Könnyű dolgom lenne, ha valahová el kellene helyeznem Pintér Béla művészetét a Grungery olvasói számára. Könnyű, mert a színdarabjai minden olyan értéket magában hordoznak, amiért az 1990-es évek elején, Seattle-ből útjára indult zenei mozgalmat megszerettük. Tegnap a Trafóban szerencsém volt végigizgulni a zseniális színész/rendező/író Titkaink című, szokás szerint felkavaró remekművét, és a gondolat csak tovább erősödött bennem: ha ez egy létező fogalom lenne, akkor Pintér Bélát nyugodtan hívhatnánk a grunge színház hazai nagymesterének.
Bocs, de mi nem értünk hozzá!
Ez egy zenei blog, ahol színházról még sohasem írtunk. Nem ez a profilunk, nem is értünk hozzá. Nem járunk például minden héten premierekre. Nem tudjuk, hogy hogy kell színikritkát írni. Tegnap viszont olyan élményben volt részünk – a Grungery indulása óta immár másodszor –, ami miatt úgy éreztem, hogy mégiscsak érdemes pár gondolatot megosztanom veletek a Pintér-jelenségről. Már csak azért is, mert a társművészetek alkotásaiban még sohasem éreztem annyira közel a szemléletmódot és a megvalósítást a grunge-hoz, mint Pintér Béla Titkaink című darabjában. Az előadás hatása alól pedig még most sem tudom kivonni magam, úgyhogy ez inkább valamiféle rajongói jegyzet lesz, a mély, szakmai analíziseket ne itt keressétek, azt már réges-régen megírták a valódi szakértők.
Nem tudom, hogy mennyien láttatok már Pintér-darabot. Csak remélni tudom, hogy nagyon sokan. Ha már ültetek ott a nézőtéren, valószínűleg ti is átmentek ugyanazokon a dolgokon, amiken én. Talán ti is számtalan beszámolót olvastatok a Pintér Béla-művekről, kommenteltetek különböző social media felületeken és lelkendeztetek róluk az ismerőseiteknek. Ha ez így volt, akkor valószínűleg most ti is éppen sorban álltok a következő Pintér-jegyekért. Emiatt nem is fogom az időt húzni a nagyszerű művész bemutatásával, már úgyis ismeritek őt. Ha meg nem, akkor kattintsatok ide.
Viszonylag késői érkező vagyok Pintér Béla-ügyben. Az első jegyeket még tavaly kaptam ajándékba. Sosem felejtem el. Mivel az utóbbi években alig-alig láttam valódi, mély érzelmeket kiváltó, tartalmas színházi produkciót, ezért egy kicsit sem mozgatott meg a szokásosnál jobban az a lehetőség, hogy „végre” megnézhetem a 42. hét című darabot. (Nem kizárt egyébként, hogy az én készülékemben van a hiba, és az is előfordulhat, hogy csak rosszul választottam.) Pedig állítólag nagyon nehéz rá jegyet szerezni, és ez azért biztosan jelenthet valamit.
És akkor mi van? Volt már ilyen a világtörténelemben. Amúgy is, milyen cím már ez? 42. hét. Valami kismama műsor? És egyáltalán: ki az a Pintér Béla?! Az ő neve – nyilvánvaló okok miatt – azért szimpatikus volt, de akkoriban még – tudom, szégyen gyalázat – egyáltalán nem mondott semmit. Aztán persze elérkezett a 42. hét és az kiforgatta a sarkaiból a világot.
A 42. hét
Soha nem gondoltam volna, hogy egy színházi előadás képes lehet ilyesmire. Sokkoló volt. Bekebelezett, megrágott, kiköpött, aztán még jól meg is taposott. A valóság görbe tükrét mutatta meg úgy, hogy közben esélyt sem hagyott arra, hogy elmenekülhessek előle. A kíméletlen helyzetkomikumok kézzelfoghatósága, és a brutálisan őszintén ábrázolt valóság okozta sokkhatások miatt az előadás alatt egyre keményebbnek tűnt a szék háttámlája.
Úgy lett vége, hogy arról még beszélgetni kellett volna. Legszívesebben hazamennél és azon nyomban felhívnád a fél világot, mert azt akarod, hogy minden ismerősöd lássa… de nem, mert úgysem fogod tudni átadni úgy, ahogyan azt te magad, ott a helyszínen megélted. Ők meg csak majd néznének rád, hogy mi bajod van. Hagyjál már békén, mit nyomulsz ezzel az egésszel?!
