„Én nem éreztem az egetverő differenciát 13-14 éves fejjel. Aztán olvastam az interjúkat a Metal Hammerben, ahol mindenki a cipőbámulós, kardigános köcsögöket szidta, akik megölték az őszinte, dicső heavy metalt. És egy idő után azt kérdeztem: mégis miről beszélnek ezek az emberek? Hiszen ha a Dirt nem metal, akkor semmi sem az” – vélekedik a metal zenészek és a grunge viszonyáról Draveczki-Ury Ádám, a Shockmagazin felelős szerkesztője. Egy pesti kávézóban ültünk le Ádámmal, hogy beszélgessünk egy jót a grunge-ról, a nemzetközi és hazai rock/metal élet furcsaságairól, valamint a zenei újságírás jelenéről. Nagyinterjúnk.
Draveczki-Ury Ádám és Mike Inez
A kezdetek
Amikor 1998 őszén, Dimebag Darrellel a címlapon megjelent a Shock! első száma, még nem írtál az akkor print verzióban megjelenő lapnak. Hol találkoztál a kiadvánnyal először?
Tisztán emlékszem: éppen Black Sabbath-pólóért mentem a Nyugati téri Vikingbe, és megláttam, hogy Dimebag van az újság címlapján. Soha életemben nem vásároltam nyomtatott fanzine-t, ez viszont jól nézett ki, így mégis vettem egyet. Akadtak fenntartásaim – például túl lelkesnek találtam a cikkeket, majdnem minden album 10 pontot kapott –, de ettől függetlenül rokonszenves volt a dolog.
Pár év ugyan eltelt, de aztán végül mégis a Shockmagazinnál kötöttél ki.
2004-2005 körül ismertem meg Szilvit [Valentin Szilvi, a Shock! alapító főszerkesztője – PM]. Akkoriban még nem volt Facebook, az Index fórumai viszont brutál módon pörögtek, és a magot tekintve nagyjából ott verbuválódott össze a csapat, akiknek az írásait ma is olvashatod a Shock! felületén. Pont aznap, amikor váratlanul megkaptam egy elég jó újságírói munkát, hazaérve várt egy üzenet, hogy nem lenne-e kedvem írni Gene Simmons Speaking In Tongues című spoken word lemezéről. Persze volt.
Írtál már korábban máshova is?
Gyerekkorom óta írtam mindenfélét a kézzel rajzolt szuperhős-képregényektől elkezdve a regénykezdeményeken át, de eleinte csak az asztalfióknak. A rockzene úgy 13-14 éves koromban kapott el. Fanatikusan olvastam a Metal Hammert meg minden zenei kiadványt, szívtam magamba az információkat. 16 éves lehettem, amikor elkezdtem írni egy enciklopédikus jellegű könyvet a műfaj történetéről. Iszonyatos mennyiségű munkaórát öltem bele. A mai napig megvannak ezek a jegyzeteim, és a Klasszikushock rovat egyes cikkeinél elő is tudom venni őket, mert tényleg hihetetlenül sok hazai és külföldi cikket, könyvet rágtam át hozzájuk. Szóval nem veszett kárba a beleölt energia, bár mai fejjel nyilván elég kiforratlannak tartom, amit akkor összeraktam.
Viszont eközben teltek-múltak az évek, te pedig továbbtanultál és le is diplomáztál.
Elvégeztem a jogi egyetemet, de leginkább kötelességtudatból, mert éreztem, hogy ez nem az én pályám. Elkezdtem dolgozni egy ügyvédi irodában, de három nap után megbeszéltük a főnökkel: egyikünk sem érzi úgy, hogy különösebben oda való lennék. Utána jött az előbb említett lehetőség egy éppen felfutóban lévő internetes portálnál, ahol viszont a munkát tekintve úgy éreztem magam, mint hal a vízben. Így végül benne is ragadtam ebben az egészben.
Akkorra kialakult már, hogy milyen zenéket preferálsz?
Nagyon korán kialakult, mert apukám az Omega mellett Black Sabbathot, Deep Purple-t, Pink Floydot hallgatott, és ezek nekem is tetszettek. Az első szám, amire megőrültem, a Coming Home volt a Scorpionstól, ami egy rádióból felvett válogatáskazettán volt meg. Már magamnak fedeztem fel Phil Collins No Jacket Required albumát, amire egyébként ma is 10 pontot adnék. Ez a ’80-as évek legvégén történt, amikor Magyarországra is bejött az MTV. Imádtam Alice Cooper meg az AC/DC akkori slágereit, megszerettem a Queent, majd jött az Aerosmith és a Guns N’ Roses. Mindenkinek van egy zenekara, amitől úgy hirtelen kifordul a világ a sarkából. Nekem a Guns volt az.
Ahogyan olvasom az írásaidat, nekem az jön le, hogy a kezdeti, dallamosabb időszak után aztán a még keményebb zenék felé fordultál. Mi volt a következő nagy fordulópont?
