2016. november 14-én, azaz pontosan egy évvel ezelőtt lépett színpadra a Temple Of The Dog a Los Angelestől mindössze pár kilométerre fekvő Inglewoodban, a Los Angeles Lakers arénájában, a Forumban. A 26 év után újra teljes koncerteket adó zenekar ötödik, a két seattle-i záró fellépését közvetlenül megelőző koncertjét a helyszínen tekinthettem meg én is. Koncertbeszámoló – egy évvel később.
Temple Of The Dog – The Forum, Inglewood, CA (Fotó: Pintér Miklós)
Temple Of The Dog: huszonhat év, nyolc koncert
A Temple Of The Dog, a 2016-os miniturné meghirdetése előtt, mindössze egyetlen teljes értékű koncertet adott, 1990. november 13-án, a seattle-i Off Ramp Caféban. A fellépésre egyfajta próbaként, gyakorlásként tekintettek Chris Cornellék a lemezfelvétel idején, pár hónappal az egyetlen, azonos című Temple Of The Dog album megjelenése (1991. április 16.) előtt. Eddie Vedder akkor még nem, viszont pár héttel később, a híressé vált Moore Theatre-beli Alice in Chains koncert előtt már fellépett Jeffékkel, egy speciális, kétszámos (Say Hello 2 Heaven, Hunger Strike) blokkban.
Az elmúlt 27 évben a Temple Of The Dog több alkalommal is összeállt pár dal erejéig. A leghíresebb fellépéseik talán a Pearl Jam huszadik születésnapi mini-fesztiválján (PJ20), Alpine Valley-ban (2011. szeptember 3-4.), illetve a seattle-i Benaroya Hallban megrendezett, Mad Season koncerten (2014. január 30.) voltak. Arra azonban senki nem számíthatott, hogy a zenekar, a TOTD-lemez kiadási jogainak megszerzése után, 2016. november 4-én újra útnak indul. Csupán öt állomás, hét koncert, mégsem túlzás azt állítani: Chris Cornell, Stone Gossard, Mike McCready, Jeff Ament, Matt Cameron 26 évvel elteltével, újra történelmet írt!
____
A préri
„Ott leszek szemben, megvárlak” – kiáltotta utánam a lehúzott ablakon keresztül Shahin, a pakisztáni származású taxisofőr.
Az eredetileg tervezett negyven perc helyett, majd’ másfél óráig tartott az út a Los Angeles melletti kisvárosba, a 110 ezer főt számláló Inglewoodba. Hiába indultunk el látszólag időben a Sunset Boulvard, Sunset Strip-felőli részéről, estére teljesen bedugult a Los Angeles-t déli irányba elhagyó, kétszer három sávos La Cienega Boulvard. Mire a Forum hatalmas, köralakú épületéhez értünk, akkora lett a sor, hogy tíz perc alatt csupán pár száz métert tudtunk megtenni. Ekkor untam meg a dolgot. Gyorsan fizettem az újdonsült szárnysegédemnek, és kiugrottam a kocsi hátsó üléséről. A Prairie Avenue-n elterülő hatalmas parkoló ekkorra már szinte teljesen megtelt a Temple Of The Dog-rajongók autóinak ezreivel (!), de vonat- és jobb tömegközlekedés hiányában ez nem is meglepő. Egy eleve autóhasználatra berendezkedett társadalomban teljesen normális ez a nagyságrend, csak nekünk, európaiaknak megdöbbentő.
„Hívj, ha vége”– hallatszott még valahonnan távolról Shahin hangja. Egy hevenyészett intéssel jeleztem, hogy köszönöm, vettem az adást, de abban a pillanatban már kizárólag az érdekelt, hogy végre a csarnokban legyek. A koncert után meg lesz, ami lesz, valahogy majd csak összefutunk!
