„Amikor elkezdtem a Grungeryt, kábé két hónap után rájöttem, hogy ha nem megyek ki Seattle-be, nem tudok hiteles lenni. Azt éreztem, hogy tök jó, van egy csomó információm, megvettem a könyveket, elemeztem a dalszövegeket, én ebbe belevágok, mert nem nagyon látom, hogy más ennyire elmerült volna benne. Egyébként elmerültek benne, csak ők nem írnak. Ez a különbség. Pedig lehet, hogy még jobban is írnának, mint én. A különbség köztem, meg köztük, hogy én megcsináltam. Szóval azt vettem észre, hogy tök jó, de egyszerűen bele kell szagolnom a levegőbe, meg kell fognom ott a tárgyakat, találkoznom kell Seattle-ben járókelőkkel. Be kell ülnöm egy kávézóba, és figyelni a helyi szokásokat. Ezért volt a seattle-i út. Hogy elmenjek azokra a helyszínekre. És amióta hazajöttem, sokkal jobban értem az egészet, és talán egy picit ezért tudok is az akkori önmagamhoz képest is hitelesebben írni róla, mert ott voltam, beleszagoltam, megfogtam” – Szénégető Richárd interjúja Pintér Miklóssal, a Grungery szerkesztőjével. A teljes interjút itt, a Ric$ & Green Blogon olvashatjátok!
Matt Vaughannel, az Easy Street Records tulajdonosával, West-Seattle-ben
Mi viszi rá az ember fiát arra, hogy újságíró legyen? Miért pont zenei újságírás?
Nekem egyszerű volt a motivációm. A grunge-ról nagyon sokan írnak, nagyon jól Magyarországon. Kiváló cikkeket, kiváló újságírók. Viszont nem volt egy olyan hely, amelyik kizárólag ezzel a műfajjal foglalkozott volna. Azt vettem észre, hogy a mi, 70-es évek közepén/végén született generációnkból valamilyen szinten mindenkit érintett a dolog, mindenkinek van valamilyen ide kapcsolódó története. Ahogy elkezdtem erről zenészekkel, újságírókkal, ismert és kevésbé ismert emberekkel beszélgetni, egészen megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy ez tényleg mennyire így van: sosem gondolnád, hogy ki mindenki kötődik a műfajhoz. Az én feladatom csupán csak annyi, hogy az ő történeteiket leírjam. Amikor erre rájöttem, akkor azt mondtam, hogy oké, csinálok neki egy helyet, ez lett a Grungery. Grunge és Hungary.
(…)
Alapvetően azért figyeltem fel a Grungery-re anno, mert megvolt benne egy olyan vonulat, mint a stílusban: alapvetően maga a műfaj elég szomorkás, viszont a grunge üzenete roppant pozitív szerintem. Gondolom akkor ez is tudatos, hogy te pozitivitásra építed az egészet és még nem nagyon szoktak negatív aspektusú cikkek megjelenni nálad?
– Így van. Ez is egy döntés volt az elején. Azt látom, hogy van itthon egy irányzat – de nem csak a zenei sajtóban, hanem általában a médiában -, ami nagyon megerősödött, és ami megdöbbentő tempóban és mennyiségben szállítja a tartalmat a bulvár számára. Olyan médiumok is a rossz hírek, a botrányok, a gátlások nélküli lehúzások felé fordultak, amikről ezt korábban elképzelhetetlennek tartottam. És ez nekem soha nem tetszett. Nem is értettem, hogy miért van erre szükség. Ezért azt gondoltam, hogy két út van: vagy beszállok, és azt mondom, hogy vannak dolgok, amik ugyan nem tetszenek, de azokat viszonylag korrektül leírom, vagy egyáltalán nem írok róla. Aztán úgy döntöttem, hogy nem írok róla. Ha valami nem jó, arról úgyis írni fog majd más, mert neki fontos a kattintások száma, fontos az, hogy minél többen lássák az adott felületen elhelyezett hirdetéseket. A Grungery-n viszont ez egyáltalán nem szempont, merthogy nincsenek hirdetések az oldalon.