A Guns után az ember nyilván eljutott a Metallicáig, aztán azokig, akikkel már csak a Headbanger’s Ballban meg a Hammerben találkoztál: Megadeth, Maiden, az otthon ismét előásott Sabbath. De a nagy vízválasztót a Pantera és a Vulgar Display Of Power jelentette. Annak hallatán konkrétan nem hittem el, hogy létezik ilyen. A Fotex Recordsban vettem meg a CD-t, hazavittem, beraktam, végigment, és utána soha többé nem tudtam úgy zenét hallgatni, mint előtte. Nagyjából ezzel párhuzamosan ismertem meg az Alice in Chainst, a Soundgardent és a Pearl Jamet is. Egy-két évvel később pedig jött a Queensryche, akiktől az Empire-t vettem meg elsőként. Az nagyon gyorsan a legnagyobb kedvencek közé került.
A grunge és én
Hogyan talált meg a grunge?
Természetesen a Smells Like Teen Spirit volt az első szám, amibe belefutottam. 13 évesen nem azzal foglalkozol, hogy egy dalban milyen gitárszóló van, mennyire kiművelt, meg stilisztikai szempontból milyen a szöveg. Akkor és ott csak az a fontos, amit hormonálisan átélsz azokban az években, és arra rezonál-e, amit hallasz. Ebből a szempontból nem éreztem azt az egetverő differenciát a Nirvana meg a vele szembeállított dolgok között, amit elvileg éreznem kellett volna. Hangos gitárok voltak benne, áradt belőle az energia, és ez tetszett. Nyilván más volt, mint a Guns N’ Roses vagy a Metallica, de hát a Metallica meg a Guns is más volt egymáshoz képest.
Torzított gitár-torzított gitár?
Gyakorlatilag igen. A Nevermind volt az első grunge-lemez, amit megismertem. Tipikus ’90-es évekbeli történet: egy barátommal elmentünk egy azóta megszűnt lemezboltba, megvette kazettán a Nevermindot, az Ugly Kid Joe-tól az America’s Least Wantedot meg az első Body Countot. Utóbbit azért, mert a Tökéletes katona végén a stáblista alatt ment egy szám, én meg mondtam neki, hogy az jó. A klipben Ice-T testőreként Van Damme és Dolph Lundgren is szerepelt, úgyhogy nagyon menő volt! (nevet) Ezt a három kazettát másnapra átvette nekem is.
Azonnal bejött a Nevermind?
Igen, abszolút tetszett. A Bleach meg az In Utero már nem annyira, azok nem nekem szóltak. De úgy fél év után egyébként is ráuntam a Nirvanára.
Mi volt ennek az oka, talán túl volt játszva?
Semmi ideológia nem volt ebben, hosszabb távon egyszerűen nem találtam izgalmasnak. Viszont akkor már elkezdtem venni a Metal Hammert, és az összes interjúban az Alice In Chainsről beszéltek, Lars Ulrichtól Glenn Tiptonon át Bruce Dickinsonig tényleg mindenki Chains-rajongó volt. Idővel beszereztem a Dirtöt, a Soundgardentől a Superunknownt, majd a Pearl Jamtől a Tent is. Nagyon rákattantam erre a három zenekarra, és ez azóta is megmaradt, az Alice In Chains meg a Soundgarden esetében gyakorlatilag feltétel nélkül. Ők később sem csináltak olyat, amiben csalódtam volna. Nyilván a kutyás lemez nem volt könnyen emészthető, de idővel az is kedvenc lett. A Pearl Jamnél pedig az első két album volt számomra meghatározó.
A Vitalogy volt nálad a vízválasztó?
Igen. Ott már csak pár szám ütött szíven igazán, például a Spin The Black Circle vagy a Not For You. Szerintem korán jött az a lemez. A későbbieket is mindig meghallgattam, és vártam, hogy na, most megint olyan lesz, mint a Ten, de nem. Az utolsó hármon már nem tudok fogást találni, azok megint tetszettek, és mai fejjel persze nem rosszak a köztes dolgaik sem, amik annak idején céltalannak tűntek. De az ma sem az én zeném igazából.
Akkoriban megfogalmaztad azt magadban, hogy valamiféle komolyabb korszakváltás történik a rockzenében?
Ez fokozatosabb dolog volt. Mondom, én nem éreztem az egetverő differenciát 13-14 éves fejjel. Aztán olvastam az interjúkat a Metal Hammerben, ahol mindenki a cipőbámulós, kardigános köcsögöket szidta, akik megölték az őszinte, dicső heavy metalt. És egy idő után azt kérdeztem: mégis miről beszélnek ezek az emberek? Hiszen ha a Dirt nem metal, akkor semmi sem az… Másmilyen, ez igaz, de még így is lényegesebb több köze van ahhoz, amit én a metal lényegének gondolok, mint mondjuk egyes sárkányölő bandáknak.
Volt abban szerinted valamiféle tudatosság, hogy a régebbi, sikeres zenekarok ennyire nekimentek a grunge-nak?
