Álommúzeum. Lehet, hogy ennyivel el is lehetne intézni ezt a posztot, és aztán jöhetnének is helyszínen készített fotók. A tavaly nyári, seattle-i utunk első napján azonnal a Space Needle-t céloztuk meg, majd miután fellifteztünk az ikonikus épület tetejére, és összeszedtük magunkat a sokkolóan gyönyörű látványtól, bevetettük magunkat a torony lábánál feltűnősködő EMP (Experience Music Project) Múzeumba. Nirvana, Star Wars és sci-fi kiállítás. Még csak akkor érkeztünk, de így is majdnem a teljes napunk ráment a dologra. És még így is maradt hiányérzetünk. Kellett volna még egy hét.
Az EMP Museum Seattle-ben (fotó: architecturaldigest.com)
Kilátások
A késő esti órákban érkeztünk meg a Seattle-Tacoma Airportra, ahol Szakácsi Greg barátunk várt már minket. Egy negyedórás autóút után parkoltunk le a hotelünk előtt, ahol nagyjából tíz perc után be is zuhantunk az ágyba. A New York-i, hat órás időeltolódáshoz jött még három, a szervezetünk pedig kezdett besokallni az elmúlt napok erőltetett menetétől. Egy nappal korábban a telefonom nyilvántartása szerint például több, mint 25 kilométert gyalogoltunk Manhattanben és Brooklynban. Madness.
A szobánk ablakából csodálatos volt a kilátás. Jó. Lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, de mindössze tíz perc sétára voltunk az EMP-től és a Space Needle-től, a torony teteje pedig éjjel-nappal ott ácsingózott lábujjhegyen előttünk. Legnagyobb megdöbbenésünkre az utca túloldalán az a mozi állt, ami az 1999-es, globalizáció és korrupció ellenes zavargásokat feldolgozó Battle in Seattle (Seattle öt napja/Ostrom Seattle-ben) című film utolsó kockáiban volt látható.
Ha valaki nem érdeklődik az ilyesmi iránt, ezt a filmet akkor is érdemes megnéznie. Már csak azért is, mert az alkotók a naturális képi megjelenítés mellett a szereposztást sem bliccelték el: a főbb karaktereket Charlize Theron, Michelle Rodriguez, Jennifer Carpenter, Woody Harrelson, Joshua Jackson, Ray Liotta, Channing Tatum, Martin Henderson és André Benjamin játssza.
Ezt láttuk az ablakból: a szemközti mozi, háttérben a Space Needle-lel (fotó: PM)
Seattle öt napja
A WTO (World Trade Organization – Kereskedelmi Világszervezet) 1999. november 30-ra, Seattle-be tervezett találkozójának a célja az volt, hogy a következő évezred kereskedelmi/gazdasági irányvonalainak alapjait lefektesse. A különböző antiglobalizációs csoportok aktivistái azonban nem nézték jó szemmel a világ 135 országát képviselő gazdasági miniszterek tanácskozását, ezért tüntetést szerveztek a konferencia idejére. A civilek irányítói előre figyelmeztették a szervezőket arról, hogy az évszázad legnagyobb megmozdulására készülnek.
A békésnek induló demonstráció akkor változott ütközetté, amikor az egyes csoportok randalírozni kezdtek, kirakatokat törtek be, valamint autókat borogattak és gyújtottak fel illetve zúztak össze. A Public Citizen nevű, 1971-ben alapított, Washingtonban működő civil szervezet hívószavára a több, mint száz országból érkező aktivisták – radikális környezet- és állatvédők, technológiaellenes, anarchista szerveződések tagjai, feministák, de állítólag még apácák (!) is – eltorlaszolták az utcákat, és a szállodák fogságába kényszerítették a delegációk egy részét.
Könnygáz és gumilövedékek (fotó: seattlepi.com)
A hatóságok kijárási tilalmat rendeltek el a városban, és a különleges erőket kellett bevetniük a rombolás megfékezésére. A tömeget gumilövedékek és könnygázgránátok használatával próbálták „jobb belátásra bírni”. Az összecsapások során több, mint ötszáz embert tartóztattak le. A történtek sokkolták az Egyesült Államok közvéleményét. Az országban az azt megelőző négy évtizedben nem volt hasonló atrocitásra példa.