Hát, Cooperkém, úgy értem, J.F. Cooperkém, ez a préri, tényleg préri – gondoltam magamban a véget nem érőnek tűnő rohanás közben, még ha persze nem is a Nagy Indiánkönyvben megismert helyszínen nyargaltam keresztül (a Bőrharisnya-sztori utolsó fejezete emlékeim szerint nem itt, Kaliforniában, hanem délen, Louisianában játszódik). A hatalmas pusztaság korábban golfpályaként üzemelt, erre építtette 1967-ben a Forumot a Los Angeles Lakers első tulajdonosa, a szintén kult-státuszba emelkedett jégkorongcsapat, a Los Angeles Kings, valamint a legendás NFL-team, a Washington Redskins-alapítója, bizonyos Jack Kent Cooke. Állítólag azért ide, Inglewoodba, mert annak idején Cooke nem kapott építési engedélyt Los Angelesbe, valami jogi huzavona miatt. Őrület!Annak ellenére, hogy a helyszínre közel 20 000 néző érkezett, a beengedés viszonylag simán ment. Fémdetektoros kapu, mindent ki kellett pakolni a zsebekből, nagyobb táskát pedig nem lehetett bevinni. Az is kisebb csoda, hogy itt voltam.
The Forum – Inglewood, California (Fotó: Pintér Miklós)
Jegy-horror
Gondoltam, hogy nem lesz könnyű, de hogy ennyire?! A Pearl Jam honlapján keresztül, az érvényes tagságival rendelkező Ten Club tagoknak be lehetett nevezni egy sorsolásalapú játékra, ahol a Temple Of The Dog első körben meghirdetett öt koncertjének bizonyos számú jegyeit sorsolták ki, két nappal a hagyományos jegyértékesítés megkezdése előtt. Bejelölted, hogy melyik koncerten szeretnél ott lenni (akár többet is, prioritás szerint), majd meg kellet adnod a bankkártya adataidat azért, hogy ha tényleg kisorsolnak, akkor azonnal le tudják emelni a számládról a pénzt. Azaz ha szerencséd van, akkor kimaradsz az őrültek háza-szerű hisztériából, a hackerek (vagy hívjuk jegymaffiának?) által leblokkolt Ticketmaster online felületről, és mindenki előtt vehetsz jegyet.
Én csupán Seattle-t jelöltem be, mert egyébként is terveztem, hogy újra ellátogatok a városba, de a Paramount Theatre csekély befogadóképessége miatt nem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy bekerüljek a kevés szerencsés közé. Nem is kerültem, sőt nem is találkoztam olyannal, aki igen (nem mintha a sorsolás hitelességét meg akarnám kérdőjelezni). Aztán, hogyan később megtudtam, a seattle-i koncertre nagyjából a publikus online értékesítési kapu megnyitásának pillanatában elfogyott az összes jegy, de a többi, kisebb helyszín is viszonylag hamar elesett.
A nagyközönség számára meghirdetett jegyértékesítés kick-offja, ráadásul két nappal később, pont a július 29-i, budapesti Mudhoney koncert kezdőidőpontjára esett. A Seattle-dolgot azonban nem akartam ilyen könnyen feladni. Így kénytelen voltam egy laptoppal érkezni Mark Armék A38-as bulijára, de hiába! Negyedóra reménytelen próbálkozás után már egy kisebb szurkolói csoport állta körül a számítógépemet, de a Ticketmaster robotja halálra szívatott, esélyt sem adva arra, hogy bármelyik meghirdetett időpontra becsekkolhassak. Közben elkezdődött a koncert is, úgyhogy hagytam az egészet a francba. I Like It Small… á, dehogy is, a fenébe! Hazamentem és még egy próbát tettem a hajnali órákban. És Los Angeles, végre valahára, valami csoda folytán, működni kezdett: a nagyjából nyolcezredik csatát végre megnyertem a robot ellen! Végre tudtam egy jegyet vásárolni! Egyetlen jegyet, ami nagyjából a színpaddal egy vonalba szólt. Nem baj – nyugtattam magamat -, nem csak a Temple Of The Dogot nem láttam még élőben, de srácok hátát sem bámulhattam még két órán keresztül! Bizonyára az is csodaszép lesz aznap este!
