Élet a grunge indulása előtt? Volt olyan? Hát persze! Mindannyiunknak voltak a Pearl Jam vagy az Alice in Chains előtt is kedvencei. Én például akkoriban három zenekarért mindennél jobban rajongtam. Zenei szempontból azok az évek, és azok a lemezek örök nyomot hagytak az életemben. Akkor jött ki a Queensryche Operation Mindcrime-ja (1988), a Megadeth Rust In Peace (1990) albuma, és Faith No More The Real Thing-je (1989) is. A pozsonyi FNM bulin való megjelenésünk ezek után több, mint kötelező volt.
Face No More
23 évvel ezelőtt teljesen lehengerelt a Faith No More a Guns n’ Roses előzenekaraként. Gyerek voltam még, előtte csupán a Deep Purple-t láttam élőben a megboldolgult BS-ben, még a Slaves & Masters-turnén. A mikrofonnál Joe Lynn Turnerrel. A Népstadionban azonban egy más kaliberű show-t láttunk. Azóta terveztem, hogy ha lesz rá valaha lehetőségem, akkor egy kisebb, emberközelibb helyen is megnézem Mike Pattonékat. A pozsonyi szervezőknek azonban elég sok munkájába kerülhetett, hogy elhallgassák a környező országok rajongói előtt – így előttem is -, hogy buli lesz. Ha nincs egy maratoni grungery-s interjú a múlt héten és valahogy ott nem kerül szóba az új Faith No More-album, akkor talán még most is azon bosszankodnék, hogy lemaradtam Pattonékról. Egyébként, ha már itt tartunk, az is egy vicc, hogy amikor a térségben egyedül náluk lép fel önálló koncerten egy ilyen kaliberű zenekar, akkor a Facebook-eseménynél kizárólag szlovákul osztanak meg fontosnak gondolt tartalmakat a szervezők. Mondom, mintha nem akarták volna, hogy más is tudjon a koncertről. A magyarországi koncert létjogosultságának kérdéskörébe pedig bele sem megyek.
___
„Fatnomóre? Életemben nem hallottam!”
A Szigeten nem láttam a Faith No More-t. Ennek pedig nagyon egyszerű oka van. Sokkal jobban szeretem azokat a koncerteket, ahol nem a négyszázadik sorból kell lábujjhegyen állva, egy kivetítőn néznem a színpadi történéseket. Akkor inkább a Through The Never nyolcvanszor 3D-ben, mert az legalább tökéletes. Pedig minden idők legzseniálisabb Sziget reklámja azóta is heti szinten pörög a monitorjainkon, és most sem tudom kihagyni, hogy ne linkeljem be ide. A pozsonyi Aegon Arenaba mindössze 4000-4500 fő fér be, így nem volt nehéz közel kerülni a színpadhoz. A szokásos setlist-monitoring után nagyon örültünk annak, hogy a két legnagyobb FNM sláger – Epic, Midlife Crisis – mellett azért még valószínűleg ott lesz a Caffein, a The Gentle Art Of Making Enemies, az Ashes To Ashes és talán a We Care A Lot is. De ne szaladjunk ennyire előre.
___
Red Fang
Szóval ott voltunk egy teniszcsarnokban, aminek folyosóján ki volt függesztve a terembeosztás. A négy helységből kettőben teniszedzések folytak, egyben a FNM lépett fel, a negyedikre nem emlékszem. Ezen persze jól szórakoztunk. A szlovák előzenekart kihagytuk, de a vicces videókkal nyomuló Red Fang-buli végét nem. Mivel a legutóbbi düreres koncertjükön ott voltunk, és még dumáltunk is egy jót Aaron Beam basszusgitáros/énekessel (’Aaron, miért te pakold be a furgonba az erősítőket, te a mi szemünkben egy rocksztár vagy!’ ’Nem, én egyáltalán nem vagyok rocksztár, és jó is ez így nekem!’), így most csak az utolsó két dalt hallgattuk meg a színpad bal oldalán, kb. a negyedik-ötödik sorban. Viszont most nem voltunk valami jó rajongók, mert annyira ki voltunk már hegyezve Pattonékre. Alig vártuk, hogy a road-ok elkezdjék kipakolni a hatalmas virágládákat a színpadra.
Faith No More
A borítékolható Motherfucker kezdés után elszabadult a pokol. Ugyanis nem az – egyébként hatalmas kedvenc – Caffein jött, hanem a From Out of Nowhere, és emberek… nem tudom szavakkal leírni azt, hogy milyen volt! A zenekar letarolta a közönséget, aztán később a közönség tagjai is egymást. A legnagyobb megőrülés azonban – számomra némileg váratlanul – nem az Epicre, hanem a Midlife Crisisra volt, de olyan, amilyet én még koncerten életemben nem láttam. Az első soroktól az utolsóig forrongott az Aréna, és ez nem is maradt nyomok nélkül. Mellettünk egy jó kis szlovák vs. szlovák bunyó alakult ki – de olyan igazi parasztlengős, vérre menős – amíg aztán többen szét nem választották a két hülyegyereket. Közben egy lánynak pár méterrel arrébb valószínűleg az orra bánta a mutatványt, mindesetre nem nézett ki túl jól szegény a dal végére.
