Már több, mint két hete megérkezett hozzám az új Scott Weiland lemez – pontosabban Scott Weiland and the Wildabouts bemutatkozó albuma – de sokáig úgy éreztem, hogy nem hallgattam meg még eleget ahhoz, hogy nyugodt szívvel alkothassak véleményt róla. A Scottot körülvevő botrányoktól, és a lemez megjelenése előtti napon történt tragédiától mindenképpen függetleníteni akartam magam, ezért a lemezajánlóban a bulvár helyett inkább a zenére helyeztem a hangsúlyt.
Az album megjelenése előtt valószínűleg sokan feltették maguknak a kérdést, hogy mit is várhat az ember manapság Scott Weilandtól?
Az énekes 2008-as szólóalbumát, a Happy in Galoshes-t nem ismerem, a 2011-es cover és a karácsonyi (!) albumait meg inkább hagyjuk. Viszont a visszatérő Stone Temple Pilots lemez szerintem rendben van, a mai napig szívesen hallgatom, bár azért nem dobtam tőle hátast, ellentétben az Alice in Chains és a Soundgarden utolsó albumaival.
Azt már korábban is tudtuk – írtunk is róla itt a Grungeryn – hogy az énekes egyáltalán nem preferálja a grunge-ot, a hatásai inkább a pop és a rock határvonalain billegnek. A ’90-es években az STP is sokat változott a Core után, és egy kicsit az americanasabb, glamesebb (de nem a ’80-as, hanem a ’70-es évekbeli) vonalat vitte tovább. Úgyhogy ezek után nem is vártam grunge-os témákat a srácoktól. Arra viszont számítottam, hogy David Bowie, és a Beatles hatása biztosan megjelenik majd valamilyen formában.
Jó volt kézbe venni a cd-t, mert a kiadvány artwork-je nagyon cool lett. Nem egy tipikus rocklemez borító, de a vintage hatású, ’70-es évekbeli betűtípus, a fekete-fehér és a narancssárga kombinációja azzal az old school magnóval szerintem nagyon ütős lett. De vajon sikerült ezt a kiváló külalakot megfelelő zenei tartalommal megtölteni?
Modzilla, Way She Moves, Hotel Rio
A lemez nyitótétele, a klipesített Modzilla egy állati jó dal, egy kétszólamú énekkel megtámogatott vintage rockos vadóckodás. Egy olyan szerzemény, ami szerintem könnyedén ki fogja állni az idő próbáját. Én mindesetre nem tudom megunni, főleg az első napokban indítottam el egymás után újra meg újra a tracket. Baromi erős kezdés!
A Way She Movesról a Beatles jut eszembe. Tiszta ’60-as évek, a refrén viszont akkora késői Stone Temple Pilots, hogy simán felfért volna az utolsó albumok bármelyikére. Érdemes időt szánni rá, ha először nem is, de előbb-utóbb biztosan működni fog.
Aztán következik a Hotel Rio, ami olyan szinten betalált nálam, mint semmi más az Interstate Love Song óta, az STP vonalon. Olyan, mintha amerikaiak játszanának brit popot, egészen pontosan Oasist. Mintha Liam Gallagher feldemózta volna a testvére egyik ötletét a társaival, Scotték pedig saját szerzeményként kiadták volna. A dalnak iszonyú király szövege van, megidézve benne az egyik TOP5-ös kedvencemet, a Félelem és reszketés Las Vegasban című mozifilmet (és Hunter S. Thompson zseniális könyvét). Ezek után nagyjából el lehet képzelni, hogy milyenek lehettek azok a bizonyos riói éjszakák…
„Tropical nights and days became
Like fear and loathin’
Here in Rio
Like some H.S. Thompson game”
Amethyst, White Lightning
Az Amethyst eleje talán U2-us (de lehet, hogy nem, a U2 rajongók talán ezt jobban tudják, úgyhogy nyugodtan cáfoljatok meg), hogy aztán a Crackerman unokatesójaként folytatódjon. Majd megint jön ez a kicsit Beatles-es refrén, ami szerintem nem válik annyira a dal előnyére. Sajnos.