A Seattle-ben való tartózkodásunk során mi is nap, mint nap azokon a városrészeken sétáltunk keresztül, ahol a harcok folytak. Nagyon szürreálisnak tűnt, hogy a csendes, nyugodt, virágokkal díszített utcákon ilyesmi valaha is megtörténhetett. Amikor kint jártunk, akkor az amerikai közvéleményt éppen a melegházasság elfogadásáról szóló törvény tartotta lázban. Az USA talán legliberálisabb városában szivárványszínűre festették a zebrák egy részét, és készültek a vasárnapi Pride-ra. Ebből azonban már csak a reggeli előkészületeket láttuk, mert délelőtt indult vissza a gépünk a Heathrowra.
A napsütéses hetek újra borongós, esős hétköznapokká lettek.
Itt 1999-ben ostromállapotok voltak. Most a tömeg a Pride-ra gyülekezik. (Fotó: PM)
Az EMP Múzeum története
Seattle nem csupán kulturális, hanem üzleti szempontból is az Egyesült Államok egyik legfontosabb városa. Számos globális nagyvállalat indult innen, vagy választotta székhelyének a várost. A Boeing, az Amazon, a Starbucks, a Nordstrom, és a Microsoft központját is a Smaragdvárosban találjuk.
Utóbbi egyik társalapítója, Paul Allen volt az, aki úgy gondolta, hogy létre kellene hozni a Space Needle tövében egy olyan kulturális helyszínt, ami kiállítóhelyként és interaktív központként funkcionálva segíti megismerni és megérteni a kortárs popkultúra remekeit. Az EMP Museum (hivatalos nevén Experience Music Project and Science Fiction Museum and Hall of Fame) 2000-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt.
Bill Gates üzlettársa nagyban gondolkodott.
Tőkeproblémák mindenesetre nem hátráltatták őt álmai megvalósításában: a friss, 2016 februári adatok szerint ő a világ (!) 39-ik leggazdagabb embere, a vagyonát 17,6 milliárd dollárra becsülik. Nem mellesleg pedig ő a Seattle Seahawks (amerikai foci, NFL) és a Portland Trail Blazers (kosárlabdacsapat, NBA) tulajdonosa, de a Seattle Sounders-ben (európai foci, MLS) is van tulajdonrésze.
Az EMP Museum a Space Needle tetejéről (fotó: PM)
Az épület
A non-profit intézmény extravagáns épületét Frank Gehry, számos nemzetközi építészi díj nyertese, a jelenleg Los Angeles-ben élő, kanadai építész-zseni tervezte. Gehry nevéhez többek között olyan fantasztikus alkotások fűződnek, mint a Bilbaóban található Guggenheim Museum, a Los Angeles-i Walt Disney Concert Hall, a párizsi Louis Vuitton Foundation épülete, a cambridge-i MIT Ray and Maria Stata Center, a New World Center Miami Beach-en, az Art Gallery of Ontario Torontóban vagy éppen a Dancing House Prágában.
Nem minden szakértő fogadta azonban kitörő lelkesedéssel az építészeti projektet. A New York Times szakértője szerint az EMP Museum úgy néz ki, mintha „valami kimászott volna a tengerből, felfordult, majd megdöglött volna”, a Forbes a világ tíz legrondább épülete közé sorolta, míg volt olyan újságíró, aki a külső designt az aranyérhez hasonlította.
Gehry elmondása szerint a forma tervezésekor összetört Fender Stratocasterek képét tanulmányozták. A Seattle Weekly meg is látta benne az inspiráció tárgyát, míg a szimpatizánsok közül volt, aki „csillogó, lila ködnek” (Purple Haze, ugyebár) vagy éppen a „rock-élmény egy találó ábrázolásaként” írta le az múzeum épületének megjelenését.
