„Ha valamennyi albumunkra, de főleg a Superunknownra visszaemlékezem, valami hátborzongató dolgot is érzek: valami feloldhatatlan szomorúságot, leírhatatlan vágyódást, amit sosem próbáltam meg izolálni vagy pontosan megfogalmazni, megérteni. Mégis mindig ott van, mintha kísértetek lengenék körül” – nyilatkozta egyszer Chris Cornell, aki számos elhunyt barátjának emlékét őrizte apró tárgyaiban. Vendégszerzőnk, Bíró Máté írásában egy piros telefon tűnik fel, amely egy kivételes zenész életművét és Cornellhez fűződő barátságát idézi meg.
Jeff Buckley, Chris Cornell
A piros telefon
2011. november 26-án este Atlantic City közönsége izgatottan várta, hogy Chris Cornell belekezdjen következő dalába.
A rendszerint egyszerű színpadképet néhány tárgy tette meghittebbé: egy capo, egy sámli és egy piros telefon. A korábbi bandaképeken, felvételeken rendre megjelent egy-egy ruhadarab vagy kiegészítő, amely szintén meghatározó emlék volt Cornell számára: egy gyűrű, egy 90-es számot ábrázoló póló, vagy a középső hegyeinél megcsavart villa mint nyaklánc. Az évek során azonban megsokasodtak az emléktárgyait mímelő portékák, másokon látta visszaköszönni őket, és talán mert úgy érezte, nem egykori ismerőseinek emlékét idézik, sokkal inkább őt magát, egyiket sem viselte többé.
Miközben ezen az estén az énekes a megfelelő hangolású gitárt elővette, hogy belefogjon Burden In My Hand című dalába, a jelenlévők egyike harsányan bekiabálta: „Miért van ott az a piros telefon?” Cornell hamar válaszolt: „Egy barátom édesanyjától kaptam, miután a barátom elhunyt. (…) Előfordul, hogy apró dolgokat, mint például ez a capo, felkapok a hálószobámból, és elhozom. Megláttam ezt [a telefonra mutat], és arra gondoltam, mi lenne, ha ide tenném a színpadra. Így is tettem. Ez az igazság. Rengeteg változata van a történetnek, de ez a valódi” – nevetett.
Az elhunyt barát nevét ugyan nem említette, a sajtó viszont hamar kiderítette, hogy a telefon Jeff Buckleyé volt.
„Jimmy Page és Robert Plant egy személyben.”
Azé az előadóé, aki a sokoldalú amerikai zenész, Tim Buckley fia volt ugyan, de apját alig ismerte, és sokáig küzdött azzal, hogy kilépjen annak árnyékából. Azé a fiúé, akit már gyerekkorában rabul ejtett a zene, emiatt előbb a Föld legjobb gitárosának készült: Bartóktól Al di Meolán, a Led Zeppelinen, a Genesisen keresztül a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khanig valamennyi zene érdekelte, és kedvenceinek különféle gitártechnikát kívánó játékát kitartó gyakorlással el is sajátította. Majd hangját is képezni kezdte, olyan példaképeket követve, mint Nina Simone, Edith Piaf, Patti Smith, Robert Plant, de legfőképp: Khan.
Tény, hogy a pakisztáni férfi világhírű énekes volt, viszont zenéjét az elsők között Buckley méltatta Amerikában, énektechnikáját pedig beépítette saját repertoárjába. Az elkövetkező években Khan egy-egy száma például a Született gyilkosok vagy a Ments meg, Uram! című filmek zenéjének sorát is gazdagította. „Ő lett a híd Robert Plant és Nusrath között” – hangzik el a Jeff Buckleyról szóló dokumentumfilmben. Ugyanitt barátja és tisztelője, Brad Pitt jegyzi meg róla: „Ő volt Jimmy Page és Robert Plant egy személyben.”