Az őrségváltás elsöpörte a korábbi generációt, köztük egy rakás kiváló zenekart, így a keserűség érthető, de hogy ekkorára fújták ezt az egészet, szerintem fűtött dolog volt. A kiadók is nagy szerepet játszottak benne, a régiekben pedig megjelent egyfajta sértettség, és mindenki elkezdett hülyeségeket nyilatkozni. Miközben ha meghallgatod az Apple-t a Mother Love Bone-tól, annak a No Respect a legközelebbi rokona a Vaintől. Oké, az egyikben szexről énekelnek, a másikban meg mélyebb dolgokról, viszont zeneileg ugyanúgy Led Zep, Hendrix meg ősi amerikai rockzenék vannak mindkettőben. Még az az elszállós, pszichedelikus dallamvilág és a hangulat is hasonló. Ha meg a Soundgardent nézzük, a Louder Than Love Led Zeppelin, a Badmotorfinger Black Sabbath, a Superunknown pedig ez a kettő plusz Beatles. Erre a „minden egy tőről fakad” dologra a legjobb példa az Alive szólója, amit Mike McCready bevallottan a She című KISS-dalból emelt át, viszont már Ace Frehley is Robby Krieger egyik Doors-szólójából nyúlta.
Én sem gondolom azt, hogy a korábbi metal zenék alapjai és a grunge annyira távol álltak volna egymástól.
Elég komoly tévhitnek tartom, hogy sok helyen még ma is megkérdőjelezik ezt. De emellett a cipőbámulózást is károsnak tartom. Nézd meg az Alive vagy az Even Flow klipjét! Ha az cipőbámulás, akkor… na, ne viccelődjünk! Tényleg. Baromság. Meg miről beszélünk? Tom Araya ott üvölt a Dirtön.
Volt még jó pár furcsa dolog, például hogy a grunge zenészek hamisan játszanak, meg hogy valójában nem is tudnak zenélni.
Miért, ki tudott? Ha azt vesszük alapnak, hogy Vinnie Colaiuta tud dobolni, meg Frank Gambale tud gitározni, akkor a metalban elég kevesen tudnak. És a vakok között a félszemű a király. Alex Skolnick metalban kifejezetten kiemelkedő gitárosnak számít, de ehhez képest még én is hallom, hogy amit jazzben művel, az bizony nem csúcsteljesítmény, pedig nem szeretem a jazzt, és nem is érdekel. De a rockzene nem is erről szól. A grunge-dzsal kapcsolatban a mai napig élnek ezek a „nem tudtak gitározni” toposzok, de ez csupán egy ’90-es évekbeli sértett panel a metalosok részéről. Egyfajta önigazolás volt, hogy bezzeg mi milyen gyorsak és technikásak vagyunk. Csakhogy a közönségből senkit sem érdekel, hogy te hány hangot pengetsz ki egy másodperc alatt, vagy milyen skálákat játszol. Egyéniség kell, érzés, illetve mindenek felett jó dalok, és ezt rengeteg zenész sem érti. Számomra Jerry Cantrell, aki nem kimondottan technikás zenész, milliószor jobb gitáros, mint mondjuk Luca Turilli. Meg ott van az a duma is, hogy ha Mozart ma élne, metalt játszana. Félelmetes baromság.
Talán az is bosszantó lehetett nekik, hogy mondjuk Kurt Cobain három akkordból jobb dalokat ír, mint az akkori korszak sportgitárosai.
A sportgitárosok között is voltak zseniális dalszerzők, de a sértettség biztos, hogy zsákutca. Ez a „minket elnyomnak” dolog amúgy is jellemző a metalos közönségre. A mainstream zenehallgatók számára már maga a torzított gitár hangja is extrém, még ha mi, akik ebben élünk, bele sem gondolunk. Nem is kell elmennünk a blastbeatig meg a hörgésig… Ez rétegműfaj, és ez így van jól. Biztos lenne hatása egy jó rockrádiónak, de aki azt hiszi, hogy akkor hirtelen mindenki Sepulturát kezdene hallgatni, óriási tévedésben van.
Szerintem a szövegek szempontjából is újat hoztak a seattle-i bandák. A Pearl Jam zaklatottsága, a Nirvana szorongása, az Alice in Chains drogos víziói vagy a Soundgarden költői képei önmagukban is megálltak. Mennyire voltak fontosak számodra ezek a szövegek?
Abszolút. Bár a Soundgarden szövegeivel kapcsolatban hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindent értek belőlük, még akár mai fejjel is. De ez így szép: azok gyakorlatilag versek, úgy értelmezed őket, ahogy akarod. Az Alice In Chains viszont nagyon sokkoló volt. Sokan támadták őket azzal, hogy a drogozást promotálják, de aki a Dirtöt megérti, és utána heroinozni akar, az valószínűleg mégsem értette meg. Ebből a szempontból mind a mai napig az egyik legijesztőbb lemeznek tartom.
Mit gondolsz, hogy mitől válhatott a dolog annyira valóságossá?