A White Lightning viszont megint király, kicsit a No.4 időkbeli STP-re emlékeztet. Ez egy széttorzított, blues-os, menetelős dal, és még egy viszonylag normális gitárszólónak is örülhetünk. Szerintem kifejezetten jól áll Scottnak ez a keményebb téma, a refrén pedig újra nagyot üt. Végre érzek egy kis plusz szenvedélyt, meg egy halovány grunge feelinget is. Akár Mad Season-os kísérettel, és szegény Layne Staley hangjával is simán el tudnám képzelni.
Blue Eyes, Bleed Out, Youth Cake
A következő Blue Eyest megint csak a refrénje menti meg, pedig James Iha (The Smashing Pumpkins, A Perfect Circle) is gitározik a dalban, de a verzék tingli-tangli feelingje miatt azért nekem van némi hiányérzetem. Szerintem több volt az alapötletben annál, mint amit végül kihoztak belőle.
A Bleed Out kifejezetten a Velvet Revolver Libertad albumát idézi, azon belül is mintha a Get Out The Door bridge része köszönne vissza (nem konkrétan, csak úgy feelingre), de mivel én azt az albumot szeretem, így ezt most kifejezetten pozitívumként említettem meg.
A Youth Cake viszont egyáltalán nem az én zeném, hiába jön be újra egy enyhén punkos refrén a verzék annyira poposak, hogy számomra teljesen elintézik a dalt. Pedig a nyekergős gitárszóló ász benne, és sláger is meg minden, de nekem kell a rock ahhoz, hogy szeretni tudjak valamit.
A tragédia árnyékában, a lejtőn lefelé?
Scott Weiland az újabb elvonó után nagyon elszántan, látszólag teljesen megtisztulva fogott neki a munkának. Sokáig nem is volt semmi probléma a jó útra tért énekessel, de aztán elkezdődött egy folyamat, aminek sajnos a mai napig sem látszik a vége. Vannak, akik egyértelműen a drogok újbóli megjelenésének tulajdonítják azokat a kínos helyzeteket, amikbe Scott az elmúlt hetekben hozta magát, de az biztos, hogy valami olyan dolog történik a színfalak mögött, ami nincs jó hatással Weiland normális életbe való visszatérésére.
Az egyik első intő jel az volt, amikor az énekes egy héttel a Blaster megjelenése előtt, a bostoni koncert meet & greet eseményén minősíthetetlenül viselkedett a rajongókkal. A történetbe most nem megyek bele, az alábbi bocsánatkérő bejegyzésben a kommentekből nagyjából össze lehet rakni, hogy mi történhetett.
I would like to make a sincere apology to the fans that were at the meet and greet in Boston. I’m embarrassed by my…
Posted by Scott Weiland on 2015. március 24.
Aztán bekövetkezett az a tragédia, ami előtt a teljes zenészvilág és a rajongók egyaránt értetlenül állnak. A lemez hivatalosan március 31-én került a boltokba, azonban egy nappal korábban, teljesen váratlanul elhunyt a zenekar 34 éves gitárosa, Jeremy Brown (RIP). A mai napig nem kommunikálta senki hivatalosan a halál okát, de talán jobb is így. Felesleges lenne találgatni, valószínűleg nem véletlenül van teljes hírzárlat Jeremy halálával kapcsolatban.
Scott a Facebookon az alábbi döbbenetes üzenetet posztolta ki aznap:
We received a call today about my friend Jeremy Brown that has shaken me to the core. We were all concerned this…
Posted by Scott Weiland on 2015. március 30.