A kilencvenes évek elején Buckley több ponton is bekapcsolódott a New York-i művészéletbe: egyrészt tagja volt egy avantgárd csoportosulásnak, amely Yoko Ono társaságához tartozott, másrészt a Sin-é klubban játszott feldolgozásokat, illetve saját dalait. A Grace és a Mojo pin alaptémái Gary Lucas szerzeményei voltak, a Hallelujah Leonard Cohené, a Lilac Wine James Sheltoné, mégis megismerték a nevét: improvizatív gitár- és hangtechnikája rengeteg embert elkápráztatott, amelyet kivételes tisztaság, már-már feminin lágyság, egyúttal férfias elevenség, vadság és játékosság hatott át.
„Egyáltalán nem volt hétköznapi történet az, ahogy befutott: nem volt túl sok dala, nem volt se demója, se bandája” – mondja Steve Berkowitz, a Sony Music munkatársa. Mégis, már debütálását megelőzően sorban álltak mind az emberek, mind a lemezcégek, hogy bejuthassanak egy-egy koncertjére. Egyetlen, kész nagylemezét, az 1994 augusztusában Gary Lucas gitáros és Andy Wallace producer-hangmérnök közreműködésével készült Grace-t olyan hírességek tartották az évtized lemezének, mint David Bowie, Jimmy Page, vagy éppen Bob Dylan.
„Csodálatos album. (nevet) Valaki odarohant hozzám, és azt mondta, hogy már a tévében is reklámozzák. Reméltem, hogy ez sosem fordul elő. [Tévébemondók hangját utánozva:] GRACE – blablabla. Persze, ez nem rossz dolog, de ez… ez csak az első album.”
A hírnévnek köszönhetően más művészekkel is megismerkedhetett, például Chris Cornellel, akivel ekkoriban gyakran telefonon vitatták meg élményeiket – felfogásukat a dalszerzéssel és komponálással kapcsolatban -, küszködve a zeneipar szorításával. Tisztelték egymás művészetét: Jeff nagyon szerette a Soundgarden számait, leghíresebb slágerét, a Black Hole Sunt, pedig gyakran énekelte. Még a zenekar hangmérnökét is alkalmazta, és arra kérte, hogy ugyanazt a hangzást alakítsa ki számára, amit Cornellnek.
„Több volt benne, mint bárkiben, akivel valaha is találkoztam”
Egy interjúban a Soundgarden frontembere így emlékezett meg róla: „[Jeff] Tele volt élettel és mondanivalóval. Olyasvalaki volt, aki imádott mindennel kísérletezgetni. Rövid időn belül a rock nagyjai mind elmentek a koncertjeire. Emiatt nagy nyomás is nehezedett rá. Az emberek úgy beszéltek a koncertjeiről, mintha Hendrixéiről beszélnének: csak ültek, ámulva nézték, történeteket meséltek róla. Kétségtelen, hogy volt kisugárzása. Nehéz megmagyarázni, mit is jelent ez pontosan egy olyan srác esetében, aki mindig elbűvölte az embereket. De több volt benne, mint bárkiben, akivel valaha is találkoztam.”
Első albumának sikere Buckleyt is váratlanul érte: a Grace turnéja után a nyüzsgő New Yorkból Memphisbe költözött, hogy egy időre elvonuljon, tisztázza gondolatait, új számokat írjon, házat vásároljon. Tervezett második albumához (amely a Sketches for My Sweetheart the Drunk munkacímet kapta) ugyan több számot is felvettek, véglegesre azonban sosem készülhetett el.
Zenekarára várva, Buckley 1997. május 29. estéjén úszni ment a Mississipi folyó mellékágához, a Wolf Riverhez, de egy vontatóhajó sodrásában elmerült, majd végleg el is tűnt a habok között. Miután holttestét megtalálták, a halottkém természetes fulladást állapított meg, szervezetében pedig sem alkoholt, sem drogot nem találtak.
A halál hírére rengeteg művész emlékezett meg Jeff Buckleyról, színvonalas dokumentumfilmek, a BBC-s Everybody Here Wants You vagy az Amazing Grace című, és könyvek, például Jeff Apter A Pure Drop – The Life of Jeff Buckley is készültek rövid időn belül. Utóbbi mű mottója Bonótól származik: Jeff Buckley was a pure drop in an ocean of noise – Jeff Buckley egy tiszta csepp volt egy óceánnyi zajban). Mindez az előadó iránti általános tiszteletről tanúskodik, másrészt azt mutatja, hogy e rövid élet tartalmasságát, sokoldalúságát annak elmúlta után sem lehetett teljességében elmondani, és hogy Buckley szellemisége továbbra is ihlettel szolgált mások számára.
