A Monster Magnet 2013-as albuma a mai napig megosztja a rajongókat. Egyesek egy megfáradt zenekarról beszélnek, míg mások az egekbe magasztalják Dave Wyndorf-ot. Én az utóbbiak táborát erősítem, de azt elismerem, hogy a megszokottnál valamivel több idő, és a budapesti koncert zsenialitása is kellett, hogy ma már a kedvenceim között emlegethessem a Last Patrol-t.
First Patrol
A Monolithic Baby után egy kicsit lemaradtam a zenekarral kapcsolatos fejleményekkel. A 4 Way Diablo és a Mastermind úgy, ahogy voltak, kiestek akkoriban, és ha nem érkeztek volna Dave Wyndorf-ék a lemezbemutató turnéval viszonylag gyorsan a Club 202-be, valószínűleg a mai napig nem értem volna utól magam a pótlással. A hardrock.hu-n találkoztam először az elsőként kiszivárogtatott The Duke of Supernature-rel, és amit hallottam, az határozottan tetszett. Így hát a megjelenéskor hiába olvastam egy-két nem éppen hízelgő kritikát, könnyedén függetleníteni tudtam magam azoktól.
Szerintem sokan megbánták már azóta, hogy nem adtak több időt a Last Patrol-nak.
Nem Vegas
Egyszerűen el kell merülni benne, le kell úszni a dalfolyam aljáig. Most már tudom, hogy a Mindless Ones – az egyik rapid kedvenc – inkább azért tetszett, mert az emlékeztetett legjobban a slágergyáros Wyndorf időkre. Ma meg már – a Hallelujah-val együtt – a sor végén kullognak, mert ez az album egyáltalán nem a Las Vegas típusú dalokról szól. Valami teljesen másról.
Sing to me baby your sweet refrain
Szinte lépésről lépésre haladtam a dalokkal, de megérte. Az első Live Behind the Clouds gyorsan favorit lett. Olyan az a dal, mint egy utazás kezdete. Dave csodálatosan énekel benne, a dinamikai váltások pedig inkább kellemesen, mint erőszakosan dobbannak meg, a gitárok tónusai egyszerre zaklatottak és gyönyörűek, hogy aztán a dal végére újra megnyugodjanak.
Mint amikor messzire repülsz, fantasztikus kalandokat élsz át, mégis akkor lesz kerek az történet, amikor újra hazaérsz: az első otthoni estéden veszel egy forró zuhanyt, és végre a saját ágyadban alszol el. Ettől még az élmények örökre a tieid maradnak.
Így volt ez Dave-vel is. Sajnos volt mit feldolgoznia a frontembernek, és nem csak a 2006-os élet-kötéltáncra gondolok. Ez a sor mindenesetre elég kemény: „I’d pay good money just to get proved wrong for once in my goddamned life.”
Frankó Barresi
Joe Barresi olyan hangzást kevert az albumnak, amiről szerintem maguk a zenészek sem gondolták, hogy ilyen minőségben kivitelezhető. Az interjúkban a Space Lord elmondta, hogy nagyon határozott elképzelése volt az irányról, ami az elmúlt albumokhoz képest merőben más, inkább amolyan visszatérés a kezdetekhez. Nem csodálkozom, hogy Matt Hyde, a Mágnes már-már örökösnek számító zenei producere az eddigi közös munkák után lefagyott a brief-től:
„Szóval Matt, ezt az albumot Phil Caivano gitáros házi stúdiójában vesszük fel. Visszakanyarodunk egy kicsit a gyökerekhez: olyan hatvanas-hetvenes évekbeli pszichedelikus hangzásra gondoltunk, sok lebegő témával, széteffektelt vintage gitárokkal, analóg cuccokkal, akusztikus elemekkel. A dalok nyolc és kilenc perc körüliek lesznek. Semmi bombasztikus, digitális ejakuláció. Na, mit szólsz?”
