A nap, amikor a világ megszűnt többé ugyanaz lenni.
Chris Cornell (1964-2017)
„Chris Cornell… meghalt” – mondtam a feleségemnek a telefonba.
„Nem igaz” – válaszolta a döbbenttől elcsukló hangon. Hosszú pillanatok teltek el, de egyikőnk sem folytatta. Valójában én következtem volna, de nem jött ki hang a torkomon.
„Te sírsz?” – törte meg a csendet a döbbenettől elbizonytalanodva.
Még sohasem látott sírni.
Pár perccel korábban még egy megbeszélésen ültem Párizs közelében, egy valószínűtlenül csendes, idilli kastély vadásztermében. Előző este Massimo kollégával – mindkettőnk nagy megelégedésére – végigduetteztük a Blacket, a Crazy Mary-t és a Last Kiss-t a karaoke teremben, a magyar különítménnyel meg a Where Did You Sleep Last Nightot a teraszon. Plusz persze az Egyszerű dalt vagy háromszor, mert az ugyebár soha nem maradhat ki, ha előkerül egy gitár valahonnan.
Akkor már negyedik napja dolgoztunk a világ megmentésén, de a negyedik napon már egyáltalán nem vagy olyan éles, a kezdeti figyelem ilyenkor hajlamos odébb állni. A levegő alig mozgott, a szélesre tárt erkélyajtókon keresztül teljesen észrevétlenül költözött be a határtalan nyugalom és békesség az épület ódon falai közé. Egyetlen, de tényleg csak egyetlen pillanatra néztem rá az átkozott telefon kijelzőjére. Arra a piros kis egyesre, a kék-fehér ikon jobb felső sarkában.
„Istenem” – szakadt ki mindenféle kontroll nélkül belőlem.
Úgy éreztem, hogy azonnal ki kell mennem a levegőre. Először csak egy magyar nyelvű linket kaptam, aztán láttam, hogy a Guardian is lehozta. Szinte azonnal tárcsáztam.
„Chris Cornell… meghalt” – mondtam a feleségemnek a telefonba.
A délután hosszú volt, de a repülőút még inkább. Arra gondoltam, hogy ott jobb lesz talán, mert írok majd a reptéri váróban, az segít. De nem ment. Képtelen voltam összefűzni és értelmes mondatokká formálni a gondolataimat. Mire hazaértem, hajnali egy óra is elmúlt. Már csak az éjjeli lámpa halványan pislákoló fénye bámulta az éjjeli ismétléseket a nappaliban. A gyerekek a szobájukban, a feleségem békésen aludt a kanapén. Ott nyomta el az álom. Ott várt rám. Várta, hogy öt nap után hazaérjek.
Odaültem mellé, de nem ébredt fel.
Akkor láttam csak meg.
Egy Chris Cornell póló volt rajta.
Tudtam, hogy legalább annyira miattam vette fel, mint Chris miatt. Így volt velem, így osztozott a fájdalmamban addig, amíg távol voltam. Azt hittem, hogy a szívem megszakad.
Az arcomat a kezembe temettem.
„Igen, sírok” – sóhajtottam a félhomályban magam elé.
A világ megszűnt többé ugyanaz lenni.
Isten veled, Chris!
