Turnézárás Dublinban! Eddie Vedder még pár nappal később fellépett a Wembleyben a Who előtt, majd a rövid vendégeskedés után elbúcsúzott Európától. A düsseldorfi Seasons-debütálás után Írországban is történt olyan, ami korábban nem: a frontember a Chris Cornell dal után most egy Queen-számot illesztett be a megszokott saját és Pearl Jam szerzemények, illetve feldolgozások közé. A permanens sörhiánnyal küzdő közönség jól szórakozott, még ha a koncert nagy részét inkább a folyamatos utántöltéssel és a Liffey-folyó elsárgításával is töltötte. Helyszíni beszámolónk.
Glen helyett
Elnézést Glen, ez most nem jött össze. Inkább egy helyi pubot és a hosszú, folyóparti sétát választottuk, így csak a zárótaps-meghajlásra értünk ki a 3Arenába.
Dublin csodás hely. A tipikus nagyvárosi utcák és épületek mellett megőriztek valamit a régmúlt hangulatából is, a River Liffey-től pár saroknyira például könnyen olyan helyeken találhatja magát az ember, ahol kis túlzással megállt az idő. A szűk, egyirányú utcákon asztalként funkcionáló söröshordókkal és bárszékekkel rendezik be a kocsmák a bejáratok előtti területeket, a pultok mögött begyógyult szemű csaposok állnak, a helyiek (a fehérgalléros-öltönyösöktől a leszakadt koldusokig) pedig már délelőtt 11:00-től elkezdenek fogyasztani. A legtöbb helyen a teljes nyitva tartási időben szól valamilyen ír (nép)zene: gitárosok, bendzsósok, hegedűsök játszanak odabent, a balkonokról meg gyönyörű, színes virágok omlanak a vendégek feje fölé. Volt olyan kricsmi, ahol egy rozoga, állandóan lefulladó Ford Mondeót tartottak csak azért, hogy nyitásig foglalják vele a kocsma előtt a helyet a hordók és a székek számára.
A helyi sörök fantasztikusak, így órákig ücsörögtünk a hordók mellett és élveztük a napsütést ahelyett, hogy Hansarddal szomorkodtunk volna. Még a szokásos, metálos népművelő tevékenységünket is bevetettük, amikor megkaptuk az egyik 22,oo eurós számlát. A tetovált, kocsányon lógó szemű harmincas srác mondta, hogy „Twenty two!”, mire mi azonnal rávágtuk, hogy „Acacia Avenue”. Azt mondja: „What?” „Neee, nem igaz, hogy nem ismered!” Azt mondja: „No.” Ilyen választékosan. Mi: „22 Acacia Avenue. Tudod, egy Iron Maiden dal címe.” Azt mondja: „I like Machine Head!” Mi meg: „Oh nooo! Let freedom ring with a shutgun blast?” Na, az megvolt neki, mi meg jól el Glen nélkül is.
A kiváló tapasztalatok alapján a koncert másnapján visszamentünk a helyre további söröket minőség-biztosítani, de most nem ez az arc szolgált ki. Viszont amikor meglátott minket, széles mosollyal az arcán odakiáltott a pult túloldaláról: „Yeah! Twenty two!” Mission accomplished. Küldetés teljesítve. Imádom az íreket!
Dublin (Fotó: Pintér Miklós)
Eddie Vedder
Jókedvűen és pont időben érkeztünk tehát Eddie Vedder 2019-es Európa turnéjának zárókoncertjére. Ugyan maradt még egy fellépés a Wembleyben a Who vendégeként, de ott már nem teljes programot játszott a Pearl Jam énekese, ő is csak bónuszként, a turné megkoronázásaként tekintett a londoni bulira. Fotózni most sem lehetett, de az írek vagy nem értik az amerikai angolt, vagy csak a szokásos „majd mi azt tudjuk” hozzáállásukat hozták.
Légyszi’ majd ne fotózz, köszi! (Fotó: Pintér Miklós)
Vedder még jócskán Düsseldorfban járt, mikor Jill-feleség megérkezett a lányokkal Írországba, ahol Glen Hansard családjának vendégszeretetét élvezték. Pár nappal később aztán Eddie és Glen is csatlakozott a famíliákhoz. A művész urak az együtt töltött szabadnapok után frissen és jókedvűen érkezetek meg vidékről Dublinba. Látszott, hogy – elsősorban Hansard miatt – nagyon szerette volna Eddie, ha különlegesen jól sikerül az est, emiatt pedig talán még a szokásosnál is többet beleadott az aznap produkcióba: 27 dal hangzott el, de további 5 is tervbe volt véve, de azok végül a fiókban maradtak (a kimaradók közül csak a Smile-t és a The Endet sajnálom).
