„A grunge avagy az északnyugati zenei mozgalom egy alacsony költségvetésű válasz volt a zenekészítés bonyolult és költséges formájára. Ahogy a punk rock is. Amikor először meghallottam a Ramonest, azonnal gitárt akartam venni. ‘Ú, ezt én is meg tudom csinálni!’ Hallatszott, hogy mennyire élvezik, és én is olyan akartam lenni, akinek nem kell zeneiskolába mennie azért, hogy kifejezhesse önmagát. És ez a meglátás vagy felismerés terjedt el az ország északnyugati részén is” – mondja a magyar származású Chris Hanzsek, a grunge-mérföldkőnek számító 1986-os Deep Six válogatás kiadója. A legendás hangmérnök és korábbi stúdiótulajdonos snohomoshi házában fogadta Pintér Miklóst és kendőzetlen őszinteséggel mesélt a Deep Six történetéről, a kezdeti vészterhes időkről és a nagyszülők múlt század eleji kivándorlásának elképesztő körülményeiről. Exkluzív nagyinterjúnk.
„Az ellenállás művészet lett”
Kezdjük az elején: hogyan kezdtél el zenélni, mi motivált, és mi inspirált?
Először is, a legfontosabb az, hogy zenerajongó voltam. Tinédzserkoromban tapasztaltam meg egyszer csak azt, hogy ha leülök és felteszek egy lemezt, az valami különleges érzéssel tölt el. Főleg, ha egy olyan előadóról volt szó, akit újonnan fedeztem fel, és akit értettem, vagy érteni véltem. A lemezeim lettek a tanáraim. Belőlük merítettem ötleteket. A lemezeim adtak nekem komfortérzetet. Jó volt tudni azt, hogy voltak olyanok, akik ugyanúgy gondolkoztak, ahogy én, és jó érzés volt megtapasztalni azt, ahogyan a zene a különböző gondolatokat egyfajta spirituális formába öntötte, amit pedig én, tinédzserként magamba tudtam szívni.
Eleinte ilyen furcsa zenéket hallgattam, nem olyanokat, amiket a fiatalok általában hallgatni szoktak. Simon and Garfunkelt, The Moody Bluest, Cat Stevenst. És főként olyan folk előadókat, akik amelyek valamilyen üzenetet közvetítettek. A Moody Blues inkább pszichedelikus volt, és amikor 14-15 éves koromban felfedeztem, teljesen magával ragadott. Egyre csak zenét akartam hallgatni, újabb és újabb előadókat megismerni. Aztán amikor elkezdtem az egyetemet, elszabadult a pokol: ott volt egy csomó gyerek, és mindenki a saját lemezgyűjteményét mutogatta a többieknek.
El tudom képzelni, mi ment ott.
Az egyetemi évek alatt idióta zene rajongóból komoly zenefogyasztóvá és lemezgyűjtővé váltam. Az egyetem végére saját rádióműsorom volt. A Pennsylvania State University rádiójának egyik műsorvezetője lettem. Punk rock nevet adtam magamnak: Stew Dent művésznéven futottam. A műsoromat reklámozó szlogenem az volt: „Az ellenállás művészet lett.” Nagyon élveztem a dolgot. Közben meg láttam, hogy sokan elkezdtek gitározni, és azt gondoltam, az lenne a világ legmenőbb dolga, ha én is gitároznék. Színészetet és dramaturgiát tanultam, de ott akartam hagyni az egészet, és bele akartam vetni magam a zenélésbe. Nem egyik napról a másikra történt, de nagy szenvedéllyel álltam neki, és egy évvel azután, hogy Bostonba költöztem, elkezdtem stúdió-felszereléseket venni, remélvén, hogy egy nap majd segédkezhetek embereknek a lemezeik elkészítésében. Teljesen lenyűgözött ez az egész; ezzel akartam foglalkozni. Aztán Bostonban elkezdtem lemezeket felvenni. A gyárépületben, ahol dolgoztam, körülöttem mindenki rockzenekarokban zenélt, de nekem még nem volt bandám. Aztán ahogy javult a gitártudásom, néhány barátommal koncerteztünk párszor művészeti galériákban. Egyik első fellépésem a bostoni Loftban volt, amelynek tulajdonosa Ottmar Liebert, egy német származású flamenco gitáros volt. Nem sokkal azelőtt költözött az USA-ba, voltak közös barátaink, és lehetőséget adott, hogy fellépjek nála. Azt mondta, hogy a jó pár improvizációs gitárosok közül, akiket addig látott, én voltam az egyik legjobb, de szerintem hazudott. (nevet)
Ezután kezdtél el zenekarokkal dolgozni?
Így van, a hálószobámban vettük fel a számaikat. Egyik állandó kliensem egy David Sharpe nevű jazz zenész volt – becenevén D Sharpe –, akinek a zenekarában Bill Frisell játszott gitáron. Azaz egyből a lehető legbriliánsabb jazz zenészek között találtam magam, és olyan emberekkel dolgozhattam, hogy arról álmodni se mertem volna. És ez volt életem első munkája! Elég furcsa is volt. Vettünk fel velük számokat a hálószobámban, a pincéjükben, és néhány klubban. Aztán 1983-ban egyszer csak úgy döntöttem, hogy Seattle-be költözöm. Néhány volt iskolatársam küldött némi információt Seattle-ről; ottani zenéket, meg elmondták, hogy milyen gyönyörű hegyek vannak, és milyen jókat lehet ott biciklizni vagy kirándulni, és hogy biztosak benne, nagyon tetszene nekem is. Meg azt is elmondták, hogy milyen olcsó ott az élet Bostonhoz képest. Úgyhogy kb. 5 perc alatt eldöntöttem, hogy Seattle-be költözöm.
Nem sokat tépelődtél.
Nem. Két hónapon belül összepakoltam a cuccaimat, és 199 dollárért vettem egy retúr repjegyet Seattle-be. Azzal a gondolattal a fejemben repültem át az országon, hogy Seattle talán ideális hely lesz arra, hogy komolyan nekiálljak összehozni egy stúdiót meg esetleg egy lemezcéget is. De három héttel azután, hogy megérkeztem, még mindig nem volt munkám, úgyhogy már majdnem visszarepültem Bostonba. Felhívtam azokat, akikkel korábban dolgoztam, hogy esetleg visszamehetek-e hozzájuk, de azt mondták, hogy nem. Egy héttel később valaki felhívott, hogy volna-e kedvem egy könyvkötészetben dolgozni. Szörnyű meló volt, de legalább okot adott arra, hogy Seattle-ben maradjak.
Ez mikor volt?
1983 februárjában. Végül 1984 januárjára sikerült megnyitnom az első stúdiómat. És ezután kezdtem el megismerkedni a seattle-i zenekarokkal, mert addig alig ismertem embereket.
Chris Hanzsek (Fotó: Pintér Miklós)
„Ez nem rólunk szól, hanem rólatok”
Kikkel dolgoztál az elején?
Például a Green Riverrel. Aztán a The Accuseddal. Meg volt egy Bam Bam nevű zenekar is. Aztán egy metal banda, a Coven, meg egy nagyon punkos zenét játszó, szintén seattle-i zenekar, a Cannibal. Keress rájuk. Korai seattle-i punk. Szóval, igen, megfordult nálam jó pár zenekar, aminek egyik oka az volt, hogy igen agresszív marketing tevékenységet folytattunk. Akkori barátnőm, Tina Casale volt a társam. Vele alapítottuk a C/Z lemezcéget. Egész Seattle-t körbeplakátoztuk a stúdiónk hirdetésével, amin szerepelt az is, hogy óránként 10 dollárba kerül a stúdió. Mármint a lemezfelvétel ára volt 10 dollár óránként. Képzelheted!
