Aki egy kicsit szemfülesebb volt, az egy héten belül csinálhatott itthon egy fél, 1991-es Monsters of Rockot. Amíg azonban a csütörtöki, nagyszerű Metallica-koncertet még véletlenül sem lehetett ön-tribute-ként értelmezni, az Operation: Mindcrime-ot (nem a lemezt, a zenekart) annál inkább. Megoszlanak a vélemények az O:M és a jelenleg Queensryche néven futó formáció hitelességét és létjogosultságát illetően és ez a pár éven belül, a szinte egészen biztosan bekövetkező reunionig, nem is fog változni. Budapesten, a Barba Negrában lépett fel Geoff Tate zenekara.
Geoff Tate – Operation: Mindcrime (Fotó: Csuti Gergő)
Az igazi rajongók mindig rajongók maradnak. Ha a kedvenceik pályafutása egy idő után lejtmenetbe kapcsol, akkor is reménykednek abban, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor a hőseik újra régi fényükben tündökölnek majd. Ebben bíznak minden új lemezmegjelenésnél, minden újonnan meghirdetett turnénál, de egy-egy jobban sikerült interjú után is. Mert akár évtizedes hullámvölgyek után is van visszaút. Ha már egy eredendően seattle-i metal zenekar koncertjének kapcsán elmélkedünk ezeken a dolgokon, akkor a metal színtérről mindjárt ott is van jó példának a Firepower, a Judas Priest idei albuma. Mert őszintén, ki gondolta volna, hogy az alapítótagok nagy részének távolléte után, egy a klasszikusok mellé simán odatehető kiadvánnyal jönnek ki a Rob Halfordék?
Geoff Tate kapcsán pont valami hasonlót érzek, mint Halfordék esetén. Hiába azonban az új trilógia kiváló első anyaga, a The Key, a folytatások (Resurrection, The New Reality) már sajnos nem sikerültek olyan jól, a Firepower-szintű visszatérés meg pláne nem történt még meg. De hogy ne akarjunk sokat, első körben valószínűleg mindenki megelégedne, ha Tate körül lenne végre egy stabil, kellően tapasztalt és ambiciózus csapat. Hogy a közönség részéről visszatérjen a bizalom, hogy végre újra tele legyen a nézőtér a koncerteken.
A seattle-i énekes pontosan tudja, hogy milyen sokat adott rajongók százezreinek az életművével, de leginkább az Operation: Mindcrime-mal. A lemez május 2-án ünnepli a harmincadik születésnapját, így logikus volt, hogy ha már az őstagokkal kötött szerződés szerint csak Tate játszhatja el az elejétől a végéig az album dalait, akkor ő is viszi majd Európa és USA turnéra a lemezt. Idáig kerek is lenne a történet.
Az azonban felfoghatatlan a számomra, hogy a harmincadik évfordulóját ünneplő prog metal alapművet, az elmúlt évtizedek legkiemelkedőbb konceptalbumát, miért úgy állítja színpadra a Tate & Co., hogy mindenféle normális előkészítés nélkül elmegy előzenakaroskodni (!) egy B-kategóriásnak is csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető turnéra.
Úgy tűnt, hogy az itthoni esemény is inkább a főzenekarra, a brazil Angrára építi fel a social media kommunikációját: az O:M-mel szinte csak a koncert közeledtével kezdett el a „kampány” foglalkozni. Nincs információm arról, hogy mekkora táborral rendelkeznek a dél-amerikai urak hazánkban. Viszont bizonyosan létezik itthon egy masszív Queensryche-tábor (mínusz a sértődöttek), amit talán ennél jobban is lehetett volna aktivizálni. Nagyon tartottam attól, hogy a hely méreteihez képest kevesen lesznek a Barba Negrában. A kedd este tapasztaltak azonban minden előzetes várakozásomat alulmúlták.
Ha minden igaz két előzenekar volt, az elsőt nem láttuk, a másodiknak a végére értünk oda. Nem miattuk mentünk, de nem is az Angra miatt. A harmadikként fellépő Operation: Mindcrime korábbi setlistjeiről előzetesen nem sok információt lehetett találni a világhálón, mindössze két tavaszi eseménynél regisztrálták be a dalokat a rajongók. Azok alapján a szülinapos Operation: Mindcrime-ra lehetett számítani, A-tól Z-ig. Se többre, se kevesebbre.
Voltak visszhangok a legutóbbi, A38-as koncert után, hogy mennyire hiányzik Geoff mellől a színpadról Scott Rockenfield, Michael Wilton és Eddie Jackson (Chris De Garmóról nem is beszélve). Pedig 2015-ben olyan jó nevű, sokat látott zenészek helyettesítették őket, mint Simon Wright (AC/DC, Dio), John Moyer (Disturbed) vagy Kelly Gray (Myth, Queensryche, Slave to the System). Ha azok a zenészek nem működtek sokaknak, akkor mit szóljunk a mostani „felálláshoz”?