És még egy kis érdekesség: a munkálatok során olyan mennyiségű – összesen 400 tonna – acélt használtak fel, amit ha egy bendzsóhúr vastagságára nyújtanának, akkor olyan hosszú lenne, hogy egészen a Vénuszig érne.
Az EMP Museum és a Space Needle (fotó: PM)
A Rebel, Jedi, Princess, Queen: Star Wars™ and the Power of Costume kiállítás
Nem véletlenül írtam azt a poszt bevezetőjében, hogy ez egy álommúzeum.
Az EMP ugyanis valóban egy generációs, kulturális paradicsom. Kortárs zene, film és más művészetek találkozási pontja. Nagyjából minden, amiért valaha is rajongtunk fiatal és kevésbé fiatal korunkban. És amiért feltétlenül rajongunk most is. A múzeum bejárata előtt például ott parkolt a Vissza a jövőben trilógia DeLoreanje légdeszkástól, Grays Sports Almanac-ostól, videókamerástól, de még Marty apjának sci-fi képregényét is az autó utasterébe csempészték a figyelmes filmesek.
Darth Vader vagyok a Vulkán bolygóról ugyebár, és ezzel meg is van az átkötés a Star Wars exibísönhöz.
A DeLorean a fontosabb cuccokkal (fotó: PM)
Az épület több oldaláról is be lehet jutni a múzeumba. Az ajándékboltig persze mindenki ingyen bemehet, és vásárolhat például a világ egyik legnagyobb grunge-könyv gyűjteményéből. Erről lesz még szó, de nem most. Természetesen mindenki halálosan kedves és segítőkész volt, ezek amerikaiak, tudják, hogy hogyan kell ezt csinálni.
Egy hatalmas előtérből nyílnak a különböző kiállítások termei, és szintén itt van felállítva egy színpad is, egy gigantikus kivetítővel. De olyan naggyal, amekkorával egy ilyen méretű, zárt térben még sohasem találkoztam.
Az ott a színpad felett egy gigantikus kivetítő (fotó: PM)
Az alapbelépővel az állandó tárlatokat lehet megtekinteni, de mivel például a Star Wars időszaki kiállításként került megrendezésre, ezért oda plusz jegyet kellett váltani. Azért, hogy a nagyérdemű még véletlenül se mulassza el megnézni Skywalkerék cuccait, az előtérben Birodalmi rohamosztagosok fontoskodtak, de a téma súlyát megerősítendő, ott ácsorgott Darth Vader meg Boba Fett is a pórnép között.
Lázadóknak viszont nyoma sem volt az előtérben, pedig nekem mindig is Luke volt a kedvencem.
Valószínűleg nem voltam elég zsivány Han Solóhoz, vagy nem tudom, de gyerekként mindig is lenyűgözött, hogy viszlát helyett úgy is el lehet búcsúzni valakitől, hogy az Erő legyen veled, hogy lehet tárgyakat mozgatni a gondolat erejével, vagy hogy egy közepesen jó baseball játékos skilljeivel – meg egy neoncsővel – ki lehet védeni a felénk záporozó lézerlövedékeket.
Akkor persze még nem tudtam, hogy hiába minden, Jedinek születni kell, nem elég sokszor megnézni a triológiát, meg csukott szemmel tréningezni a kanapé sarkában, hogy felkapcsolódjon magától az állólámpa vagy ilyesmi. Az azonban sohasem volt kétséges, hogy a Star Wars érzés egyszeri és megismételhetetlen. Meg ahogyan azt Randall óta tudjuk, amúgy is csak egyetlen trilógia létezik hülye faszok, meg visszatérés is csak egy van.
És az nem a királyé, hanem a Jedié.
Van akinek Boba Fett jutott… (fotó: PT)
Szóval ott voltunk a Star Wars kosztüm kiállításon.
Elsőre blikkre inkább gondoltuk volna a ruhatervező mérnökök, a dizájnerek és a varrónők szokásos, éves expójának, mint a világ legfontosabb sci-fijének vallásos áhitattal teljes celebrálációjának, már ha létezik egyáltalán ilyen szó. Jó, szabásmintákat nem láttunk sehol, de azért 60 különböző Star Wars kosztümöt csak bemutattak az első hat részből. Viszont minden ruhadarab kézzel készített, egyedi darab volt. Ezért mondjuk respekt.