Haraptak rá, gondolom.
Persze. Úgy voltak vele, hogy: „Ha összekaparunk 50 dollárt, akkor felvehetünk két számot!” Mivel ennyire olcsók voltunk, benne volt a pakliban, hogy a város összes leégett zenészével meg fogok ismerkedni. És találkoztam is sokkal. Egy évet sem voltunk még ott, amikor a főbérlőm azt mondta: „Na jó, most lett elegem belőled és ebből a sok bűnöző kinézetű figurából, aki éjjelente itt lóg. Végeztünk, költözzetek.” Kirúgott minket. Egy évig nem volt rendes stúdióm, úgyhogy otthon dolgoztam. Ez idő alatt döntöttem úgy, hogy alapítok egy lemezcéget, mivel alig volt mit csinálnom. Tinával mindketten úgy éreztük, hogy nagyon kevés lemezt adnak ki a városban, és nem is értettük, miért. Úgy láttuk, hogy a zene jó, és hogy fogynának a lemezek, és ha senki más nem akarja csinálni, hát, akkor megcsináljuk mi. Szerettünk volna a zenészeknek segíteni abban, hogy kiadhassák a lemezeiket. Gondoltunk, belevágunk, és megnézzük, sikerül-e egy olyan platformot létrehozni, aminek segítségével a városban élő zenészek eljuttathatják lemezeiket a közönségükhöz. Nem abban gondolkodtunk, hogy óriás cég leszünk, és lenyomjuk a világot.
Milyen más lemezcégek működtek akkoriban Seattle-ben?
Volt néhány, de nem tűntek túl lelkesnek, és mintha nem tudtak volna egyről a kettőre lépni. Csak halványan rémlenek már nevek, de mintha lett volna egy Engram Records nevű cég, és volt egy srác, aki ilyen érdekes art rock dolgokat adott ki. Azt hiszem Palace of Lights volt a label neve. Úgy gondoltuk, hogy van még hely legalább egy lemezcégnek. Pláne, hogy minket Tinával a rockzene érdekelt, a hard rock és a punk rock. Reméltem, hogy találunk olyan zenekarokat, amelyek egyszerre művésziesek, agresszívek, idegesítők és kezelhetetlenek. Olyanokat, amilyenekbe New Yorkban futhatott bele az ember. Bíztam benne, hogy ez a város előáll valami olyan zenével, ami kihívás elé állítja a hallgatóságot. De ez végül nem igazán történt meg.
Honnan jött az ötlet a Deep Six válogatás albumra, miután Tinával összehoztátok a C/Z kiadót?
Az volt az alapötlet, hogy olyan zenekarokat gyűjtünk össze, amelyek definiálni és reprezentálni fogják a kiadónkat. „Tessék, itt vagyunk, mi vagyunk a C/Z Records. Ezek pedig azok a zenekarok, amelyek minket érdekelnek, és ez az az irány, amelyen a kiadónk elindul.” Mind a hat zenekar kicsit különbözött a másiktól, ami nekünk tetszett is, mert így eleve nem volt az a kényszer, hogy olyan zenekarokat keressünk, amelyek hangzása hasonlít a Soundgardenéhez vagy a Melvinséhez. Összetenni őket egy lemezre olyan volt, mint, amikor az ember kinyit egy csokoládés dobozt. Itt egy fekete csokis bon-bon, ott egy cseresznyés töltelékkel, mellette meg egy mentás. És aztán így felmérhettük, hogy az embereknek melyik ízlik a legjobban. Olyan volt, mintha egy horgász túrán lettünk volna. „Ti ott hatan! Dobjátok be a horgot, hadd lássuk, ráharapnak-e.”
Hogyan fogtad össze a projektet?
Az volt a naiv és téves elképzelésem, hogy demokratikusan kell vezetni a céget, és mindenkinek meg kell engedni, hogy elmondhassa a véleményét arról, hogyan is kéne csinálni a dolgokat. Így nemcsak, hogy megengedtük nekik, hogy ők válasszák ki a dalokat, még meg is kérdeztük tőlük, hogy van-e kedvük részt venni a számok keverésében. Két-két ember eljött mindegyik zenekarból. Azt hittem, így majd értékelni fogják, hogy milyen jól tudunk csapatban dolgozni. Hogy nyitottak vagyunk. Nem pedig diktátorok, akik eldöntik, kit kedvelnek, kit nem, és mit szeretnek és mit nem. Gondoltam, majd kikérem a véleményüket, és együtt eldöntjük, mi kerüljön fel a lemezre. De sokkal nehezebb dolgom lett így, mint gondoltam. Visszatekintve látom, hogy egy naiv gyerek voltam, aki azt hitte, hogy így könnyebben, komplikációk, fennakadások és félreértések nélkül fognak működni a dolgok. De végül azáltal, hogy ilyen sok ember vett részt benne, pont az ellenkezője történt. Tinával azt gondoltuk, hogy így fogjuk elnyerni az elismerésüket, és így fogjuk tudni tető alá hozni a projektet. Hogy azt mondjuk nekik: „Ez nem rólunk szól, hanem rólatok! Ne aggódjatok, a ti kezetekben lesz a döntés.” Elvégre kívülállók voltunk, senki nem ismert minket. Eredetileg pennsylvaniaiak vagyunk, de Bostonból érkeztünk, és azt hiszem, hogy a seattle-iek azokat, akik olyan nagyvárosokból jönnek, mint Los Angeles, New York vagy Boston, kétkedve fogadják. „Itt egy újabb kívülálló, biztos azért jött, hogy aranyat ásson.” Nem tudom, hogy az elején megbíztak-e bennünk a zenekarok.
Hogy viselkedtek veletek?
Elővigyázatosak voltak. Lehet, hogy nem mindenki, de voltak olyanok, akik nagyon óvatosan közeledtek felénk; annál is inkább, mert még egyiküknek sem jelent meg lemeze, és nem akarták elszúrni a dolgot. Épp akkor találtuk meg őket, amikor épp lépni akartak egyet előre. Csak nem tudták kivel, és hogyan tegyék. Erre mi megjelentünk, és felajánlottuk, hogy segítünk nekik ismertebbé válni. Közben pedig azt gondoltuk, hogy ez remélhetőleg nekünk is javunkra fog válni, mert olyan hírnevünk lesz, hogy: „Hé, van itt két rendes ember, akik mindent elkövettek, hogy összehozzanak egy lemezcéget, segítsék a zenész közösséget, beindítsanak egy-két karriert, szóval dolgozzatok velük.”
Elég sok zenekar működött akkoriban. Miért pont ezeket választottátok?
Volt két tanácsadóm. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt saját zenei ízlésem, csak biztosra akartam menni, és ezért kellett egy-két kulcsfigura. Már csak azért is, mert ahhoz, hogy meg tudjam győzni a zenekarokat arról, hogy leszerződjenek hozzánk, szükség volt arra, hogy álljon mellettem egy-két befolyásos ember. Akkor a legtöbb tapasztalatom a Green Riverrel volt, így Mark Arm és Jeff Ament lett, mondjuk úgy, a két tanácsadóm. Úgy rémlik, hogy ők állítottak össze egy listát. Azt mondták nekünk: „Szerintünk velük kéne megcsinálni ezt a lemezt.” „Miért?” – kérdeztük Tinával. „Mert ismerjük őket, láttuk őket, a barátaink, és szerintünk van bennük potenciál.” „Ez jól hangzik – mondtuk Tinával –, de előbb szeretnénk velük találkozni, és meghallgatni a zenéjüket.” Aztán egyesével találkoztunk is velük, csak, hogy bemutatkozhassunk, és elmondhassuk nekik, hogy kíváncsiak vagyunk arra, mit csinálnak és milyenek. Minden jól is ment, nagyon tetszettek nekünk, és úgy döntöttünk, hogy azt a hat bandát választjuk.