Mert nem csak hallottad, olvastad, hogy igaz, amiről szól, hanem érezted is. Ezt nem lehetett pózból csinálni, át kellett élni, hogy meg tudják írni: „What’s my drug of choice?” Ehhez jön még az az iszonyatosan beteg, koszos hangulatú zene. Tényleg úgy érzed, hogy ott vagy valahol egy mocskos, külvárosi, lepukkant drogtanyán, ahol ki tudja, mi fog veled történni. Viszont közben ezek az elborult, sötét, fájdalmas dalok tele voltak óriási riffekkel, zseniális dallamokkal, szépséggel. Elsőre beleszerettem. A baráti köröm nem nagyon, nekik túl sok volt.
Volt rád bármilyen más lemez ilyen hatással?
Nem sok. Az említett Vulgar Display Of Power mellett például az Operation: Mindcrime volt még ilyen. Arról mindent elmond, amikor a ’90-es évek végén átmásoltam egy barátomnak, aki azt hitte, új lemez, majd amikor mondtam neki, hogy ’88-as, nem akarta elhinni. Iszonyatosan megelőzte a korát.
Az Operation: Mindcrime koncerten mégsem találkoztunk. Miért nem jöttél el?
A Queensryche olyan szinten járatta le magát előttem az elmúlt évek történéseivel, hogy úgy érzem, semmi kötődésem nincs már a zenekarhoz.
Mindkét oldal?
Mindkét oldal. Nekem ne mondja senki, hogy Geoff Tate hirtelen sátán lett, amikor előtte jó tizenöt évig szolgaian asszisztáltak a dolgaihoz. Nem tudom, mi történhetett a háttérben, alighanem itt is pénzügyeken szakadhatott el a cérna, de amit utána lerendezett a két oldal, az nonszensz. Az is a legalja, hogy valaki a színpadon leköpködi a zenésztársait, meg az is, amikor a zenekar másik fele hisztis kislányként telesírja a sajtót, hogy úristen, zsarnokként elnyomott évtizedeken át. Röhej.
Hát, ami a neten megy még mindig ez ügyben, az tényleg már-már komikus.
Elképesztőnek tartom azt is, hogy a rajongók milyen reakciókkal fogadták a Todd La Torre-féle Queensryche-ot. Szerintem egy csomó ember bemagyarázza magának, hogy ez most végre megint olyan, mint régen. Francokat olyan, meg sem közelíti.
Jól tudom, hogy te interjúztál is Geoff Tate-tel, ugye?
Igen, 2010-ben csináltunk vele interjút. Úriember volt: távolságtartó, de a végére feloldódott, semmi gond nem volt vele. Viszont amikor Chris DeGarmóról kérdeztem… Nem tudom visszaadni sem a hangsúlyt, sem azt az arcot. Utána beszéltünk a Hard Rock Magazinosokkal, akik meg Michael Wiltonnal ültek le. Mesélték, hogy náluk is szóba került DeGarmo, és Wiltonnak könnyes lett a szeme. Így, a kettőt összerakva nekem meggyőződésem, hogy a Queensryche soha nem heverte ki Chris DeGarmo kilépését, és nem is fogja.
Ádám és Geoff Tate (ex-Queensryche)
Magyar zenék
A magyar zenekarokról mi a véleményed?
A magyar zenekarokhoz már tinédzserként is ambivalens volt a viszonyom. A zene sokaknál tetszett, a szövegekkel azonban nem tudtam azonosulni. Erre bárki mondhatja, hogy a külföldi bandák is hülyeségekről énekeltek, de hiába értem ezeket is, mégsem az angol az anyanyelvem. És nem is az zavart elsősorban, hogy butaságokról szóltak a dalok, hanem inkább az erőltetett kínrímekkel, a megerőszakolt prozódiával nem tudtam mit kezdeni.
Voltak azért kivételek is, nem?
Az Omentől a Jelek például számomra mai fejjel is a legjobb magyar metal album. A Tankcsapda akkori dolgait is szerettem, főleg a Méreg/Férgek/Ember tervez időszakot, meg persze a Black-Out Fekete Kék/Esőnap/Ezüstkötet korszakát. Utóbbi esetében persze nem tudom, hogy a művészibb megközelítés, meg főleg a drogos utalások mennyire nehezítették meg az érvényesülésüket a mainstreamben. 1994-ben, Magyarországon ez nem volt olyan kézzel fogható valóság, mint Seattle-ben, ezért sokan nem is tudtak mit kezdeni az üzeneteikkel.
Valami hasonló történhetett talán a Mocskos Élet/Összeomlás váltás idején az Actionnel is.
Az Actiont kicsit másképp nézem, mert a VIII. kerületben laktam. Sokan kérdezték, hogy ezek meg miről beszélnek, de nekem két utcát kellett lemennem ahhoz, hogy lássam: igenis létezik, amiről énekelnek. De őket meg a túlzásba vitt káromkodás miatt nem tudtam komolyan venni.
Hogy látod jelenleg a hazai rock/metal színteret?