A művészi megemlékezések mégsem merültek ki csupán a nekrológokban.
Wave Goodbye
Ugyanazon a napon, amikor Jeff Buckley életét vesztette, egy bristoli stúdióban a Massive Attack nevű zenekar éppen a Teardrop című számát vette fel. A dalt az az Elisabeth Fraser énekelte, aki egy időben Buckley közeli barátja (feltételezhetően partnere) is volt. A tragikus hír a felvétel közben érte, később pedig így nyilatkozott: „Olyan furcsa volt… Csak jöttek ki belőlem az újabb szavak, betűk, és közben ő járt a fejemben. Ezért ez a dal talán a leginkább róla szól – legalábbis számomra”. Hamarosan pedig újabb alkotások idézték meg az énekest.
1999-ben jelent meg Chris Cornell Euphoria Morning című albuma. Egy, a SPIN magazinban megjelent cikk úgy vélekedik erről a lemezről, hogy „Buckley hatása révén Cornell számaiban is megjelenik a sebezhetőség és a magány, ami igazán meglepő a rock világának egyik utolsó nagy alakjától. A Soundgarden gitárosa, Kim Thayil egyszer azt nyilatkozta, hogy „a banda különösen sosem érezte magáénak ezt a fajta érzékeny, feminin vonalat.”
És noha a Wave Goodbye című szám szövege nem említi Buckleyt, Cornell 2007-es turnéján elmondta, hogy ezzel egykori barátjának kívánt emléket állítani. „A Wave Goodbye azon számok egyike az albumról, amely nyilvánvalóan Buckley előtt tiszteleg – egy dal arról, amikor hiányolunk valakit, amikor ráébredünk, hogy azt az embert soha nem fogjuk már viszontlátni. Mindez pedig olyan zenei stílusban szólal meg, amely kimondottan a barátjának sajátja volt. Ebben a számban ugyanúgy megvannak Buckley falzett-szárnyalásai, valamint az ő különös jazzes-rockos megoldásai, és mégis: nagyon is Chris Cornell száma. Különös és megrendítő.”
A Soundgarden frontemberét Buckley halála után Jeff édesanyja, Mary Guibert meghívta, hogy vegyen részt fia befejezetlenül maradt albumának, a Sketches (For My Sweetheart The Drunk) utólagos produceri munkálataiban. Jeff és Chris tisztelték egymás munkásságát, utóbbi pedig elismert zenész és producer is volt. Az album munkálatairól Cornell néhány videóban is beszélt.
„A zene világának tágassága beszűkült számomra”
Amikor egy későbbi interjúban olyan ismerőseinek elvesztéséről kérdezték, mint Andy Wood, Kurt Cobain vagy Jeff Buckley, azt nyilatkozta: nemcsak a személyes érintettség miatt érez betölthetetlen űrt, hanem sokkal inkább egyedülálló kreativitásuk és ösztönző erejük miatt, amellyel őt is inspirálták. „A zene világának tágassága beszűkült számomra, hiszen ez a briliáns srác hirtelen eltávozott.”
Jeff Buckley nem volt grunge zenész, mégis ugyanazt képviselte, amit a legnagyobb seattle-i zenészek: teljes egészében megtestesítette a zenét, amelyet alkotott és életre keltett. Egy interjújában így nyilatkozott: „Szépek a szavak, de korlátozottak. A szavak nagyon férfiasak, nagyon strukturáltak. De a hang az Alvilág, a Sötétség, amit semmi nem köt. A hang egy olyan részedből jön, amit te ismersz, ami kifejez, ami létezik. Ki kell töltenem a szöveg minden elemét, különben nem juttathatom el hozzád – csak megmarad szavak halmazának.”
Talán ezt a hangot várta később is Cornell a piros telefon másik végéről.
Kedves tárgyaiban pedig olyan pályatársak emlékét őrizte, akiknek teremtő szelleme ösztönzést és biztonságot nyújtott számára.