Miután Mr. Hyde nem, Joe Barresi hál’ istennek elvállalta. Pont a napokban nézegettem a régebbi albumok borítóját, és Phil már a 2004-es Monolithic Baby köszönetet rovatába is fellistázta Barresit. Szóval volt már itt valamiféle kapcsolat.
Úgy látszik azonban csak most csak el a közös munka ideje.
Devil Wyndorf
„Let’s let the circus burn!” avagy Mr. Wyndorf-nak nincs értelme tovább titkolóznia.
Minél többet hallgatom fejhallgatóval az albumot, annál biztosabb vagyok benne, hogy személyesen az ördögöt kérte fel némi háttérvokálra, és egyéb különböző, nem emberi hangok rögzítésére. Mintha valaki vagy valami minden szám mögött ott állna és figyelne, de csak akkor érzékelnéd a jelenlétét, amikor lehalkul a zene vagy éppen kiállás van.
Azok a hátborzongató levegővételek, zihálások, meg tudom is én, hogy mik, valahogy ugyanúgy működnek a zenében, mint a trükkös kiegészítők a ruhákon. Méretükhöz képest olyan sokat adhatnak az összképhez, amitől a legunalmasabb (ruha)darab is izgalmassá válik.
Kevés zenész van a világon, aki hasonló kreativitással tudja feldíszíteni, és megtölteni tartalommal a dalait, mint Dave Wyndorf.
Mastermind Recycling
A Mastermind nem-delux változatának utolsó dalában, az All Outta Nothin’–ban 02:32-től van egy váratlan ritmus egy retro riff-fel, és egy pillanatragasztóval rögzített gitárdallammal, már ami a hallójáratokat illeti. De aztán amilyen hirtelen fel-, olyan gyorsan el is tűnik az az inzert, és visszatérnek a srácok az alapdalhoz.
Na, ez az a riff, amit Dave teljesen újrahasznosított a Last Patrol címadójában. De itt valahogy jobb minden. Jó tesz a dalnak, hogy Bob Pantella sokkal erőteljesebben üt, mint az eredeti verzióban. Azt a dallamot meg – figyeljétek, itt 02:43-tól jön – immáron Garrett Sweeny játssza Ed Mundell helyett, és sikerült is egy kis Wah pedál taposással a pillanatragasztóstól az örökre beégetős szintig fejlesztenie az ötletet.
Valamelyik kora reggel konkrétan azt vettem észre, hogy – álmosság ide, álmosság oda – már tíz perce fütyörészgetem (!) a gitáros részt munkába indulás előtt. Majd napközben még ugyanezt vagy ezerszer a munkahelyemen.
Szegény kollégáim.
End of Ends
Nem sorolom fel az összes dalt, de az End of Time-ot még mindenképpen kiemelném, komplexitása és hossza ellenére is koncertfavorit.
A delux verzión van még két bónuszdal, két méltánytalanul háttérbe szorított szerzemény. Azzal azonban egyet kell értenem, hogy ha egy zenei koncepció mentén, egy egészként tekintünk az alapalbumra (a Live Behind the Clouds-tól a Stay Tuned-ig), akkor ezek tényleg nem illenek a sorba.
Olyan dalokról beszélünk, amilyeneket a zenekarok nagy része soha nem fog tudni megírni. Ha nem delux verzióban van meg az album, keresd meg őket a Youtube-on, vagy tudjátok mit, belinkelem ide őket. Az egyik, a Strobe Light Beatdown, a másik a One Dead Moon.
Ahogyan az utóbbi lezárja a lemezt, azt tényleg mindenkinek hallania kellene.
Csodaszép búcsú ettől a briliáns albumtól!
Kíváncsi vagy, hogy mit írtak mások az albumról? Kattints!
- Hard Rock Magazin kritika itt
- Magyar Narancs kritika itt
- Metal Hammer World kritika a 2013 októberi számban (No. 258)
- Rockstation Blog kritika itt
- Shockmagazin kritika itt
Ha találtál még valahol az albumról kritikát írj nekem, szívesen megosztom azt is!
