Kilenc évet kellett várnunk arra, hogy újra Budapestre látogasson az Alice in Chains. Közben megjelent egy második DuVall-lemez (The Devil Put Dinosaurs Here) és mindjárt itt a következő. Jerry Cantrellék jöttek és leszedték az arcunkat. Könnyek és térdig érő beton. Kiss Ákos koncertbeszámolója.
Alice in Chains, Budapest (Fotó: Fazekas Richie, Lumiograaf)
A grunge James Brownja
Szepesi Matyi,a Magashegyi Underground és a Konyha gitárosa, egy tavalyi interjújában azt mondta az Alice in Chains-zel kapcsolatban, hogy „a magánynak, a kiszolgáltatottságnak és a depressziónak az érzését olyan tökéletesen fogták meg, hogy a mai napig nem jutott ilyen messzire senki ezen az úton”. Teljes mértékben egyetértek vele, egyszersmind ez válasz is arra, hogy miért tartottam egészséges távolságot a csapattól gimnazista éveimben. Egyrészt nagyon tetszett Jerry Cantrell unikális zenei világa, viszont szó szerint ijesztő volt Layne Staley depressziója. Tudatosan adagoltam magamnak a muzsikát: egyszerre három számnál többet nem hallgattam belőle sosem, mert menthetetlenül befordultam tőle.
Layne halálakor az egész világ, beleértve a zenekar tagjait is, komolyan elgondolkodott azon, hogy a történet, azon a ponton be is fejeződött. A pótolható és pótolhatatlan kérdéskör örök vita, de ez a cikk nem is azért íródott, hogy választ adjon erre, csupán a felvezetése annak, amire ki akarok lyukadni: számomra az Alice in Chains legnagyobb hőse – és most az ortodox grungerek fogják be a fülüket [befogtam – a szerk.] -, William DuVall. A Comes With The Fall korábbi frontembere egy ikonikus énekes helyére mert lépni, az Alice in Chains zenéjét pedig úgy tudta tovább vinni, hogy az egyedisége megmaradt, az ijesztő, mélydepresszió viszont eltűnt belőle, pedig a külcsín és mozgáskultúra tekintetében sokkal inkább illene egy soul/funky zenekarba, mint ide. El is neveztem magamban tegnap a „grunge James Brownjának”.
Jerry Cantrell, a sok csatát megjárt seattle-i viking, egyszerre félelmetes és karizmatikus, ahogyan a csak rá jellemző földöntúli hangokat előcsalja hangszeréből. Közben meg azt várod, hogy leszól a színpadról, hogy „szükségem van a ruhádra, a csizmádra, és a motorodra.” A stabil, és azért az ízlésesség határán belül, amerikai stílusban látványdoboló Sean Kinney, mint Cantrell legnagyobb bicepsszel rendelkező hű verőembere püföli a dobokat. Az örökifjú Mike Inez, kedvenc csapata mezében, göndör fürtjeit pörgetve sokkal inkább hasonlít Robert Trujillo tinédzser korú fiára, mint egy ötven éves rockzenészre, de amikor megdörren a basszus a keze alatt, úgy érzed, mintha gyomron rúgtak volna. Ne köntörfalazzunk: ezek a fickók leszedik az arcodat! Így volt ez tegnap Budapesten is.
William DuVall, Alice in Chains (Fotó: Fazekas Richie, Lumiograaf)
Mother’s Cake
A seattle-i nagyágyúk előzenekara az osztrák Mother’s Cake volt, akiket én csupán egy-két szám erejéig ismertem felszínesen. A koncert napjának reggelén belehallgattam a legutóbbi albumukba (No Rhyme No Reason; 2017), amiből annyi jött le, hogy kicsit indie, kicsit pszichedelikus, néha hard rock, érdekes, de nem meggyőző muzsika. Trió felállásban játszanak, leginkább a hatvanas/hetvenes évek progresszív muzsikáját idézik meg. Amikor elkezdtek élőben játszani, akkor viszont felkaptam a fejem. Minden tag igen magas szinten kezeli a hangszerét, komplex számokat írnak, és sokat jammelnek/rögtönöznek. Mindenesetre elérték, hogy a nagyjából félórás koncertjüket az elejétől a végéig megnézzem.