Csak ők szerepeltek a listán?
Igen, nem volt rajta több, és mindegyikük fel is került a lemezre. Mindegyikük színes egyéniség volt, elkötelezett, és úgy éreztük, hogy megfelelőek lesznek. És mind a hat zenekar különbözött a másiktól, máshonnan is jöttek. A Melvins Aberdeenből, közelebbről Montesanóból származott. A Malfunkshun a Bainbridge Islandről, a Soundgarden több tagja pedig Seattle északi részéből jött. Úgy tűnt, hogy egy jó kis változatos csapat lesz ez a hatos. Azt hiszem, Kim Thayil (Soundgarden) találta ki a nevet. Nekem régi hippi mentalitásom van, szeretem, ha az emberek megosztják, amijük van, és így ment a munkafolyamat is. Valaki kitalálta ezt, valaki kitalálta azt, egy harmadik pedig előállt valami mással. Nem szeretem, ha valaki egy személyben döntéshozó.
Akkoriban ezek a zenekarok népszerűek voltak már Seattle-ben, vagy volt abban rizikó, hogy megjelentetitek őket?
Én mindig is hittem abban, hogy sikeres lesz ez a válogatás, mert én általában így állok hozzá a dolgokhoz. Miért is csináljon az ember olyat, amiről nem hiszi, hogy siker lesz? A mai napig mindig hiszek abban, hogy amit csinálok, az nagy sikert fog aratni. Ettől függetlenül ez természetesen nem mindig van így. Viszont fiatalon mindig nagyot álmodtam. Ha úgy véltem, hogy esélyem van arra, hogy csináljak egy lemezcéget, akkor azt gondoltam, hogy az egy nagyon jó lemezcég lesz. Egy fantasztikus lemezcég. Soha nem aggodalmaskodtam. Nem féltünk attól, hogy pénzt veszítünk rajta, hisz elvégre az csak pénz. Sokkal jobban izgatott minket az a dolog, hogy valamit létrehozhatunk, hogy részt vehetünk valamiben, hogy tényezők lehetünk. Tina is zenész volt, és játszott már zenekarokban Bostonban. Látta, hogy működnek a dolgok. Tudta, hogy készülnek a felvételek. Tanúja volt annak, hogy valaki elküld egy kazettát egy lemezgyárba, majd az visszaérkezik lemez formájában. Szóval, hittünk abban, hogy meg tudjuk csinálni. A hat zenekarból néhánynak már egész szép rajongótábora gyűlt össze a koncerteken, így nem volt kétségem afelől, hogy legalább némi érdeklődést fog kelteni a lemez. Nem ismeretlen formációkról volt szó. Mindegyikükben ott izzott a parázs, és érezni lehetett, hogy előbb-utóbb felszínre robban belőlük a tűz. Klubszinten már sikeresek voltak. Így nem puszta álom volt, hogy kinyomjuk őket lemezre, és eladunk belőle egy-kétezer darabot. Számunkra ez logikus lépésnek tűnt. Még akkor is, ha mindenki tudja, hogy a válogatás lemezeket nehéz eladni. Mert ha nem jó, onnantól fogva maximum poháralátétet tudsz belőle csinálni. De szerintem jól döntöttünk, amikor ezt a hat zenekart választottuk.
Egyetértek.
Ja, és amúgy, miután megjelent a lemez, jöttek oda hozzánk más bandák is, és kérdezték, hogy: „Miért nem minket választottatok?”
És mit válaszoltál?
Hát, általában azt, hogy: „Mert fogalmam sem volt, hogy léteztek.” (nevetünk)
A Deep Six borítója
„Sikerült mindent lerombolnom, amikor azt kérdezték: Szerinted a grunge az metal vagy sem?”
Vannak kedvenceid a Deep Six albumról? Zenekarok vagy dalok?
Abszolút kedvencem nincs, és természetesen egyik zenekart sem nevezném meg azok közül, amelyik kevésbé tetszik. De jó, elmondom, melyik az a két szám a lemezről, ami nekem a leginkább működik. A Grinding Process a Melvinstől, mert az mindig azonnal beindít, ha meghallom, és a With Yo’ Heart (Not Yo’ Hands) a Malfunkshuntől, ami egy érdekes szám. Ez a két dal az, ami sose megy ki a fejemből, és ha egyszer elkezdem dúdolni, nem tudom abbahagyni. Amúgy nem rég meghallgattam a kazettát, mert át kellett másolnom, hogy oda tudjam adni Jacknek a két Green River dalt, mert meg fognak jelenni két újrakiadáson. [Dry As A Bone és Rehab Doll – azóta már meg is jelentek.] Előtte bele kellett tenni a dehidratálóba, mert egy 35 éves szalag annyira nedves, hogy simán tönkremegy lejátszáskor, ha előtte nem szívjuk ki belőle a vizet.
De durva.
Szóval, utána meghallgattam, és be kell vallanom, sokszor összerezzentem, mert annyira egyenetlen az anyag és a keverés sem a legjobb. Pont úgy hangzik, mint egy lemez, amit egy kevés tapasztalattal rendelkező hangmérnök kevert meg nagyon kevés idő alatt egy furcsa stúdióban. Aztán eszembe jutott, hogy jé, tényleg, ezt egy kevés tapasztalattal rendelkező hangmérnök keverte meg nagyon kevés idő alatt egy furcsa stúdióban. De igazából ki vagyok vele békülve. Egyetlen egy dolgot bánok: azt, hogy ezt a lemezt nem öt évvel később csinálhattam meg, mert akkoriban még kábé annyit se tudtam, hogy a mikrofonnak melyik végén megy be a hang. Nehéz ügy, amikor az ember karrierjét az alapján az egy alkalom alapján ítélik meg, amikor egyszer bemehetett egy nagy stúdióba dolgozni. Amikor 27 évesen azt mondta: „Hát, kíváncsi vagyok, hogy fognak ma menni a dolgok.” (nevetünk)
Na ja.
Ez alapján az emberek nem értik, hogy mit keresek még itt 35 évvel később. Csak hát közben megcsináltam tízezer zenekart és ötvenezer projektet, és közben mastering mérnök lettem, aki képes a hangot formálni, problémákat felismerni és megoldani, és akihez azért jönnek a zenészek, mert szakember. De akkoriban ez még egyáltalán nem így volt. Olyan voltam, mint megkergült elefánt a porcelánboltban. Össze-vissza csináltam mindent, és csak néztem, hogy mi is történik körülöttem. Szóval, nekem fordítva történt a karrierem: a leglátványosabb dolgot mindjárt az első munkahelyem első napján követtem el. De hát, az élet már csak ilyen.
És ez már csak azért is érdekes, mert tulajdonképpen ezzel indult el a grunge.
Hadd szakítsalak félbe: te hogy definiálod a grunge-ot?
Nehéz kérdés, mert eleve nem szeretem a grunge meghatározást.
Én sem. (nevetünk)
Interjúztam Jack Endinóval és Larry Reiddel, mindketten használtak a grunge-ot, mint meghatározást. Még korábban, pár éve készítettem egy Mudhoney-interjút, ahol Mark Armot és Steve Turner azt állította, hogy nekik semmi bajuk sincs a grunge terminológiával. De, hogy ez mit jelent…
Megmondom, mit. Semmit. A grunge-ról mindenkinek saját elképzelése van, de ha azt elmondják neked, az akkor is csak az övék marad. A grunge kicsit olyan, mint a Nagylábú [Bigfoot, az indiánok Sasquatch-nak nevezik]. A Nagylábúról meg tudod mondani, hogy az mi?