Hála a Tervezőnek, odabent már megérkezett a feeling.
A hangfalakból a különböző részek aláfestő zenéi szóltak, emiatt meg is érkezett a pátosz, néha kialakult egy-két kisebb-nagyobb összecsapás a lázadók és a birodalmiak között a galérián, a Jedik fénykarddal hadonásztak, R2-ék 3PO-val cukiskodtak, mindenki fényképészkedett mindenkivel. Ilyenekre mondják, hogy a látogatók legnagyobb örömére.
Volt, akinek Boba Fett jutott, de volt olyan is, aki Mos Eisley füstös kikötői bárja és az ott csencselő söpredék helyett, inkább a Seattle Seahawks mosolygós cheerleaderei felé vette az irányt. Mint például az öcsém, akinek a jutalma ez a kép lett.
…és van, akinek a Seattle Seahawks cheerleaderei. (fotó: PM)
AZ EMP Museum állandó kiállításai
Nirvana: Taking Punk To The Masses
Wild Blue Angel: Hendrix Abroad, 1966-1970
We Are 12™ – The Seattle Seahawks and the Road to Victory
Infinite Worlds of Science Fiction
Fantasy: Worlds of Myth and Magic
Can’t Look Away: The Lure of Horror Film
Indie Game Revolution (Sponsored by Nintendo)
Hello! Exploring the Supercute World of Hello Kitty
Egyéb fícsörök:
Science Fiction and Fantasy Hall of Fame
Guitar Gallery: The Quest for Volume
On Stage
Sound Lab (itt vadidegen emberekkel lehet zenélni a különböző hangszigetelt helységekben, az odakészített hangszerekkel)
Keresztül megy rajta a Monorail (fotó: parentmap.com)
A múzeum idei kínálata is lenyűgöző. Márciusban Science Fiction + Fantasy Short Film Festivalt rendeznek, de például a Record Store Day-t is megünneplik, a Record Store Showdown elnevezésű rendezvényen, aminek a házigazdája a zseniális seattle-i rádióadó, a KEXP, The Roadhouse című műsorának szpíkere, Greg Vandy lesz, és olyan vendégekkel fog beszélgetni, mint például az Easy Street Records csapata, élükön Matt Vaughan tulajdonossal és korábbi Gruntruck menedzserrel, akivel egyébként itt interjúztunk mi is a nyáron.
Az idei Record Store Day egyébként április 16-án lesz, és mi, grunge rajongók is izgulhatunk, mert például megjelennek vinylen a korai, 1984-es Green River demók (három, eddig kiadatlan dal lesz a lemezen), illetve a szintén seattle-i, ős-garázs rock Sonics tavalyi, Easy Street Records-os koncertje – utóbbi mindössze 3500 példányban. A bulin fellépett többek között Eddie Vedder is, hogy együtt tolja el a legendás arcokkal a Pearl Jam által is feldolgozott Leaving Here-t. (Erről is mesélt nekünk Matt az előbb említett interjúban.)
Május 21-étől pedig megvalósul minden Kirk Kapitány-rajongó és Spock-fanatikus álma, ugyanis megnyitja a kapuit a Star Trek: Exploring New Worlds tárlat is.
Álommúzeum ez, akárhogy is nézzük.
Wild Blue Angel: Hendrix Abroad, 1966-1970
A sok-sok fimes őrület mellett Seattle talán leghíresebb és legnagyobb zenei géniuszára, Jimi Hendrixre is meg kívántak emlékezni az EMP vezetői. Ennek köszönhetően a fantasztikus gitáros egy-két személyes dolgára is rácsodálkozhattunk egy kicsiny helységben, bár őszintén szólva a Nirvana kiállításhoz képest ez egy meglehetősen visszafogott bemutató volt.