És az is tudatos gondolom, hogy te csak pénzt raksz igazából a történetbe és nem szeretnél megélni belőle?
Nem. Nem ez a cél. Eltelt egy év, és majdnem ötezer követője van a Grungery-nek a Facebookon, és hogyha megnézed, egy hihetetlenül aktív közösségről van szó. Pedig nincsenek lájkvadász tartalmak megosztva a Facebook oldalunkon. Másoknak ez jó, mert Tibi atya és társai a mérvadók, de nekem nem. Az nem az én vonalam. A Grungery-n inkább tartalom van, meg utánajárás, és még az is előfordul, hogy egy szimpla Facebook bejegyzésnek is komoly kutatás áll a hátterében. Persze, tisztában vagyok vele, hogy nem ez itthon a trend, ennek ellenére a posztokra vannak ilyen 100-200-as Like számok. Valójában ez a fizetségem a belefektetett órákért. És amikor a közösség elkezd formálódni, akkor jönnek ezek a hihetetlen dolgok, amikor valaki a Grungery, mint közös érdeklődési kör miatt kap munkát, amikor barátságok és szerelmek szövődnek az olvasók között. Szóval egészen klassz dolgok. És még valami: a Grungery egy teljesen független oldal. Nem akarok abba a helyzetbe kerülni, hogy valakitől kapok egy ajándék CD-t és elvárások vannak azzal kapcsolatban, hogy írjak róla, vagy hogy jót írjak róla. Ezért egyébként – biztos emlékszer rá, volt egy ilyen bejegyzés – én nagyon szívesen megveszem bárkinek a CD-jét, akit érdekesnek találok, rászánom a pénzt, cserébe vagy írok róla vagy nem.
Persze. És mondjuk az is ilyen tudatos volt egy picit az elején, hogy nem lesznek mondjuk minden nap cikkek, posztok? Egyébként nekem az nem feltétlenül tiszta, hogy igazából te írsz egyedül vagy vagytok még többen? Mert többször előkerült már ugye több ember, csak hogy a cikkek végén valahogy mindig azt látom, hogy Pintér Miklós.
Hát a posztok 98%-át én írom, a Facebook bejegyzéseket viszont csak én. Vendégszerzők jöhetnek, ezt az indulás óta kommunikálom is. Bárki írhat a Grungery-n, aki akar. Az oldalnak én vagyok a szerkesztője, de van egy szint, ami alatt nem engedem ki az írásokat. Volt is, hogy vissza kellett emiatt utasítanom anyagokat, vagy meg kellett kérnem a szerzőt, hogy dolgozzon még rajta, mert nekem nagyon fontos, hogy ott legyen benne a történetmesélés, meg ott legyen benne a személyes vonal is. Olyan jó cikkeket vagy olyan jó kritikákat úgyse fogok írni, mint a harminc éve publikáló Lénárd Laci vagy a shockmagazinos Draveczki-Ury Ádám. Velük nem is tudok, és nem is akarok versenyezni. Emiatt próbálom egy picit más felé terelni az oldal stílusát. A másik, amit kérdeztél: azért nincsen minden nap poszt, mert ez nem egy hírportál. Biztos látod, hogy jobbnál-jobb blogok és online zenei oldalak naponta osztanak meg friss információkat. Vannak páran, akik ebből élnek és vannak, akik egy egy fősnél nagyobb stábbal dolgoznak, de legtöbbször ott is inkább a zene iránt érzett szerelemből publikálnak. Azt viszont nem tudom felvállalni, hogy mondjuk minden nap hírt adok az aktuális grunge vonatkozású történésekről. És még egy dolog: mivel a Grungery leginkább a múltról szól, kézen fekvő lehetne az is, ha minden nap lenne valami, hogy akkor ma éppen húsz és fél éve halt meg Kurt Cobain, meg hasonlók. Fontos dátumok, napról napra. Egyrészt ez szinte követhetetlen, másrészt meg nem akarok abba beszállni, hogy a nyolcadik vagy kilencedik posztot is megosztjuk arról, hogy mondjuk meghalt szegény David Bowie. Annak sincs semmi értelme, hogy három nappal a halála után is még valaki újdonságként kommunikálja, hogy Bowie elment. Szerintem ez nem jó. Inkább akkor ebben nem veszek részt.