Nem látok semmit. Tök egészségtelen, ami itthon van. Az, hogy jó eséllyel a hétéves nagyobbik fiamnak is ugyanúgy Lukácsék lesznek majd A Magyar Rockzenekar, mint nekem húsz évvel ezelőtt, biztosan nem normális. Teljesen oké, hogy egy mai tizenéves is szereti az Iron Maident, a Metallicát meg a Guns N’ Rosest, ezek örök dolgok. De tutira nincs rendben, hogy Magyarországon az elmúlt tizenöt-húsz évben szinte csak Csapda-klónok tudtak mérhető szintre felnőni. Tehát nem az a baj, hogy Lukácsék a csúcson vannak, ők nagyon megdolgoztak ezért. Amikor találkozom velük interjúk során, mindig az jön le nekem, hogy ők ma is ugyanazok, és teljesen a helyükön vannak. De amúgy nem feltétlenül szűkíteném le ezt a jelenséget itthonra, mert most éppen sivárságot látok a kinti színtéren is. Nem is emlékszem ilyen hosszan lapos időszakra, mint a mostani.
Mi volt az utolsó dolog a rock/metal zenében, ami szerinted világszinten is komoly revolúciót okozott?
A Korn meg a dél-kaliforniai, mélyre hangolt nu metal, és ezzel párhuzamosan a göteborgi vonal az undergroundban, amikből aztán a metalcore is sokat merített. Mindkettő tizenöt-húsz éves dolog, azóta – kis túlzással – semmi nem történt. Persze vannak, akik ügyesen kutyulták-kutyulják a különböző műfajokat, és emiatt frissnek hatottak-hatnak: Mastodon, Coheed And Cambria, ilyen-olyan poszt- meg nu prog-dolgok, vagy az újabb nevek közül a Tribulation. De igazi újdonság nincs, és olyan sincs, amire nem csak az undergroundban kapja fel a fejét az ember. Nem is tudom, lesz-e még. Lehet, hogy tényleg eljutottunk oda, amikor már minden hangot eljátszottak, de az is elképzelhető, hogy valaki majd hirtelen rám cáfol. Évek óta erre várok… Lemezeladások nincsenek, rocksztárok nincsenek, olyan központosító csatorna, mint mondjuk az MTV volt régen, nincsen. Olyan viszont lehetne, ami felrázza a dolgokat, vagy követ dob az állóvízbe. A Guns N’ Roses turnéja például elképzelhető, hogy újabb lökést ad a műfajnak, de ők is régi arcok, és itt visszatértünk ahhoz, amit az előbb mondtam.
Az szerinted kizárólag pénzkérdés volt, hogy összejöjjön?
Szerintem eddig sem az volt. A Guns N’ Rosesnál nem az volt a furcsa, hogy szétmentek nyolc év után, hanem hogy egyáltalán együtt voltak annyi ideig úgy, hogy közben nem halt meg senki. Ha az alapfelállást nézed, az ötből négy ember masszívan piált és drogozott, az ötödik meg ott állt közöttük súlyosan terhelt gyermekkorral, mániás depresszióval, ingatag mentális állapotban. Ha öt ilyen figurát összezársz, aztán betereled őket egy szituációba, ahol iszonyatos nyomás nehezedik rájuk, mert mindenki a lehető legtöbb pénzt akarja belőlük kisajtolni, abból nem sülhetnek ki jó dolgok. A kérdésre visszatérve: szerintem elég felszínes megállapítás annyival elintézni a dolgot, hogy „á, ez csak a pénzről szól!”, miközben eddig is folyamatosan kapták az ajánlatokat, de a két főembert mégsem sikerült leültetni egymással tizenkilenc éven át. Miközben a „hitelesség” is egyfajta varázsszó a rockszíntéren, Axl Rose-t mindenki imádja gyűlölni, pedig ő aztán tényleg száz százalékosan hiteles figura: csakis azt csinálja, amit ő akar, és senki mással nem foglalkozik. Persze a késések ettől még nyilván megbocsáthatatlanok.
Interjúk
Melyek voltak a legpozitívabb interjús élményeid újságíróként?
A legpozitívabb és legmeghatározóbb talán Phil Anselmo volt a 2013-as Hegyalja Fesztiválon. Mindenki azzal fogadott, hogy nagyon aranyos a fickó, de totál szét van esve, egy értelmes mondatot sem fogunk kihúzni belőle. Aztán megjött Anselmo, meglátta, hogy Exodus pulcsiban vagyok, és már messziről üvöltött, hogy „yeaaah”! Nyilván látszik rajta a heroinos múltja, az is lehet, hogy elszívott már aznap pár cigit, de ez szerintem nála alapállapot. Viszont nagyon képben volt, és roppant bőbeszédűen nyilatkozott. Nem mondta ki, de látszott: örül, amiért egyetlen Pantera-kérdés sem hangzott el. Valószínűleg nagyon unja, hogy mindenki azt kérdezi tőle, lesz-e Pantera Zakk Wylde-dal.
Pedig biztosan van egy jól bevált formulája már az ilyen esetekre. Volt még hasonlóan meghatározó?