A hangszigetelt teremben brutálisan jó minőségben szóltak a Hendrix-dalok a hangfalakból. A látogatók leültek a a helység közepén elhelyezett padokra, elidőztek a vitrinek tartalmán, és hosszú percekig hallgatták a klasszikus szerzeményeket.
A főképpen fotókból, kéziratokból, és különböző, személyes tárgyakból (útlevél, személyes napló, stb.) összeállított portfólióból két dalszöveget szeretnék kiemelni, egy-egy rövid háttérinfóval arról, hogy mitől is olyan különlegesek ezek.
Mr. and Miss Carraige
1969. május 9-én Jimi Hendrix a North Carolina-i Charlotte-ban lépett fel.
Akkoriban nagy kincs lehetett az A4-es félfamentes, mert ahogyan látni fogjátok, a hotelszobába bekészített levélpapírokat előszeretettel használta a zseniális gitáros, a hirtelen jött gondolatok lejegyzésére. De az is lehet, hogy csak mindkétszer az volt kéznél neki.
Mr. and Miss Carragie, ahogyan Jimi Hendrix azt lejegyezte (fotó: PM)
A zenekar a Red Carpet Inn nevű hotelben szállt meg, ahol Jimi belekezdett a Mr. and Miss Carragie (sic!) című szám szövegének megírásához. A dalt aztán csak három évvel később, 1970. augusztus 22-én rögzítette az Electric Lady Studios-ban, de már Belly Button Window címmel.
És hogy ez miért olyan nagy szó?
Azon túl, hogy láthatjuk, hogy milyen volt Jimi kézírása, ez volt az a dal, amihez valószínűleg utoljára rögzített éneksávokat a kiváló gitáros.
Zenetörténet ez a javából!
Drifter’s Escape
Azt szinte mindenki tudja, hogy Bob Dylan nagyon nagy hatással volt Hendrixre. Elég, ha csak a Like A Rolling Stone, a Can You Please Crawl Out Your Window, vagy a Jimi által tökéletesre csiszolt All Along The Watchtower feldolgozásaira gondolunk.
Jimi a hotel fejléces papírján írta át a Drifter’s Escape szövegét (fotó: PM)
A zseniális gitáros később is azt tervezte, hogy több Dylan dalt is újrahasznosít. Ezek között volt Dylan egyik kevéssé ismert szerzeménye, az 1967-es John Wesley Harding album Drifter’s Escape-je is. Egy alkalommal aztán – amikor a Los Angeles-i Beverly Rodeo Hyatt Palace-ban tartózkodott (viszonylag sokat szállt itt meg egyébként) – több helyen is átírta a szövegét.
Ez látható a képen.
Jimi 1970. június 17-én a dal több verzióját is rögzítette az Electric Lady Studioban. A Drifter’s Escape a First Rays of the New Rising Sun című dupla albumon jelent volna meg, de a gitáros halála miatt a felvételeket már soha nem tudták befejezni. A lemez pedig – hiányos tracklisttel és egy feltételezett dalsorrenddel – csak évtizedekkel később, 1997. április 22-én kerülhetett a boltokba.
Klassz
Csemegékben tehát nem volt hiány. Az igazi, nagy Hendrix fanatikusok ugyanolyan áhitattal bámulták azt a pár relikviát, mint ahogyan én a Kurt Cobain cuccokat a szomszédos helységekben.
És hogy mennyire klassz ez az egész EMP non-profit kezdeményezés: a seattle-i lakosok azokban a napokban – a nyitás 15 éves évfordulóját ünnepelvén – ingyen látogathatták meg az összes kiállítást. ID Card, eltérő színű karszalag, meg egy matrica a ruhán, aztán lehetett is menni. Természetesen nekünk fizetni kellett, de – főleg így utólag visszatekintve – ezek voltak életünk legboldogabban kicsengetett dollárjai múzeumlátogatás céljából. Még most is kicsit hihetetlen visszagondolni arra a napra, pedig már jó pár hónap eltelt azóta.
Pedig ez még csak a bemelegítés volt.
A koronát természetesen a Nirvana kiállítás tette fel a látogatásunkra.
Folyt. köv.