Igen, ez érthető. Ugye egyetlen egy dolog van, ami minden nap rendszeres, A napi dal. Az van mindig. Viszont mondjuk mellette meg elég aktív életet élsz, abból a szempontból, hogy sok koncertre jársz, ahova tudsz elmész. A koncertekről mindig bejelentkezel,viszont nem minden koncert után írsz beszámolót. Ez időhiány elsősorban, vagy csak az emberek felé akarod sugallni, hogy jelen vagy a koncerteken, de beszámolót már nem írsz?
Nem mindegyik koncert jó, amin ott vagyok. Voltunk együtt mi is olyan koncerten, ami után te azt mondtad, hogy szerinted nem volt rossz annyira, én meg azt mondtam, hogy szerintem ez most nem sikerült túl jól. Hát inkább nem írok róla. De nem is akarok hazudni azzal kapcsolatban, hogy egy nagyon jó koncerten voltam. Az meg nem célom, hogy ártsak bárkinek is, mondjuk egy zenekarnak. Én ezeket az embereket nagyon tisztelem és nagyon szeretem, és nagyon klassznak tartom, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben – pláne ami a zeneipart jellemzi – mégis ezt csinálják. Most még én is rúgjak egyet beléjük? Bocs, de én nem. Egyébként olyan már volt, hogy elmentem a koncertre, összességében nem volt rossz, akartam is róla írni, még talán jeleztem is, hogy írok róla, de olyan dolgokat kellett volna megosztanom, amiről azt gondoltam, hogy személyesen inkább elmondom a problémámat az adott énekesnek. Ez meg is történt. Azt gondolom, sokkal korrektebb ez így, minthogy üzengetek neki a médián keresztül. A bejelentkezés pedig azért történik meg, hogy lássák az olvasók, hogy vannak a grunge-hoz köthető események. Mivel ez nem egy gazdasági vállalkozás, az hogy megosztok egy eventet, vagy egy Facebook oldalt, az tényleg csak az adott zenészek támogatásáról szól. Nem vagyok felírva a vendéglistára, de tudod ezt is, beszélgettünk róla. Én ezt jóindulatból megosztom, meg azért mert fontos nekem a grunge, fontos hogy mondjuk egy koncertre elmenjenek az emberek.
(…)
Történt már veled olyan, hogy megírtál valamit, tehát mondjuk megírtad, hogy: Te! Baromira jó ez az akármi, és eltelt x idő, aztán teljesen másképpen csapódott le benned. Emiatt a véleményed, nem azt mondom, hogy teljesen mértékben megfordul, de mondjuk erősen megváltozott? Jártál már így? Ki és beszeretés volt már?