Érdekes volt látni, hogy az új dalok/régi dalok váltakozásával egyidejűleg a hangulat is hogyan hullámvasutazott. Bár az addigi európai állomásokon nem játszott Superhero így is földöntúli örömöt okozott. Szerintem hamarosan klasszikus lesz, ha már most nem az. Mike Patton többször is megkérdezte, hogy akar-e valaki hallani egy ’stupid song’-ot, ami után mindig egy tingli-tangli új dal, köztük a szerintem teljesen felesleges The Guy’s In Love With You című feldolgozás (miért nem mondjuk a Be Aggressive?!) érkezett. Jó volt még a már említett Caffein, a The Gentle Art Of Making Enemies, az Ashes To Ashes, a Last Cup Of Sorrow, a ráadásban elhangzó Introduce Yourself, de még az Evidence is nagyot ütött. Nem volt azonban sajnos több dal a The Real Thingről, az Angel Dustról, és a King For A Dayről sem. Pedig az utóbbiról a címadónak, vagy a Digging The Grave-nek nagyon örültünk volna! Viszont mivel a Grungery-n olyanról nem írunk, amit nem szeretünk – főleg olyanról, amit nagyon-nagyon nem – ezért most nem írok semmit az Easy-ről. Később aztán láttuk, hogy az előzetes setlist alapján a Small Victory és a We Care A Lot is műsoron lett volna. Kár, hogy ott is maradt. Talán azért, mert visszavonhatatlanul 22:00 lett, és már nem játszották/játszhatták el a srácok.
Bátor dolog volt 7 (!) új dalt elővenni, ráadásul az egyik legjobbat, a Rise Of The Fall-t (és a Sunny Side Up-ot) pont nem. A Superhero mellett viszont nagyot ütött a Black Friday, a Separation Anxiety, és meglepő módon a Matador is. A koncert után arról beszélgettünk, hogy mennyire mások voltak így ezek a dalok, hogy láttuk Pattont megőrülni, és hogy a többi zenekari tag is mennyire élvezte játszani az új szerzeményeket. ’Legalább ők élvezték’ – hangzott el egy epés megjegyzés, de mondom, ahány ember annyi vélemény, ha a Sol Invictus dalairól van szó.
___
Pár gondolat a Sol Invictusról
Mivel mostanában már nem olvasom el a kritikákat azelőtt, mielőtt meghallgatnék egy-egy új kiadványt – pláne nem akkor, ha írni is akarok róla – ezért hatalmas izgalommal tettem be a cd-t az otthoni lejátszómba. De nem mondom, hogy elsőre elájultam attól, amit hallottam. A FNM aktuális albumai az adott korban mindig képesek voltak valami totál szokatlant, valami teljességgel váratlant húzni. Emiatt gyakran csak később kezdte el a közönség értékelni a lemezeket. Lehetséges, hogy ez most sem lesz másképpen. Vagy volt valaki, aki most talán valami mást várt a srácoktól?
Ki ne emlékezne a The Real Thing/Angel Dust cover választásaira (War Pigs vs. Easy) vagy a King For A Day akkoriban teljességgel lehetetlennek tűnő dalösszetételére (The Gentle Art Of Making Enemies, Ugly In The Morning vs. Evidence, Just A Man). Mindkettő kiverte a biztosítékot annak idején az ősrajongók között. Úgyhogy a Sol Invictus-nak egy kicsivel több időt hagytam, mint amit általában egy új lemeznek szoktam.
Az új album nagyon megosztotta a rajongókat és az újságírókat is. Kijött például a májusi Metal Hammer, és miközben a kritika ömlengett az albumról, a Hangpróbán megszerzett tök utolsó hely mégis azt mutatta, hogy azért az újságírók sincsenek azonos állásponton. Mondjuk volt egy nulla pont is a táblázatban, ami valószínűleg sokkal inkább Hartmann Kristóf csalódottságát jelezhette, minthogy pont semmire nem tartja a Sol Invictust. Szerintem viszont a Sol Invictus megjelenését nem lehet csupán önmagában vizsgálni, a release-nek van egy teljesen másik oldala is. Például az, hogy a 2009-es visszatérő turné után kizártnak tartom, hogy újra körbe tudták volna járni a világot egy új lemez nélkül. Ha nincs ez az album, akkor nem nagyon láttuk volna viszont újra a zenekart – például Bécsben – a színpadon. Bármennyire is melós az új lemezt megszeretni, maga a megjelenés ténye az, ami miatt nem kérdés az, hogy jó ötlet volt-e 18 év után az új kiadvány piacra dobni.
Ráadásul ugyanaz történt, mint ami általában ilyenkor szokott. A koncert után az új dalok egy része ezerszer közelebb került hozzám, mint önmagában csupán a cd többszöri meghallgatása után. Most pedig már egyenesen a nem létező év végi Top 10-es listám első felében foglal helyet a Sol Invictus. Úgyhogy újra csak azt tudom mondani – ahogyan azt a Monster Magnet Last Patrol albumánál is – hogy mielőtt valaki ítélkezne, adjon időt a lemezeknek, tegye el, aztán hallgassa meg újra, szerezzen élményeket. Pláne ha egy régi kedvencéről van szó.