Például Robb Flynn Bécsben, 2007-ben. Nem vagyok idegeskedős típus, de róla azért sok mindent hallani, és tényleg nem olyan haverkodós arc, mint Anselmo. Ám miután látta, hogy mennyire sokat jelent nekem a zenekara, kinyílt, és nagyon jó hangulatú beszélgetés kerekedett. Kerry Kingről is az a kép él a köztudatban, hogy egy arrogáns tahó, de ő is iszonyú kedves és készséges volt. Max Cavalera pedig többek között azért volt emlékezetes, mert amint Gloria meglátta, hogy Szilvi személyében női fotósunk van, nem engedte fel a buszra. Pedig előtte mindenki felmehetett… Vagy ott van Kip Winger, akivel háromszor interjúztam eddig. Az egyik leghatalmasabb zseninek tartom az egész rockszíntéren, és egyben az egyik legszerényebb, legbarátságosabb zenész, akivel valaha beszéltem. Jól jellemzi, hogy egyik alkalommal még a megjelenés előtt álló zenéit is hosszasan mutogatta az iPodjáról, miután érdeklődtem felőlük.
A Grungery olvasóit talán a 2009-es, budapesti Alice in Chains beszélgetések háttere érdekelheti a legjobban. Megosztanál pár emléket arról is velünk?
Persze, ott Mike Inezt kaptuk meg tíz perc erejéig. Nagyon barátságos volt, és amikor a beszélgetés végén aláírattam vele Ozzy Osbourne Live & Loudját meg az egyes Slash’s Snakepit lemezt – mindkettőn ő basszusgitározott –, láthatóan szívesen folytatta volna a régi sztorikat. Viszont ehhez a koncerthez kapcsolódik a legfélresikerültebb produkciónk is, amit Szilvivel valaha is abszolváltunk. Haragudni is fog, hogy elmondom, de elmondom! (nevet) Már lement az interjú, amikor hirtelen megállt velünk szemben Jerry Cantrell, és megszólított minket. Annyira leblokkoltam – ami egyébként nem szokásom –, hogy egy „Hi!”-t leszámítva semmi értelmeset nem tudtam kinyögni, Szilvi ugyanígy. És csak álltunk ott, néztünk, pár nagyon tétova, ostoba szót váltottunk, aztán Jerryt elhívták onnan. Tehát nem beszélgettünk Jerry Cantrellel, pedig direkt odajött, hogy beszélgessünk vele. Ezen azóta is röhögünk. (nevet)
Ne már.
Aztán valahogy megúsztuk, hogy kitereljenek bennünket, és végignéztük az Alice In Chains beállását. És az olyan élmény volt… Elöl álltak a technikusok, talán valaki a Live Nationtől, mi ketten meg hátul az ajtóban, rettegve, hogy kizavarnak, és végignéztük, ahogy a zenekar az üres teremben, CD-minőségben eljátszik négy-öt dalt. Égnek állt az összes szőrszálam, és úgy voltam vele: ha valaki azt mondja 15 éves koromban, hogy ezt valaha átélhetem, biztosan nem hiszem el. Teljesen szürreális volt az egész.
Melyik interjú az, amelyikre különösen büszke vagy?
A tavalyelőtti Scott Ianre más szempontból vagyok büszke. Először hat-nyolc interjút írtak ki neki, aztán a helyszínen Márkus Éva [a Live Nation marketing és pr igazgatója – PM] közölte, hogy csak mi vagyunk. Megköszöntük neki: de jó, hogy elintézted! Mire ő: nem én intéztem, kiválasztottak benneteket. Mint kiderült, célirányosan döntött a zenekar, hogy a miénket megcsinálják, a többieket meg hajtsák el. Nálunk sokkal nagyobb napilapokat és portálokat is… Valószínűleg mielőtt egy adott országba érkeznek, megnézik, milyen sajtóorgánumok működnek, ki mit oszt meg a Facebookon, satöbbi. Így eshetett ránk a választás.
Ádám és Scott Ian (Anthrax)
Volt olyan interjú, amit nagyon szerettél volna már megcsinálni, de eddig még nem jött össze?
Dave Mustaine-nel szívesen beszélgetnék. Szilvi találkozott már vele, de én még nem. Aztán valaki a klasszikus Gunsból. Amikor Slash itt van, hozzá mi sajnos kicsik vagyunk, elviszik a tévék meg a nagy lapok. Ugyanígy a Metallicát is.
Előfordult már olyan, hogy elmentél egy koncertre, és annyira rossz volt, hogy inkább úgy döntöttél, hogy nem írod meg?
Koncerttel nem, de a Warrel Dane-nel Csillebércen, a Metalfest után készített interjút végül nem írtam meg. Ő jóban van Szilvivel, régről ismerik egymást, viszont amikor hajnali háromkor leültünk abban a rettenetes szocreál környezetben, öt perc után azt mondtam, hogy bocs, szerintem hagyjuk ezt. „Igen”, „nem”, „talán”, „nem talán”, „igen”. Azóta csináltam vele telefoninterjút, nagyon jó fej volt, de akkor egyszerűen nem jött össze. Nem hibáztatom érte, van ilyen. De más hasonló élményem nem volt.