Szerintem nem volt. Nem volt. Annyira beleragadtam ebbe a konzervatív grunge stílusba, hogy ott már nem tud meglepetés érni. Pozitív irányban talán egyetlen volt, a Nirvana, azt említettem neked. Én mindig is Pearl James voltam, meg ugye metalos. Nem értettem ezt a három akkordot tologatjuk, és akkor valamit rákiabálunk dolgot. És egyébként is, hol van a gitárszóló? (nevet) Ez fura volt először. Aztán ehhez még hozzájött, hogy folyamatosan Pearl Jamet bántották. Nem is értettem, hogy most ez mire jó. Mikor Seattle-ben mindenki ott segíti egymást, ahol tud? Temple of the Dog? Mad Season? Vagy a Sap LP az Alice In Chains-től. És akkor ott lesz a Chris Cornell, a Mark Arm a Mudhoney-ból, az Ann Wilson a Heartból, meg mindenki barát és akkor jön ez a szőke fickó. Mindenki szereti, az is, aki korábban sosem hallgatott hasonló zenét, és mindenki punk lett, meg nem tudom. Ez fura volt. Aztán az történt, hogy volt egy ilyen igény a Grungery olvasóktól, hogy miért nem írsz már a Nirvanáról? Te egy izé vagy… nem is vagy igazi grunge rajongó! Azt mondtam jó. Akkor utánajárunk egy kicsit a Nirvanának. És nekem az egy nagyon nagy változást okozott, hogy megértettem Kurt Cobain motivációit. Iszonyú mennyiségű, angol nyelvű könyvet olvastam el róla. Kezdtem megérteni az embert, és odáig jutottam, hogy ma már a Bleach az egyik kedvenc albumom, és azt gondolom, hogy valójában az az igazi Nirvana, és nem a Nevermind. Ami nyilván fura, mert a Nevermind kelt el harminc millió példányban és nem a Bleach.
Mi volt az utolsó olyan lemez, amire azt mondod, hogy hú, ez igen, ez abszolút nagyon király!? A frissebbek közül inkább. Tehát most ha a Bleach-et mondanád, akkor ne tedd, bár tudom, hogy az beütött nemrég.
Újabb zenekarokra gondolsz?
Nem feltétlenül.
Egyértelmű. Az utolsó Soundgarden album, a King Animal. Pont tegnap hallgattam végig kétszer egymás után, pedig a vége felé már vannak nehéz dalok, azokba beletörhet az ember bicskája. Az mindenképpen. Ami egyébként szerintem még itt érdekes, csak nagyon-nagyon gondolkodnom kell rajta, hogyha nem seattle-i zenekar és nem a Monster Magnetre gondolok, akkor van-e még? De. Tudok egyet mondani. Az Operation: Mindcrime. Geoff Tate új bandája. Mi is a lemez címe?
The Key.
The Key. Na, hát az nekem nagyon átjött.
(…)
Adja magát a kérdés, hogy volt olyan találkozásod zenésszel, ami átértékelte benned a dolgokat?
Pozitív irányban. Mindig Geoff Tate-párti voltam. Nem szerettem, hogy hátraköpött a Scott Rockenfieldre, de én sose tudtam annyira haragudni rá, mint egy alap Queensryche rajongó. Amikor személyesen találkoztam vele, arra jutottam, hogy kevés szerényebb és szimpatikusabb világsztár lehet nála. Végtelenül intelligens ember, hatalmasat beszélgettünk. Nagyon-nagyon szimpatikus volt, ő a pozitívra még jobban rátett. Jim Shepparddel és Warrel Dane-nel (Sanctuary, Nevermore) való, seattle-i találkozásunk meseszerű, aki gondolja, olvassa el a Grungery-n, az tényleg egy hihetetlen történet. Aztán amikor két héttel a bécsi koncert után – ahol a bárban Bob Pantellával, a Monster Magnet dobosával iszogattunk – az A38-as, budapesti buli után Bob odajön hozzám, megölel, és azt mondja, hogy „szevasz, mintha ezer éve találkoztunk volna”, majd nem sokkal később már a születésnapomat ünnepli velünk, meg a basszer Chris Kosnikkal – az azért nagyon durva. Ezek klassz dolgok, mert hát ott én rajongó vagyok, ő nem tudja, hogy írok róla. Nincsen semmi érdek a reakcióiban. Viszont magyar zenészekkel van rossz tapasztalatom. Akikkel én interjúztam, azok viszont zseniális fickók. Nagyon szeretem őket emberileg is. (…)
A teljes interjút ide kattintva tudjátok elolvasni!