Alice in Chains
Az Alice in Chains tíz perces csúzsással, iszonyatos üdvrivalgás közepette vonult be a színpadra, és azonnal bele is csaptak a Bleed The Freakbe. Másodikként jött a Check My Brain, ami 2009-ben az újkori AIC és William DuVall debütálása is volt egyben. Emlékszem, hogy már az első taktusai alatt mennyire megnyugodtam annak idején: a zenekar legyőzte a traumát, minden rendben lesz velük. Talán emiatt is ez az egyik kedvenc számom a zenekartól. A Budapest Park színpadán olyan elementáris erővel adták elő, hogy abban a pillanatban úgy éreztem, már csak ezért megérte eljönni. Én személy szerint itt érkeztem meg igazán a koncertre.
Sorban záporoztak a korai korszak zúzós slágerei: az Again, a Them Bones és a Dam That River. Térdig ért a beton, mire a második, DuVall közreműködésével készült „dinós” lemez egyik dala, a Hollow is szerepet kapott. Így, egymás után élőben hallgatva döbben rá az ember igazán, hogy nincs nagy különbség: az egész produkció mögött Cantrell konzekvens, zárt zenei világa áll. A Last of my Kind csak erősítette ezt az érzést. Innentől a csapat visszatért a Staley-éra dalaira. A koncert felénél engedtek Sean Kinney-ék először pihenőt a közönségnek. Sokak szemébe csalt könnyeket a Down in a Hole/No Excuses kettős: nagyon érzelemgazdag percek voltak ezek, olyannyira, hogy a kősziklának tűnő Jerry is levette a napszemüvegét,, hogy néhány kedves szót intézzen a közönséghez. Én pedig itt éreztem azt, hogy iszonyat jó ez a koncert, de olyan érzelmi hullámvasúton vagyok, hogy jobb lenne inkább hazamenni. Közeleg a negyven, de hiába, ezek szerint még mindig nem értem meg erre. A banda, a megilletődött pillanatot a Stone/We Die Young zúzdával bombázta szét, de utána megint jött a lejtmenet: Cantrell a mikrofonhoz lépett, és annyit mondott: „for Layne” – majd belekezdett a Nutshell akkordjaiba.
Jerry Cantrell, Budapest (Fotó: Fazekas Richie, Lumiograaf)
A nehezen leírható, megható pillanatok után, a Man In The Box ugrálós zúzdája épp jókor jött. A Heaven Beside You már „csak” a hab volt az érzelmi hullámvasút tortáján. Felüdülésként jött az idei év végén várható új lemezt beharangozó The One You Know. A Got Me Wrong a bécsi koncerttel ellentétben kimaradt (vélhetően a csúzsást akarták behozni), de a kötelező Would? minden képzeletet felülmúlt. Övön aluli ütés volt záróakkordként a Roostert játszani, hiszen az ember úgy érezte, hogy egy lyuk mélyén van és nagyon kicsi. Életre szóló élmény lett belőle, ahogyan a zenekar játszotta, a több ezer ember pedig huhuhúúúzik.
A tömeg hosszú percekig éltette a bandát. Az Alice in Chains tagjai bőkezűen szórták a pengetőket a tömegbe. Nem mindennapi módon, rózsacsokrokat adtak fel nekik az első sorból. Ezen a gesztuson szemmel láthatólag maga a zenekar is nagyon meglepődött, Sean Kinney zavarában el is ejtette a felé dobott virágot [Bécsben is volt négy, pont ugyanilyen csokor. Egy utazó rajongó lehet? Vagy van valakinek van egy ilyen küldetése a turnén? – a szerk.] Jerry Cantrell még valami hamarosan bekövetkező visszatérésről mormogott pár szót a mikrofonba. Gyertek Jerry, bármikor, akárhányszor. Várunk vissza benneteket!
(Köszönjük a közönség soraiból lőtt, kiváló fotókat Fazekas Richie-nek – Rockandchili, Lumiograaf!)
___
Alice in Chains 2018 Tour
Helyszín: Budapest, Budapest Park
Időpont: 2018. július 1.
Alice in Chains:
Jerry Cantrell – gitár, ének
Sean Kinney – dob
Mike Inez – basszusgitár
William DuVall – ének, gitár
Setlist:
- Bleed The Freak
- Check My Brain
- Again
- Them Bones
- Dam That River
- Hollow
- Last of a Kind
- Down in a Hole
- No Excuses
- Stone
- We Die Young
- Nutshell
- Man in the Box
- Heaven Beside You
- It Ain’t Like That
- The One You Know
- Would?
- Rooster