Április 18-án, Corpus Christiben volt a zenekarnak fellépése, amiről egy rajongói felvétel is készült. De inkább nem is részletezem, mert olyan kellemetlen volt Scottot abban az állapotban látni, és olyan hamisan hallani énekelni. Aki akarja, keresse meg a videót a YouTube-on. Több, mint félmillióan látták már, de én ide most – ha nem haragszotok – nem linkelem be. Ez sajnos a jelen, és ezek után kell talprállnia Scott Weilandnak és a Wildaboutsnak. Szurkoljunk, hogy sikerüljön nekik!
Beach Pop, Parachute, 20th Century Boy, Circles
A Beach Pop, ahogyan a neve is mutatja jócskán az, meg egy kis Beatles megint, de újfent nem a Lennon-McCartney tengely legjobb hatásaival. Sajnos nekem ez egy kicsit semmilyen lett. Viszont ott a Parachute, ami megint a jobb dalok között van, mert megint STP-s valamennyire, és végre megint rock.
Aztán jót mosolyogtam a cd borítójának átnézésekor, ugyanis előzetes infó hiányában ezt írtam le magamnak először a következő trackről: „A 20th Century Boyban ott van a ’mintha már hallottam volna valahol’ érzés, ettől függetlenül szerintem a Blaster egyik legkiemelkedőbb tétele, ’70-es évekbeli vintage rock hatásokkal.” Persze, mert ez eredetileg egy T-Rex nóta, egyenesen Marc Bolan ujjai közül.
Az albumzáró Circles pedig Simon & Garfunkel/country mix stílusban hoz némi megnyugvást. Kifekszel egy napsütéses napon a rétre, nézed a lassan haladó felhőket, és elindítod a Circles-t. Tisztára, mint egy filmben. És ez jó.
Az ár mindenek felett?
Semmiképpen nem akartam írni addig a Wildabouts korongról, amíg nem érkezett meg a rendelésem a CD Pincébe. Szeretek a srácokhoz bejárni, mert irtó jó fejek, és nagyon korrektek az árak is, ráadásul mindig sikerül valami régi csemegét összevadászni.
Nyilván nem az ő saruk, hogy ezt a lemezt – a kinti árazásnak, és gondolom a dollár árfolyamának is köszönhetően – aranyárban mérik. Amikor a cd eladásokat az alacsony ár, és az emiatt megnövekedett darabszámok tarthatják talán életben, akkor némileg érthetetlen, hogy miért kell ennyire túlárazni a tengerentúlon a legfrissebb kiadványokat. Hogy csak az utóbbi időben megrendelt, vagy pont az ár miatt meg nem rendelt kiadványokat említsem, a John Garcia szólóalbum vagy a KXM lemeze is pont ilyen volt.
Összeszorított fogakkal kattintottam tehát a vásárlás gombra, de egyáltalán nem bántam meg, hogy eredetiben is megkaparintottam a Blastert, de…
…az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy hiába kerestem és találtam meg minden egyes dalban a pozitívumokat, valamiért még sem hallgattatja magát annyira az album, mint ahogyan azt leírtak alapján várni lehetne. A Modzilla és a Hotel Rio magasan kiemelkedik, és szerintem bárminél jobbak, mint amit Scott az utóbbi időben csinált.
A zenekar azóta megtalálta új gitárosát az ausztrál Nick Maybury személyében. Scotték ősszel európai turéra készülnek, nem lenne rossz, ha valamilyen Budapesthez közeli helyszínre is ellátogatnának. A Blister hardcore Stone Temple Pilots és Scott Weiland rajongóknak kötelező, a kevésbé megszállottaknak pedig kellemes hallgatnivaló anyag!
Short Report
Scott Weiland and the Wildabouts
Megjelenés: 2015. március 31.
Producer: Rick Parker
Scott Weiland and the Wildabouts: Scott Weiland, Jeremy Brown (RIP), Tommy Black, Danny Thompson
Tracklist: Modzilla | Way She Move | Hotel Rio | Amethyst | White Lightning | Blue Eyes | Bleed Out | Youth Quake | Beach Pop | Parachute | 20th Century Boy | Circles