A Red Limo String Quartett némi improvizáció után belevágott az Alive-ba, majd Eddie a színpadon termett, az iszonyú mennyiségű sörtől gyorsan bódult állapotba kerülő íreknek gyorsan eljátszotta a billentyűkkel kísért Cross The Rivert, hogy aztán hét dalon keresztül kizárólag Pearl Jam lassúkat idézzen meg: Elderly Woman, I Am Mine, Driftin’, Indifference, Just Breathe, Sometimes, Wishlist volt a sorrend. A setlisten nem nagyon variált Vedder, blokkokban állította össze a programot: a nyitó Pearl Jam adag után jött pár feldolgozás, majd három saját dal, aztán újra szuper jó Pearl Jam klasszikusok sorjáztak (Black, Corduroy, Porch, Even Flow – ezt csak a Red Limo és a közönség, majd a Better Man), végül pedig hat feldolgozás zárta a programot.
Eddie Vedder (Fotó: Markus Werner/ Velomax – a kép Berlinben készült)
Glen, akinek a neve végéről még mindig nem győzőm törölni a plusz „n”-t (köszi, Mr. Tipton!) gyakori vendég volt a színpadon, fantasztikusan egészítette ki vokálokkal és gitárokkal Veddert. Eddie először a legjobb, majd egy gyors korrekciót eszközölve csupán az egyik legjobb barátjának nevezte őt. Hansard mosolygott és respekt neki, mert mindvégig rettentő szerény tudott maradni, még ebben a helyzetben is (Eddie eközben párszor jól megtapsoltatta őt a közönséggel). Aztán amikor belekezdetek a Falling Slowlyba és a 16.000 néző teli torokból énekelte velük együtt a refrént, az valami csoda volt! Aki hallotta már az ír rugby- vagy fociválogatott szurkolóit élőben énekelni, az el tudja képzelni milyen lehetett. Én speciel nem, de azt nagyon érezni, amikor egy-egy ilyen szívből jövő dal eléneklésébe kicsit belehalnak a résztvevők. Pont úgy, ahogyan most is tették.
A legnagyobb meglepetést egy Queen dal, a (bocs, de szerintem alapból rettenetes) Crazy Little Thing Called Love műsorba emelése okozta, és persze ennek is története van. Eddie Glennel (végre egy teljes hasonulás, így le lehet két ‘n’-nel írni őt) utazott vidékre, a szakállas ír városában megláttak egy koncertplakátot, és megálltak fényképezkedni előtte. A szó innentől kezdve a Sun ír kiadásában nyilatkozó, 37 éves Brian Keville-t illeti: „Épp Kildare-en autóztam keresztül, amikor megláttam egy fickót, aki úgy nézett ki, mint Glen Hansard, meg egy másikat, aki olyan volt, mint egy kamionsofőr: baseball sapkát és favágó kabátot viselt. Megálltak egy The Who/Eddie Vedder plakátnál. Glen egy fotót akart készíteni a haverjáról a poszter előtt. Akkor esett le, hogy ki is a fickó. 1991 óta Pearl Jam rajongó vagyok, úgyhogy teljesen ledöbbentem, hogy Kildare-ben látom őt. Azonnal kiugrottam az autómból és mondtam a barátnőmnek, hogy itt van a kulcs, üljön át a vezető ülésbe és vigye el az autót. Odaszaladtam Eddie-hez és azt mondtam: ‘Ne haragudj Eddie, olyan régóta vagyok a rajongód, készíthetnék veled a közös képet?’ És Jill, Eddie felesége lefotózott minket. Meséltem neki, hogy van egy Queen tribute bandánk és én vagyok Freddie Mercury. Megkért, hogy énekeljek neki valamit. Elővettem a közönségénekeltetős ‘Day-O’-t a Live Aid koncertről. Teljesen levettem őt a lábáról. Aztán hagyott egy hangüzenetet John-bátyám hangpostáján. Megköszöntem neki a kedvességét, alig tudtam uralkodni magamon.”