Magyar zenészek
Mi a helyzet a magyar zenészekkel, hogyan fogadják, ha őszintén leírod a tapasztalataidat, de azok között vannak negatív dolgok is?
Vannak nehéz esetek, de ez nem interjúk közben jön ki, hanem ha írsz róluk valamit. Olyan is előfordul, hogy a problémák csak a kommentekben csúcsosodnak ki. Ilyen például, ha valaki egy róla szóló, amúgy pozitív kritika alatt elkezdi magát álnéven az egekig magasztalni, netán egy vele kapcsolatos írás alatt – szintén álnéven – anyázza azokat, akik őt anyázzák. Majd miután szólok neki, hogy te figyelj, ez gáz, úgy csinál, mintha nem értené, miről beszélek. Az ilyesmi persze nyilvánvalóan nem zenei, hanem pszichiátriai kérdés, és szerencsére nagyon ritka. A magyar zenészek egy rétege sajnos egyáltalán nem képes objektíven megítélni a saját produkciója színvonalát, és nagyon nehezen viseli a negatív észrevételeket. De a többséggel azért itthon sincs semmi gond.
Mi a helyzet a “Lars Ulrich nem tud dobolni, Kirk Hammett pedig nem tud szólózni” típusú kommentekkel?
Nem kell tudnod főzni ahhoz, hogy meg tud állapítani, ha egy étel rossz, vagyis a csinálj jobbat iskola nyilvánvalóan hülyeség. De akkor azért kinyílik a bicska a zsebemben, amikor… Oké, maradjunk a te példádnál: a Metallica pár éve a kínai zongoristával játszott a Grammy-gálán. 16 évesekből álló tribute-zenekarok többre képesek, mint amit ott Kirk meg Lars nyújtott, és ahhoz, hogy ezt megállapítsd, nem kell zenésznek lenni. Dave Mustaine iskolateremtő ritmusgitáros, de a szimfonikusokkal ő is botrányos volt, azt pedig szerintem Kerry King is elismerné, hogy köze sincs a hagyományos értelemben vett szólógitározáshoz. Ezt le lehet írni akár cikkben, akár kommentben, miért is ne lehetne? Viszont nehezen fogom vissza magam, amikor a Facebookon a magyar szobagitárosok klubja a hasonló esetek kapcsán kielemzi, hogy nekik sokkal többre kellett volna vinni, mint a tehetségtelen arcoknak a Metallicában meg a Slayerben, akiket csak a producerek raktak össze. Főleg, amikor erre aztán az egyik ismert magyar thrashcsapat ex-tagja is rákontrázik, hogy mennyire igazatok van. A Slayer/Metallica-kópiazenekarban játszott arc szidja a Slayert meg a Metallicát… Ez vállalhatatlan és szánalmas, pont a másik véglete annak, hogy ha Mozart ma élne, akkor metalt játszana. Idióták az ellentétes lövészárkokból: az egyik azt hajtogatja, hogy csak dilettánsok vannak a műfajban, a másik meg azt, hogy Mike Portnoy a világ legjobb dobosa. Hagyjuk már… Mindkettő ostobaság. Ráadásul ahogy említettem, ez a műfaj nem is erről szól.
Ádám és Robb Flynn (Machine Head)
Shockmagazin és a zenei újságírás
Előfordul nálatok, hogy olyanról is írtok, amiről nincsen jó véleményetek alapból?
Bizonyos megkerülhetetlen dolgokról mindenképpen írnunk kell. Nem tehettük meg például, hogy a Luluról ne írjunk, hiába minősíthetetlen, értelmezhetetlen zagyvaság. Bár a St. Anger például pont azért maradt ki, mert annyira szar, hogy mindenki odázta a kritikát, és végül el sem készült. Én akkor még nem voltam a stábban, és ma már másképpen is működünk, így mindenképpen felkerülne: 3 pontot adnék rá, és leírnám, hogy nagykiadónál ilyen szintű zenekar ennyire rossz lemezt még sosem adott ki. Olyan viszont nincs, hogy öncélúan gyalázunk másokat. Van, ahol ez az alap.
Van a rock/metal műfajon belül olyan szegmens, amit egységesen nem kedveltek?
Például a folk metalos vonal. Viszont csak azért, hogy belerúgjunk, nem fogunk róla írni. Nem látom semmi értelmét annak, hogy 4-5 pontokkal szórjam meg az efféle csapatokat, és leírjam, hogy bocs, szerintem ez a zene nem erről szól. Nincs olyan szinten a dolog, hogy ne lehetne megkerülni.
Olvasol egyébként más zenei oldalakat is?
Persze.
Mi a véleményed róluk?