Nem. (nevetünk)
Itt, az Egyesült Államokban sokan úgy tartják, hogy létezik egy hatalmas, emberszabású majom lény, ami 2,5 méter magas, 200 kiló, és a hegyekben rohangál. De még soha senki nem fotózta le, vagy talált egyet elpusztulva. Semmi bizonyíték a létezésére. Szerintem egy kicsit a grunge is ilyen. Sokan úgy tartják, hogy egy létező zenei forma, de ha megpróbálod lekapni, és azt mondani, hogy: „Na, igen, ez az”, akkor senki nem fog veled egyetérteni. Az én meglátásom szerint a grunge-ot azért találták ki, hogy lemezeket adhassanak el vele, azaz valójában ez egy marketing meghatározás. A grunge nem egy létező stílus, inkább csak egy marketinges hivatkozási pont egy adott területen egykor működő zenekarokra. Hogy mit mondanék, ha valaki pisztolyt tartana a fejemhez, és azt követelné, mondjam meg, mitől lesz grunge egy zenekar? Nem tudom. A legtöbben azt hangoztatják, hogy a grunge elsősorban egy adott, jellemző gitárhangzás. Aztán amellé jön a mély, öblös, sikoltó énekhang… És általában a Pearl Jamre és/vagy a Soungardenre hivatkoznak, holott én mindig úgy gondoltam a Soundgardenre, mint a Led Zeppelin kicsit kitekert leágazására. Tekertek egyet a gitár tónusán, és más tempókat játszottak. De ez persze csak az én véleményem.
Nem vagyunk beljebb.
A grunge egy nagyon tág meghatározás, és szerintem semmiképp sem egy hivatalos műfaj. De még csaknem is hivatalos alműfaj, mert nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy mi az. Sok olyan zenekart bevettek idővel a „grunge klubba”, amelyiknek a hangzása nem is volt „grunge”, és azok közül, amelyek „grunge” hangzással bírtak, pedig sokat nem. De még olyanokat is bevettek a klubba, akik nem is ebből a régióból származtak. Ami aztán így összerombolta azt a képet is, hogy a grunge „Az észak-nyugati hangzás” lenne. Ott volt például a Stone Temple Pilots vagy a Bush…
Szerintem azok nem grunge zenekarok.
Hasonlított a hangzásuk a seattle-i zenekarokéra. Valahogy beleáramlottak abba a hangzásvilágba. De ettől függetlenül úgy vélem, hogy nincs a grunge-nak definíciója. Régen volt egy Metal Evolution című TV műsor a VH1-on. [Itthon a Heavy Metal születése címmel a Spektrumon volt látható a sorozat.] Úgy tíz évvel ezelőtt eljöttek Seattle-be, és meginterjúvoltak egy csomó embert, köztük engem is. De sikerült mindent lerombolnom, amikor azt kérdezték: „Szerinted a grunge az metal vagy sem?” Azt válaszoltam: „Először is, szerintem a grunge nem létezik, másodszor pedig metálnak nem metal.” Megköszönték az interjút, leléptek, és a műsorba egy másodperc se került be a beszélgetésünkből.
Nem mondod.
De, így volt. Úgy tűnik, nem a megfelelő dolgokat mondtam.
Azt várták, hogy azt mondd, amit ők szeretnének hallani.
Igen, olyan dolgokat akartak hallani, amik beleillenek a koncepciójukba, amik az ő történetüket támasztják alá. Én meg csak hülyeségeket mondtam, amik egyáltalán nem illettek bele náluk a képbe. Kicsit ellenzéki voltam, és egy picit sem hajtottam a malmukra a vizet. Aztán – gondolom – visszanézték a felvételt. „Hát, ezt nem tudjuk betenni sehová. Vágjuk ki.” És kivágtak.
„A grunge avagy az északnyugati zenei mozgalom egy alacsony költségvetésű válasz volt a zenekészítés bonyolult és költséges formájára.”
De a Deep Six-szel mégiscsak elkezdődött valami. Azok a zenekarok elindultak a népszerűsödés útján. És például a Soungardennek ez volt az első megjelenése.
Azok a zenekarok azért lettek népszerűek, mert a tagjaik lelkes zenészek voltak. Beletették a szívünket, lelküket. És találtak egy olyan helyet, ahová Amerika nagy része szeretett volna eljutni, csak senki sem tudta, hogy hol van. A fél ország a Nirvanára akart már őrjöngeni, de még senki sem ismerte őket. Korábban is voltak történések zenei fronton. Los Angelesben csomó dolog történt, de nem tudom, nem emlékszem, hogy ki volt népszerű a 80-as években. De ott voltak a metal zenekarok. Meg egy csomó new wave banda meg a szintipop együttesek és a többi. Aztán a punk rock, ami itt-ott felütötte a fejét az országban. Amerika északnyugati része pedig úgy reagált minderre, hogy: „Tudjátok, mit? Adunk nektek egy fajta punk rockot, de belekeverünk egy dózis súlyos metált, és az egészet egy kicsit leegyszerűsítjük.” Punk rock körökben nem volt elvárás, hogy az ember profi zenész legyen. Ahogy – hívjuk így – az északnyugati zenei mozgalomban sem. Itt nem volt elvárás az, hogy egy zenekar úgy hangozzék, mint progresszív rock banda, vagy mint egy polírozott pop együttes. Sokszor előfordul, hogy a zene eljut egy olyan szintre, hogy azt mások már nem is akarják megugrani, és így a zene önmagát gátolja. Miért akarna valaki a Yes-szel versenyre kelni, ha csak egy négysávos felvevője van? Akkor neki se fut a dolognak, hisz úgysem fog menni.
A grunge reakció volt erre?
A grunge avagy az északnyugati zenei mozgalom egy alacsony költségvetésű válasz volt a zenekészítés bonyolult és költséges formájára. Ahogy a punk rock is. Amikor először meghallottam a Ramonest, azonnal gitárt akartam venni. „Ú, ezt én is meg tudom csinálni!” Hallatszott, hogy mennyire élvezik, és én is olyan akartam lenni, akinek nem kell zeneiskolába mennie azért, hogy kifejezhesse önmagát. És ez a meglátás vagy felismerés terjedt el az ország északnyugati részén is. Szinte hagyomány lett abból, hogy a gimnázium első éveiben a diákok már együtteseket alapítanak, és játszanak az iskolai zenekarban. A tinédzserek zenét kezdtek hallgatni, a gimnáziumban már hangszereket vettek, és miután elvégezték a középiskolát, felvették az első lemezüket. Így: 1, 2, 3.
Mi történt veled és C/Z Records-zal a Deep Six megjelenése után?
A C/Z Records tovább élt azután is, hogy én úgy döntöttem, felteszem a kezem, és nem veszek részt a lemezipari mechanizmusban. A Deep Six válogatás lemez létrehozása, és aztán az a folyamat, hogy el kell adni a lemezeket és meg kell állapodni a terjesztőkkel, eléggé lefárasztott. Ráadásul magamra maradtam vele, mert Tina épp a procedúra kellős közepén szállt ki. Korábban is voltak már nézeteltéréseink. Magánéletbeli vitáink.
Értem.