Tegnap aztán újra esélyt kaptam egy Pintér-darabbal való találkozásra. Egy jó anya tudja, hogy a gyerekének mire van szüksége. Pontosan két jegyre a Titkaink című produkcióra. A különbség csupán az volt, hogy míg legutóbb teljesen felkészületlenül ért minket a formátum, most már nagyjából tudtuk, hogy mire számíthatunk.
Magára a grunge-ra, egy színházi előadás köntösébe csomagolva.
___
SPOILER ALERT! FONTOS FIGYELMEZTETÉS! HA MÉG NEM LÁTTAD A DARABOT, ÉS SEMMIT SEM AKARSZ TUDNI A TÖRTÉNETRŐL, AKKOR EZT A KERETES RÉSZT NE OLVASD EL!
Titkaink
A ’80-as évek elején játszódó darab egy szűk, néptáncos baráti kör megfigyeléssel, zsarolással, beszervezéssel átszőtt története, a házasságát kétségbeesetten megmenteni igyekvő feleséggel, a kommunista diktatúra ocsmány és szégyenteljes manipulációjával, bebörtönzéssel és a következmények nélküli bűnök elkövethetőségének üzenetével. Nehéz, gyakorló apaként meg főleg nehéz megbirkózni a pedofil férfi látványával. Nyomorult féreg, aki saját magáról is tudja, hogy olyat tesz, aminél nagyobb bűnt ember talán nem is követhet el. Semmi és senki nem mentheti fel őt. Pintér Béla pedig nem szemérmeskedik. De vajon ütne-e ekkorát a történet, ha nem lenne ennyire naturális a szörnyűségek bemutatása? Bizonyára nem. A rendező újra csak a határokat feszegeti.
___
Seattle-től a Liliom utcáig
Amikor az utolsó nagy zenei forradalom elindult Seattle-ből, a képlet nagyon egyszerű volt. Egyszerre lett fontos zene és mondanivaló. Mindennél, de mindennél fontosabb. A tartalom felülírta a műanyag, giccses külsőségeket. A Pearl Jam, a Nirvana, az Alice in Chains vagy a Soundgarden tagjai mindenféle röhejes, menőnek gondolt klisé nélkül álltak ki a színpadra. Maguk voltak, magukat adták. Nem vettek fel kiszegecselt bőrtangát, nem játszották el az asszonyzabáló macsót, nem volt céljuk, hogy a szennylapok címlapjaira kerüljenek.
Szakadt farmerben játszottak, meg bakancsban, tornacipőben és kifakult pólóban. Nem akartak másnak látszani, mint amik valójában voltak. Nem öltöztek rocksztárnak, hogy aztán később minden tiltakozásuk ellenére mégis azokká váljanak. Nem voltak színpadi díszletek, nem voltak különösebb fények, kivetítők, meg lézerhidak, csak a színtiszta, őszinte mondanivaló. Kurt Cobain, Chris Cornell vagy Eddie Vedder egyszerűen csak bedugta a gitárját az erősítőbe, és megénekelte a saját frusztrációját.
Az ifjúság pedig – köszönhetően az MTV egyeduralmának – nagyon hamar rádöbbent, hogy hirtelen létrejött valami, ami végre újra róluk szól. Olyan gyötrő problémákról, amiken ők is nap, mint nap keresztül mennek. Többé nem pink pop-primadonnák ragasztgatták a patikamérlegen kimért, nyáltól ragadós, íz nélküli rágógumi dalaikat a slágerlisták chartjaira, hanem valódi, hús-vér emberek tomboltak és törték össze a tökéletes világ illúzióját a színpadon. És ekkor hirtelen értéktelenné vált mindaz, amit a szórakoztatóipar korábban követendő példának állított.
Függetlenként indultak, de nagyon messzire jutottak a komfortzónájuk biztonságos határaitól. A mocskos, lepukkant klubokból, az ócska hangszereikkel a rockzene utolsó nagy revolúcióját hozták. Visszavonhatatlan hatással voltak és vannak is a mai napig a generációnk tagjainak többségére.
És pont ezeket érzem Pintér Bélával kapcsolatban is.