Négy-öt hát (Fotó: Pintér Miklós)
A koncert
És most végre itt voltam. Előzenekar nem volt, de nem is hiányzott. Korábban azt gondoltam, hogy Andy Wood miatt a Malfunkshun talán megérdemelne egy lehetőséget, de aztán viszonylag gyorsan világossá vált, hogy bár a Temple Of The Dog lemez alapvetően Andy miatt született meg, ez a turné valójában – a nyilvánvaló tiszteletadás mellett – kizárólag a színpadon álló öt emberről szól. Ezért volt Boom Gaspar eldugva valahol a színpad mögött (még a meghajlásra sem jött ki), és ezért maradt távol Eddie Vedder a teljes turnétól, bármennyire is reménykedett a seattle-i közönség ennek az ellenkezőjében (az első, philadelphiai koncert után a többiek letettek róla).
A koncert alatt végig az volt az érzésem, hogy Chris, Stone, Jeff, Matt és Mike olyan közel áll egymáshoz, annyi mindenen átmentek már együtt, hogy a köztük lévő kapocs talán annál is erősebb lehet, mint amit valaha is gondoltunk rólunk. Sokkolóan élesen és vészjóslóan sejlett fel előttem a kép azzal kapcsolatban, hogy 26 év után megint olyan dolog történik Seattle-ben, ami miatt Eddie kívülállóvá válik a történetben. Bárcsak meg tudnám fogalmazni, hogy mitől tűnt úgy, hogy a közeljövőben akár a Pearl Jam és a Soundgarden is évekre parkolópályára kerülhet! Olyan volt, mint amikor az amerikai filmekben a gyerekkori, nagy szerelmek újra találkoznak, és heteket töltenek együtt a lehető legnagyobb szeretetben és egyetértésben. Olyan kötelék van közöttük, amit senki és semmi nem írhat felül, már ha kizárólag a kapcsolat közös múltját és fiatalkori érzelmi vonatkozását nézzük. Aztán persze kiderül, hogy a jelen valójában szebb és mindennél fontosabb, a józan ész illetve a felnőttkori tapasztalások és érzések, mindennél értékesebbek. Azok az érzések, amiktől valójában azok vagyunk/azok a Temple Of The Dog-os srácok, akik. Nekünk a gyerekeket, a feleségünket/férjünket, a családot, nekik a Pearl Jam és a Soundgarden jelentik.
Amikor felcsendült a hangfalakból a Man Of Golden Words instrumentális, zongorás intrója, majd az öt legendás zenész a színpadra lépett, a gombóc mindenkinek ott kellemetlenkedett a torkában. Voltak akik sikítottak, voltak akik tapsoltak és teli torokból üvöltöttek, voltak akik sírtak, de voltak olyanok is, akik csak álltak meredten, miközben megpróbálták felfogni és befogadni a látványt.
Nem túlzás, hogy majd’ 20 000, a világ minden tájáról érkező Temple Of The Dog rajongó érezte azt, hogy pillanatokon belül valami igazán különleges, életre szóló dolognak lesz a része! A nyitó Say Hello 2 Heavent szinte teljesen elvitte az izgalom hatása, majd jött a Wooden Jesus, ami váratlanul nagyot húzott, sokkal-sokkal keményebben szólt, mint a lemezen. Még csak két dalnál, de már két elképesztően jó Mike McCready-szólónál tartottunk! McCready a lemezre feljátszott, fontosabb dallamait a teljes koncert alatt hozta, hangról hangra mártózva meg a ’90-es éveke eleji, a teljes pályafutását tekintve talán a legemlékezetesebb, wah-pedállal megbolondított, Stevie Ray Vaughan/Jimi Hendrix-hatású szólóinak mélységeiben! Jó volt látni, ahogyan a mostanában inkább a gyerekét minden nap az iskola bejárata előtt váró, mérnök-apukára emlékeztető zseni, Stone Gossard bemozdul a dalok hatására, vagy hogy Chris Cornell milyen intenzitással headbangel a mikrofonállványra támaszkodva! Hol voltak az elmúlt években ezek a pillanatok? Mit érezhetnek ezek az emberek ott legbelül, amikor a Stardog Champion, a Holy Rollert vagy a Stargazert játsszák?
A setlist szerencsére hosszú volt (24 dal!) és standarddá vált az utolsó három előadásra. A tíz Temple Of Dog dalt öt Mother Love Bone (Stardog Champion, Holy Roller, Stargazer, Heartshine, Man Of Golden Words), egy-egy Mad Season (River Of Deceit) és Chris Cornell számmal (Seasons – ami maga a Singles), valamint egy rakás feldolgozással egészítették ki. A többbségük nélkül kibírtam volna, de mivel itt nem valamiféle „mindenki mondjuon egy kedvenc dalt, aztán játsszuk el” típusú hakniról volt szó, ezért az olyan dalok, mint a War Pigs vagy az Achilles Last Stand, tényleg működtek, ráadásul a közönség nagy része kifejezetten örült ezeknek.