Túl nagy lett rajtunk a nyomás, miután ekkora fába vágtuk a fejszénket. Ő pedig váratlanul, a felvételek kellős közepén bedobta a törölközőt. Volt egy vitája a Green River tagjaival. Már nem emlékszem, mi volt az. Nem mondanám, hogy egyértelműen ő volt a hibás, de olyan hangos és nem túl szép vita alakult ki köztük, hogy egész egyszerűen keletkezett egy szakadék köztünk és a zenészek között. Azt hiszem, hogy a lemezipari állásomat aznap este vesztettem el. (nevet) Aztán amikor végre megjelent a lemez, egyáltalán nem volt pénz a reklámozására. Egyszer csak kész lett, és ott álltunk, hogy „Hűha, itt vannak a lemezek.” Azt hiszem, én magam osztottam ki a zenekaroknak a tíz-tíz lemezt, és utána szinte egyből kezdtem visszahallani, hogy „Senki sincs megelégedve veled, mert nem teszel pénzt a lemez promotálásába.” Én meg csak azt tudtam mondani, hogy: „Hát, a pénz Tinánál volt, de ő visszament Pittsburghbe.” Akkoriban egy nyomdában dolgoztam, de a cég a lemez megjelenése előtt bezárt. „Bocs, mától nincs munkahelyed” – mondták. Ott álltam munka és barátnő nélkül, és ennek tetejébe még azt kellett hallgatnom, hogy már senki sem kedvel.
Kemény lehetett.
Úgy voltam vele, hogy: „Tényleg? Akkor kapjátok be!” Nagyon berágtam. Odáig jutottam, hogy ha tudnám se akarnám reklámozni a lemezt. Legszívesebben azt mondtam volna: „Baszódjatok meg! Promotáljátok ti a saját lemezeteket!” De persze nem mondtam, és nem is beszéltünk utána egymással. Aztán úgy gondoltam, hogy ha már úgysem lehetek mindenkivel jóban, akkor megpróbálok arra az egy-két zenekarra koncentrálni, amelyiket szerettem. Rögtön utána meg is kerestem a Melvinst, és mondtam nekik, hogy készítsünk egy lemezt együtt. Csak ők és én. „Csináljuk meg gyorsan – mondtam nekik. – Vegyük fel élőben. Semmi keverés. Csak rakjuk össze a motyót, játsszátok fel az anyagot, és a szalagról nyomatunk egy 7 inches lemezt.” Ezt az egyetlen egy módját láttam annak, hogy csinálhassak még egy albumot, és valamit javíthassak a reputációmon. Meg is jelent a Melvins-zel a C/Z002-es kiadvány, ha jól emlékszem pár hónappal a Deep Six után. Eközben viszont Seattle-ben hirtelen elfogytak azok az emberek, akik hajlandóak lettek volna írni róla. Holott a Deep Six előtte még remek kritikát kapott a Rocket magazinban, amit Bruce Pavitt [későbbi Sub Pop Records alapító] jegyzett.
Tényleg? És mit írt róla?
Hatalmas betűkkel az állt a cikk fölött: „EZ AZ!” Aztán egy gyönyörű értekezés következett arról, hogy mennyire meg lesz lepődve a világ, és milyen csodálatos dolog is ez a lemez. „Végre egy válogatás, amin az összes zenekar egytől egyig elsöprő erővel lép színre! Elképesztően jó bandák lesznek ezek mind!” Tinával egymásra néztünk, és mondtuk: „De jó, a helyi sajtó mellettünk van!” Gondoltam is magamban akkor, hogy milyen jó fej ember lehet ez a Bruce. Úgyhogy, amikor megjelent a Melvins lemeze, küldtem neki egy példányt. De semmi. Eltelt egy hónap: még mindig semmi. Eltelt még egy hónap: semmi. Fura. Biztos elhagyta valahol a lemezt. Vagy valaki ellopta. Vagy lehet, hogy nem tetszett neki. A lemez áprilisban jött ki, és végül augusztusban jelent meg róla egy nyúlfarknyi cikk a Rocket magazinban. Bruce nagyon lehúzta az albumot. „Nagyon rossz minőségű felvétel. Gyenge, ’vékony’ és béna. Nagy kár, mert a Melvins jó zenekar. Remélhetőleg találnak majd maguknak egy jó hangmérnököt. Mert amúgy jól zenélnek” – vagy valami ilyesmit írt. Aztán azt hiszem, egy héttel később hallottam, hogy Bruce és Jonathan [Poneman] alapított egy lemezcéget [a Sub Popot]. „Ja, így már értem” – gondoltam magamban. Aztán meg valamikor felhívtak, és mondták, hogy találkozni akarnak velem. „Hmm, remek! – gondoltam magamban. Lehet, hogy együtt akarnak dolgozni velem, lehet, hogy fel akarnak venni.”
Alkalmazottnak?
Igen, olyasminek. Lehet, hogy arra gondoltak: „Gyűjtsünk össze mindenkit, és alakítsunk egy nagy kiadót, ahol mindenki együtt dolgozik.” Nem emlékszem pontosan ez mikor lehetett, de úgy 86-87-ben. Szóval mondták, hogy találkozzunk, mert indítanak egy lemezkiadót, és menjek be hozzájuk az irodába. Mondtam, hogy bemegyek, és így is lett. Leültem Jonathannel beszélgetni, miközben Bruce a Green River albumának borítóján dolgozott. Az első lemezük borítóján. Épp a földre teregette ki. Jonathan megkérdezte tőlem, hogy még mindig csinálom-e a lemezcéget. Azt válaszoltam neki, hogy nem, és kérdeztem, miből gondolja. Erre mondta, hogy csak kíváncsi volt. „Miért” – kérdeztem. „Semmi, semmi, csak tudni akartam. Ennyi.” És tényleg ennyi volt. Utána fogtam magam, és hazamentem.
Szép kis meeting lehetett!
Kíváncsiak voltak, hogy még érdekel-e a lemezipari munka, és amikor azt mondtam hogy nem, szépen hazaküldtek. Ha azt mondtam volna, hogy igen, akkor lehet, hogy még vett volna egy-két megbeszélés, de onnantól kezdve nagyjából az a helyzet állt elő, hogy: „a Sub Pop nem szereti Christ, Chris pedig nem szereti a Sub Popot.” Ráadásul, milyen az élet, a stúdióm, ahol Jackkel dolgoztam…
Ez már a Reciprocal volt?
Mondjuk, hogy a Reciprocal 2.0, mert a Deep Six előtt még nem ismertem Jacket. De az előző helyet is Reciprocal Recordingnak hívták. Jackkel egyébként még zenészként találkoztam. Hisz a Skin Yardban gitározott. Jött, hogy segítsen a keverésben. Akkoriban így zajlottak a beszélgetések. „Hello, és te ki vagy?” „Jack vagyok. És én is szeretek lemezek felvételével foglalatoskodni.” Szóval, Jackkel megcsináltuk a Reciprocal második verzióját, mert ő volt az, aki talált egy olyan üres helyet, ahol korábban stúdió működött. Azt mondta: „Elárulom, hol van a hely, ha beveszel magad mellé társnak.” Mire én: „Jó, jó, oké, lehetsz a társam, persze.” Nekiálltunk együtt dolgozni, de végül egy vagy két hónappal később rájött, hogy mégsem akar a társam lenni, inkább producer szeretne lenni, nem pedig stúdió tulajdonos.
Hogyan tudtátok mégis együtt folytatni?
