like Anyone | Misery | Whatcha Need | Black Gold | Without a Trace | The Game | Can’t Help It | Supersonic | No Time for Waiting | Eyes of a Child | Runaway Train | Spinnin’ | Gravity | Encore break | Made to Be Broken | April Fool
És így a végére… mindig jó felidézni:
