Hatalmas veszteség érte a hazai művészvilágot, az itthoni zenei életet. Elhunyt Somló Tamás, az LGT basszusgitárosa. Én csupán egyszer találkoztam a kiváló zenésszel. Talán tizenhat éve lehetett. Ezzel a személyes történettel emlékezem rá.
Somló Tamás (1947-2016) – Fotó: news.ournet.hu
1999 vagy talán 2000 lehetett, még éppen csak a húszas éveim elején jártam.
Egy ruhaboltban dolgoztam a Camponában. Utcai cuccok, Levi’s farmerek, de még a híres holland futballista ikrek, a De Boer fivérek Twin Life-ra keresztelt ruhamárkájának méregdrága termékeit is mi árultuk. Meg az olyan komolyabb és kevésbé komoly karriert befutó márkákat, mint a North Pole, a Cracker vagy a Gin Tonic.
A Campona nagyszerű hely volt.
A mi üzletünk a mozi bejárata mellett, a legendás MCD lemezbolttal szemben helyezkedett el. Az üzlet vezetője egy zseniális fickó, egy hatalmas Cult, Monster Magnet meg Depeche Mode rajongó volt. De mivel Fifi szerette Seattle zenekarait is, egy idő után ez a Depeche Mode dolog is jobban tolerálhatóvá vált vele kapcsolatban.
Az első CD-imet tőle vettem.
Ahogyan érkezett valami grunge anyag, Fifi azonnal átjött a cuccal, lerakta a lemezt a pultra, és mindenféle kommentár vagy kérdés nélkül – esetleg kell-nem kell, érdekel-nem érdekel, ilyesmi –, ellentmondást nem tűrően mondott egy árat.
– Kétezerötszáz!
Tényleg csak ennyit mondott. Se többet, se kevesebbet. Nem akarta „eladni”.
Neki volt igaza, mert működött a dolog: a legtöbbször nem tudtam nemet mondani az ajánlataira. Előfordult, hogy hozott egy EMI-os promó CD-t, egy válogatást: ezek a legújabbak, ha kell valami, csak szólj! Az egyik ilyen ajánlón szerepelt például az Eleven Hold Sehol című dala, aminek köszönhetően megismertem, aztán véglegesen bele is szerettem Zselenszky mesterék dalaiba.
De tőle vettem meg a Pearl Jam Last Kiss című maxiját is, amiből aztán a viszonylag gyorsan a munkanapjaink záró dala lett. Amikor a ’60-as évekbeli Wayne Cochran sláger Pearl Jam féle verziója felcsendült az üzlet hangszóróin keresztül, el lehetett kezdeni leengedni a rácsokat. De a kollégák tényleg nem csak ezért szerették. Egy idő után megszokottá vált, hogy úgy este kilenc körül, négy-öt ember a mozi mellett lévő ruhaüzletben, felmosófával a kezében kórusban üvölti Eddie Vedderrel a szomorú dal szövegét.
Végtelenítve ment a CD-ről.
Takarítás, rendrakás, pénztárzárás. Ha utóbbi folyamat megkezdődött, már nem lehetett aznap eladni semmit.
Az egyik ilyen este, pár perccel kilenc óra után járhattunk, amikor a hátam mögül, a bejárat felől egy határozott, de kedves hang törte meg a Last Kiss szívfacsaró dallamait.
– Bejöhetünk még?
– Persze – válaszoltam mindenre elszánt, dörzsölt kereskedőként azonnal.
Mi akarhat? Egyértelműen látszódhatott mindenki számára, hogy már zárva vagyunk. Valami nagyon komoly bajban lehet a fickó, ha képes ilyenkor még bekéredzkedni – gondoltam magamban. Megfordultam, hogy lássam a renitenst. A félig leengedett rács alatt egy csinos fiatal lánnyal, egy őszes hajú, idősebb fickó bújt át.
Somló Tamás volt az.
Soha nem találkoztam vele korábban, és szemben a kilencvenes évek közepi, váci gimnazista társaim többségével LGT-t sem hallgattam. Legalábbis 1995-ig, a szalagavatónkig biztos nem. Aznap viszont az egész évfolyam ott állt mögöttünk a korábbi produkcióik során használt fura jelmezek teljes összevisszaságában. Mi meg Norbival, a szintén grunge fanatikus barátommal törökülésben, gitáron készültünk kísérni az alkalmi diákkórust.