Újra leosztottuk a munkát: én szereztem be a felszerelést, én vittem az üzletet, és én felügyeltem a napi teendők ellátását, ő pedig független producerként dolgozott, ami kevesebb elköteleződéssel járt. De én ezzel ki is voltam egyezve, mert akkoriban készültem megházasodni, családot alapítani, és nem akartam már a lemezipar hektikusságának kitenni magam. Folyton mozgásban lenni, járni a különféle stúdiókat, lemezcégeket, meg ilyesmi. Egy helyben akartam dolgozni, nem akartam a zeneipar politikai csatáiban részt venni – csak hangmérnök akartam lenni. És azt is eldöntöttem, hogy nem szeretnék Jackkel versengeni, inkább csak kiegészíteni a munkáját. Én felügyeltem a stúdiót; én állítottam be a hangzást; én szereztem be a szükséges technikai dolgokat, amik a felmerülő problémákat megoldották; én hárítottam el az akadályokat; én fizettem a számlákat meg ilyenek. Ő pedig az az ember volt, akinek a neve felkerült a lemezekre. Ez persze nem jelentette az, hogy én ne lettem volna hangmérnök, mert a stúdió tulajdonosa egyben a hangmérnök is, de ilyen minőségben az ember általában azzal dolgozik, aki betéved oda, és nem ő választja meg, hogy kivel akar dolgozni. Jack pedig ügyelve a karrierjére, mindig olyanokat választott, akiket szeretett, és akikkel együtt akart dolgozni. Én pedig, amikor meghallottam, hogy megszólal a csengő, és megláttam a pénzt, igent mondtam. (nevet)
Chris Hanzsek (Foró: Pintér Miklós)
„Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki azt mondja: bárcsak a Deep Six meg sem történt volna”
Akárhogy nézzük, a Deep Six mérföldkő volt Seattle történetében.
Én sokkal büszkébb vagyok arra, hogy megcsináltam 5-10 ezer projektet, mint arra, hogy megcsináltam egyet. Ha valaki azt mondja nekem, hogy nagyra értékeli, hogy megcsináltam a Deep Sixet, és hogy ezzel segítettem azoknak a zenekaroknak beindítani a karrierjét, arra általában az a válaszom, hogy azt meg tudták volna csinálni nélkülem is. Jól meglettek volna. Remek zenekarok voltak. Nem én csináltam meg őket. Ez nem igazi trófea.
De mégiscsak a Deep Six tett fel téged a rockzene térképére.
Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki azt mondja: bárcsak a Deep Six meg sem történt volna.
Ha nem így lett volna, most mi sem beszélgetnénk itt.
Jó, ha belegondolok, hogy netán ma összehoznánk azokat az embereket, akik még élnek a Deep Sixből, valószínűleg köszönetet mondanának. „Ööö… bocs, hogy savaztunk téged” – vélhetőleg ezt mondanák. Mert egy ideig volt egy olyan érzésem, hogy a Sub Pop és a helyi zenekarok nagy része összeboronálódott, és azt mondogatták: „Az a csávó egy kibaszott kókler! De mi csináljuk meg jól a dolgot! Csináljuk meg a saját elképzelésünk szerint!” És sokan tudatosan távol tartották magukat tőlem, és nem akartak velem dolgozni. Annak köszönhetem, hogy átvészeltem azt az időszakot, hogy volt egy stúdióm. És sikerült utána olyan sokáig a pályán maradnom, hogy lekopott rólam a stigma. Amikor eljött a 1992, és a Pearl Jam, a Soundgarden meg a Nirvana elkezdett négy trillió lemezt eladni, azt hiszem mindent megbocsátottak. De egy ideig messzire elkerült mindenki. Elég visszataszító volt, amikor megtudtam, hogy olyan zenekarok tagjai, akikkel korábban együtt dolgoztam, ügyelnek arra, hogy még véletlenül se fussunk össze. Én lettem a stúdió tulajdonos, akit a grunge fekete bárányaként könyveltek el. De hittem benne, hogy idővel ez majd megszűnik, és meg is szűnt. Annyi hatása mégis volt a dolognak, hogy karriert váltottam. Visszanézve arra, amit Tinával csináltunk, belátom, hogy nem mi voltunk a legjobbak, és talán nem is a lehető legjobbat hoztuk ki magunkból, de elsülhetett volna jobban is a dolog.
Így már értem az előző kijelentésedet.
Mindegy is. Amúgy Jack pedig végig a közvetítő szerepét játszotta. Ő a Sub Pop embere volt, én meg Sub Pop ellenes voltam. Enyém volt a stúdió, ahol Jack a Sub Popnak csinálta a munkákat. És a Sub Pop a korai szakaszában a lehető legrosszabb emberekből állt. Akkora arcuk volt, azt képzelték, hogy az egész világ tartozik nekik, és hogy bárki bármit önszántából hajlandó lesz nekik megcsinálni. Én baromira be voltam rájuk rágva, és ha tartoztak a stúdiómunkálatok után pénzzel, azt mondtam nekik: „Vagy fizettek, vagy soha többé nem dolgozhattok itt!” Erre ők csak néztek, majd azt mondták: „Te, seggfej!” Mire jött Jack, hogy elsimítsa a dolgokat. Én voltam a rossz zsaru, ő meg a jó zsaru. De értelemszerűen ő is szerette volna, ha kifizetnek minket, mert ő is onnan kapta a pénzét. Óránként 15 dollárt kértünk a stúdióbérletért. Miután kifizettük a számlákat, már csak kajára maradt, úgyhogy mindenképpen el kellett érnünk, hogy fizessenek. És amikor eljátszották azt, hogy fél hónapot ott voltak, majd le akartak lépni, mondván, nincs pénzük, akkor nem hagyhattuk annyiban a dolgot. De nem csak nálam adták ezt elő, mindenki más stúdiójában is. Aztán miután nagy nehezen átevickéltek az első pár éven, utána majdnem tönkre is mentek. Eladtak mindenkit, hogy el ne pusztuljanak. Még a Nirvanát is. Amivel aztán összeszedtek annyi pénzt, hogy újraélesszék magukat. Manapság már egész más a helyzet. Néha kerülök velük üzleti kapcsolatba, és tök normálisak, rendes üzletemberek. Amiről eddig beszéltem, az mind a múlt volt.
És már lezártad a dolgot.
Le, csak azt szerettem volna tisztázni, hogy anno igazi rohadékok dolgoztak a Sub Popnál, akiket a legjobb volt messzire elkerülni. Én nem is játszottam a játékaikat. Nem én voltam a kedvenc haverjuk. Amúgy, ha Jonathannal külön összejártunk volna, lehet, hogy még barátok is lettünk volna. De valahogy soha nem gyógyultak be a sebek. Ők szaroztak engem, én meg nyújtogattam rájuk a nyelvem.
Nehéz ügy lehetett.
Igen, de minden jó, ha a vége jó. És ne is engedd, hogy itt panaszkodjak, hisz mégiscsak eljutottam odáig, ahol ma tartok. Per pillanat ugyan nem keresek túl jól, és meg is fordult a fejemben, hogy egy ideig valami mással kéne foglalkoznom, de a világon semmire nem cserélném el azt, amit eddig csináltam. Már önmagában az, hogy képes vagyok művészekkel, zenészekkel együtt dolgozni… már az megér mindent. Aztán az érzés, ami ehhez társul, meg a sok pozitív élmény, a kreativitás, a rizikózás. Tulajdonképpen semmi okom arra, hogy bármi mást akarjak csinálni. Maximum egy kis időre, mert per pillanat a zeneipar mélyrepülésben van. Nincs benne túl sok pénz. Plusz már olyan régóta csinálom, és ideje egy új kalandnak. Szeretem a kalandokat, és jelen pillanatban ebben most semmi kaland nincs.
„Ebben a szakmában nem könnyű kedvesnek maradni”
Augusztusban együtt voltunk egy koncerten, ahol Jack is ott volt. Nagyon barátságosan beszélgettetek egymással, amit igazán jó volt hallani. Tudom, hogy sokat dolgoztatok együtt, például nemrégiben a Walking Papers albumán.
Az elmúlt 10-12 évben szinte csak mastereléssel foglalkozom. Jack általában mindent maga csinál, ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy néha jó, ha valakit még bevesz maga mellé a projektbe, nehogy túlságosan egysíkúvá váljon a nézőpontja. Néha jó egy plusz fül és szempár; jó, ha az ember kap egy másik nézőpontot is. Így az elmúlt tíz évben általában úgy dolgozunk együtt, hogy miután ő befejezi a munkát, átadja nekem az anyagot, hogy én csináljam meg a masterelést. Egyébként tudod mi az a mastering?