De hogy ne legyen minden lila és rózsaszín, azért volt valami, ami nagyon nem tetszett. Erről pedig nem a zenekar, hanem a közönség tehet. Amikor Chris Cornell visszajött az első ráadásban egy szál gitárral és a Man Of Golden Words-zel, az nekem az este egyik legnagyobb katarzisát jelentette. És nem csak azért, mert annál a dalnál szebb és jobban megfogalmazott ars poeticát soha nem írtak még a zenéről, a zene szeretetéről és jelentőségéről – „Words and music, my only tools. Communication. Let’s fall in love with music. The driving force of our livings. The only international language. Divine glory, the expression. The knees bow, the tongue confesses. The Lord of Lords, the King of Kings” -, hanem mert ahogyan minden zeneszerető ember, így én is mindig magaménak éreztem Andy sorait!
The Lord Of Lords, the King of Kings.
Kinek nem szorul el a torka akkor, amikor ezeket a sorokat olvassa? Aztán ahogyan Cornell szokás szerint átváltott a Comfortably Numbra (Eddie is gyakran előveszi a Pink Floyd-klasszikust a szólófellépésein), a közönség felhördült és elkezdett teljes hangerővel énekelni. Ez nagyon klassz, csak akkor – a szerzők teljes tisztelete mellett – lehet, hogy rossz helyre tetszettek ellátogatni! Persze az is lehet, hogy én látom szélsőségesen a dolgokat. Nekem mindenesetre bántó volt, hogy egy bármilyen feldolgozás komolyabb reakciót vált ki a közönségből, mint az azt megelőző dal és annak szerzője, vagyis aki/ami miatt tulajdonképpen aznap este eljöttek.
A koncert lassan a végéhez ért: a lemez gyönyörű, tisztára vett hangképeihez képest jóval keményebb megszólalás, a sokkal karcosabb, feszesebbre vett tempók, Chris gyakran sztorizós, hosszabb-rövidebb felvezetői, a színpadra betolt, hatalmas Andy Wood installáció, az egyes dalokhoz készített, egyedi fényjáték, a hatalmas, teltházas aréna, telis tele emberekkel. Soha nem hittem volna, hogy valaha is Temple Of The Dog dalokat fogok élőben hallani, pláne nem magától a Temple Of The Dogtól. Chris bécsi szólóelőadásán ott voltam és akkor is hasonlókat gondoltam, de ez az este tényleg mindent korábbi koncertélményemet felülmúlta. A teljes Temple Of The Dog életmű mellett az öt Mother Love Bone-dal, valamint a Mike McCready-vel, Stone Gossarddal és Matt Cameronnal előadott Seasons most már örökre viszonyítási ponttá vált számomra. Az All Night Thing finom lezárása pedig a mai napig is a tökéletes búcsút jelenti!
Öt hát (Fotó: Pintér Miklós)
Csak a szokásos, pár óra
Ahogyan sétáltam ki a tömeggel a Forumból, bizonyos voltam abban, hogy ehhez hasonló dolgok talán csak akkor fordulnak elő az emberekkel, ha a Jóisten kézen ragadja őket. Az ilyesmit nem lehet jó előre megtervezni. Nem olyasmi dolog, amit felírsz a bakancslistádra. Ha az alkalom valamiért még is eljön, akkor is még sok-sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az ember el tudja helyezni az ilyesmit az életében. Az ilyen történetek mindig egyszeriek és megismételhetetlenek tűnnek. Akkor még nem tudtam, hogy nem azok. Ahogyan azt sem gondolhatta senki, hogy 2017. május 18-tól kezdve többé soha nem lesz olyan a világ, mint amilyen előtte volt. Kifelé menet még beszereztem a koncert hivatalos plakátját, meg a kötelező turnépulcsit és pólót, majd némi bolyongás után végre megtaláltam az éppen az utasokkal hadakozó és a végsőkig kitartó taxisofőrt, illetve a Yellow Cabet. Shahin számára ez is csak egy átlagos hétköznap este volt.Csupán az ilyenkor szokásos, pár óra várakozás az egész.