Amikor az előzetesen roadoknak/technikusoknak hitt arcok kisétáltak a színpadra, nem akartam hinni a szememnek. Sokkoló volt. Mintha egy gimisekből álló, közepesen tehetséges sulizenekar próbálná megidézni a Queensryche korszakalkotó lemezét, Geoff Tate-tel és Scott Moughtonnal (legalább ő játszott Geoff első szólólemezén, 2004-ben), meg egy tapasztaltabb billentyűssel kiegészülve. Kik ezek? Emily Tate elfeledett osztálytársai? Ez lenne a kvázi post-Queensryche, amelyikkel majd megünnepeljük együtt az Operation: Mindcrime-ot? Hogyan gondolhatta komolyan Tate, hogy olyan zenészekkel viszi színpadra a lemezt, akiknek láthatóan halvány lila gőzük sincs erről az egészről? Persze, fiatalok, lelkesek, állítólag a lemezért is rajonganak (és minden bizonnyal elég olcsóak is). Mit gondolhat vajon erről a generációs alapműről az a mohikán frizurás, hisztérikus gitáros kölyök – civilben Emily pasija -, aki acsarkodva-üvöltözve lépett a színpadra, miközben a háttérben már ott szóltak a jól ismert kórházi intró első zörejei. Telephone please. Dr. Davis, telephone please. Kussolj már haver, a sztori már itt van, ha nem vetted volna észre. „What the fuck is with you?” – üvöltötte még mindig vérben forgó szemekkel és azon gondolkodtam, hogy ennél talán már tényleg nincs lejjebb.
Vajon miért nem lehetett tisztességesen felkészülni a körútra, normális színpadképpel (még egy nyomorult háttérmolinója sem volt a zenekarnak), egy jól összerakott, kerek műsorral, főzenekarként bejárva Európa nagyvárosait? Hogyan mehetett bele bárki is abba, hogy a színpadi emelvényre felállított dobcuccot ne használhassák Geoff-ék? Miért gondolta azt Geoff, hogy az egyébként rendkívül barátságos Emily lánya képes lesz helyettesíteni/pótolni Pamela Moore-t? Nem szólt senki, hogy mennyire méltatlan Tate-hez és az Operation: Mindcrime-hoz ez az egész?
Bármennyire is kiábrándítóak voltak a körülmények, a közönség csak azért is megpróbálta jól érezni magát: köszönhetően a zseniális daloknak és Geoff Tate még mindig varázslatos karizmájának, a dolog sokszor működött is. Ahogyan legutóbb, úgy most is a Missiontől kezdve indult be isten igazából a buli, sok-sok együtt énekléssel, magasba lendülő kézerdővel. A Suite Sister Mary helyett azonban a Needle Lies következett. Mintha egy vödör hideg vízzel nyakon öntötték volna az embert. Na ne! Mintha a Birodalom visszavágból kihagynák a jelenetet, amikor Darth Vader elmondja Luke-nak, hogy ő az apja. A koncert után megkérdeztük a merchpultban ácsorgó, teljes Mary-harci díszben (a nyilvánvaló fehér helyett inkább fekete vizigótként – copyright Apolka) tündöklő Tate-lányt, hogy mégis mi történt, miért maradt ki a Suite Sister Mary a programból? Azt válaszolta, hogy a beálláson felmerült egy-két technikai probléma, azért. Természetesen, ha Emily ezt mondja, mi elhisszük neki, de azért érdemes megnézni az alábbi videót, mindenféle kommentár nélkül (remélem, hogy Pamela Moore nem fut bele soha a felvételbe).
A fentiek ellenére mégis lehetett élvezni a koncertet. Dolgozni kellett rajta, de ezek a dalok olyan sokat jelentenek sokunk számára, hogy alapból valószínűleg akkor is működnének, ha Geoff Tate-et a veresegyházi asszonykórus kísérte volna. Aki eljött, nem várt magasakat, de Geoff hangja már legalább annyira unalmas téma, mint Lars Ulrich kétlábdobjai(nak hiánya) a One-ban. Tate már ötvenkilenc, ősz szakállt és uras pocakot növesztett, de a fura, könyvtáros szemüvege és a kalapja sem tudta elrejteni azt, hogy bizony még mindig el-elkapja őt az önmaga és egykori társai által megalkotott mestermű varázsa. Én bizony elhittem neki, hogy tényleg felszállt az Eyes of a Stranger bevezetőjének lebegős dallamaira, miközben puha kézmozdulatokkal lassította a többiek által váratlanul sietősre vett tempót.
Az Operation: Mindcrime hibátlan lemez. Minden hangot el lehet játszani róla úgy, ahogyan az az albumra került, de valóban megidézni csak azok tudják, akik 1988-ban megalkották. Lehetne azon filozofálgatni, hogy mi minden juttathatta ide minden idők egyik, sokunk szerint egyenesen legjobb progresszív metal lemezét elkészítő zenekar énekesét, de teljesen felesleges. Rémálom ez az egész. Keserűség és düh. Annyi mindent adott Geoff a világnak. Ezért is sajnálom rettenetesen, hogy a fentieket le kellett írnom. De ez nem volt egy jó koncert. Ez az igazság.
Az Erő legyen veled, Geoff!
(A koncerten többi fellépőjét nem láttuk, ezért sem esik szó róluk a cikkben.)
____
Operation Mindcrime | 30th Anniversary Tour 2018
Dátum: 2018. április 10.
Helyszín: Barba Negra
Operation Mindcrime:
Geoff Tate – ének
Scott Moughton – gitár
Kieran Robertson – gitár
Bruno Sa – billentyű
Jack Ross – basszusgitár
Josh Watts – dob
Setlist:
- I Remember Now
- Anarchy-X
- Revolution Calling
- Operation: Mindcrime
- Speak
- Spreading the Disease
- The Mission
- The Needle Lies
- Breaking the Silence
- I Don’t Believe in Love
- Waiting for 22
- Eyes of a Stranger