Persze.
Nagyszerű. Amúgy nagyjából úgy tudnám érzékeltetni, hogy mi az a masterelés, hogy valaki elrepül a Holdra egy űrhajóval, a legvégén pedig valaki más átveszi az irányítást, és finoman leteszi a járművet egy kijelölt helyre. Precizitást és odafigyelést igénylő munka, és miközben az ember csinálja, egy pillanatra sem tévesztheti szem elől az anyag nagy egészét. 33 éve vagyunk baráti alapon működő munkakapcsolatban. Nyilván voltak pillanatok, amikor nagyon ideges volt rám, és ez fordítva is előfordult. Néha jogosan, néha pedig nem. De azt hiszem, mindent egybevetve, mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy hasznos munkát végzünk egymás számára. Jack az elmúlt évtizedekben rengeteg megbízást hozott a stúdiónak, amivel elég szépen kerestem. Így teljességgel indokolatlan lenne a részemről rá bármi rosszat is mondani. (nevet) Hálás vagyok azért a rengeteg munkáért, amit szerzett nekem az évek során, még akkor is, ha nem minden kérdésben értettünk egyet. Mind a ketten mogorva öregemberek vagyunk, és így néha tudjuk egymást idegesíteni. De aztán másnap, amikor felkelünk, kitisztul az agyunk.
Amennyire én ebbe bele látok, úgy veszem észre, hogy ugyan Jackkel és veled talán nem a legkönnyebb együtt dolgozni, de mindketten melegszívű, nyitott, kedves emberek vagytok.
És ez maga a csoda! A zeneipar az embert meg tudja keményíteni, vagy cinikussá, rosszindulatúvá tudja tenni, vagy örökre el tudja intézni. Ebben a szakmában nem könnyű kedvesnek maradni. Erre oda kell figyelni. Olyan ez nagyrészt, mint egy házasság; mert amikor összeházasodsz valakivel, egy ideig az a legszebb dolog, amit valaha az életben megéltél, de aztán amikor rájössz, hogy váratlan helyeken szőr nő ki a másikból, meg szemölcsei vannak, meg hangulatingadozásai, vagy túl sokat iszik, akkor már múlik a varázsa. És őszintén szólva a pénz sem olyan számottevő, hogy azt mondaná az ember: „Á, ezért bármit elviselek.” Mert nem viselsz el bármit. És ahhoz, hogy az ember olyan hosszú ideig megmaradjon a zeneiparban, amilyen régóta Jack és én csináljuk, ahhoz elkötelezettnek kell lenned, és nagyon kell szeretned azt, amit csinálsz.
Rengeteg albumon dolgoztál az elmúlt évtizedekben. Van köztük olyan, amit kimondottan ajánlanál valamiért?
Nagyon sok különleges lemezen dolgoztam, és nem lenne fair a többiekkel szemben, ha most kiemelnék egyet, mert aztán 10 perc múlva eszembe jutna egy másik, aztán meg megint egy másik.
És akkor tudsz mondani, teszem azt, tízet? Ezt azért kérdezem, mert a grunge rajongók általában ugye a négy nagy zenekart emelik ki.
A Big Fourt? Mármint az Alice in Chainst, Pearl Jamet, a Soundgardent és a Nirvanát?
Igen. És a legtöbb embernél, itt vége is a történetnek. Néhányan talán még megemlítik a Mudhoney-t, a Screeming Treest vagy a Melvinst. Én viszont azt szeretném megmutatni, hogy milyen színes volt illetve van ez a paletta. Például azon a koncerten, amelyiken a Parliament Tavernben voltunk együtt, a Blood Circus bámulatos volt, de a The Derelicts is fantasztikusan erős volt.
Igen, ők nagyon jók. Úgy játszanak, mintha egy gimnáziumi zenekar próbáján lennének, ugyanakkor az énekesben megvan a sztár kvalitás, és nagyon jól tudja kezelni a közönséget. És érti, hogy mit kell annak az embernek tennie, akinek a mikrofon van a kezében. Mert ezt nem mindenki tudja. Néhányan azt gondolják, hogy elég feltenni a mikrofonállványra, és hagyni, hogy a mikrofon magától tegye a dolgát, és olykor-olykor felszedjen egy-két hangot. Viszont ott van például Wayne Newton, a Las Vegas-i előadó, akitől rengeteget lehet e téren tanulni. Vagy Jeff Angell. Ő is remek példája annak, milyen az, amikor valaki tudja, hogyan kell a mikrofonnal bánni. Néha már-már azt kívánja az ember, hogy egy kicsit függessze fel a koncertet, és mutasson be még egy-két dobást. De akkor most hadd kérdezzek tőled én valamit. Mit szerettél leginkább a Blood Circusben? Mi fogott meg bennük?
Nem is tudom, volt egy különleges groove-ja a zenéjüknek. A szövegekre nem is figyeltem annyira, de amit a dobos, a basszusgitáros és a gitárosok hoztak, az zseniális volt. Kedvelem Michael Anderson hangját is. Mindent egybevetve olyan volt az egész, mint egy utazás. Libabőr!
Igen, az velem is gyakran megesik, és szoktam is mondani az embereknek: „Nézd, mit tesz velem ez a dal!” Néha elég, ha csak megszólal az első négy akkord, és máris feláll a karomon a szőr. Sőt már odáig is eljutottam, hogy ha csak rágondolok egy dalra, akkor is libabőrös leszek tőle.
„Nagy bizodalmam van az olyan fickókban, mint Jeff Angell”
Azok közül az albumok közül, amelyeken tavaly dolgoztál, a Walking Papers második lemezét szeretem a legjobban.
Igen, számomra is lebilincselő a Walking Papers legtöbb dolga. Megvannak a személyes okai annak, amikor felteszem a lemezüket. Egy pár embernek megmutattam azt az albumot, de már a közepén kikapcsolták. Nem mindenkinek tetszik.
Érthetetlen.
Vannak olyan emberek, akik nem nyitottak, vagy nem állnak készen arra, hogy új területeket fedezzenek fel a zenében. Amikor egy előadó albumot készít, van számos olyan dolog, amiről már tudja, hogy bevált, hogy működik és működni fog, de ha csak a bevált dolgokhoz nyúl vissza, akkor borzalmasan unalmas lesz a lemeze, és pont olyan lesz, mint mindenki másé. És ha egy lemezen nincs semmi újdonság, akkor tökéletesen felejthető lesz, mert nem fogunk tudni miről emlékezni rá. Viszont ha valaki kockáztat, és azt mondja, hogy most kipróbálok valami olyasmit, amit még soha senki nem csinált ezelőtt, akkor megláthatja, hogy akad-e valaki, akinek ez mindjárt az első alkalommal megtetszik. Ez néha bejön, néha nem. Ez a kockázat. Ha egy vagy két kisebb kockázatot vállal az ember, de azon kívül mindent ugyanúgy csinál, mint korábban, akkor az egy átlagos album lesz. Viszont ha valaki nagyot kockáztat és a lemeze alig emlékeztet a korábbi albumaira, az kétféleképpen végződhet: vagy megtérül a kockázat, és géniusznak kiáltják ki az embert, aki megelőzi a korát, vagy az lesz az utolsó lemez, amit életében csinál, mert onnantól már senki nem szeretne hozzájárulni a munkájával ahhoz, hogy az illető egy újabb albumot készítsen. Így legtöbben az ismert és az ismeretlen közti mezsgyén tevékenykednek. Az olyan zenekarok, mint például a Walking Papers általában inkább kockáztatnak.