Nem kellenek ide grandiózus díszletek, mert itt rohadtul nem az számít. Nincs szükség brutális fényerdőre. Igazából még színpad sincsen. Nem attól lesz jobb vagy több a produkció. Miért is kellene a figyelmet elterelni gigantomán mondanivaló-pótlékokkal? Egy hatalmas, szalagos magnó a háttérben, meg két szék elég lesz. Néha még egy szék. Ja, meg egy asztal. Ennyi! És elhiszed, hogy az egyik pillanatban egy fővárosi művelődési házban vagy, a másikban meg a presszóban, aztán a főszereplő lakásán, a pártbizottság épületében vagy éppen a kórházi váróban. Nincs alakoskodás, nincs modorosság, vagy béna operettprimadonna humor (dehogy humor). Hogy ne dőljön belőled a mérgező permet, dugd fel a seggedbe az ötéves tervet. Pintér Béla pedig bedugja a gitárját az erősítőbe, iszonyatosan feltekeri a hangerőt, és két órán keresztül a lélek húrjain játszik.
A zenészek zenélnek, táncház van. A színészek is zenélnek. A zenészek is színészkednek. Mindenki csinál mindent. Elképesztő. Szinte végig szól az élő zene, mintha valamiféle Hungarikumba forgatott Twin Peaksbe csöppentünk volna. Próbálod feldolgozni, amit látsz, befogadni, amit hallasz. Dolgozni kell rajta, mert rohadtul nem könnyű. Még szerencse, hogy néha valami egészen szellemes poén feloldja az elviselhetetlennek tűnő feszültséget.
Például úgy, ahogyan Csákányi Eszter, senki nem mondja, hogy fasz.
Pintér Béla és Társulata a határokat feszegeti. A komfortzóna számukra nem létező fogalom. Itt nincs helye maszatolásnak. És talán pont ezért hiszek el mindent, amit a színpadon látok. Itt nagybetűs művészet van. MŰVÉSZET. Csakúgy, mint a ’90-es évek elején Seattle-ben. Csak remélem, hogy mi túléljük. Nem mindenkinek sikerült túlélni azokat az éveket.
Pintér Béla zseni.
Zseni, mert arra használja a művészetet, amire való. Legközelebb megint találkozunk, de akkor már lehet, hogy kockás flanelingben meg bakancsban jövök, az alkalomhoz illően.
Grunge színház ez, mondom én!
__
Vége?
Már rég vége van a darabnak, de még hosszú perceken keresztül képtelen vagyok megszólalni. Nincs kedvem hozzá. Türelmesen várakozunk a ruhatárnál, aztán elsétálunk az autóhoz. Beülünk, gyorsan becsukjuk az ajtót, és kizárjuk a külvilágot. Fújunk egyet, de az is lehet, hogy valójában egy sóhaj volt az. Vagy egy elfolytott káromkodás. Egy aztakurvaélet.
Szóval mi következzen most akkor? Mark Lanegan vagy az Alice in Chains? Nem könnyű választás, jól meg kell gondolni. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy hibázzunk. Ha ez a darab Amerikában került volna színpadra, a csodálatos magyar népzene helyett minden bizonnyal Mark Lanegan dörmögött volna a hangfalakból. Mi viszont itt araszolunk nullával lefelé egy parkolóházban, a Tűzoltó utcában. Hej, ha egyszer az a nyomorult Balla Bán István a kezeim közé kerülne. Vagy Pánczél elvtárs, az a rohadék, a műparaszt apjával együtt. Vagy azok, akik a díjakat ma is átadják.
Tudod mit? Legyen a Rotten Apple. És tudod mit? Ha már elindult a Jar of Flies, akkor a Nutshell is maradjon. Meg az I Stay Away.
___
Titkaink
Írta és rendezte: Pintér Béla
Helyszín: Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest
Időpont: 2016. március 7.
Szereplők:
Balla Bán István: Friedenthal Zoltán
Dr. Szádeczky Elvira/Pánczél elvtárs: Csákányi Eszter
Kata: Roszik Hella
Timike: Enyedi Éva
Zakariás Bea: Szamosi Zsófia
Tatár Imre: Pintér Béla
Szujó/Pincér/Pogány: Thuróczy Szabolcs
Tatár Ferenc/Ági: Stefanovics Angéla
Borbíró: Póta György
Konkoly: Pelva Gábor
Zenészek:
Roszik Hella (hegedű)
Pelva Gábor (hegedű, brácsa, gitár)
Póta György (szintetizátor, bőgő, brácsa)
Dramaturg: Enyedi Éva
Jelmeztervező: Benedek Mari
Jelmeztervező munkatársa: Kiss Julcsi
Tér: Tamás Gábor
Fény: Varga László
Hang: Simon István
Gazdasági munkatárs: Inhaizer Gyula
Produkciós munkatárs: Hidvégi Anna
Rendező munkatársa: Hajdú Rozi
Korhatár: 18 év
Pintér Béla és Társulata – Facebook oldal: itt
Pintér Béla és Társulata – hivatalos honlap: itt