A történet annyira igaz, hogy szinte teljesen ugyanígy mesélte el Eddie a helyszínen is („a fickó leparkolta az autóját valami bokorban és kiugrott belőle”). A háttérben a hatalmas kivetítőn megjelent a Mercury-tribute arccal készült fotó, aki akkora ovációt kapott, mintha csak a megboldogult eredeti hőst mutogatták volna. Az énekes elmondta, hogy a családja mennyire imádja a Queen-filmet, az egyik lánya hatalmas rajongója brit bandának, majd belevágtak a dalba. A nézőtér bulizott, én meg arra gondoltam a performansz végén, hogy milyen szuper minden, hiszen „I’m still alive”. Meg arra, hogy a fickó helyében tutira csináltatnék magamnak egy Freddie Vedder pólót. A szokásos zárás (Hard Sun, és a felkapcsolt lámpáknál elővezetett Rockin’ in the Free World) aztán visszaterelte a megszokott medrébe a dolgokat.
Eddie Vedder és Brian Keville találkozása (Forrás: independent.ie)
Összefoglalás
A 3Arena nézőtér-színpad kapcsolata a régi, ókori színházakét idézi, szinte ráomlik a félkörívben helyet foglaló nézősereg (16.000 fő!) az előadókra. Emiatt ezerszer hangulatosabb volt a dublini koncert, mint a rideg kosárlabda-csarnokos berlini. A különleges atmoszférához nyilvánvalóan a 10+2 Pearl Jam dal is hozzájárult, kár lenne tagadni, hogy a nézők elsősorban miattuk váltottak jegyet.
Minden adott volt tehát egy nyugodt, merengős koncerthez, de az írek nem bírtak egy helyben maradni. Olyan jövés-menés kezdődött el a lelátón nagyjából a második daltól kezdve, amilyet én még koncerten soha életemben nem láttam. A nézőtér folyamatosan mozgásban volt, mi is percenként álltunk fel és engedtünk be vagy ki az embereket, a mellettünk levő párt például legalább négyszer oda-vissza. A helyiek iszonyú mennyiségű sört fogyasztottak, aminek nyilván következményei voltak. Szabályosan hömpölygött a tömeg a lépcsőkön a mellékhelyiségek és bárpultok felé. Messziről úgy nézett ki a lelátó, mint egy hatalmas, nyüzsgő hangyaboly és ezt rettentően zavaró lehetett Eddie-nek a színpadról látnia. De az is lehet, hogy Dublinban ez a normális, és ezt az oda érkező művészek is tudják. Ja, és nehogy azt gondolja valaki, hogy a Ten Club-os részen más volt a helyzet, mert nem, sőt, voltak emberek, akik a kuriózum Corduroy helyett is inkább a sörpult mellé tették le a voksukat.
Szerencsénk volt, hogy Berlin után újra láttuk Eddie Veddert, mert a dublini este kicsit helyretette a dolgokat. Az elmúlt két évben tizedszer láttam őt színpadon (6 Pearl Jam és 4 szólókoncerten) és bizony a legutóbbi alkalommal már úgy éreztem, hogy kicsit túltoltam a dolgot vele kapcsolatban (igen, van ilyen is). Bár nem hinném, hogy kizárólag az én készülékemben van a hiba: Dublin ellenére is fenntartom, hogy iszonyú szükség van valamiféle vérfrissítésre, új dalokra, nagyon itt lenne már az ideje egy Pearl Jam vagy egy szólólemeznek (inkább az előbbinek). Mindemellett fantasztikus dolog, hogy Eddie egyedül is meg tud tölteni ekkora csarnokokat, és hogy még mindig ilyen szeretet és rajongás veszi körül őt.
Sose legyen másképp!
___
Eddie Vedder European Tour 2019
Időpont: 2019. július 3. szerda
Helyszín: 3Arena, Dublin
Setlist:
- Alive (Pearl Jam)
- Cross the River
- Elderly Woman Behind the Counter in a Small Town (Pearl Jam)
- I Am Mine (Pearl Jam)
- Driftin’ (Pearl Jam)
- Indifference (Pearl Jam)
- Just Breathe (Pearl Jam)
- Sometimes (Pearl Jam)
- Wishlist (Pearl Jam)
- Wildflowers (Tom Petty cover)
- In God’s Country (U2 cover)
- Far Behind
- Guaranteed
- Rise
- Immortality (Pearl Jam)
- My City of Ruins (Bruce Springsteen cover)
- Black (Pearl Jam)
- Corduroy (Pearl Jam)
- Porch (Pearl Jam)
- Even Flow (Pearl Jam)
- Better Man (Pearl Jam)
- Song of Good Hope (Glen Hansard cover)
- Falling Slowly (The Swell Season cover)
- Crazy Little Thing Called Love (Queen cover)
- The Auld Triangle (Brendan Behan cover)
- Hard Sun (Indio cover)
- Rockin’ in the Free World (Neil Young cover)