Egyszerűen nem érzik jól magukat akkor, ha kiszámítható, amit csinálnak.
A kérdés „csak” az, hogy az ilyen zenekarok meg tudják-e találni azt a pontot, ami mindenkinek bejön. Hogy tudnak-e olyan zenét csinálni, amit az emberek mindenképpen meg akarnak hallgatni. Ha a válasz, igen, akkor remek, mehet a dolog előre. De per pillanat, nem tudom, hogy a Walking Papers mit forgat a fejében. A legutóbbi turnéjukon kísérletezgettek néhány új zenésszel. Nem tudom, mi lesz a következő lépésük, mi lesz velük a jövőben. Az is lehet, hogy így folytatják, ha Duffnak esetleg elege lesz a Guns N’ Rosesból. De nagy bizodalmam van az olyan fickókban, mint Jeff Angell. Csodálom, amiért újra és újra mer kockáztatni, és azért is, hogy ilyen hosszú ideje a pályán van. Emlékszem, amikor 20 évvel ezelőtt dolgoztam vele, azt gondoltam róla, hogy egy jó zenész, de igazából különleges dolgot nem láttam benne. De úgy öt éve feltűnt benne valami egészen kivételes kvalitás. Szóval, remélem, folytatni fogják, és menni fog nekik.
Amikor a lemezen dolgoztatok, mindenki bejött, hogy belehallgasson, és megnézze, hogy haladnak a munkálatok?
Duffot leszámítva mindenki. Barrett Martin, a dobos sokszor járt itt. De vele már dolgoztam a szólólemezein, illetve egyéb projektjein is. Ő szeret személyesen részt venni a munkában. Nem csak file-okat küldözget, hanem szívesen ül itt velem, hogy lássa, mi történik.
Vannak zenészek, akiket csak a végeredmény érdekel.
Igen, de Barrett nem ilyen, ő a munkafolyamatok összes fázisába bevonja magát, ha érted, mire gondolok. (nevetünk)
Chris Hanzsek (Fotó: Pintér Miklós)
„A nagyapám a Vas megyei Felsőszölnökről származik, nagymamám pedig a vele szomszédos Szakonyfaluból”
Térjünk át a magyar olvasók számára vélhetőleg fontos és érdekes történetre, nevezetesen, hogy magyar származású vagy.
Igen, félig magyar vagyok.
Elmesélnéd a családod történetét, mert ez számunkra…
…mindig különösen érdekfeszítő…
Ahogy mondod.
Nos, a nagyszüleim, John és Rose… (hangosan nevetünk) Szóval, a nagyapám a Vas megyei Felsőszölnökről származik, ami egy, a szlovén határnál lévő falu. [És Magyarország legnyugatibb pontja.] A nagymamám pedig a vele szomszédos Szakonyfaluból. Ez két kis falu Szentgotthárdhoz közel. A „falu” angolul „village”, ugye?
Igen.
Gondoltam, mert ott a környéken mindent „falunak” hívnak. Ilyen falu, olyan falu. A rokonoktól tudom a családom történetét, hogy honnan is származunk. Apámék heten voltak testvérek, azaz a szóban forgó nagyszülőknek hét gyereke volt – miután Szentgotthárdról a pennsylvaniai Bethlehembe költöztek. Hajóval jöttek át az USA-ba, talán Német- vagy Franciaországból.1921-ben érkeztek meg a New York-i Ellis Islandre. Nagyapám elkezdett munkát keresni, és ezzel együtt igyekezett felkutatni a testvéreit, akik a hírek szerint Pittsburghben éltek. Felszállt a buszra, és amikor a buszvezető bemondta egy város nevét, ami úgy hangzott, mint Pittsburgh, akkor leszállt róla. Így kötött ki Philipsburgben. Az is P-vel kezdődött és az is -burgre végződött, úgyhogy leszállt. De ott persze nem találta meg a testvéreit, visszafelé pedig nem volt pénze buszjegyre, így munkát vállalt egy szénbányában. 12 évig dolgozott ott, mígnem végül porbelélegzés okozta tüdőbetegségben meghalt. Mert azokkal az emigránsokkal, akik szénbányában dolgoztak, általában ez történt. Őket küldték le a legporosabb részekre, és sajnos azt nem lehetett sokáig bírni.
Szomorú.
A nagymamám egyedül nevelte fel a hét gyereket a pennsylvaniai Bethlehemben. Nem beszélt jól angolul, csak egy pár szót tudott. Én gyerekként így csak mosolyogni tudtam rá és bólogatni. Mindig megsimogatta a fejem, és elmondott pár angol szót, amit tudott. És hihetetlenül finom húslevest tudott csinálni. Az volt a specialitása.
Édesapád?
Ő volt a hét testvér közül a legfiatalabb. Sajnos, ha jól tudom, mára mind meghaltak. Mind a hét testvér. Ami azt jelenti, hogy az unokatestvérem és én maradtuk ketten fiúk, akik viszik tovább a Hanzsek nevet ebből a családból. Az interneten utánanéztem, és körülbelül 80 ember van a világon, akit Hanzseknek hívnak. Ahogy egy Hanzsektől Magyarországon megtudtam, ebből kb. 35-40 él ott, a többi Amerikában, Guamban, Hawaiin és Brazíliában.
Elképesztő.
Ja, igen, és van még egy pár Ausztriában és Szlovákiában. Bocs, nem Szlovákiában, Albániában. Még ott is! Ezt valaki mondta nekem. „Nem tudod? – kérdezte. – Van egy focista ikerpár Albániában.” Természetesen fogalmam sem volt róla. Aztán amikor a ’90-es években elterjedt a világon az internet, és megszületett az e-mail, nekiálltam felkutatni Hanzsek nevű embereket a világban, és próbáltam velük kapcsolatba lépni. Egy Hanzsek László nevű ember vissza is írt Magyarországról. „Helló, hát ez nagyon furcsa – írta. – Nagy Soundgarden rajongó vagyok, és láttam a Hanzsek nevet a Soundgarden egyik albumán. Hogy lehetséges ez? Dolgoztál velük?” „Igen, egy kicsit; ezt azt csinálgatok” – válaszoltam. „Hát, ez óriási! Ez annyira izgalmas!” Szóval, kiderült, hogy van valahol Budapesten egy 40 éves Hanzsek László, aki remélhetőleg szívesen találkozna egy rég elvesztett unokatestvérével. Az elmúlt 5-10 évben aztán még kapcsolatba kerültem egy pár Hanzsekkel, de a legtöbbjük nem beszél angolul, így a kommunikáció elég minimális. De nagyon nagy dolog, amikor találok valakit egy ilyen egyedi névvel. Ja, és ők mind szentgotthárdiak, úgyhogy biztosan rokonok vagyunk. Szeretnék végre eljutni oda. Először Budapestre, magamba szívni azt az élményt, amit az a város ad, aztán Szentgotthárdra, hogy valahogy megpróbálhassak belehelyezkedni abba, milyen lehetett ott anno az élet. Látni, hogy ott hogy kel fel a nap, és hogy nyugszik le, milyen illatok vannak, kik termelnek paprikát, milyen paprikát kaphatok ott. Vajon nagyon csípős? Ilyesmiket szeretnék megélni ott. Azt hiszem, ez a véremben van. A vérem fele magyar. Hiszem azt, hogy a sejtek rendelkeznek emlékkel arról, hogy honnan jössz, az őseid honnan jönnek, és ebből magával hordoz valamennyit az ember. Alig várom, hogy megláthassam, vajon fogom-e azt érezni: „mintha már jártam volna itt”.
__
(Az interjú rövidített változata a májusi HammerWorld mellékleteként megjelent Grungery magazinban olvasható.)