___
Shahin, a becsületes taxisofőr
Shahinék tíz éve érkeztek Pakisztánból az Egyesült Államokba a családjával. Amikor az éjszaka közepén leszállt a gépem Los Angeles-ben, a LAX-ról Yellow Cabbel utaztam a be a szálláshelyemre, West Hollywoodba. A sofőr egy Juwel nevű, középkorú fickó volt, akivel gyorsan összebarátkoztam. Külföldi tartózkodásaim alatt mindig törekszem arra, hogy legyen egy állandó taxis, akit lehet közvetlenül hívni, ha szükségem van egy fuvarra. Juwel azonban a következő két napon nem dolgozott, ezért az unokaöccsét és egyben váltótársát, Shahint ajánlotta nekem.
Másnapra megbeszéltünk egy időpontot és kíváncsian vártam, hogy vajon ott lesz-e a taxival az egyeztetett helyen. Ott volt, pontos volt, úgyhogy innentől kezdve minden, távolabbi helyre vele mentem és rengeteget beszélgettünk. Azt mondta, hogy szeret itt élni, mert van munkája, és tudja támogatni az otthon maradottakat. Mondjuk napi négy óránál többet nem szokott dolgozni, azt mesélte, hogy ők annyira vannak hitelesítve, többet nem is bírna. És amúgy is, pár éves még csak a kislánya, sietnie kell hozzá haza.
A koncert napján én voltam az egyetlen utasa. Ott volt a megbeszélt időpontban a szálloda előtt, elautózott velem Inglewoodba, megvárta, hogy vége legyen a koncertnek, aztán visszavitt West Hollywoodba. Becsülöm őt, mert amikor a 18-19 000 ember kitódult a Forumból, az Uberrel vagy taxival érkezők bármit megadtak volna egy szabad autókért. Ő viszont megígérte nekem, hogy megvár, és tartotta a szavát. Amikor visszafelé tartottunk a hotelbe elmesélte, hogy csak az ő taxitársaságuknál, 700 megrendelés áll sorban a Forum előtt. Szóval kösz haver, nagy vagy!
(Ha valaki Los Angelesben jár, és szüksége van egy megbízható taxisra, Shahin és Juwel száma itt van nálam, szívesen elküldöm e-mailben!)
Ő itt Shahin! Nem volt egy „great photographer”, ezért lefényképeztem őt, hogy lássa, milyen képet is kellene csinálnia rólam. Viszont így legalább meg tudom mutatni őt nektek.
___
Temple Of The Dog US Tour 2016
Helyszín: The Forum, Inglewood, California
Időpont: 2016. november 14.
Temple Of The Dog:
Chris Cornell – ének, gitár
Stone Gossard – gitár
Mike McCready – gitár
Jeff Ament – basszusgitár
Matt Cameron – dob
Közreműködött:
Boom Gaspar – billentyűs hangszerek
Setlist:
1. Say Hello 2 Heaven
2. Wooden Jesus
3. Call Me A Dog
4. Stardog Champion (Mother Love Bone cover)
5. Stargazer (Mother Love Bone cover)
6. Seasons (Chris Cornell song)
7. Jump Into The Fire (Harry Nilsson cover)
8. Four Walled World
9. I’m A Mover (Free cover)
10. Pushin’ Forward Back
11. Hunger Strike
12. Hey Baby (New Rising Sun) (Jimi Hendrix cover)
13. Heartshine (Mother Love Bone cover)
14. River Of Deceit (Mad Season cover)
15. Holy Roller (Mother Love Bone cover)
16. Reach Down
Szünet
17. Man Of Golden Words (Mother Love Bone cover with Comfortably Numb, Pink Floyd cover)
18. Baby Lemonade (Syd Barrett cover)
19. Times Of Trouble
20. Achilles Last Stand (Led Zeppelin cover)
21. Holy Holy (David Bowie cover)
22. Fascination Street (The Cure cover)
23. War Pigs (Black Sabbath cover)
Szünet
24. All Night Thing