Aki itthon ezzel foglalkozik, kivétel nélkül a két László [Cselőtei László és Lénárd László, a Metal Hammer alapítói – PM] köpönyegéből bújt ki. Az is, aki mondjuk nem szerette a Hammert, mert ő meg velük szemben akart csinálni valamit. Nyilván olvasok egy csomó mindent, de mivel ez hobbiszakma itthon, és senki sem űzi főállásban, nem gondolom, hogy nekem nyilvánosan szidnom kellene azokat, akik szívből csinálják, de mondjuk bénán írnak. Szerintem tiszteletre méltó dolog, ha valaki Magyarországon belefog egy ilyen oldal vagy blog működtetésébe, ez ugyanis mindenképpen arról tanúskodik, hogy szerelemből teszi. Innentől kezdve virágozzék száz virág, legfeljebb nem olvasom, ami nem tetszik. Nekünk szerintem jó a viszonyunk mindenkivel. Röhejesnek tartom, amikor valaki konkurenciáról meg piacról beszél, miközben ebben itthon abszolút nincs pénz. Mindenki elfér a másik mellett. Én még a „zenei média” kifejezést is erősen túlzónak tartom arra, ami itthon működik.
Vannak dolgok, amik azért zavarnak?
Mondjuk a dilettantizmus. Ültem végig én is olyan interjúkat más újságírókkal együtt, ahol nagyon rossz angoltudással kérdeztek baromságokat neves zenészektől. Tiszta sor: ha valakit valamilyen bulvárlaptól odazavarnak, neki alapvetően darab-darab egy ilyen beszélgetés. Viszont mivel az interjúzás a zenész számára szükséges rossz, örül, ha legalább tudja az újságíró, kivel ül szemben, és mondjuk nem jeffhannemanezi le Gary Holtot.
Mi a véleményed arról az itthoni irányzatról, ami szándékosan pécéz ki magának egyes előadókat?
A direkt, tendenciózus karaktergyilkolászást nem szeretem. Az Ossianról például mindenki azt gondol, amit akar, én sem vagyok fan, de amit Paksi Endre kap a nyakába tizenvalahány éve a Live in Debrecen miatt, arra senki sem szolgált rá. Meg lehet írni, ha valami nem tetszik, engem is szórakoztat, ha ezt kellő szellemességgel, pikírten teszi meg valaki, és a dolog tényleg ül. De annak semmi értelmét nem látom, amikor folyamatosan utaznak valakire, pláne egy ilyen lábvíz-szerű, belterjes színtéren, mint a magyar.
Úgy látom, hogy a Shock! örömmel oszt meg máshonnan is tartalmakat, például a Grungeryt is többször ajánlottátok már az olvasóitoknak, ami különösen jól esik.
Nézd, azért sincs értelme presztízskedni, mert azok a felületek, amik itthon jelenleg rock/metal hír- vagy véleményoldalként működnek, nagyjából ugyannak a 6-7 ezer embernek szólnak. Ennél sokkal több olvasót ez a téma napi rendszerességgel, visszatérő felhasználóként nem érdekel, legfeljebb ha történik valami rendkívüli, például meghal valaki. Mint mondtam, ez egy rétegműfaj, így aztán mindenki ugyanahhoz a nagyon szűk réteghez szól. Éppen ezért minek vegyek például kínai lájkolókat? Nagyon jól tudom, hogy a Facebook lájkszám nincs igazi összefüggésben azzal, mennyien olvasnak. Elég sok portálnál dolgoztam, de soha, még csak megközelítőleg sem volt egyiknél sem annyi az adott oldalon töltött átlagidő, olyan mértékű a visszatérés gyakorisága, illetve az oldalt direktben felkeresők aránya, mint a Shock!-nál. Ez azt mutatja, hogy van egy abszolút elkötelezett olvasótáborunk. És amikor olyan kommentek érkeznek, hogy köszönjük – nem is értem, miért köszönnek meg egy cikket! –, vagy hogy ugyanúgy várnak egy-egy írást, ahogy annak idején mi vártuk az aktuális Hammert, az hihetetlenül jó érzés. Valójában ezért éri meg csinálni.
Draveczki-Ury Ádám kedvencei
Tíz kedvenc album Seattle-ből (nem csak grunge)
Queensryche – Operation: Mindcrime
Alice In Chains – Dirt
Soundgarden – Superunknown
Mother Love Bone – Apple
Pearl Jam – Ten
Temple Of The Dog – Temple Of The Dog
Metal Church – Blessing In Disguise
Nevermore – The Politics Of Ecstasy
Heart – Desire Walks On
Screaming Trees – Dust
Tíz kedvenc album, aminek sokkal ismertebbnek kellene lennie
King’s X – Out Of The Silent Planet
Winger – Pull
Armored Saint – Symbol Of Salvation
Vain – No Respect
Trouble – Trouble
Harem Scarem – Mood Swings
Lillian Axe – Love And War
House Of Lords – Sahara
Little Caesar – Little Caesar
Floodgate – Penalty
Tíz tízpontos nem hard rock/metal-album
Phil Collins – No Jacket Required
Depeche Mode – Violator
Michael Jackson – Thriller
N.W.A – Straight Outta Compton
The Police – Synchronicity
George Michael – Faith
Peter Gabriel – So
Joy Division – Unknown Pleasures
U2 – The Joshua Tree
Tears For Fears – Songs From The Big Chair