A Bródys Filléres emlékeim (mi más?) után, a Valaki mondja meg következett. Nem is tanultuk meg kívülről a dalt, ezért egy nagyon kedves és nagyon csinos osztálytársnőnk tartotta nekünk az LGT dal kottáit. Kezdhetjük – mondtam magamban, majd ugyanebben a pillanatban a Művelődési Ház túlbuzgó fővilágosítója – aki valószínűleg a megfelelő hatás érdekében úgy gondolta, hogy némi fénytechnikával megtámogatja a produkciót -, ránk kapcsolta a villanyt. A színpadon ettől olyan koromsötét lett, hogy az orrunk hegyéig sem láttunk, nemhogy a kottáig.
Peregtek a másodpercek, de nem történt semmi. Csak az a kínos csend. Nagyjából azt sem tudtunk, hogy milyen akkorddal kezdődik az ominózus LGT dal. Még mindig nem kezdtük el. Tanácstalan moraj mindenhonnan. Már nem csak a színpadon álló évfolyamtársaink, hanem a végső fináléra váró, izgatott szülők is el kezdtek fészkelődni a roskadásig megtelt nézőtéren. Az idő tényleg ólomlábakon járt. Egy pillanat alatt leizzadtunk Norbival.
Cselekedni kellett, mert katasztrófa közelgett.
– Fel lehetne kapcsolni a villanyt – kérdeztem bele a nagy sötét semmibe tétován, majd mikor nem történt semmi, minden mindegy alapon valamivel hangosabban újra feltettem a kérdést: – Fel lehetne kapcsolni a villanyt?
A közönség abban a pillanatban – mintha csak valami Hugh Grant film főszereplői lettünk volna – hatalmas nevetésben tört ki, hogy aztán a helyzet kínosságát kiválóan felmérő, de csak igen lassan realizáló technikus újra elárassza fénnyel a színpadot. Egy nagy sóhajtás után végül aztán elgitároztuk, elénekeltük az LGT örökzöldet. De leginkább túléltük.
Somló Tamás.
Ott állt előttem és nekem egy másodperc tört része alatt futott át ez a sztori az agyamon. Látva a pillanatnyi meglepődésemet és zavaromat, egyből bele is vágott késői jövetelének okába:
– Valami öv kellene nekem!
– Öv? Ööö… öv. Gin Tonic jó lesz?
– Gin Tonic? Igen, az jó – mosolyodott el.
Felpróbálta. Tetszett neki. Megvette. Kifelé menet – akkor már vagy ötödször mehetett le a Last Kiss, amióta ott volt –, egy pillanatra megállt, és a hangszóró felé fordult.
– Ez jó!
– Pearl Jam – húztam ki magam büszkén, mintha csak én énekelnék a felvételen.
Pár másodpercig még figyelt, majd tett néhány lépést a kijárat felé.
– Nagyon hálás vagyok neked, az életemet mentetted meg. Átugrunk az MCD melletti kávézóba, gyere velünk, meghívlak egy italra.
Próbáltam szabadkozni, hogy köszi, de igazából semmi extra, ez a munkám, meg hasonlók, de ragaszkodott ahhoz, hogy valamit adjon cserébe a gesztusért. Mármint hogy zárás után kiszolgáltuk őt. Úgyhogy miután lezártam a kasszát és leengedtem a rácsokat utánamentem. Már ott várt a bárpultnál.
– Köszi, még egyszer – mondta, majd hátranyúlt maga mögé, és a kezembe nyomta az addigra már kirendelt… Gin Tonic-ot.
Egymásra néztünk.
Egyszerre szakadt ki belőlünk a röhögés.
Összekoccintottuk a poharainkat, aztán a kiváló zenész visszafordult a csinos hölgyhöz. Még egyszer megemelte a poharát, mosolyogva biccentett egyet, és folytatták tovább az estét. Nem akart velem látszólag-jófejkedni, nem akart haverkodni és egy pillanatra is azt érzékeltetni, hogy több van ennél a dologban. Egyszerűen csak meg akarta köszönni. És ezt valami nagyon természetes, belülről jövő lazasággal és kedvességgel tette.
Odakint eközben besötétedett.
Ahogyan várakoztam a 139-esre, a tavaszi szél magával hordta a virágzó fák és a bokrok illatát. Micsoda este! Mint valami végtelenített lemez, egy régi dallam fészkelte be a fejembe magát újra és újra.
– Madarak jönnek, madarak jönnek – suttogtam magam elé teljes egyetértésben.
…
Furcsa az élet.
Tizenhat év telt el azóta, de ha meghallom a Last Kiss-t, még mindig ez a történet, és Somló Tamás jut az eszembe. Amikor ma megláttam, hogy elment, újra eszembe jutott a sztori az övről, a Last Kiss-ről és a Gin Tonic-ról.
Nyugodjon békében, nyugodj békében Somló Tamás!