(Update: Na tessék. Most olvastam el a júniusi Metal Hammerben a nagyon tartalmas és érdekes Billy Gould interjút, amiben a basszusgitáros nagyjából ugyanazt mondja el a lemez/turné kapcsolatáról, mint amit én is gondoltam. Oké, nem volt nagy matek azt így összerakni, de azért akkor is. Kacsintójel, smiley, peace.)
___
King For a Lifetime
Meggyőződésem, hogy Mike Patton a világ legkirályabb frontembere. A rockzene elmúlt húsz-huszonöt évének egyedülálló zsenije. És nem ’csak’ azért, mert az egyik pillanatban hörög/üvölt/stb., míg a másikban tiszta hangszínen, lemezminőségben énekel. Elképesztő volt közelről végignézni, hogy hogyan pörgeti be magát, és hogyan manipulálja a közönséget. Mondjuk a technikusai helyében azért nem lennék. Amit azok kaptak amiatt, hogy Mike nem hallotta rendesen magát a monitorban… csoda, ha másnap reggel nem adták be a felmondásukat. Hiába kérte őket arra – egyre hevesebb mozdulatokkal – hogy tegyenek valamit azért, hogy rendesen hallja magát.
Telt-múlt az idő, de úgy tűnt, hogy nem történik semmi. Patton eközben egyre idegesebb lett, szinte meg tudta volna őket ölni a tekintetével. Szegények rezzenéstelen arccal próbálkoztak, de valamiért mégsem sikerült elégedetté tenni az énekest. Azt pedig, hogy mennyire jófejség/rosszfejség a szemközti lelátón helyet foglaló VIP vendégeket melegebb éghajlatra küldeni – és most nagyon szalonképesen fogalmaztam – azt mindenki döntse el maga. Az énekes a küzdőtérnek hátraarcot parancsolt, hogy az ott állók jól nézzék meg a szektorban helyet foglaló nézőket. Mondjuk a lelátón ücsörgő VIP-esek sem tettek semmit azért, hogy Patton ne kóstolgassa őket. Vagy csak lehet, hogy nem értették, hogy mit akart tőlük? Roddy Bottum mindenesetre egy ’I Like You’-val próbálta menteni a menthetőt, majd a buli végén Mike Bordin is külön kiintett a közönség azon részének, mintegy bocsánatot kérve Mike viselkedéséért. Amellett, hogy egy iskola a játéka, valami egészen furcsán püföli a felső tamokat. Eleve nagyon alacsonyan ül. A tamok nincsenek felé döntve, emiatt tök furcsa szögben repkednek Bordin doberői a tamok felett. Aztán meg hogy annak mi lehet az oka, hogy a dobos nem a dalok között, hanem a dalok közben iszik, nem tudom. De nagyon jópofa az egész. Bejön a dobtechnikusa, és üvegből itatja, miközben ő elementáris erővel püföli a cuccot. Bár az is lehet, hogy csak valami fogadás áldozata lett a tisztességben megőszült, rasztahajú zseni. Hatalmas fazon, óriási dobos, és nagyon kedves fickónak is tűnik!
Aztán ott van a gitáros Jon Hudson, aki még mindig mennyire kívülállónak tűnik a zenekarban. A fehér egyenszín ellenére ő valójában teljesen szürke, úgy ácsorgott ott a színpadon előttünk, mintha nem is élvezné az egészet. Nincs kontaktusban a zenekar többi tagjával, és a közönséggel sem. Az sem segít neki, hogy a Faith No More-ban minden hangszer egyenlő szerepet kap – talán ez is a zsenialitásuk egyik titka – így még azt sem tudja megmutatni, hogy mennyire nagyszerű gitáros. Mert valószínűleg az. Patton rengeteget mosolygott, viccelődött, húzta magával a többieket, de Jonnak például ebből vajmi kevés jutott. A közönségnek viszont annál több. Bár a dallista nem egy best of műsor volt, mégsem volt hiányérzetem az egyébként brutálisan tisztán szóló és elsöprő erejű buli után.
Összegzés
A Faith No More azon kevés zenekarok közé tartozik, akit akár egy hónapon keresztül is minden nap meg lehet(ne) nézni. Érdekesek, változatosak, és annyira egyediek, hogy az elmúlt 26 évben még egy normális klónzenekart sem sikerült kitermelnie a világnak.
__
Faith No More European Tour 2015
Helyszín: Aegon Arena, Pozsony
Időpont: 2015. június 10.
Setlist:
- Motherfucker
- From Out of Nowhere
- Caffeine
- Evidence
- Epic
- Black Friday
- The Gentle Art of Making Enemies
- Midlife Crisis
- Everything’s Ruined
- Chinese Arithmetic
- Easy (Commodores cover)
- Last Cup of Sorrow
- Separation Anxiety
- Matador
- Superhero
- Ashes to Ashes
- Sol Invictus
- This Guy’s in Love With You (Burt Bacharach cover)
- From the Dead
- Introduce Yourself
